14.rész: Testvéri
„szeretet”
U-kwon~
Huh… Nehéz nap volt ez is. Talán már van éjfél is, de én még
mindig hazafele caplatok. Hogy miért? Azért, mert túl jószívű vagyok… Az én kis
egy szál bél társam félt egyedül menni ezért nekem kellett elkísérni az város
másik negyedébe. De a lényeg, hogy kész
vagyok mára.
Végre látszik rajta, hogy már majdnem két hete edzem. Bár még elég sokat kell fejlődnie, már nem olyan kis csonti. Ha holnap jól teljesít, talán elviszem hajat festetni megint.
- Újra itthon… - dünnyögtem, ahogyan beléptem a ház ajtaján és kipakoltam a komódomra a zsebeimből. Szétborzoltam a felzselézett hajamat és miközben elkezdtem lehámozni magamról a rám izzadt rövid ujjúm, beléptem a mosókonyhába egy törölközőért.
Miután elvégeztem az esti dolgaimat jöhetett a jól megérdemelt kaja. Egész napban ez az egyik legjobb. Bár az instant ramen nem egy olyan hű- de-nagy koszt, attól még lehet finom és gyorsan megvan.
Amíg főtt a víz, bekapcsoltam a tévét, hogy elcsípjem valamelyik későesti műsort. A konyhapulton tehénkedve kapcsolgattam a kis készüléket, ami a nappaliban volt. Unott fejet vágva néha rápillantottam a visszaszámlálóra, de mindig sok idő volt.
- „Megszökött az őrizetből…” – ennyi belopta magát a fülembe az egyik adón éppen leadott híradóból, aztán valami kosárlabda meccs folytatta. Fél szemöldökömet felvonva visszanyomtam a csatornát és próbáltam rákoncentrálni. – „ Mára ennyi. Tartsanak velünk holnap is, további szép estét, viszont látásra!” – ennyi… Pont akkor fogta magát és sípolt a vízforraló. Kikapcsoltam a tévét és intéztem a rament.
Végre látszik rajta, hogy már majdnem két hete edzem. Bár még elég sokat kell fejlődnie, már nem olyan kis csonti. Ha holnap jól teljesít, talán elviszem hajat festetni megint.
- Újra itthon… - dünnyögtem, ahogyan beléptem a ház ajtaján és kipakoltam a komódomra a zsebeimből. Szétborzoltam a felzselézett hajamat és miközben elkezdtem lehámozni magamról a rám izzadt rövid ujjúm, beléptem a mosókonyhába egy törölközőért.
Miután elvégeztem az esti dolgaimat jöhetett a jól megérdemelt kaja. Egész napban ez az egyik legjobb. Bár az instant ramen nem egy olyan hű- de-nagy koszt, attól még lehet finom és gyorsan megvan.
Amíg főtt a víz, bekapcsoltam a tévét, hogy elcsípjem valamelyik későesti műsort. A konyhapulton tehénkedve kapcsolgattam a kis készüléket, ami a nappaliban volt. Unott fejet vágva néha rápillantottam a visszaszámlálóra, de mindig sok idő volt.
- „Megszökött az őrizetből…” – ennyi belopta magát a fülembe az egyik adón éppen leadott híradóból, aztán valami kosárlabda meccs folytatta. Fél szemöldökömet felvonva visszanyomtam a csatornát és próbáltam rákoncentrálni. – „ Mára ennyi. Tartsanak velünk holnap is, további szép estét, viszont látásra!” – ennyi… Pont akkor fogta magát és sípolt a vízforraló. Kikapcsoltam a tévét és intéztem a rament.
- Morning
show! – rúgtam be az ajtót a suliban. Az első óra már javában elkezdődött, de
pont nem érdekelt. Örüljenek, hogy bemegyek ilyenkor. A tanárban, ahogy
elnéztem, még az ütő is megállt. A többiek is nagy szemekkel meredtek rám, de
nem tudtam eldönteni, hogy azon voltak úgy megilletődve, hogy szinte rájuk
törtem az ajtót, vagy azon, hogy bementem ofőre. A szokásos módomon odacsoszogtam
a helyemre és lehuppantam. A lábamat feldobtam az asztalra és figyelmen kívül
hagytam a tanárt, mert csak a megszokott „illene időben bejönni” vagy „ezért
megbüntetik egyszer” bár néha még azt akarja, hogy bocsánatot kérjek. Hol él
ez?
