13.fejezet: Kiképzés
U-kwon~
-
Jobbról! – üvöltöttem rá L.Joera miközben küldtem felé egy jobbost.
Összerándult és védekezett, ezzel tökéletesen blokkolva a sújtásom. Hatalmas
szemekkel és egy fél vigyorral nézett rám és láttam rajta, hogy büszke magára,
de hogy ne szálljon el magától, egy finom kis gyomrossal padlóra küldtem.
- Ezt… miért? – nyögte összegubózva. Összeszorította a szemét és úgy vergődött.
- Mert akkor is figyelned kell a támadásra, miközben nem is számítasz… - oktattam ki gúnyosan, majd lekuporodtam mellé. Feltúrtam az összeizzadt hajam és lecibáltam magamról a vizes felsőm.
Reggel óta gyakoroltam vele az ökölharcot, és bár nehezen, de sikerült valamit a fejébe vernem. Egész ügyesen kitért a rúgások elől, és néha már ki tudta védeni a jobbhorgot, de a ballal baja volt. Meg is látszott az arcán, pedig nem is kapott nagyot.
Szöszke haja teljesen beszürkült a sok kosztól, amit vagy az aszfalttal való találkozásakor szedett össze, vagy a sok portól, amit felkavartunk ugrálás közben.
- U-kwon… - sóhajtott fel halkan. Teljesen le volt fáradva, amit el is hiszek, hiszen erőnlétileg a nullán botorkál.
- Na? – nyögtem oda. Én is elfáradtam, de nem annyira, mint ő. Sokat kellett még nyúznom, de meg kell küzdenie a túlélésért.
- Milyen… Egyedül lenni? – kérdezte szaggatottan. Kérdésére kicsit elmosolyodtam. Felsóhajtottam és ismét talpra álltam, majd kikecmeregtem a napsütésre.
Egy régi, befejezetlen panelház tetején voltunk. Évek óta itt állt, állítólag amikor a bandánk befoglalta a térséget, elmenekültek a munkások és ezért nem fejezték be.
- Miért érdekel? – húztam meg a vállam és lekuporodtam az erkély kezdemény szélére. A lábaimat a mélységbe lógattam és elnéztem a szmogos légköpeny felé, ami a belváros felett uralkodott. – Félsz tőle, mi?
Választ nem kaptam. Mondjuk hallgatás beleegyezés, szóval egy igennek vettem. Beleborzoltam a hajamba és elnyúltam a langyos betonon.
- Őszintén szólva, még sohasem gondoltam bele a magányba… - jelentettem ki nemtörődömön. – De… Talán olyan, mintha mindenkinek lenne helye, csak neked nem. Furcsa érzés, de egy idő után már fel sem tűnik. Sokszor gondoltam már rá, hogy szerzek egy kisállatot, de aztán rájöttem, hogy alig vagyok otthon, így neki lenne rosszabb. – Hirtelen leesett, hogy megeredt a nyelvem, ezért inkább itt abbahagytam.
- Te tudsz másokra is gondolni? – kérdezte gúnyosan. Éreztem a hangstílusán, hogy még ha halványan is, de mosolygott.
- Na, ha ennyire tele vagy energiával, kérek negyven fekvőt! – kiáltottam oda neki, miközben felvakaróztam az aszfaltról és visszavettem a felsőmet. Halk morgást hallatott, majd hallottam, ahogy fáradtan az egyik falhoz csoszog. Elmosolyodtam, bár magam sem tudom, hogy miért. Egyszerűen csak jó volt nézni, ahogy dolgozik. Mármint nem a szenvedését, hanem, hogy komolyan veszi. Ha nem venné, már lehet, hogy nem lenne foga.
Felé fordultam és figyelni kezdtem. Hatot számoltam magamban, amikor fújtatni kezdett, majd a nyolcaik elejénél összerogyott. Felsóhajtottam és odamentem hozzá.
