19.fejezet

19. fejezet: Szökés

~U-kwon pov~


- Hé Yoo Kwon! Te nem jössz? - kérdezi Minho visszafordulva a tornaterem előtt. Megrázom a fejem és lehuppanok az öltözői padra, majd a kezembe hajtom a fejem.
Hol van már Byung Hun? Ha nem jön, én esküszöm, hogy…-
- Bocs, itt vagyok… Benn tartott a tanár. – kocog oda mellém szöszke társam és néz rám bocsánatkérően. Félszemmel felnézek rá és sóhajtok. Valamiért olyan furcsa előérzetem van. Jobb lesz sietnünk. Bólintok, aztán még várva egy keveset, hogy az utolsó diák is elhagyja az öltözőt, összeszedem a szavaim, mivel vázolni szeretném a tervet.
- Szóval öcsi… - köhintek fel halkan, amire figyelmesen mered rám. Én is a szemébe nézek és így kezdem el magyarázni, hogy először kimegyünk a pálya szélére a felmentettekhez, aztán amikor a többiek futóiskoláznak, mi átmászunk a kerítés alacsonyabbik részén. Minden szavamat, akár a szivacs issza magába és ez meglep. – Tiszta?
- Mint a friss hó. – motyogja és bólogat. Megkönnyebbülten felsóhajtok és a hajába borzolva elindulok kifele a pályára.
Nem szólunk egymáshoz, csak csendben vonulunk a többi felmentetthez. Meg kellett várnunk a tesi tanárt, de az nem jött. Hiába, az óra negyede elrepült, de az a vén fószer sehol sem volt.
- Kölyök, lépünk. Most! – suttogom erőteljesen, aztán elkapom a csuklóját és elkezdem vonszolni magammal a kerítéshez. Ott átveszem tőle a táskáját és összekulcsolom a kezem, hogy bakot tudjak tartani. – Háromra ugrasz, két másodperc és dobom a táskákat. Utána amint átérek, jobbra elrohansz. Értetted? – Kérdésemre csak bólint, végezetül megfeszül, hogy minél könnyebben át tudjam dobni.
Azt hinné az ember, hogy könnyű átmászni egy két méteres kerítésen, pedig nem az… Főleg iskolai uniformban nem. És ez a két méter, csak a kisebbik kerítés. Vagyis fal… a nagyobbik, ami az udvartól van, három méter magas.
- Egy… Két, há’! – számolok halkan, aztán jó erősen meglendítem L.Joe lábát. Felugrik és megkapaszkodik, de ahelyett, hogy a túloldalra segítené magát, sietősen visszahuppan mellém és az oldalára tapasztva a kezét, kétségbeesett pillantásokkal néz rám. – Fáj? – kérdezem megrökönyödve.
- Kicsit… De van egy kis… nagy baj. Rendőrök. Az iskola körül, mindenhol. – motyogja, miközben szúrósan szuggerálja a vastag tégla és betonfalat.
- Picsába! – sóhajtok fel, aztán a halántékomra nyomom az ujjaim. Lehunyom a szemeim és próbálok valami mást kitalálni.
Gondolkozz, hülyegyerek, gondolkozz! – mormogom magamban, hátha beugrana egy jó ötlet, de nem akar. Talán ki kéne menni az első ajtón… de ott a portás és gondolom már a zsaruk is. Nem jó… és, ha mégis kimásznánk? Ez se jó… Azonnal elkapnának, és ha mégsem, a kölyök nem bírná most a terhelést a sérülései miatt.
- Kölyök… Fáj ezt mondanom, de nem tudunk mit tenni. Most ők győztek. Próbálj meg nem megtörni, ha vallatásra kerül a sor. Mennyire hazudsz jól? – kérdezem végezetül a szemeibe nézve.
- Jól… - dünnyögi. Aztán elvigyorodik.
- Látom. – hunyorgok rá, aztán homlokon csapom magam. Beletépek kék hajkoronámba és lassan visszaindulok a pályára. Byung Hun a nyomomban maradva követ, egész addig, amíg meg nem torpanok és vigyorogva felkapom a fejem, ugyanis abban a pillanatban nekem ütközik, és bosszús pillantásokkal díjaz.
- Megvan! – felmutatom a mutató ujjam és L.Joe felé fordulok. – Kölyök, van valami, amitől rosszul vagy? Például vér, pókok, bohócok? – A kérdésem után csak bambán mered rám. Most kajak ilyen nehéz volt a kérdés? Lehet, hogy mégsem áll olyan messze a totál szőkeségtől?
- A… vér. Meg talán a tűk. Miért? – Meg se várom a mondandója végét, csak előkapok a zsebemből egy kulcsot és két zsepit, aztán visszafojtva a levegőmet, végighasítom a tenyerem a kulccsal. A fájdalom azonnal mardosni kezd, de csak befeszítve a kezem tűröm, hogy a friss vér patakokban folyva lecsöpögjön a poros aszfaltra.
L.Joe hatalmas szemekkel mered egyenesen a friss, tátongó vágásra, aztán elsápad és dőlni kezd. Másodperc ereje alatt szorítom rá a kezemre az egyik, majd tekerem rá a másik zsebkendőt, és végezetül kapom el az immáron ájult szöszkét.
Fújtatok egy keveset, hiszen nem túl kellemes érzés, ahogyan a papír zsebkendő lassan felázik és szétmállik, a darabjai pedig a bőröm alá épülnek, de nem törődve a dologgal megpróbálom felemelni a kölyköt. Egész könnyen felkapom, és úgy viszem, mint valami ájult kurvát egy romantikusnak nevezett nyálgép filmben, majd odatámolygok az osztálytitkárhoz.
- Mi történt? – kérdezi kíváncsian, aztán az ájult Byung Hunon kezdi jártatni tekinteté. Felköhintek és feldobom egy picit, jelezve, hogy nem sokáig bírom. Jó, az utolsó dolog kamu… Bírnám én éjjel nappal, mellé még Taeilt a nyakamba és B-Bombot a hátamra… de akkor is. Hamar akarok szabadulni, azért pedig bármit.
- Elvágtam a kezem és rosszul lett. Ne kérdezd… Átvihetem az orvosiba? – pislogok rá kérlelően a nálam másfél évvel idősebb és érettebb osztálytitkárra, aki összeráncolja a homlokát, aztán előkap a zsebéből egy pecsétet.
- Tessék, nyomok mind a kettőtökre, de Yoo Kwon, te a negyedik órára már itt legyél, vagy bejelentem a lógásod. – dünnyögi, miközben hunyorog rám, s végezetül a kezemre nyom egyet az nyomdájával.
- Itt leszek, ne izgulj. – hazudom egyenesen a képébe, aztán csont nyugodtsággal visszacaplatok a suliba, egyenesen a portára, ahol három rendőr és a portás is ott áll.
- Hova fiatalurak? – kérdezi a portás, aztán felé mutatom a pecsétem. Elhúzza a száját és lenyomja az ajtózáró-nyitó gombját. Eldünnyög a rendőröknek egy „Ezzel a pecsétel, jutnak át a pár épülettel arrább található orvosiba.” félét, aztán a rendőrök is kiengednek minket.
Eddig oké… Már csak azt kéne megoldani, hogy ez a balfék is felkeljen az utcán, de szerintem, ha rajta múlik, itt alszik holnap reggelig is…
Lassan lelépkedek az iskola lépcsőin és a rendőrautók mellett elsasszézva az orvosi felé veszem az irányt. Még szerencse, hogy az iskolában már nem fért el, így át kell menni máshova.
Mielőtt bemennék a két emelet magas, hófehér épületbe, észrevétlen letérek egy kis sikátorkezdeménybe.
- Ezzel megvolnánk… Már csak fel kell téged keltenem. – dünnyögöm L.Joera nézve. Felsóhajtok és leteszem a fal mentén. Picit megpofozgatom, de semmi. – Anyám borogass… - morgom halkan, aztán megfogom a két kezét és állásba vonom. Nekitámasztom a falnak és megkísérlem a hátamra emelni. Sikerül, így már egy jóval nagyobb sebességgel tudunk hazafelé menni.
De hé, megszöktünk! Igaz, hogy itt van egy ájult L.Joe és a kezemet is le kéne kezelni, de kit érdekel? Legalább tudunk jelentést tenni a rendőrökről. És… Mi ez a folyós meleg a nyakamban?
- K- kölyök… te? TE IDENYÁLADZOTTÁL?! – kiáltok fel, ahogy végigcsorog a nyakamon a sűrű folyadék. Miért kell ennek nyáladzania? Miért?
Megborzongok, de nem állok le, egyenesen az albérletem felé veszem az irányt, ahol el tudom látni a kezemen tátongó vágást és talán fel tudom kelteni nyáladzó szöszkeherceget, hogy indulhassunk jelentés tenni Ziconak. Feltétlen jeleznünk kell, hiszen a szabadságunk forog kockán.