Iszonyatosan lassan telt az idő, próbáltam volna jó erősen szuggerálni a kis szöszit, de nem vett észre. Úgy kicsöngetés előtt tíz perccel fogtam magam és szimplán felálltam.
- Tanár úr, rosszul vagyok. Lekísérhet Byung Hun az orvosiba? – Rámutattam a kölyökre, amire végre észrevett. Fejemmel az ajtó felé böktem, amire vette az adást és felkapta a cuccait, majd odaugrott mellém. Kissé értetlenül nézett rám, mivel mindig csak harmadik vagy negyedik óra után lécelünk le és nem ilyenkor.
- Hát… Rendben. Menjenek. – bólogatott meglepetten a tanár, majd leült a székébe és a papírjait kezdte rendezgetni.
A hátamra vettem a táskám és kiindultam a teremből. A szokásos hosszú, elnyúlt és lassú lépéseimmel haladtam lefele az emeletről, egyenest ki a portás mellett, végig az utcán, egészen az egyik kereszteződésig. Akkor viszont beugrott, hogy nem tettem el a tárcámat. Mentálisan fejbe vágtam magam és L.Joe felé fordultam.
- Haza kell mennem a tárcámért. Jössz te is, vagy eltalálsz egyedül az épülethez? – Gondolom, nem kell mondanom a reakcióját. Felvonta a szemöldökét és egy fél perces fáziskésés után azt mondta, hogy jön velem. – Jól jegyezd meg az utat, sokszor fogsz te hozzám jönni. – motyogtam hátra, ahogyan szinte futótempóval haladtam az utcánk felé.
- Már miért mennék én sokszor hozzád? – kezdte a szokásos faggatását. Elmosolyodtam és fél szemmel az értetlen arcára néztem. Néhány szőke tincse a szemébe lógott, ami miatt elég kisfiúsan hatott. Úr Isten… Most egy pillanatra úgy éreztem, mintha az öcsém lenne…
- Mert, ha már a szüleid nem fogják bírni, vagy te nem akarod őket belekavarni, akkor előbb-utóbb el kell költöznöd. Egy albérlet pedig nem a legolcsóbb. Főleg, ha nincs melód. – és most miért is tartok oktatást? Nem tudom… Jól esik neki elmagyarázni. És ezt nem értem. Úgy tudtam, hogy minden kedves érzelmet kiöltek belőlem és most mégis… Talán…? Áh, nem!
Meg vagyok hülyülve. Ez csak valami vírus lehet. Elkaptam valamit és maguktól szállnak a zagyva gondolataim. Ez lehet a válasz…
- Miért ne bírnák a szüleim? Szeretnek engem… Megértenék a dolgot… Valahogy… - motyogta halkan, de én még pont nem hallottam. Nem válaszoltam neki. Majd egyszer rájön, hogy az emberek türelme nem végtelen. Fájni fog neki, de a fájdalom erőssé tesz.
- Két sarokra vagyunk. Mindjárt ott leszünk. – navigáltam kalimpálva. Bólintott és továbbra is tartva a tempóm, erősen szuggerálta a környezetet. Memorizál… Szóval felfogta, hogy meg kell jegyeznie a helyet. Zsír!
Néhány perc múlva már a szobámban forgattam fel a szekrényeim és az ágyneműtartóm a tárcám után, de nem akaródzott előkerülni. A szobámból azonnal átvetődtem a nappaliba és még a kanapé alatt is felkutattam, de sehol nem találtam.
- Ezek kik? – hangzott fel a hátam mögött L.Joe hangja, ami miatt kissé megugrottam. Tökre megfeledkeztem a kölyökről… Felé fordultam és a kezében egy képkeretet láttam. Közelebb lépegettem és egy nagyon régi, poros és kissé szakadt családi fotót vettem ki a kifakult lapból. Megannyi emlék cikázott végig rajtam, amikor még kicsi voltam és együtt volt a család, ahogy anyával és apával, sőt még akkoriban Junsuval is jól kijöttem.
- Az… a családom. Vagyis ami volt. – húztam meg a vállam és ismét nekilendültem kutatni. Elmorogtam egy pár szidalmat, aztán kirángattam a komódom belsejét is. Egy éles csikordulás csapta meg a fülem és lemerevedtem. – Ez te voltál? – kérdeztem a megszokottnál sokkal halkabban, szinte suttogva L.Joetól. Ő is engem néz, jó nagy szemekkel és csak a fejét rázza.