- Kelj fel… Mára bőven elég. – mondtam a szokottabbnál kedvesebben és felé nyújtottam a kezem. Felvonta az egyik szemöldökét és elfogadta a segítségem. Beletúrt az összeragadt hajába és kiindult a kis erkélyre.
- Mennyi lehet az idő? – kérdezte rekedtesen. Ahogy kiért a napfényre, láthattam, hogy mennyire leizzadt és összehorzsolta magát.
- Passz. Talán fél hat vagy hét. – adtam meg a rövid és lényegre törő válaszom. Felkaptam a sarokból a táskámat és előhalásztam egy literes vizet. – Kölyök! – Felém fordult és azzal a lendülettel felé dobtam a vizet. Értetlenül meredt rám és méregette a flakont. – Nyugi, nem méreg vagy drog.
- Kösz. – Biccentett egyet és azonnal rá is cuppant az üveg szájára. Pár pillanat múlva az üres palack koccant a kövön.
Némán figyeltem, ahogy lekuporodott az erkély szélére és bambán előre meredt a szürke belvárosra.
- Ha gondolod, hazamehetsz. Mára ennyi. Jó voltál. – Nem reagált. Csak néhány másodperc múlva picit megrázta a fejét és hátrapillantott.
- Majd később. A szüleim nem fognak örülni a lógásomnak és a késésemnek. – dünnyögte rekedtesen. A lassan lemenni készülő napfény miatt hunyorognia kellett, így inkább visszafordult. Mondott még valamit, de azt nem értettem, csupán a motyogását hallottam.
Megforgattam a szemeim. Megint a szüleivel van el. Nem, hogy kitalálna valami hihető sztorit, hogy miért van oda, aztán élné az életét.
Vagyis… Ami megmarad belőle.
- Ezt… miért? – nyögte összegubózva. Összeszorította a szemét és úgy vergődött.
- Mert akkor is figyelned kell a támadásra, miközben nem is számítasz… - oktattam ki gúnyosan, majd lekuporodtam mellé. Feltúrtam az összeizzadt hajam és lecibáltam magamról a vizes felsőm.
Reggel óta gyakoroltam vele az ökölharcot, és bár nehezen, de sikerült valamit a fejébe vernem. Egész ügyesen kitért a rúgások elől, és néha már ki tudta védeni a jobbhorgot, de a ballal baja volt. Meg is látszott az arcán, pedig nem is kapott nagyot.
Szöszke haja teljesen beszürkült a sok kosztól, amit vagy az aszfalttal való találkozásakor szedett össze, vagy a sok portól, amit felkavartunk ugrálás közben.
- U-kwon… - sóhajtott fel halkan. Teljesen le volt fáradva, amit el is hiszek, hiszen erőnlétileg a nullán botorkál.
- Na? – nyögtem oda. Én is elfáradtam, de nem annyira, mint ő. Sokat kellett még nyúznom, de meg kell küzdenie a túlélésért.
- Milyen… Egyedül lenni? – kérdezte szaggatottan. Kérdésére kicsit elmosolyodtam. Felsóhajtottam és ismét talpra álltam, majd kikecmeregtem a napsütésre.
Egy régi, befejezetlen panelház tetején voltunk. Évek óta itt állt, állítólag amikor a bandánk befoglalta a térséget, elmenekültek a munkások és ezért nem fejezték be.
- Miért érdekel? – húztam meg a vállam és lekuporodtam az erkély kezdemény szélére. A lábaimat a mélységbe lógattam és elnéztem a szmogos légköpeny felé, ami a belváros felett uralkodott. – Félsz tőle, mi?
Választ nem kaptam. Mondjuk hallgatás beleegyezés, szóval egy igennek vettem. Beleborzoltam a hajamba és elnyúltam a langyos betonon.
- Őszintén szólva, még sohasem gondoltam bele a magányba… - jelentettem ki nemtörődömön. – De… Talán olyan, mintha mindenkinek lenne helye, csak neked nem. Furcsa érzés, de egy idő után már fel sem tűnik. Sokszor gondoltam már rá, hogy szerzek egy kisállatot, de aztán rájöttem, hogy alig vagyok otthon, így neki lenne rosszabb. – Hirtelen leesett, hogy megeredt a nyelvem, ezért inkább itt abbahagytam.
