17.fejezet

17. fejezet: Terepgyakorlat  

~L.Joe~

Félek. Nagyon. Még levegőt sem merek venni, nemhogy gengszter módjára kutassak valamilyen papír után. Még jó, hogy a könnyebbik feladatot kaptam. De ki tudja, mennyire lesz könnyű…

Csoportokra bontva várunk Zico jelére. Egy lepukkant épületnél vagyunk, és mint a horror filmekben sehol senki, halálos csend, szürke ég, hűvös szellő és a nyomor negyedekre jellemző kosz. A falhoz simulva próbálom szabályozni a légzésem és titkon azon imádkozok, hogy ki tudjam magyarázni a hirtelen eltűnésemet Nielnek. Sokkal jobb arra gondolni, hogy visszamegyek, mint arra, hogy bármelyik pillanatban itt hagyhatom a fogam. Egy szorítást érzek a vállamon, mire oldalra fordítom a fejem és U-kwon biztató tekintetével találom szembe magam. Igen, U-kwonnal és Jaehyoval vagyok egy csoportba beosztva. Ketten elmentek felderíteni, és ha ők visszajönnek, akkor kell mindenkinek megindulnia. És aztán, hogy mi lesz… azt már nem tudom.

Felhúzom a ravaszt és felelevenítem, amit a fegyverről és annak használatáról tanultam. Mikor kellőképpen összekavartam a dolgokat, Jaehyo felé nézek. Pont jókor, mert hirtelen felemelte a jobb kezét, miközben a ház sarkánál áll és figyeli a többieket. Ettől a mozdulattól a vér is megfagy bennem. Felkészülni. Ez azt jelenti, hogy visszajött a kis felderítő csapat és most már csak Zicon múlik, hogy mikor indulunk. Úgy helyezkedek, hogy én is kilássak a ház mögül. Taeil és Zico nagyon beszélnek, de nem hallom, hogy mit. Egyszer csak Zico elindul, és rögtön megelőzi P.O. és B-Bomb. A vezér egy kicsit lemaradva követi őket, majd egy pillanatra lelassít és gyorsan elszámol az ujjain háromig Jaehyo felé. Három perc. Három perc múlva kell őket követnünk. Kevésnek tűnik, de mégis olyan sok. Visszapréselődök a falhoz és a mellettem lévő U-kwont szuggerálom. Minden porcikája ugrásra kész, tekintete mereven előre néz. Megérzi, hogy figyelem, így felém fordítja a fejét. Arcvonásai ellágyulnak, idegességem láttán, és küld egy biztató mosolyt. De ez csak egy pillanatig tart, ha csak egy másodpercre nem figyelnék, nem is tűnt volna fel, hisz újból póker arcot erőltet magára.

Az a néhány perc óráknak tűnő lassúsággal telt el. Jaehyo a kezével intett, mikor mehettünk és mi egymás után megindultunk. Az idegességet vágni lehetett a rozoga épületben, amibe bementünk. Tiszta kísértet háznak mondanám, bár még nem áll az összeomlás szélén. Felmegyünk a nyikorgó lépcsőn, és a két „társam” rögtön megindult az emeltnek nevezett helyiségen. Nem tudom, hogy most mit kéne csinálnom, így csak egyik lábamról a másikra állok. Fekete tapéta, fehér plafon, amit pókhálók hada és a lement festék díszit. Nem tudom tovább elemezni a fapadló kopottságát se, mert hirtelen erősen meglök valaki. Hátra kapom a fejem és Jaehyo dühös pillantásával találom szembe magam.

- Mit állsz itt? – morran rám suttogva. – Gyerünk és nézz be minden szobába. Ha egy iroda szerűséget találsz, szólsz, világos?

- Igen. – sütöm le a szemem. Azt mondta U-kwon hogy itt lesz velem, akkor most hol van?! Random elindulok az egyik irányba és egy hosszú, sötét folyosón találom magam. Nyelek egy nagyot, majd remegő léptekkel benyitok a legközelebb lévő ajtón. Semmit se látok a sötétségtől, így kapcsoló után tapogatózok. De a kezem valami hideg és nyálkás folyadékba ér, így azonnal elhúzom és becsapom az ajtót. A hideg futkos a hátamon ettől a helytől. Fintorogva beletörlöm a tenyerem a nadrágomba és egy másik ajtót célzok meg. Zárva. A következő is. A negyedik ajtónak a kilincsét nyitnám le, mikor egy erős kar megragad és elkezd vonszolni. U-kwon.

- Megtaláltuk. Gyere gyorsan, mert mindjárt kitör a balhé.

- Mi?

- Csak gyere. Visszük a papírt és… - Egy lövés. Mindketten kővé dermedve állunk. A hang kintről jött. Elkezdődött. U-kwon gyorsan visszanyerte a lélekjelenlétét és újból elkezdett cibálni. Nem is figyeltem merre megyünk, így fel sem tűnt, mikor beértük egy modernebb szobába. Jaehyo már vadul pötyögött az íróasztalnál lévő számítógépen.

- Keresd! – süvített rám U-kwon és már a fiókokat kezdte feltúrni. Szerencsétlenül álldogáltam egy darabig, majd oda mentem egy szekrényhez és elkezdtem benne kutatni. Fogalmam sincs, hogy mit keresek, de nagyon remélem, hogy a másik kettő megtalálja!

- Ezt itt! – Yoo Kwon kiborított a szoba közepére egy halom dossziét és szinte elmerült benne. Először fel sem fogtam, hogy nekem beszél. – Ne állj már ott! – Üvöltött rám, így muszáj voltam leguggolni hozzá és szétszedni a papírokat.

- Hol a kurva anyádban vagy… - motyogta magának Jaehyo. Felpattant a székről és a szoba másik felébe rohant.

- Megtaláltam! – üvöltött fel U-kwon, így megnyugodva fújtam ki a levegőt. De sajnos ez nem tartott sokáig, mert egy hatalmas robbanás miatt majdnem szívinfarktust kaptam. A most már sötét hajú U-kwon zsebébe gyűrte a megtalált dokumentumot és kirohant a folyosóra. Zavarodott képpel álltam fel, de rögtön vissza is estem, mert a két üvegablak egyszerre tört be hangos csattanással és az üvegszilánkok beterítették az egész szobát. Tágra nyílt szemekkel emeltem fel a fejem, és a kis helyiség másik bejáratához siettem Jaehyo után. Kár volt, mert ez egy erkélyféleségre nyílt, így majdnem átestem a korláton, amilyen sebességgel kirohantam. Görcsösen markolták az ujjaim a vaskorlátott, szinte már elfehéredtek. Az udvaron a banda pár tagja harcolt ennek a területnek a tulajdonosaival.

- L.Joe! – hallottam a nevem a hátam mögül, így megfordultam és U-kwon ideges arckifejezésével találtam szembe magam. – Tűnjünk el! – Mondta és megfordult. Követtem, de hiába mentünk ki az emelet nagy térhelyére, pár fickó az utunkat állta. A fekete azonnal nekirontott az egyiknek, míg a másik felém közeledett. A félelemtől leblokkolva hátráltam egy tartó oszlop mögé. Baloldalról megindult az izom kolosszus, de én az oszlop jobb oldalára araszoltam. Ellenségem megütközve akart utánam jönni, de ekkor visszaléptem a másik oldalra. Mint a kis óvodások, akik azt játsszák, hogy melyik oldalról lehet kicselezni a másikat, és így elmenekülni. Egy darabig ezzel elvoltunk, majd hirtelen szembe találtam magam és rémülten megkerültem az oszlopot. A bitang is követni akart, de csóró megszédült és fejjel neki ment a kőfalnak és összeesett. Szememmel U-kwont kerestem, de nem találtam sehol, viszont B-bombot igen.

- A tetőre! – ragadta meg a vállam és már el is rohant. Én meg utána. Csakhogy elvesztettem és egy nagy rakás szerencsétlenség módjára kapkodtam a fejem ide-oda a szűk folyosón. Vajon melyik elágazásnál tért le? Sok időm nem volt gondolkozni, mert az egyikből kirontott egy álarcos figura, egy bazi nagy bárdkést lengetve maga előtt. Mint egy hentes. Jaj, mamám, most jött el a „fuss az életedért” jelmondatú terv! Lélekszakadva rohanok végig a nindzsa utánzattal a nyomomban, míg visszaérek a papírokkal szétszórt szobába. Falfehér arccal meredek a támadómra, akinek csak úgy csillog a szeme. Egy üvöltés kíséretében nekem ront, nekem meg bevillan U-kwon vigyorgó képe, ahogy azt magyarázza, hogy akkor tudunk jól támadni, ha az meglepetés szerű.

A testem magától mozdul, reflexszerűen felemelem a karom, hogy blokkoljam az ütést. Megroggyan a térdem a fickó erejétől és már adná a következőt, amikor elő rántom a fegyverem és az arcába nyomom. Vagyis tenném, de túl lassú voltam, ellenfelem meg könnyed mozdulattal kicsavarta a kezemből a pisztolyt. Eh, ez így nagyon nem jó. Remegő kezekkel nézek farkas szemet a pszichopata állattal. Akkor itt a vég, viszlát világ! De mielőtt elsüthetné, egy hatalmas erő hátra ránt, amitől szépen hanyatt esek. Még épp látom, ahogy az álarcos tag kiesik a betört ablakon. Meghökkenni sincs időm, mert egy oltári nagy szúrást érzek az oldalam mentén a hátam közepéig és végig a karomon. A franca, szépen beleestem az üvegbe! Fájdalomtól eltorzult arccal tornázom fel magam ülő helyzetbe, szépen beletérdepelve a szilánkokba, és húzom ki a belém fúródott nagyobbacska üvegfegyvert, amitől azonnal vérezni kezd a helye. A többiről ne is beszéljünk… Sokáig nem törődhetek a szilánkok kiszedegetésével, mert Kyung egyenes az arcomba hajol.

- Szedd már össze magad! – és felránt a földről. Ahogy feltápászkodok, a tenyerembe szúródnak a törmelékek, ezzel felhasítva bőrömet.

- Szép munka volt – vigyorog egyenként a képünkbe Zico. Az úgynevezett főhadiszálláson vagyunk, kint az udvaron egymás mellett ácsorogva. A vezér fel-le sétálgat előttünk és magyaráz. Nem is nagyon figyelek oda, csak üveges szemekkel bambulok a semmibe, hisz még mindig a történtek sokkja alatt vagyok. – Kellemesen csalódtam benned, gyerek. – kábultan nézek fel az előttem álldogáló Zicora. Arcán megmagyarázhatatlan kifejezés ül, szemében furcsa szórakozottság csillog. Kezét a ball vállamra helyezi, én meg egy elfújó nyögést hallatok, ahogy belém nyilal a fájdalom. Hogy a francba felejthettem el, hogy az üvegdarabok még mindig a testemben vannak? Én tényleg nem vagyok normális. Ilyet elfelejteni… - Azt hittem szerencsétlenebb leszel és a hulla kocsival kell elvitetnünk téged. – hangjából árad a gúny, amitől szinte hánynom kell. Megnyugodva fújom ki a levegőt, amikor ellép mellőlem. Fojtogató a közelsége, annyi szent!

A kis „megbeszélés” végeztével, U-kwon felajánlotta, hogy zuhanyozzak le nála. Nekem meg nem volt kedvem ellenkezni, hisz koszosan, szaggatott ruhában nem keltenék szép látványt otthon. Komótosan, lehajtott fejjel sántikálok U-kwon mellett, aki megtette napi jócselekedetét és szatyorban hozza a váltó ruhámat. Össz-vissz párbeszédünk az eddig megtett út alatt annyi volt, hogy elmondta a véleményét a kis akcióról.

Elmerengve nézem az aszfalt köveinek mintáit, így szépen megbotlok egy kőben. Megrökönyödött képpel próbálom megtartani az egyensúlyomat és magamban szépen elmondok egy pár nem szép jelzőt erre a csodálatos világra, mikor megint megérzem azt a szúró fájdalmat. A térdemre rágörnyedve állok meg, és nagy levegővételekkel próbálom enyhíteni a fájdalmat. Gondolom, U-kwon megláthatta elfintorodó arckifejezésem, mert közelebb jött.

- Mi bajod? – Most komolyan megkérdezed, hogy mi bajom? Elmondjam? Az, hogy sosem hagysz békén! Ott kellett hagynom Nielt, teljesen hülyét csinálva magamból, egy vadidegen rodhatt cuccaiban vagyok; kitudja mennyi idő telt el, amióta támadást indítottunk, és még nem elég, hogy majdnem meghaltam, de még kínok között kell átélnem neked azt az undorító képedet! Persze, ehhez még jó pofát kell vágnom, szóval örülj, ha vigyorgok!

Ehelyett, csak felszisszenek, és az oldalamhoz kapom a kezem. Meleg, ragacsos folyadék tapad a bőrömhöz, amit először fel sem fogok, de végül eljut a tudatomig. Szemem elé emelem remegő kezemet és óriási, tágra nyílt szemekkel nézem, ahogy lassan lefolyik a tenyeremről a betonra a mélyvörös folyadék. Vér. És ekkor fordul feje tetejére a világ. Sosem viseltem valami jól a vérnek a látványát, a legtöbbször a szédülés kerülgetett és a gondolat, hogy ez itt az ÉN vérem, felkavaró. A felismeréstől, a fájdalomtól és az eltelt idő megpróbáltatásaitól görcsbe állt a gyomrom, az arcomból minden szín kiment és forogni kezdett szemem előtt az összefolyt utca. Lábam magától összecsuklott és ha U-kwon nem tart meg, minden bizonnyal kiterülök.

- Mi van veled? – hallom a fekete aggódó hangját. Bágyadt szemekkel rápillantok.

- Üveg. – hebegem – Bele… Bele estem az üvegbe.