12.fejezet

12.fejezet: "Szívélyes" vendég

~L.Joe pov.~

Hazafelé battyogok. Sehol senki, csak néha tűnik fel egy-egy közlekedő ember. Már rég vége van a tanításnak. Fogalmam sincs, hogy fogom kimagyarázni a lógásom. „Az éjfélig való kimaradásom és a suliból való lógásom miatt összevesztem apámmal… Tizennégy éves fejjel el kellett költöznöm.” Rám is ez a sors vár? Nem lehetett könnyű neki. Nincs családja… Szegény… Na, de álljunk csak meg! Ugyanúgy bunkó, gerinctelen féreg! De mégsem érzek haragot, inkább…sajnálom.Oké, akkor most bemegyek! A kezemet újból és újból a kilincsre teszem, de valahogy nem vagyok képes benyitni. Végig szántom az ujjaim a homlokomnál lévő hajtincseken és próbálok úgy felnézni, hogy lássam is. Persze már láttam magam tükörben, és…mit is mondjak… furcsa. 

Mikor először pillantottam meg a tükörképemet, majdnem elájultam. Az eddig fekete hajszínem teljesen eltűnt, helyette szőke színt láttam. Mikor elkezdték a festést, becsuktam a szemem és addig ki se mertem nyitni, amíg nem végeztek. A hatás nem maradt el… Komolyan mondom, majdnem lefordultam a székről! Első gondolatom az volt, hogy fú, de más vagyok! Míg a másik: Kinyírnak otthon! 

Egy sóhajtás kíséretében lenyomom a kilincset és belépek.

- Megjöttem! – kiáltom. Ledobom magamról a dzsekit és a cipőt, majd bemegyek a konyhába. Anyu a konyhaszekrényben matat, majd kiemel belőle pár tányért.

- Szia, kincsem! Már vártalak! Mesélj, mi újság a… - a tányér kiesik a kezéből, ahogy rám néz.  Zavartam megdörzsölöm a tarkóm. Ekkora sokkra nem számítottam…

- Mi történt? – siet be a szobából apu és rögtön anyám mellé rohan. Értetlenül nézi anyám halálra vált arckifejezését és az összetört tányérokat. Végül ő is rám emeli a tekintetét. Dinnye nagyságú szemekkel méreget, miközben tátog a szájával, de hang nem jön ki rajta.

- Mit csináltál a hajaddal?! – ocsúdik fel anyám a sokktól.

- Ööö… nem tetszik? – mosolyodok el.

- Byung Hun! – kiált fel apám. Jaj, ez nem jó jel… Édes Istenem, add, hogy túléljem! Még fiatal vagyok a halálhoz! Azt hiszem, ezt a mondatot sokszor fogom emlegetni mostanában…

- Mikor festetted be? – kérdezi most már egy kicsit összeszedettebben anyu.

- Ma? – nézek félve rájuk.

- Hogy merészelted? Mi ez szín? Fiam, neked teljesen elment az eszed?! – lép közelebb apám. Behúzott nyakkal meredek rá. – Most azonnal visszamész és visszafesteted! – utasít. Na, ne! Ezt nem tehetem! Oda vissza nem megyek! De ha vissza is festem, akkor Yoo Kwon ismét átalakítja…

- Nem lehet… - makogom. Apu felhúzott szemöldökkel néz le rám.

- Ó, igen? És miért nem?

- Mert..mert… - gyerünk már agy! Találj már ki valamit! – Mert nekem tetszik.

- Azt mondtam, hogy visszamész! – ordítja most már. Anyu mellém lép, és ujjaival végig simítja a hajam.

- Miért pont szőke? Mit fognak szólni az iskolában? – kérdezi.

- Egy kis változásra volt szükségem. Ti mondtátok, hogy új életet kezdünk! Én elkezdtem. – Nézek bátran a szemükbe. Aha, nagyon bátran… De mi mást mondhatnék?

- Menj fel. – Mondja komor hangon apám. Értetlen képpel bámulok rá. – Azt mondtam menj fel! – emeli fel a hangját, mire elindulok felfelé a lépcsőn.

- És ne számíts ma vacsorára! – kiált utánam.  Hatalmas szemekkel fordulok hátra. Most komolyan azt mondta, hogy nem kapok vacsorát? Hol él ez?!

- Már nem vagyok gyerek, apu! Nem mondhatod azt, hogy büntetés képpen nem kapok vacsorát! Már nem öt éves vagyok! – mondtam elképedve a szemébe.

- A szememben addig gyerek maradsz, ameddig ostobaságokat követsz el! – feleli.

- Azt csinálok, amit én akarok! Nem szólhatsz bele! Ha akarom, kifúratom a fülem, ha akarom, befestem a hajam!

- Nagyon el vagy tévedve, fiam! – emeli fel a hangját, miközben közelebb jött a lépcsőhöz. Megáll az ember esze! Mit akar parancsolgatni?! Mindjárt nagykorú leszek, nem bánhat velem úgy, mint egy óvodással! – Amíg az én házamban élsz, addig azt csinálod, amit én mondok!

- Nem! – kiáltom. A mostanában ért stressz… öröm kimondani ezt a tagadó szót!

- Takarodj fel, mert különben eltöröm a karod! – mutat az emelet felé.

- Hú, most aztán nagyon félek! – feleselek tovább. Apám arca megfeszült.

- Byung Hun! Menj fel! – kér anyám.

- Mindig ezt csinálod! Ha neked nem tetszik valami, akkor fenyegetőzöl! Sosem tetszett, hogy ChangJoékkal vagyok, hogy ők a barátaim! Sose akartam focizni, te mégis rám erőltetted! A büdös életben nem akartam ide jönni, de téged, egy cseppet sem zavar! Leszarod, hogy én mit akarok! – Egy csattanás. Egy fájdalmas ütés, aminek a következtében cseng a fülem és zsibbad az arcom. Üveges szemmel bámulok a semmibe. Most komolyan… komolyan megpofozott? Utoljára 10 évesen kaptam egy erősebb ütést, de azóta egy ujjal sem ért hozzám. Remegő kézzel fogom meg a bal arc felem, és kétkedve nézek a szemébe. Düh, csalódottság váltakozik az arcán.

- Vigyázz a szádra, Byung Hun! – csak ennyit mond, miközben össze-vissza kapkodja a levegőt. Nem mondok semmit, csak hátat fordítok és felmasírozok a szobámba. Hatalmas dübejjel becsapom az ajtót és bele esek az ágyba.

Egész délután nem mentem le, hanem a szobámban kuksoltam. Megcsináltam a házikat. Jobb dolgom úgy sem volt.

- Byung Hun, vendéged van! – kopog be a szobámba anyu. Gyorsan kiléptem az eddig nézegetett oldalról és lecsuktam a laptop tetejét. Erről a hülye bandarendszerről kerestem infókat, de semmi lényegest nem találtam.

- Gyere! – mondtam a vendégnek. Várjunk csak! Most esett le! Talán ChunJi jött át? Nem, az nem lehet, de ha mégis… Érdeklődve figyelem, ahogy kinyílik az ajtó és belép rajta… Yoo Kwon. Mi a francot keres ez itt?! Dinnye nagyságú szemekkel nézem, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, majd vigyorogva felém lépked.

- Te..te.. – hebegem. Asszem sokkot kaptam.

- Igen, én vagyok. Büszke lehetsz magadra, amiért felismertél. – dobja le magát az ágyamra.

- Csodálkozok, hogy nem az ablakon jöttél be. – húzom gúnyos mosolyra a szám. Fel se veszi ezt a megjegyzést, csak turkál valamit a táskájában. Szinte belebújva válaszolt.

- Díjat nekem, amiért felismertem az ajtót. – Majd, mint aki lottót nyert, elővesz egy összehajtogatott papírlapot abból a zsáknak kinézett izéből, és felém nyújtja. Hunyorogva nézek a kis fehér lapra, majd Yoo Kwonra, aki olyan arcot vág, mint aki dicséretet vár, amiért felfedezett egy aranybarlangot.

- Ez mi? – kérdezem a lapra mutatva. Megforgatja a szemét és hozzám vágja a papírt.

- Az igazolásod.

- A mim?

- Hé! Most azt kell mondanod, hogy „Köszönöm, mester, amiért gondoltál arra, hogy hogyan magyarázzam ki a hiányzást!” – semleges képpel meredek rá. Ez tényleg hülye, vagy csak tetteti?

- Mester?

- Igen, hívhatsz így is. – mosolyodik el. Nem is törődve vele kinyitom a félbehajtott fehér lapot és elkezdem olvasni. Na, ez egész jó fedő sztori.

- Honnan szerezted?

- Már évek óta hamisítok igazolásokat. Profi vagyok benne.

- Köszi. – sütöm le a tekintetem. A kínos csendet, anyám hangja töri meg.

- Yoo Kwon, maradsz vacsorára? – kiabál fel. Rémült arccal nézek a vörös kerti törpére. Át jött azért, hogy ehessen? Ez nem étterem!

- Meg ne próbáld! – sziszegem a fogam között. Egy napra elég belőle, nem kell, hogy este is húzza az agyam! Vigyorogva néz rám.

- Ó, de! – néz rám álszent képpel. Összehúzott szemekkel figyelem.

- Ne tedd!

- Köszönöm a meghívást, asszonyom! Szívesen maradok! – kiabál vissza szórakozott képpel. Megfojtom! Komolyan mondom, megfojtom!

- Amúgy nem is kérdeztem a hajad. Hogy fogadták az őseid? – kérdezi a kínomon mulatva. Dühös képpel mutatok rá.

- Az egész a te hibád! Oltári nagy veszekedés volt itthon! Szóval, jobb, ha elkerülöd apámat!

- Vele még nem is találkoztam.

- Hát ne akarj…- sóhajtok.

- Kész a vacsi, gyertek fiúk! – int anyu az ajtóban. U-kwon győzedelmes képpel felpattan az ágyról és az ajtóhoz sétál. Én nem mozdulok. Na, nem mintha betartanám a „nincs vacsora” szabályt, de veszekedés után nem jó apámmal találkozni.

- Byung Hun, gyere te is! – szól kedvesen anyu.

- Ha apu meglát, kivágja az asztalt az ablakon! – felelek. Szerintem megtenné. Vagy inkább az a csendben gyilkolós fajta. Attól függ, hogy milyen a kedve…

- Ne viccelj! Na, gyere! – mosolyog anyu. Ezt szeretem benne. Hogy sosem kiabál, sosem haragszik, csak mindig mosolyog. Kis törékenynek látszik, de igazából nagy erős asszony. Ha lehet választani a két szülő között, akkor anyut választanám. Ő… jobban megért.

- Nagyon hasonlítasz anyukádra. – mondja U-kwon, mikor mellé érek. Értetlenül nézek rá, mire csak mosolyogva megrántja a vállát.- Kim Yoo Kwon vagyok, uram! – mutatkozott be apunak ez a felfújt hólyag.

- Örülök, hogy megismertelek! Ülj le! – mondta apám higgadtan. Rám se nézett. Na, jól állunk.

- Byung Hun sosem mesélt rólad. – mondja anyu, miközben kaját szed a tányérokba.

- Tényleg? Ez sértő. – néz rám pimaszul U-kwon. Most nagyon nagy késztetést érzek arra, hogy betörjem az orrát!

- Osztálytársak vagytok? – kérdezi apám.

- Ó, igen. Köszönöm. – Néz anyura, mikor elé teszi az ételt. De nyálas tud ez lenni… - Én mutattam meg neki a sulit.

- És te hol laksz?

- Kollégista vagyok. – Aha, szóval mindenkinek ezt mondja.

- Apu, ide adod a sót? – kérdezem. Semmi reakció.

- Itt születtél Szöulban? – kérdezi Yoo Kwontól helyette. Neki is feltűnt, mert összezavarodva néz rám. A pofám leszakad.

- Igen, muszáj elmenniük a Cheonggyecheon patakhoz! Az egyik kedvenc helyem! – válaszol a vörös, miközben én átnyúlok az asztalon és elveszem a sót.

- Köszi, hogy ide adtad. – Mondom cinikusan apámnak. Felhúzott szemöldökkel mered rám.

- Mondtad?

- Igen!

- Akkor legközelebb úgy mond, hogy meg is halljam!

- Hát, öcsém a szüleid tényleg ki vannak bukva! – röhög a kapuban Yoo Kwon.

- Ja. Kösz, hogy hoztál igazolást!

- Meg fogod szokni. Sokat fogunk lógni!

- Mi?! – akadok ki.

- Holnap suli után találkozunk! – kiabál vissza az utca másik végéről. Kitekerem a nyakát. Most már komolyan.