- Te tudsz másokra is gondolni? – kérdezte gúnyosan. Éreztem a hangstílusán, hogy még ha halványan is, de mosolygott.
- Na, ha ennyire tele vagy energiával, kérek negyven fekvőt! – kiáltottam oda neki, miközben felvakaróztam az aszfaltról és visszavettem a felsőmet. Halk morgást hallatott, majd hallottam, ahogy fáradtan az egyik falhoz csoszog. Elmosolyodtam, bár magam sem tudom, hogy miért. Egyszerűen csak jó volt nézni, ahogy dolgozik. Mármint nem a szenvedését, hanem, hogy komolyan veszi. Ha nem venné, már lehet, hogy nem lenne foga.
Felé fordultam és figyelni kezdtem. Hatot számoltam magamban, amikor fújtatni kezdett, majd a nyolcaik elejénél összerogyott. Felsóhajtottam és odamentem hozzá.
- Kelj fel… Mára bőven elég. – mondtam a szokottabbnál kedvesebben és felé nyújtottam a kezem. Felvonta az egyik szemöldökét és elfogadta a segítségem. Beletúrt az összeragadt hajába és kiindult a kis erkélyre.
- Mennyi lehet az idő? – kérdezte rekedtesen. Ahogy kiért a napfényre, láthattam, hogy mennyire leizzadt és összehorzsolta magát.
- Passz. Talán fél hat vagy hét. – adtam meg a rövid és lényegre törő válaszom. Felkaptam a sarokból a táskámat és előhalásztam egy literes vizet. – Kölyök! – Felém fordult és azzal a lendülettel felé dobtam a vizet. Értetlenül meredt rám és méregette a flakont. – Nyugi, nem méreg vagy drog.
- Kösz. – Biccentett egyet és azonnal rá is cuppant az üveg szájára. Pár pillanat múlva az üres palack koccant a kövön.
Némán figyeltem, ahogy lekuporodott az erkély szélére és bambán előre meredt a szürke belvárosra.
- Ha gondolod, hazamehetsz. Mára ennyi. Jó voltál. – Nem reagált. Csak néhány másodperc múlva picit megrázta a fejét és hátrapillantott.
- Majd később. A szüleim nem fognak örülni a lógásomnak és a késésemnek. – dünnyögte rekedtesen. A lassan lemenni készülő napfény miatt hunyorognia kellett, így inkább visszafordult. Mondott még valamit, de azt nem értettem, csupán a motyogását hallottam.
Megforgattam a szemeim. Megint a szüleivel van el. Nem, hogy kitalálna valami hihető sztorit, hogy miért van oda, aztán élné az életét.
Vagyis… Ami megmarad belőle.
Kopottas
fekete cipők talpának súrlódása hallatszik egy sötét folyosó végéről.
Tulajdonosa a holtak nyugalmával intézi, lassú és elnyújtott lépéseit, miközben
az öltönye belső zsebéből egy mobilt húz elő. Pár gombnyomás után a füléhez emeli,
s miután néhány sípolás után kicseng, a hívott fél felveszi.
- Igen? – kérdezi egy meglepett, fáradt hangú fiú. Néma csend vonul közéjük. – Van ott valaki?
- Rég hallottalak öcsi… - kuncogja rekedtes, mély hangján a hívó, s ahogyan egy széles vigyor terül végig borostás arcán, úgy ejti ki bőséges artikulációval, halk szavait. – Hamarosan újra látjuk egymást…
- Igen? – kérdezi egy meglepett, fáradt hangú fiú. Néma csend vonul közéjük. – Van ott valaki?
- Rég hallottalak öcsi… - kuncogja rekedtes, mély hangján a hívó, s ahogyan egy széles vigyor terül végig borostás arcán, úgy ejti ki bőséges artikulációval, halk szavait. – Hamarosan újra látjuk egymást…
-
Figyelsz te egyáltalán? – lóbálta meg az arcom előtt a kezét Minho, majd
homlokon pöccintett, amire felszisszentem és gyilkos pillantásokkal támadtam az
idegölő osztálytársam. – Merre kalandozik az az eszednek nevezett kis semmi?
- Valahol… - adtam meg rövid, tömör válaszom egy kis flegmasággal megspékelve és felkaptam a táskám. Előhalásztam a telefonom, majd idegesen az órát kezdtem szuggerálni.
- Randid lesz? – huppant le a padomra Kibum, majd kilopta a kezemből a készüléket. Miután rájött, hogy nem boldogulna a zárral, készségesen visszaadta, ezzel meghosszabbítva az életét.
- Persze… Yoo Kwon és a lányok… - forgatta a szemeit Minho, majd feldobta a lábait az asztalra. – Maximum a Lee kölyökkel lenne találkozója… Mióta is vagy vele olyan jóba?
- Nem mindegy az neked? Hány óránk lesz ma? – Kitértem minden hasonló kérdés elől. Az csak nekik jó, ha nem tudnak semmit rólam és a kölyökről.
Bármennyire is úgy tűnik, hogy utálatos vagyok a srácokkal, ez csak néha van így, amikor stresszes vagyok, vagy fáradt.
Itt az előbbi van érvényben. A bátyám, akivel köztudott, hogy lassan több mint négy éve se nem találkoztam, se nem beszéltem, most jelet adott magáról.
Vagyis… Pontosabban a rendőrség. Kiderült, hogy valami maffiának lett a tagja és egész jó pozícióban helyezkedett el, de amikor a kommandósok letámadták őket és felszámolták a rendszert, ő is bebukott, de megmenekült. Azonosították és körözést adtak ki ellne. Rajtam is keresték, mint rokonon, de mivel nem tudok róla semmit, békén hagytak. Addig a jó…
Bár kicsit most bizonytalan vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy álmodtam-e vagy sem, de az éjszaka közepén felhívott valaki… és azt mondta, hogy hamarosan újra találkozunk. Ja, és öcsinek hívott.
- Még lesz kilenc. Aztán a gyakorlatosoknak még kettő gyakorlat. – adta meg a várt választ Kibum. Valamiért olyan furcsán méregetett, amit nem értettem, bár nem nagyon törődtem vele.
- Oké, akkor én léptem. Majd holnap találkozunk. Szevasztok! – felkaptam a pulcsim és a táskám, majd végigrongyoltam az iskola folyosóin.
L.Joenak ha jól tudom, most van biosz és az ő tanára mindig az udvaron tart órát, így ott lesz. Lelökdösődtem a lépcsőn, majd egy felügyelő tanáron átgázolva áttörtem magam az ajtónállókon.
Jó kis iskola… Minden harmadik méteren felügyelő tanárok, az összes ajtóban megbízott diákok, akik állítólag csak igazolvánnyal engednek ki. Ja, és ott van az öreg portás, Woo bá. Ezek ellenére én egész profin, észrevétlenül meglógok.
Jól sejtettem. A kölyök ott ült az egyik udvari padon és a könyvét olvasgatta, amikor pedig odaértem mellé, észre se vett. Köhintettem, semmi.
Kikaptam a kezéből a könyvet, amire bosszúsan felnézett rám, de amint realizálta, hogy kivel áll szembe, meghúzta magát és szó nélkül összepakolt, majd követett egész az iskolát és az utcát kettéválasztó hatalmas fémkapuig.
- Izé… Te itt hogyan akarsz kijutni? – nézett rám értetlenül a kis szöszi. Ha nem tudnám, hogy festett ráfoghatnám, hogy genetikailag ilyen segg, de most nem kötegszem.
- Átmászunk. Add a cuccod! – nyújtottam felé a karom, amire elsőre nem reagált. Felsóhajtottam és magamtól cselekedtem. Leakasztottam a válláról a táskáját és miután szétnéztem bakot tartottam neki. – Siess már, mert ha jön a felügyelő tanár a becsengő miatt, várhatunk a következő óráig!
Megforgatta a szemét és a tenyerembe helyezte a talpát, majd vett egy jó nagy lendületet és az én lökésem segítségével felkapaszkodott a két és fél méter magas vasajtóra, majd átkínlódta magát.
- Dobom a cuccot! – miközben ezt az üzenetet közvetítettem, már lendült is a kezem és a cuccok odaát landoltak.
- Aú! – vonyított fel fájdalmasan L.Joe. Elvigyorodtam és egy nagy lendület után én is felkapaszkodtam, majd átmásztam. – Legközelebb hagyj hatásszünetet. – morfondírozott halkan. Lesepertem magam és miután elvettem tőle a táskám, megindultam hazafelé. – Izé… Most hova terveztél menni?
- Haza kell mennem valamiért. Ha gondolod, gyere te is, de akár itt is maradhatsz. Bár az erre járó zsaruk nem tolerálják a lógó kölyköket. – vigyorogtam rá, aztán felvéve a szokásos tempóm folytattam az utam.
- Valahol… - adtam meg rövid, tömör válaszom egy kis flegmasággal megspékelve és felkaptam a táskám. Előhalásztam a telefonom, majd idegesen az órát kezdtem szuggerálni.
- Randid lesz? – huppant le a padomra Kibum, majd kilopta a kezemből a készüléket. Miután rájött, hogy nem boldogulna a zárral, készségesen visszaadta, ezzel meghosszabbítva az életét.
- Persze… Yoo Kwon és a lányok… - forgatta a szemeit Minho, majd feldobta a lábait az asztalra. – Maximum a Lee kölyökkel lenne találkozója… Mióta is vagy vele olyan jóba?
- Nem mindegy az neked? Hány óránk lesz ma? – Kitértem minden hasonló kérdés elől. Az csak nekik jó, ha nem tudnak semmit rólam és a kölyökről.
Bármennyire is úgy tűnik, hogy utálatos vagyok a srácokkal, ez csak néha van így, amikor stresszes vagyok, vagy fáradt.
Itt az előbbi van érvényben. A bátyám, akivel köztudott, hogy lassan több mint négy éve se nem találkoztam, se nem beszéltem, most jelet adott magáról.
Vagyis… Pontosabban a rendőrség. Kiderült, hogy valami maffiának lett a tagja és egész jó pozícióban helyezkedett el, de amikor a kommandósok letámadták őket és felszámolták a rendszert, ő is bebukott, de megmenekült. Azonosították és körözést adtak ki ellne. Rajtam is keresték, mint rokonon, de mivel nem tudok róla semmit, békén hagytak. Addig a jó…
Bár kicsit most bizonytalan vagyok. Nem tudom eldönteni, hogy álmodtam-e vagy sem, de az éjszaka közepén felhívott valaki… és azt mondta, hogy hamarosan újra találkozunk. Ja, és öcsinek hívott.
- Még lesz kilenc. Aztán a gyakorlatosoknak még kettő gyakorlat. – adta meg a várt választ Kibum. Valamiért olyan furcsán méregetett, amit nem értettem, bár nem nagyon törődtem vele.
- Oké, akkor én léptem. Majd holnap találkozunk. Szevasztok! – felkaptam a pulcsim és a táskám, majd végigrongyoltam az iskola folyosóin.
L.Joenak ha jól tudom, most van biosz és az ő tanára mindig az udvaron tart órát, így ott lesz. Lelökdösődtem a lépcsőn, majd egy felügyelő tanáron átgázolva áttörtem magam az ajtónállókon.
Jó kis iskola… Minden harmadik méteren felügyelő tanárok, az összes ajtóban megbízott diákok, akik állítólag csak igazolvánnyal engednek ki. Ja, és ott van az öreg portás, Woo bá. Ezek ellenére én egész profin, észrevétlenül meglógok.
Jól sejtettem. A kölyök ott ült az egyik udvari padon és a könyvét olvasgatta, amikor pedig odaértem mellé, észre se vett. Köhintettem, semmi.
Kikaptam a kezéből a könyvet, amire bosszúsan felnézett rám, de amint realizálta, hogy kivel áll szembe, meghúzta magát és szó nélkül összepakolt, majd követett egész az iskolát és az utcát kettéválasztó hatalmas fémkapuig.
- Izé… Te itt hogyan akarsz kijutni? – nézett rám értetlenül a kis szöszi. Ha nem tudnám, hogy festett ráfoghatnám, hogy genetikailag ilyen segg, de most nem kötegszem.
- Átmászunk. Add a cuccod! – nyújtottam felé a karom, amire elsőre nem reagált. Felsóhajtottam és magamtól cselekedtem. Leakasztottam a válláról a táskáját és miután szétnéztem bakot tartottam neki. – Siess már, mert ha jön a felügyelő tanár a becsengő miatt, várhatunk a következő óráig!
Megforgatta a szemét és a tenyerembe helyezte a talpát, majd vett egy jó nagy lendületet és az én lökésem segítségével felkapaszkodott a két és fél méter magas vasajtóra, majd átkínlódta magát.
- Dobom a cuccot! – miközben ezt az üzenetet közvetítettem, már lendült is a kezem és a cuccok odaát landoltak.
- Aú! – vonyított fel fájdalmasan L.Joe. Elvigyorodtam és egy nagy lendület után én is felkapaszkodtam, majd átmásztam. – Legközelebb hagyj hatásszünetet. – morfondírozott halkan. Lesepertem magam és miután elvettem tőle a táskám, megindultam hazafelé. – Izé… Most hova terveztél menni?
- Haza kell mennem valamiért. Ha gondolod, gyere te is, de akár itt is maradhatsz. Bár az erre járó zsaruk nem tolerálják a lógó kölyköket. – vigyorogtam rá, aztán felvéve a szokásos tempóm folytattam az utam.
Mondjuk, ha én ennyire meglepődtem, akkor ő vajon mennyire? Hatalmas, elégedett mosoly ült ki az arcára és miközben futott egy mini „győzelmi” kört, letekerte a kezéről a bandázsnak használt pólófoszlányt.
Én továbbra is az árny helyére fókuszáltam. Semmi nem volt ott. Mikor is lettem én ennyire paranoiás?
- Ne örvendezz! Ez még csak én vagyok. Ha legyűrsz egy Perfektest, akkor már vagy valaki. – kiáltottam rá a már-már táncoló L.Joera, aki ledermedt abban a pozícióban, ahogy volt és hatalmas szemekkel meredt rám.
- Perfektest? – kérdezett vissza ötéves módjára. Felborzoltam a hajam és visszaültem a szokásos pihenő helyemre, az erkélykezdeményre.
- Ülj le… Megpróbálom tömören elmagyarázni, hogy felfogd azzal a mogyoró agyaddal is… - Megütögettem magam mellett a követ és miután leült, egy mély levegővétellel indítottam a sztorit. – Az egész bandarendszer azért rendszer, mert több csapatból áll. Négy nagyon kemény csoport van, a mienk, az Best Absolute Pefect, a Big Bang és a legkeményebb, az EXO. Hogy az utolsó mit takar, nem tudom. Az össz infó róluk, hogy tizenketten vannak, válogatott bűnözők. Továbbá még vannak kisebb csoportok is, amik közül egy a mi társ csapatunk. Mondjuk az egész bagázs egy adag pisis, de néha jól jönnek. Ők nem fontosak, majd megismered őket. Körülbelül ennyi. – húztam meg lezárásnak a vállam. Ránéztem a kölyök arcára, amin valami iszonyat kifejezés terjeszkedett. Felnevettem és miután hátba vágtam, felugrottam és visszabattyogtam az „edzőtérre” és kezdőpózba álltam. – Ha eléggé végiggondoltad, folytassuk az edzést.
Felém kapta a fejét és egy aprót bólintott.
Ahogy elnézem, talán összeszedi magát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése