22.fejezet

22. fejezet

~L.Joe pov~

- Biztosan jól áll? – kérdezem Yoo Kwontól huszadjára.

- Igen – jön a tömör válasz, szintén huszadjára.

- Tényleg?

- L.Joe, ha még egyszer megkérdezed, beledoblak a folyóba – morran rám idegesen és tovább lépked. Válasz helyett csak elvigyorodok és előveszem a telefonomat. Sötét képernyőjén megnézem a fülemet –ezt már századjára– majd elégedetten elteszem a készüléket és U-kwon után loholok. Most nagyon menőnek érzem magam. Nem is fájt annyira a fülfúrás, mint képzeltem. Legszívesebben minden járókelőt megállítanék és megmutatnám nekik a fülbevalóm.

- Te hova mész? – kiált utánam U-kwon, mire megtorpanok és hátranézek. U-kwon értetlenül áll a háza kapujánál, én meg vagy két méterrel odébb ácsorgok. Ideges vigyorra húzom a szám és visszabattyogok mellé. Kicsit nem vagyok a Földön.

- Ha tovább gyönyörködsz magadban, még a végén eltöröd a tükröt. – Hallom Yoo Kwon gúnyos hangját magam mögött. Megforgatom megjegyzésére a szemem és mielőtt tovább állnék, belekacsintok a tükörbe.

- Yoo Kwon! Mi az utolsó óra?

- Miért kérdezed?

- Mert be kéne menni.

- Hogy végig riszáld magad a suli folyosóján? – röhög fel, majd elmerül a hűtő tartalmában.

- Nem éppen így fogalmaztam volna – Motyogom az orrom alatt és leülök a kanapéra. Amióta itt vagyok, szinte ez az ágyam. Egy hét. Azóta vagyok itt. Egy hete. Anyu minden nap felhív, és szinte könyörög, hogy menjek haza, mert már apu – vagyis JinWoon – lenyugodott, satöbbi. Persze ez nagyon kecsegtető ajánlat, de valahogy nem akarózok haza menni. Nem tudom megmagyarázni, de tetszik az, hogy nem szólongatnak meg mindenért, és hogy nem kell engedélyt kérnem, ha el akarok menni valahova. Jó, mondjuk U-kwon sem egy főnyeremény, de mostanában olyan oldalát is megmutatja, amit nem gondoltam volna, hogy létezik. Az egyik ilyen alkalom akkor volt, amikor beállított a konyhába. Nem vagyok valami nagy konyhatündér, ami meg is látszott az első öt másodpercben: oda égettem a műanyag tálcát. Még számomra is rejtély, hogy hogyan történt, de megtörtént és Yoo Kwon vagy fél óráig dühöngött. És ami igazán meglepett, az az volt, amikor nyugodtan, kedvesen elmagyarázta, hogy hogyan működik a sütő. És a hangsúly a kedvesen van.

- Holnap sokkal többen lesznek - rángat ki az emlékek felidézéséből U-kwon.

- Micsoda?

- Mivel visszajön a tesi tanár. A mostani csak helyettesítő.

- És? – ráncolom a homlokom. Most tapsoljak örömömben vagy mi?

- Imádják az iskolában. Jó fej.

- És?

- Nincs és. Köszönni akarok neki, mert kiment Kínába egyéb okok miatt. Egy év után visszajön dolgozni.

- Egy tanárnak se köszönsz.

- Régebben benne voltam a foci csapatban. – Emlékszek mikor elmesélte a bandába kerülésének a történetét. A foci benne volt, szerette. – A legjobb tanárom volt. Edzés után mindig sokáig beszélgettünk, volt, hogy haza kísért, ha sokáig kint maradtam. Mikor a családom darabokra hullott, ő volt az első, akihez mentem. – Felsóhajtott, majd becsukta a hűtő ajtaját. Oda ment a csaphoz és engedet magának egy pohár vizet. – P.O. nagyon féltékeny lett, mikor megtudta, hogy nem hozzá szaladtam. In Kwon tanár úr nem nagyon tudott segíteni, de meghallgatott. Majd elérkezett az a nap is. P.O. a banda bekerülése után nagyon ritkán ment iskolába, alig beszéltünk, az egyetlen barátomat is elveszítettem. Én meg – itt elakadt. – Míg az apámnak fel sem tűnt, hogy valami megváltozott, addig egy szinte idegen simán levágta, hogy valami nincs rendben. Emlékszek arra, hogy ő volt az egyetlen, aki felajánlotta a segítségét; hogy forduljak hozzá nyugodtan, ha valami baj van. De akkora már minden tönkre ment.

- És utána mi történt?

- Semmi – állt meg az ajtóban. – Kiléptem a csapatból és hatalmas balhéba keveredtem nem csak az apámmal, hanem az iskolával is. Ennyi. Aztán kiment Kínába.

- Értem. – Hajtom le a fejem. Nagyon ritka alkalom, ha Yoo Kwon mesél a múltjáról. Ez ilyen különleges pillanat, meg kell becsülni. – Hova mész? – Kapom fel a tekintetem, mikor U-kwon kinyitja a bejárati ajtót.

- Kajáért. Nincs itthon semmi.

- Várj, én is megyek. – Pattanok fel a kanapéról és felkapom a cipőm.

- Gondoltam – húzza gúnyos mosolyra a száját.

- De jó az a felső! – mutatok a kirakatban lévő egyik ruhadarabra.

- Neked mindent meg kell nézni?  - Forgatja meg a szemét Yoo Kwon, de azért oda jön mellém és ő is megnézi a pólót. És ekkor egy nagyon fura ötlet kúszik a fejembe.

- Yoo Kwon, te nagyon rossz hatással vagy rám! – Nézek cinkosan a szemébe, mire csak értetlenkedve néz rám. Beviharzok mellette a boltba, felkapok az ajtó mellé kihelyezett kosarakból egyet és random elindulok a sorok között.

- Mit csinálsz? – Kapja el a karom U-kwon, ezzel megállítva.

- Vásárolok – közlöm vele, a szerintem, logikus tényt.

- Miért?

- Mert meguntam, hogy mindenki ott tapos belém, ahol csak tud. – Mondom egyenesen a szemébe. – Amióta itt vagyok semmi másról nem szóltak a napjaim, csak arról, hogy elviseljem mások bíráló tekintetét és hallgassam a rólam szóló kritikákat. Apám azt mondta változzak meg. Hát oké, én megteszem.

- És miért kellenek a ruhák? – Hát persze, hogy a leglényegtelenebb résznél ragad le.

- Mert stílust fogok váltani. – Jelentem ki büszkén, mire csak elröhögi magát. Összezavarodva nézem, ahogy kiveszi a kezemben tartott ruhát és visszaakasztja a helyére.

- Úgy látom, hogy ebben is segítenem kell, kölyök.

Majdnem két órás vásárlás után hatalmas szatyrokkal a kezünkben ballagunk U-kwonékhoz. Az egész ruhatáramat lecseréltem újakra. Végig gondoltam az egészet. Új életet fogok kezdeni, ami másabb lesz, mint a régi. Igaza volt apámnak, mikor azt mondta, hogy a költözésünkkor új élet kezdődik. Mikor megérkezünk, Yoo Kwon betámadja konyhát és meg egy hatalmasat sóhajtva elkezdem bepakolni a „régi” ruhákat abba a táskába, amivel érkeztem.

- Hát te? – áll meg mellettem lakótársam.

- Visszaviszem azokat a cuccaimat, amik már nem kellenek – húzom össze cipzárt a táskán, majd felkapom, és az ajtóhoz sietek. Yoo Kwon nem mond semmit, csak furcsán méreget, amit nem tudok hova tenni. Kilépek a házból és anyuhoz veszem az irányt. Csengetés nélkül nyitom ki a kaput és átvágok az udvaron a hátsó bejáratig.

- Anyu! – kiáltom el magam, mikor a nappaliba érek. Alig telik el pár másodperc, egy nő siet le a lépcsőn, majd mikor meglát, egy hatalmasat sikít, és a nyakamba ugrik.

- Byung Hun! – Puszilja meg az arcom – Tudtam, hogy haza jössz!

- Nem éppen – motyogom, mire értetlenkedve a szemembe néz. – Csak visszahoztam pár cuccomat.

- De…

- Ez bonyolult, anyu. – Sóhajtom.

- Hol laksz?

- Már mondtam – mosolyodok el. – Egyik osztálytársamnál. Tudod, aki egyszer már át is jött. Kim Yoo Kwon.

- Van pénzed?

- Van egy csomó zsebpénzem – meg se hallotta előbbi mondatom, előkeresi a pénztárcáját és szinte az összes bene lévő pénzt felém nyújtja. – Nem kell.

- Tedd el – mondja szigorú arccal, én meg fejcsóválva elveszem tőle a pénzt és a nadrágzsebembe gyűröm.

- Bármikor haza jöhetsz, apáddal nem kell foglalkoznod. Örülhet, hogy egyáltalán itthon aludhat – Húzza össze mérgesen a szemöldökét.

- Tudom.

- Byung Hun.

- Igen?

- Nem tetszik, hogy azzal a fiúval barátkozol. Magadtól nem mentél volna bele ilyen dolgokba. Ismerlek. Könnyen befolyásolható vagy. A hajad, a lógások és… Az fülbevaló? – mutat a bal fülcimpámra, mire csak bólintok. Befolyásolható, mi? Köszönöm, nem éppen ezekre a szavakra vágytam. – Remélem tudod, hogy bármit is teszel, én mindig nagyon szeretni foglak. – Simogatja meg a fejem tetejét. Mosolyogva adok neki egy puszit az arcára.

- Tudom, anyu. Én is szeretlek. – Felkapom a kávézóasztalról a laptopom és a kijárat felé veszem az irányt.

- Tudod öcskös, te mindig meg tudsz lepni. – Rúgja felém a labdát U-kwon. A kertjében vagyunk, este hét órakor és focizunk. U-kwon egyik rohamát éli és emberként viselkedik.

- Miért? – Rúgom vissza a labdát, de nem válaszol. Vagy még egy óráig kint ökörködünk, majd fáradtan vissza megyünk a lakásba.

- Jól focizol.

- Apu beíratott. De utálom. – Zuhanok Yoo Kwon mellé a kanapéra.

- Utálod?

- Magamtól sose jelentkeztem volna edzésre. De hát mindig az van, amit apu mond. Vagyis volt.

- Szedd össze magad, megyünk bulizni. – Vált hirtelen témát U-kwon. Zavarodott tekintettel meredek rá. – Ne nézz így. Olyan régen voltam már valahol, ráadásul az a hely a törzshelyem, szóval neked is látnod kell.

- És mi az?

- Halálpálya.

- Hát ez nagyon jól hangzik – Nyelek egy hatalmasat. Halálpálya? Nem akarom megtudni, hogy miről kapta a nevét. – Menj csak nyugodtan.

- Te is jössz – Jelenti ki ellentmondás nem tűrő hangon. – Az egyetlen olyan hely, ahol nincs balhé. Lehetsz tagja valamelyik bandának, maffiózó is lehetsz, esetleg egy amatőr tolvaj, ott senkit sem érdekel. Tiltott autó- és motorversenyek vannak ott egy speciális pályán. Ez azt jelenti, hogy különféle akadályokon kell túl jutnod a célig, viszont a pálya kiismerhetetlen, mert a legtöbbször még világítás sincs, és mindig átrendezik. Nagyon sokszor vannak ott halálesetek, ezért lett a hely neve Halálpálya.

- És te ott szoktál bulizni? – Húzom össze magam. Azt kéne még, hogy én oda menjek.

- Ja. Hatalmas őrjöngések szoktak ott lenni. Szeretem azt a helyet. – Feltápászkodik a kanapéról és egy hatalmasat nyújtózkodott. - Na, csipked magad Hamupipőke. Indulunk.