Kiegyenesedek és hagyok mindent a francba. Kinyitom az előszoba ajtaját és átnézek a kis folyosón. Jól felszívom magam levegővel és átsétálok. A kölyök egyenesen a sarkamban van, de hiába is próbálnám elterelni, nem hallgatna rám. Kiismerhettem a keményfejűségét a kiképzés alatt eléggé.
Benéztem minden szobába, de sehol nem volt semmi. Hiába…
Amikor visszafordultam, ráléptem valamire. Lenézetem és a pénztárcámmal találtam magam szembe. Felkaptam és értetlenül L.Joera néztem, aki a homlokára csapott és visszament a nappaliba.
- Maga meg…? – Hangja magasan csengett és elég hirtelen el is halkult, mintha lenémították volna. Gyorsan kimentem én is, de még a szám is tátva maradt. A tárcám kiesett a kezemből és előre meredtem. Vagyis valakire…
- J- Junsu… - suttogtam magam elé, aztán feleszmélve nekirontottam teljes erőmmel a szerencsétlen kölyköt szorongató bátyámnak. Sikerült kiszabadítanom, de nem úsztam meg könnyen. Jó erővel falhoz lettem csapva, szinte éreztem, ahogyan a csigolyáim rendezkedtek.
- Jó újra látni öcsi! – vigyorgott jó szélesen Junsu és széttárta a karjait, mintha ölelést várna. Na, arra aztán várhat… Mivel leeshetett neki, hogy én aztán nem örülök neki, elkomorult és kiegyenesedve a hajába túrt. Fél kézzel a zsebébe nyúlt és méregetni kezdett. – Egész jó formában vagy. Tökre olyan, mint én voltam ennyi idősen.
- Ne hasonlíts magadhoz! – morrantam fel agresszív kutya módjára. Hm, na, ez jó hasonlat… Ő a nagy, láncos kutya, aki eltépte az acélszemeket és elkapta a veszettséget, én pedig vagyok a kölyök, aki csak rágja a kötelet, de nem bírja megszakítani a vastag anyagot és fertőzöttek között jár, mégse tudta elkapni a betegséget. A lánc a család, a betegség pedig hatalom mámora…
- Miért ne? Hiszen lassan már családi szinten menni fog a bűnözés. – Hangja komor volt, szinte éreztem a belőle áradó sörétséget és hideget. Kirázott a hideg és egy pillanatra meginogtam, de játszottam a nagylegényt.
- Mit akarsz? Nyolc éve felém se szagoltál, miért pont most kellek? – fakadt ki belőlem szinte már hisztérikusan. Millió meg egy fajta gondolat és érzelem kavargott bennem. Jó érzés volt újra látni, mégis dühös voltam rá, hiszen szükségem volt rá és mégis elment.
- Csak kíváncsi voltam, hogy hogy van az én édes, kicsi öcsém. Mi rossz van ebben? – Sütött belőle a gúny, ami miatt egyre dühösebb lettem. Belülről lángoltam, törtem zúztam és ordítottam. Rám törték az ajtót az emlékek, amikor szinte egy időben lépett le anya és Junsu és maradtam egyedül apával.
- Élek és virulok köszönöm. Most, hogy láttál, mehetsz is. Nem vagyok rád kíváncsi. Dolgom van. Húzz innen, vagy én, raklak ki! – Hangom bizonytalan volt és kissé reszketett. Hogy a félelemtől vagy az idegességtől, azt nem tudom. Szinte soha nem éreztem így.
- Nyugi van öcsi… Gondoltam, hogy szólok apa ügyében is… Szerintem nem tudod, de elég beteges az öreg mostanság. Ahogy elnézem, nem húzza már sokáig. Élvezd ki, amíg veled lehet. – ennyi volt. Intett és távozott. Ledermedve álltam még mindig. Az idegesség kissé rángatott, de nem hagytam magam elgyengülni. Nem hagyom, hogy gyengének tűnjek a kölyök előtt.
Pár percig még dermedten meredtem a bátyám állóhelyére, aztán felsóhajtottam és felvettem a pénztárcám. Próbáltam minden egyes érzelmem betömni abba a bizonyos fiókba, ahová az eddigieket pakoltam, de ez sokkal erősebb volt, mint a többi. Kissé fellélegeztem, mikor végre valahára elzártam minden fájdalmam, úgy, hogy a többi nem tört utat a kis résen.
- Menjünk. – biccentettem oda L.Joenak, aki csak bólintott, nem szólt semmit. Jobbnak láthatta, ha csendben marad, és nem kérdez. Nem bántam a cselekedetét.
Iszonyatosan lassan telt az idő, próbáltam volna jó erősen szuggerálni a kis szöszit, de nem vett észre. Úgy kicsöngetés előtt tíz perccel fogtam magam és szimplán felálltam.
- Tanár úr, rosszul vagyok. Lekísérhet Byung Hun az orvosiba? – Rámutattam a kölyökre, amire végre észrevett. Fejemmel az ajtó felé böktem, amire vette az adást és felkapta a cuccait, majd odaugrott mellém. Kissé értetlenül nézett rám, mivel mindig csak harmadik vagy negyedik óra után lécelünk le és nem ilyenkor.
- Hát… Rendben. Menjenek. – bólogatott meglepetten a tanár, majd leült a székébe és a papírjait kezdte rendezgetni.
A hátamra vettem a táskám és kiindultam a teremből. A szokásos hosszú, elnyúlt és lassú lépéseimmel haladtam lefele az emeletről, egyenest ki a portás mellett, végig az utcán, egészen az egyik kereszteződésig. Akkor viszont beugrott, hogy nem tettem el a tárcámat. Mentálisan fejbe vágtam magam és L.Joe felé fordultam.
- Haza kell mennem a tárcámért. Jössz te is, vagy eltalálsz egyedül az épülethez? – Gondolom, nem kell mondanom a reakcióját. Felvonta a szemöldökét és egy fél perces fáziskésés után azt mondta, hogy jön velem. – Jól jegyezd meg az utat, sokszor fogsz te hozzám jönni. – motyogtam hátra, ahogyan szinte futótempóval haladtam az utcánk felé.
- Már miért mennék én sokszor hozzád? – kezdte a szokásos faggatását. Elmosolyodtam és fél szemmel az értetlen arcára néztem. Néhány szőke tincse a szemébe lógott, ami miatt elég kisfiúsan hatott. Úr Isten… Most egy pillanatra úgy éreztem, mintha az öcsém lenne…
- Mert, ha már a szüleid nem fogják bírni, vagy te nem akarod őket belekavarni, akkor előbb-utóbb el kell költöznöd. Egy albérlet pedig nem a legolcsóbb. Főleg, ha nincs melód. – és most miért is tartok oktatást? Nem tudom… Jól esik neki elmagyarázni. És ezt nem értem. Úgy tudtam, hogy minden kedves érzelmet kiöltek belőlem és most mégis… Talán…? Áh, nem!
Meg vagyok hülyülve. Ez csak valami vírus lehet. Elkaptam valamit és maguktól szállnak a zagyva gondolataim. Ez lehet a válasz…
- Miért ne bírnák a szüleim? Szeretnek engem… Megértenék a dolgot… Valahogy… - motyogta halkan, de én még pont nem hallottam. Nem válaszoltam neki. Majd egyszer rájön, hogy az emberek türelme nem végtelen. Fájni fog neki, de a fájdalom erőssé tesz.
- Két sarokra vagyunk. Mindjárt ott leszünk. – navigáltam kalimpálva. Bólintott és továbbra is tartva a tempóm, erősen szuggerálta a környezetet. Memorizál… Szóval felfogta, hogy meg kell jegyeznie a helyet. Zsír!
Néhány perc múlva már a szobámban forgattam fel a szekrényeim és az ágyneműtartóm a tárcám után, de nem akaródzott előkerülni. A szobámból azonnal átvetődtem a nappaliba és még a kanapé alatt is felkutattam, de sehol nem találtam.
- Ezek kik? – hangzott fel a hátam mögött L.Joe hangja, ami miatt kissé megugrottam. Tökre megfeledkeztem a kölyökről… Felé fordultam és a kezében egy képkeretet láttam. Közelebb lépegettem és egy nagyon régi, poros és kissé szakadt családi fotót vettem ki a kifakult lapból. Megannyi emlék cikázott végig rajtam, amikor még kicsi voltam és együtt volt a család, ahogy anyával és apával, sőt még akkoriban Junsuval is jól kijöttem.
- Az… a családom. Vagyis ami volt. – húztam meg a vállam és ismét nekilendültem kutatni. Elmorogtam egy pár szidalmat, aztán kirángattam a komódom belsejét is. Egy éles csikordulás csapta meg a fülem és lemerevedtem. – Ez te voltál? – kérdeztem a megszokottnál sokkal halkabban, szinte suttogva L.Joetól. Ő is engem néz, jó nagy szemekkel és csak a fejét rázza.
Kiegyenesedek és hagyok mindent a francba. Kinyitom az előszoba ajtaját és átnézek a kis folyosón. Jól felszívom magam levegővel és átsétálok. A kölyök egyenesen a sarkamban van, de hiába is próbálnám elterelni, nem hallgatna rám. Kiismerhettem a keményfejűségét a kiképzés alatt eléggé.
Benéztem minden szobába, de sehol nem volt semmi. Hiába…
Amikor visszafordultam, ráléptem valamire. Lenézetem és a pénztárcámmal találtam magam szembe. Felkaptam és értetlenül L.Joera néztem, aki a homlokára csapott és visszament a nappaliba.
- Maga meg…? – Hangja magasan csengett és elég hirtelen el is halkult, mintha lenémították volna. Gyorsan kimentem én is, de még a szám is tátva maradt. A tárcám kiesett a kezemből és előre meredtem. Vagyis valakire…
- J- Junsu… - suttogtam magam elé, aztán feleszmélve nekirontottam teljes erőmmel a szerencsétlen kölyköt szorongató bátyámnak. Sikerült kiszabadítanom, de nem úsztam meg könnyen. Jó erővel falhoz lettem csapva, szinte éreztem, ahogyan a csigolyáim rendezkedtek.
- Jó újra látni öcsi! – vigyorgott jó szélesen Junsu és széttárta a karjait, mintha ölelést várna. Na, arra aztán várhat… Mivel leeshetett neki, hogy én aztán nem örülök neki, elkomorult és kiegyenesedve a hajába túrt. Fél kézzel a zsebébe nyúlt és méregetni kezdett. – Egész jó formában vagy. Tökre olyan, mint én voltam ennyi idősen.
- Ne hasonlíts magadhoz! – morrantam fel agresszív kutya módjára. Hm, na, ez jó hasonlat… Ő a nagy, láncos kutya, aki eltépte az acélszemeket és elkapta a veszettséget, én pedig vagyok a kölyök, aki csak rágja a kötelet, de nem bírja megszakítani a vastag anyagot és fertőzöttek között jár, mégse tudta elkapni a betegséget. A lánc a család, a betegség pedig hatalom mámora…
- Miért ne? Hiszen lassan már családi szinten menni fog a bűnözés. – Hangja komor volt, szinte éreztem a belőle áradó sörétséget és hideget. Kirázott a hideg és egy pillanatra meginogtam, de játszottam a nagylegényt.
- Mit akarsz? Nyolc éve felém se szagoltál, miért pont most kellek? – fakadt ki belőlem szinte már hisztérikusan. Millió meg egy fajta gondolat és érzelem kavargott bennem. Jó érzés volt újra látni, mégis dühös voltam rá, hiszen szükségem volt rá és mégis elment.
- Csak kíváncsi voltam, hogy hogy van az én édes, kicsi öcsém. Mi rossz van ebben? – Sütött belőle a gúny, ami miatt egyre dühösebb lettem. Belülről lángoltam, törtem zúztam és ordítottam. Rám törték az ajtót az emlékek, amikor szinte egy időben lépett le anya és Junsu és maradtam egyedül apával.
- Élek és virulok köszönöm. Most, hogy láttál, mehetsz is. Nem vagyok rád kíváncsi. Dolgom van. Húzz innen, vagy én, raklak ki! – Hangom bizonytalan volt és kissé reszketett. Hogy a félelemtől vagy az idegességtől, azt nem tudom. Szinte soha nem éreztem így.
- Nyugi van öcsi… Gondoltam, hogy szólok apa ügyében is… Szerintem nem tudod, de elég beteges az öreg mostanság. Ahogy elnézem, nem húzza már sokáig. Élvezd ki, amíg veled lehet. – ennyi volt. Intett és távozott. Ledermedve álltam még mindig. Az idegesség kissé rángatott, de nem hagytam magam elgyengülni. Nem hagyom, hogy gyengének tűnjek a kölyök előtt.
Pár percig még dermedten meredtem a bátyám állóhelyére, aztán felsóhajtottam és felvettem a pénztárcám. Próbáltam minden egyes érzelmem betömni abba a bizonyos fiókba, ahová az eddigieket pakoltam, de ez sokkal erősebb volt, mint a többi. Kissé fellélegeztem, mikor végre valahára elzártam minden fájdalmam, úgy, hogy a többi nem tört utat a kis résen.
- Menjünk. – biccentettem oda L.Joenak, aki csak bólintott, nem szólt semmit. Jobbnak láthatta, ha csendben marad, és nem kérdez. Nem bántam a cselekedetét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése