18.fejezet: Rendőrök
~U-kwon pov~
- Üveg. – hebegi – Bele… Bele estem az
üvegbe.
Alig, hogy kinyögi az egészet, az eddig még talán kicsit is tartott
teste elernyed és a feje előre bicsaklik. Egy pillanatra azt hiszem, hogy
viccel, de amikor nem válaszol a noszogatásomra, végigszánkázik rajtam a
felismerés, hogy itt tényleg jó nagy baj van.
- Hé! Hé, kölyök, fel ne dobd a talpad!! – üvöltözök és megfordulok, hogy a hátamra tudjam emelni. Felugrok és egy gyorsabb sétálási módban hazafelé veszem az irányt. Szinte még be se érek az udvarba, de már lerúgom a cipőm és belököm az ajtót, hogy le tudjam fektetni a kanapéra. Nem tudom, mire ez a hirtelen kiborulásos segíthetnék rohamom… Idegesen kapkodok mindenhova, pedig közben gőzöm sincs, hogy mit is kéne tennem. Aztán berohanok a konyhába, hogy előkotorjak ollót, kötszert, fertőtlenítőt, valami puha anyagot, ragasztót és csipeszt.
Visszasietek L.Joehoz és végignyisszantom a felsőt rajta. Kicsit meghőkölök a nagy seb láttán, ami az oldalát díszíti, de nem hezitálok sokat, a fertőtlenítővel végiglocsolom az anyagot, szétszabdalom, és egy darabját rászorítom a sebre. Mielőtt, még mélyebbre tolnám a kiálló szilánkot, a csipesszel óvatosan kihúzom. A szikszalagból letépek egy hosszú csíkot, majd ráragasztom az anyagot. Ugyan ezt a műveletet eljátszom a vállain és néhány ponton a hátán is. Megrökönyödve huppanok le a sarkaimra és túrom fel a lelapult, koszos hajam. Bár még nem végeztem, de legalább tudom, hogy sehol nem szivárog a vére és ez megnyugtat.
Nem igazán vagyok jártas az orvos tudományokban, de a sebkötözés viszonylag jól megy. Most pedig lehet, hogy meg kéne kicsit mosdatni, mert tiszta kosz. Aztán pedig elintézni a haverját valahogyan. És még magamat is helyre rakni, mert eléggé le vagyok izzadva és én se vagyok a legtisztább.
Ismét a fürdőben kötök ki és megnyitom a zuhanyt. Amíg még nem túl forró a víz, alácsapom az egyik lavórt és nyomok bele egy keveset a tusfürdőmből. Amint felhabzik, kiveszem a zuhanytálcából és én ugrok be a nyugtató meleg víz alá. Felmorranok, ahogyan a sebeim és apróbb horzsolásaim marni kezdi a meleg, kicsit izzadtsággal keveredett víz, de nem hezitálok sokáig, belenyomok egy nagy adag sampont a hajamba, és ahogy azt kimosom belőle, ki is ugrok a zuhany alól. Végigitatom magamról a cseppeket, végezetül a hajamra tekerem a frottír anyagot.
Nem áll meg a rohanásom. Felkapom a lavórt és indulok a nappaliba L.Joehoz, aki ugyan úgy fekszik mozdulatlanul a kanapén. Ez megnyugtató, de mégis félek, hogy sok vért vesztett és talán már vannak olyan kötései, amiket átvérzett.
- Semmi baj kölyök, itt vagyok… - dörmögöm az orrom alatt, majd leguggolok mellé, s a szürkévé koszolódott hajából kezdem kidörzsölni egy puha szivaccsal a sok port és vért a fejsérülései miatt.
- Hé! Hé, kölyök, fel ne dobd a talpad!! – üvöltözök és megfordulok, hogy a hátamra tudjam emelni. Felugrok és egy gyorsabb sétálási módban hazafelé veszem az irányt. Szinte még be se érek az udvarba, de már lerúgom a cipőm és belököm az ajtót, hogy le tudjam fektetni a kanapéra. Nem tudom, mire ez a hirtelen kiborulásos segíthetnék rohamom… Idegesen kapkodok mindenhova, pedig közben gőzöm sincs, hogy mit is kéne tennem. Aztán berohanok a konyhába, hogy előkotorjak ollót, kötszert, fertőtlenítőt, valami puha anyagot, ragasztót és csipeszt.
Visszasietek L.Joehoz és végignyisszantom a felsőt rajta. Kicsit meghőkölök a nagy seb láttán, ami az oldalát díszíti, de nem hezitálok sokat, a fertőtlenítővel végiglocsolom az anyagot, szétszabdalom, és egy darabját rászorítom a sebre. Mielőtt, még mélyebbre tolnám a kiálló szilánkot, a csipesszel óvatosan kihúzom. A szikszalagból letépek egy hosszú csíkot, majd ráragasztom az anyagot. Ugyan ezt a műveletet eljátszom a vállain és néhány ponton a hátán is. Megrökönyödve huppanok le a sarkaimra és túrom fel a lelapult, koszos hajam. Bár még nem végeztem, de legalább tudom, hogy sehol nem szivárog a vére és ez megnyugtat.
Nem igazán vagyok jártas az orvos tudományokban, de a sebkötözés viszonylag jól megy. Most pedig lehet, hogy meg kéne kicsit mosdatni, mert tiszta kosz. Aztán pedig elintézni a haverját valahogyan. És még magamat is helyre rakni, mert eléggé le vagyok izzadva és én se vagyok a legtisztább.
Ismét a fürdőben kötök ki és megnyitom a zuhanyt. Amíg még nem túl forró a víz, alácsapom az egyik lavórt és nyomok bele egy keveset a tusfürdőmből. Amint felhabzik, kiveszem a zuhanytálcából és én ugrok be a nyugtató meleg víz alá. Felmorranok, ahogyan a sebeim és apróbb horzsolásaim marni kezdi a meleg, kicsit izzadtsággal keveredett víz, de nem hezitálok sokáig, belenyomok egy nagy adag sampont a hajamba, és ahogy azt kimosom belőle, ki is ugrok a zuhany alól. Végigitatom magamról a cseppeket, végezetül a hajamra tekerem a frottír anyagot.
Nem áll meg a rohanásom. Felkapom a lavórt és indulok a nappaliba L.Joehoz, aki ugyan úgy fekszik mozdulatlanul a kanapén. Ez megnyugtató, de mégis félek, hogy sok vért vesztett és talán már vannak olyan kötései, amiket átvérzett.
- Semmi baj kölyök, itt vagyok… - dörmögöm az orrom alatt, majd leguggolok mellé, s a szürkévé koszolódott hajából kezdem kidörzsölni egy puha szivaccsal a sok port és vért a fejsérülései miatt.
- Ahm… Mégis hol a jó bús életben vagyok? – hallom az elhaló,
másnaposhoz hasonlító rekedt hangot. Elmosolyodok és előkészítek egy levél
fájdalomcsillapítót, mellé pedig egy palackozott vizet és egy tál levest.
Félreértés ne essék, instant levest csináltam, nem főztem neki.
- Jó reggelt Vietnám! – üvöltöm el magam, aztán odaslattyogok hozzá a kanapéhoz. Világfájdalmas képpel mered rám, aztán körbenéz. Végezetül ismételten rajtam köt ki a tekintete, de sokkal értetlenebbül, akár csak valami dilis ötéves, akinek beígérték az állatkertet, de helyette a fogorvosnál kötött ki. – Most mi van? Jó reggelt öcskös, végigaludtál egy egész estét és egy délelőttöt. Lassan négy óra tesó. – A kezébe nyomom a fájdalomcsillapítót és a vizet, aztán egyedül hagyom, hadd gondolja végig a tegnapot.
Ilyenkor idő kell az embernek. Az én első küldetésemen, olyan szinten kikészültem, hogy napokig nem tudtam lábra állni… Jó, mondjuk ott a korkülönbség, de ha azt nézzük, L.Joe is körülbelül olyan fizikai erővel került a kezeim közé, mint egy gyerek. És hiába is az edzés, nullához hozzáadva egyet, még mindig csak egy fog megmaradni…
- Miért nézek ki úgy, mint egy múmia? És miért sajgok úgy, mintha tűkkel kirakott mosógépben mostak volna ki? – kezdi el a kérdései hadát. A homlokomat ráncolva pillantok vissza rá és most kivételesen meglepetten nézek rá. Ennyire kikészült volna?
- Izé… Nem emlékszel? – Válaszul csak egy fejrázást kapok. – Mi az utolsó emléked? Az rémlik, hogy mi történt az akció után?
- Nem igazán… Azt tudom, hogy hozzád jöttünk, hogy Niel… Niel! Mi van vele? Nem kerese-
- Nincs semmi. Mire visszaértem hozzátok, ott hagyott egy levelet és elment. A levél ott van a komódon, ha akarod, olvasd majd el. Nem nyúltam hozzá. Inkább fontosabb az, hogy hogy vagy te? Fájdalom tízes skálán? – hunyorgok félig felvont szemöldökkel rá, aztán visszacsoszogok mellé.
- Talán hat, hét… Mi történt tegnap? És… Mi van a saját gönceimmel? – bombáz tovább. Elhúzom a szám és kihúzok a zsebemből egy kis csík anyagot.
- A pólódból ennyi maradt… De nézd a jó oldalát! Nem véreztél el. – vigyorodok el idiótán és leülök mellé. – Beleeshettél valami üvegbe és azt kellett kioperálnom belőled. Elfogyott a géz és a fásli, a pólód meg már olyan szinten elázott, hogy sose mostad volna ki belőle a vért. Látod, már mosni se kell! – Megvakarom a tarkóm és a kezébe adom az anyagcafatot.
- Öhm… Te most kajak vigyorogsz és jó pofizol velem? – nyögi be két perc fáziskésés után.
Felhorkantok és az orromat fintorba húzva homlokon bököm eldünnyögve egy „ne is álmodj róla” mondókát. Feldobom a lábam a kávézóasztalomra és a TV fekete képernyőjére meredek. – Várjunk… Ha nem a saját gönceimben vagyok… Te levetkeztettél?! – sikolt fel halnak. – PERVERZ ÁLLAT!
- Nyugszik, van picúr, nem foglak megerőszakolni! Amúgy meg… annak se örülnél, ha bepállt volna a kis selyem segged a szutyoktól. Kusslic van, és ha annyira beszélni akarsz, nyögj ki egy „kösz bazdmeg” félét, hogy nem hagytalak elvérezni. – a hirtelen jött indulatomtól hisztisen felfújja az arcát és karba tett kezekkel elfordul. Komolyan, mint egy ötéves. Felállok mellőle és elindulok a szobámba. – A konyhába van kaja, ha éhes vagy egyél. Ja, és anyádék hagytak az üzenetrögzítőtökön egy üzenetet, hogy legkésőbb este hatra már hazaérnek.
A végét már szinte kiabálom, de így is látom magam előtt a kétségbeesett arcát és a sok gondolatát, hogy hogyan és mint fog elkészülni kemény két óra alatt. Még mindig imádom basztatni.
- Jó reggelt Vietnám! – üvöltöm el magam, aztán odaslattyogok hozzá a kanapéhoz. Világfájdalmas képpel mered rám, aztán körbenéz. Végezetül ismételten rajtam köt ki a tekintete, de sokkal értetlenebbül, akár csak valami dilis ötéves, akinek beígérték az állatkertet, de helyette a fogorvosnál kötött ki. – Most mi van? Jó reggelt öcskös, végigaludtál egy egész estét és egy délelőttöt. Lassan négy óra tesó. – A kezébe nyomom a fájdalomcsillapítót és a vizet, aztán egyedül hagyom, hadd gondolja végig a tegnapot.
Ilyenkor idő kell az embernek. Az én első küldetésemen, olyan szinten kikészültem, hogy napokig nem tudtam lábra állni… Jó, mondjuk ott a korkülönbség, de ha azt nézzük, L.Joe is körülbelül olyan fizikai erővel került a kezeim közé, mint egy gyerek. És hiába is az edzés, nullához hozzáadva egyet, még mindig csak egy fog megmaradni…
- Miért nézek ki úgy, mint egy múmia? És miért sajgok úgy, mintha tűkkel kirakott mosógépben mostak volna ki? – kezdi el a kérdései hadát. A homlokomat ráncolva pillantok vissza rá és most kivételesen meglepetten nézek rá. Ennyire kikészült volna?
- Izé… Nem emlékszel? – Válaszul csak egy fejrázást kapok. – Mi az utolsó emléked? Az rémlik, hogy mi történt az akció után?
- Nem igazán… Azt tudom, hogy hozzád jöttünk, hogy Niel… Niel! Mi van vele? Nem kerese-
- Nincs semmi. Mire visszaértem hozzátok, ott hagyott egy levelet és elment. A levél ott van a komódon, ha akarod, olvasd majd el. Nem nyúltam hozzá. Inkább fontosabb az, hogy hogy vagy te? Fájdalom tízes skálán? – hunyorgok félig felvont szemöldökkel rá, aztán visszacsoszogok mellé.
- Talán hat, hét… Mi történt tegnap? És… Mi van a saját gönceimmel? – bombáz tovább. Elhúzom a szám és kihúzok a zsebemből egy kis csík anyagot.
- A pólódból ennyi maradt… De nézd a jó oldalát! Nem véreztél el. – vigyorodok el idiótán és leülök mellé. – Beleeshettél valami üvegbe és azt kellett kioperálnom belőled. Elfogyott a géz és a fásli, a pólód meg már olyan szinten elázott, hogy sose mostad volna ki belőle a vért. Látod, már mosni se kell! – Megvakarom a tarkóm és a kezébe adom az anyagcafatot.
- Öhm… Te most kajak vigyorogsz és jó pofizol velem? – nyögi be két perc fáziskésés után.
Felhorkantok és az orromat fintorba húzva homlokon bököm eldünnyögve egy „ne is álmodj róla” mondókát. Feldobom a lábam a kávézóasztalomra és a TV fekete képernyőjére meredek. – Várjunk… Ha nem a saját gönceimben vagyok… Te levetkeztettél?! – sikolt fel halnak. – PERVERZ ÁLLAT!
- Nyugszik, van picúr, nem foglak megerőszakolni! Amúgy meg… annak se örülnél, ha bepállt volna a kis selyem segged a szutyoktól. Kusslic van, és ha annyira beszélni akarsz, nyögj ki egy „kösz bazdmeg” félét, hogy nem hagytalak elvérezni. – a hirtelen jött indulatomtól hisztisen felfújja az arcát és karba tett kezekkel elfordul. Komolyan, mint egy ötéves. Felállok mellőle és elindulok a szobámba. – A konyhába van kaja, ha éhes vagy egyél. Ja, és anyádék hagytak az üzenetrögzítőtökön egy üzenetet, hogy legkésőbb este hatra már hazaérnek.
A végét már szinte kiabálom, de így is látom magam előtt a kétségbeesett arcát és a sok gondolatát, hogy hogyan és mint fog elkészülni kemény két óra alatt. Még mindig imádom basztatni.
- Hé, Yoo Kwon! – hallom magam mögül Minho idegölő hangját,
amire egy erőltetett mosollyal felé fordulok. A mai napon folyamatosan az én
véremet szívta az egész csapata és lassan már a falra mászok miatta.
- Igen? – szűröm ki a fogaim között, aztán próbálom nem leszedni a fejét. Rám vigyorog aztán átkarol, s a fülemhez hajol.
- Hallottad, hogy a hetedik óra után bejön hozzánk egy csapat rendőr, mert a külvárosi folyamatos balhék ügyében nyomoznak? És azt, hogy senki nem mehet sehova addig az iskola területéről, csakis ha az igazgató engedélyezi? – suttogja, mintha tudná, hogy én is benne vagyok. Kikerekednek a szemeim és a légzésem egy pillanatra kihagy, akár a szívem pumpálása.
- Mi?! – szakad fel belőlem az úgy három oktávval magasabb hang, ami miatt befogom a szám és lehajtom a fejem. – E- ezt te honnan tudod?
- Most mit parázol annyira? – kezdi szuggerálni az arcomat, amire tarkón vágom és egy dühöngő pillantást küldve felé, elindulok a földszintre. – Mi van Yoo Kwon, megjött? – kiált utánam, de le se reagálom, monoton fapofával sprintelek lefele a lépcsőn.
Szólnom kell a kölyöknek… Nem tudom, hogy hogyan bírná a vallatási nyomást, de, ha rajta múlna a csapat és az infók, szerintem megtörne azonnal és feladná magát, meg az egész rendszert is. De ez nem ilyen egyszerű ám. Ha beszélsz, meghalsz. Ezt még nem neveltem belé, de majd meg fog történni, csak előbb ki kell innen jutnunk. Gyerünk Yoo Kwon, siess tesó, vagy a pille fehér seggetek bánja meg!
- Byung Hun! – üvöltöm el magam az udvaron, amire a szöszi felkapja a fejét és értetlenül rám néz. Rájöhetne, hogy nem zavarom első óra után, csak harmadik után… - Gyere ide! Most! – kalimpálok az ajtóban és megállok egy régi kopottas pad mellett. L.Joe feltápászkodik és megindul felém. Végre!
- Mi van? – kérdi unottan és elrántja a szemébe lógó tejföl tincseit. Nem válaszolok, csak elkapom a csuklóját és bevonszolom a biosz szertárba. Még jó, hogy nem zárják és senki nem jár ide… - Hé! Kérdeztem valamit! – sipákol.
- Kuss! – tapasztom a szájára a kezem. Veszek egy jó mély levegőt és ránézek, vérkomolyságot tükrözve, ami miatt megáll egyenesen és ő is megkomolyodik. – Baj van. Zsaruk… - dünnyögöm és kinézek a kis sötétlővel lefedett ablakon. – Állítólag hetedik óra után jönnek, a banda háborúk miatt. Mindenképpen meg kel valahogy szöknünk, mert én még épp, hogy bírom a rendőri nyomást, de te… Kevés vagy hozzá. Roppannál, mint satuban a pepero. – Erre a kijelentésemre látványosan megsértődik, de nem szól vissza. Jól teszi. És úgy látom, hogy felfogta a rendőrös dolgot. – Szedd össze magad és a következő szünetben kilógunk a tesipályáról… - morgom halkan és kilököm magam előtt a szertárból. – Az öltözőben várj meg. – intek egy utolsót felé, aztán visszavonulok az osztályterembe. Ritka jó napnak indul ez is…
- Igen? – szűröm ki a fogaim között, aztán próbálom nem leszedni a fejét. Rám vigyorog aztán átkarol, s a fülemhez hajol.
- Hallottad, hogy a hetedik óra után bejön hozzánk egy csapat rendőr, mert a külvárosi folyamatos balhék ügyében nyomoznak? És azt, hogy senki nem mehet sehova addig az iskola területéről, csakis ha az igazgató engedélyezi? – suttogja, mintha tudná, hogy én is benne vagyok. Kikerekednek a szemeim és a légzésem egy pillanatra kihagy, akár a szívem pumpálása.
- Mi?! – szakad fel belőlem az úgy három oktávval magasabb hang, ami miatt befogom a szám és lehajtom a fejem. – E- ezt te honnan tudod?
- Most mit parázol annyira? – kezdi szuggerálni az arcomat, amire tarkón vágom és egy dühöngő pillantást küldve felé, elindulok a földszintre. – Mi van Yoo Kwon, megjött? – kiált utánam, de le se reagálom, monoton fapofával sprintelek lefele a lépcsőn.
Szólnom kell a kölyöknek… Nem tudom, hogy hogyan bírná a vallatási nyomást, de, ha rajta múlna a csapat és az infók, szerintem megtörne azonnal és feladná magát, meg az egész rendszert is. De ez nem ilyen egyszerű ám. Ha beszélsz, meghalsz. Ezt még nem neveltem belé, de majd meg fog történni, csak előbb ki kell innen jutnunk. Gyerünk Yoo Kwon, siess tesó, vagy a pille fehér seggetek bánja meg!
- Byung Hun! – üvöltöm el magam az udvaron, amire a szöszi felkapja a fejét és értetlenül rám néz. Rájöhetne, hogy nem zavarom első óra után, csak harmadik után… - Gyere ide! Most! – kalimpálok az ajtóban és megállok egy régi kopottas pad mellett. L.Joe feltápászkodik és megindul felém. Végre!
- Mi van? – kérdi unottan és elrántja a szemébe lógó tejföl tincseit. Nem válaszolok, csak elkapom a csuklóját és bevonszolom a biosz szertárba. Még jó, hogy nem zárják és senki nem jár ide… - Hé! Kérdeztem valamit! – sipákol.
- Kuss! – tapasztom a szájára a kezem. Veszek egy jó mély levegőt és ránézek, vérkomolyságot tükrözve, ami miatt megáll egyenesen és ő is megkomolyodik. – Baj van. Zsaruk… - dünnyögöm és kinézek a kis sötétlővel lefedett ablakon. – Állítólag hetedik óra után jönnek, a banda háborúk miatt. Mindenképpen meg kel valahogy szöknünk, mert én még épp, hogy bírom a rendőri nyomást, de te… Kevés vagy hozzá. Roppannál, mint satuban a pepero. – Erre a kijelentésemre látványosan megsértődik, de nem szól vissza. Jól teszi. És úgy látom, hogy felfogta a rendőrös dolgot. – Szedd össze magad és a következő szünetben kilógunk a tesipályáról… - morgom halkan és kilököm magam előtt a szertárból. – Az öltözőben várj meg. – intek egy utolsót felé, aztán visszavonulok az osztályterembe. Ritka jó napnak indul ez is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése