15.fejezet

15. fejezet: Látogatás és veszekedés

 

~ L.Joe ~

 

Elmerengve nézem, ahogy szüleim fel - alá rohangálnak a házban. Minden mozdulatukat bele akarom vésni az agyamba, nehogy elfelejtsem, ha már erre nem lesz lehetőségem. U-kwon szavai nagyon megrémítettek. Azt eddig is tudtam, hogy egyszer eljön az az idő, amikor nem lehet többé hazudni. Apropó U-kwon. Eléggé maga alatt volt, miután találkozott a testvérével. Érdekes viszontlátás volt, az biztos. Persze tette a vagány csávót, de abból, ahogy egy vonalba összepréselte a száját, lerítt róla, hogy mennyire felkavarták a történtek. Ez alatt az idő alatt, amit edzésre szánunk, volt időm megfigyelni, hogyha ideges, vagy bántja valami, akkor sosem beszél, és teljes erőbedobással zúzz össze mindent. Most sem volt másképp. Nagyon elemében volt, vagy 50 kört futtatott velem, a fekvőtámaszokról ne is beszéljünk. És a legmeghökkentőbb az, hogy ő is csinálta. Nem szóltam semmit, látszott rajta, hogy le kell valahogy kötnie magát. Nem nagyon beszéltünk, bár szívesen megkérdeztem volna, hogy mi történt. Na, de majd legközelebb!

Legtöbbször, mikor hazajövök az edzésről beleesek az ágyba és hajnalig alszok. Utána felkelek és tanulok, majd megint visszaalszok. Ezért szoktam elkésni. Az utolsó órákat ellógjuk, így muszáj bepótolnom az anyagot. Bár a legtöbbször olyan fáradt szoktam lenni, hogy arra sincs erőm, hogy lezuhanyozzak, ruhástul alszok el. Most is sajog mindenem, de úgy döntöttem, hogy a nappaliban fogok tanulni. Addig is a szüleimmel vagyok.

- Te lustaság, nem hallod, hogy beszélek hozzád? – szakít ki a töprengésből egy kedvesen csengő hang. Anyám felé fordítom a fejem. Olyan gyönyörű és mindig vidám. Az nem lehet, hogy pont ő ne értse meg!

- Ki viszed a szemetet? –teszi fel, gondolom, újból a kérdést. Feltápászkodok a kanapéról és elveszem tőle a kukászsákot. „Mit akarsz? Nyolc éve felém se szagoltál, miért pont most kellek?” Visszhangzik U-kwon hangja a fejemben. Hiányzott neki. Látszott rajta. Néha én is elgondolkozok azon, hogy Ő hol lehet, hogy egyáltalán milyen lehet. Nem emlékszek rá, de anyu azt mondta, hogy hatalmas a hasonlóság köztem és közte. Egyszer láttam egy fényképen, persze azt is véletlenül találtam meg. Anyu minden emléket kidobott róla. 15 éve, hogy nincs velünk. Kiskoromban haragudtam rá, utána meg elkezdett hiányozni. Most már azon a véleményen vagyok, hogy jobb, hogy nincs velünk. Már nem is hiányzik, de nem is haragszok rá. Számomra nem létezik. Meghalt.

Visszafele battyogok a kikövezett járdán, majd amikor az ablakom alá érek, megállok, és felnézek a behúzott függönyű nyílászáróra. Diktátorom előszeretettel használja azt az ablakot. Van, hogy néha bejön az ajtón, de imádja rám hozni a szívbajt. El kéne gondolkoznom azon, hogy rácsokat szereljek fel…

Komótosan besétálok az ajtón és visszaülök a kanapéra. 2 hét alatt az átlagom rohamosan süllyedt. Eddig sem voltam valami él tanuló, de meg volt bőven a hármas átlagom. Jobb napjaimban még négyesre is felhúztam magam. Pontosan ezért határoztam el, hogy addig nem fekszek le, amíg be nem másoltam az elmulasztott órák anyagát és meg nem tanultam azokat. Szép terv, csak van egy kis probléma. Semmit sem értek belőle…

- Aish… ha ezt nem fogom tudni felmondani, biztosan megbukok! – túrok bele idegesen a hajamba.

- Miből fogsz megbukni? – kérdez vissza egy erős hang, mire összerezzenek. Most komolyan hangosan kimondtam?

- Semmiből – kiáltom a konyhában terpeszkedő apámnak – remélem… - hajtom le a fejem. Remek, most már magamba beszélek.

Oké, ez már nyílt titok, hogy ezt nem fogom tudni meg tanulni! Mérgesen ledobom a könyvem az asztalra és szétterülök a kárpiton. A homlokomra fektetem a karom, így próbálok lenyugodni. Ez sem megy sokáig, mert a meditációmat megzavarta a telefonom csörgése. Morogva veszem elő a zsebemből és emelem a fülemhez.

- Byung Hun!Mizu van, tesó?  – erre az ismerős és rég hallott hangtól az eddig csukva tartott szemeim kipattannak és ezzel egy időben ülök fel. Pislognom kell párat, hogy eltűnjenek a fekete foltok a szemem elől. – Itt vagy?

- Persze, csak nem számítottam a hívásra.

- Na, ki olyan király, hogy elintézte, hogy a hétvégén elmehessen hozzád látogatóba? – teszi fel a költői kérdést Niel. A döbbenettől leesett az állam. Megrázom a fejem, mintha csak rosszul hallottam volna.

- Micsoda?

- Inkább kicsoda! ChunJi ragaszkodott hozzá, hogy eljöhessen, na meg persze mi is. Így sorsot húztunk. Hölgyeim és Uraim, a nyertes én lettem! – nevet fel a vonal túlsó oldalán Niel. – Egészen idáig güriztünk, hogy elengedjenek hozzád. Örülsz?

- Hogy örülök e? Niel, ez fantasztikus! Végre normális emberekkel leszek körülvéve! – állok fel teljesen és izgatottan a szoba egyik falától a másik faláig sétálok. – Meddig maradtok?

- Sajnos csak egy napig. – jön a szomorú válasz. – Kettőnket engedtek el, de majd elintézzük, hogy mind mehessük és akkor több napot is ott leszünk!

- Király! Na, akkor várlak titeket, viszont most le kell tennem.

- Ne már!

- Tanulok, muszáj lesz.

- Persze, te meg a tanulás – nevet fel, mire én is elmosolyodok. – Na, cső! – És már le is rakta. Nem tudom mi ütött belém, de teljesen felvillanyozott a hír. Olyan rég láttam őket és hétvégén megint összejön a banda, vagyis a fele.

- Ez az! – bokszolok bele a levegőbe, mire sikeresen beleakadt az öklöm egy virág lelógó szárain csüngő leveleibe és azt le nem rántottam a padlóra. A hangzavarra mindkét ősöm besiet a nappaliba. Zavartan elmosolyodok és védekezően feltartom a kezem magam előtt.

- Te most csak viccelsz! Ugye? – nézek reménykedve U-kwonra, de az arckifejezése láttán elmegy még az élettől is a kedvem. Mond Uram, miért nekem kell ezt elszenvednem?! – Ennyire szeretsz nyilvánosan leégetni?

- Igen, mostanában ebből űzök sportot. – vigyorog teli szájjal. Zavartan nézek körbe a gyerektől hemzsegő…. JÁTSZÓTÉREN! Igen, ez a barom képes volt ide elcipelni! Mindenhol miniatűr játszószerek: libikóka, csúszda, hinta és a többi baromság. – Jól fogod érezni magad, hisz idevaló vagy! – vereget vállon „kedvesen” ez a kerge marha. Fintorogva lerázom magamról a kezét.

- Oké, a lényeg az, hogy ezen végig menj. Időre. Úgy tízszer. Kezdetnek elég lesz. – adja ki az utasítást, miközben lóbálja a lábát egy farakéta tetejéről és a kezében lévő stopperórát szorongatja. Egy gyors szemforgatás után feltűröm az ingem ujját és felkapaszkodok a – kihangsúlyozom- gyerekeknek készített mászókán. Bár lehet, hogy ezt nagyobbaknak tervezték, mert csak egy kicsit kellett felemelnem a lábam a földtől. – Rajt! – a karjaimat egymás után raktam előre, és amikor elérkeztem a végére, megfordultam és újból kezdtem. A negyedik fordulásnál már kezdtem elfáradni, így amikor elérkeztem a játszó izé végére már nem volt erőm megfordulni és csak szimplán elengedtem a kapaszkodót. A francba, minek kell gyerekeknek ilyen szörnyűséget csinálni?!

- Hát ez elég gyenge volt! – kiált oda nekem Yoo Kwon, mire csak megdörzsölöm a karom. – Újból.

- Ne mááár – húzom el nyűgösen a szám.

- Ne légy gyerekes, vagy még ennyire sem vagy képes? Öt éves kölykök leelőznek téged! – gúnyolódik csillogó szemekkel. Válaszként csak fújtatok egyet mérgesen és újból felkapaszkodok. – Rajt! – vöröslő fejjel megyek előre, ami az erőlködéstől, a naptól és az anyukák érdeklődő tekintetének köszönhető. Biztos érdekes lehet egy középiskolást látni, ahogy csimpánz módjára mászik oda-vissza azon a nyomorult mászókán már húsz perce. Mérgesen fordulok vissza, mire egy sötét szempárral találom szembe magam. Te jóságos ég, ez nem volt még itt! Ijedten felkiáltok és azzal a lendülettel, amivel fordultam, elengedem a vasrudat és seggre esek a porba. A kezemet a szívemre helyezem, nehogy kiugorjon a helyéről.  A naptól hunyorogva és a kimerültségtől – na meg az ijedségtől – lihegve nézek fel az előttem álló sötét alakra.

- Megijesztettelek? – kérdezi kedves hangon – Bocs! – Nyújtja felém az egyik kezét, amit bátortalanul el is fogadok. Amikor felhúz a földről, egy velem egykorú sráccal találom szembe magam. A sötét haj és szem, amiből sugárzik a jó kedv igazán szimpatikus hatást kölcsönöz neki.

- Suga! – terem mellettünk U-kwon. Hogy lett ez ilyen hiperaktív, amikor az előbb még a rakétán üldögélt? – Mit csinálsz itt? – kérdezi összehúzott szemekkel az előttem álldogáló fiútól. Az említett vidám mosolyra húzza a száját és úgy fordul, hogy mindkettőnket lássa.

- Hallottam, hogy új tag érkezett hozzátok. Te lennél az? – néz rám, mire abbahagyom a felkarom dörzsölgetését. Nagyon fáj!

- Igen, ő. Most, hogy megismerkedtetek, tűnj el! – nézz rá szigorúan U-kwon. Nem nagyon tudott rá hatni, mert a kölyök folytatta. Egyáltalán nem zavarta U-kwon rideg megnyilvánulása.

- Még be sem mutatkoztunk! Az én nevem Suga és nektek segítek. – rázza meg vigyorogva a kezem.

- Én meg… L.Joe vagyok – mondom zavartan és értetlenül nézek U-kwonra, aki erre csak megforgatja a szemét.

- Tudod mondtam, hogy vannak alcsoportok. Suga a mi kis ovis csoportunkba tartozik. – Suga helyeslően bólogatott, majd mikor felfogta, hogy mit mondtak, összehúzta a szemöldökét. – Nem is csodálkozok, hogy a játszótérre jöttél.

- Szerinted ki nem nézne meg két gimist, akik a kölykök közt játszanak? – kérdezte nevetve. Félve néztem U-kwonra, hogy mikor robban a bomba, de ő csak egy aprót sóhajtott.

- Nem kéne menned? – válaszként csak egy fejrázást kapott. – Akkor menned kéne! – nézett szegény gyerekre szigorúan, aki vagy nem vette a lapot, vagy csak nem érdekelte vöröske „burkolt” célzása.

- A többiekkel még nem találkoztál, de ezen majd segítünk. Na, gyertek már! – intett az egyik utca felé, mire Yoo Kwon felkapta a cuccunkat, megragadta a –lüktető – karomat és elráncigált a játszótérről. Visszanéztem, de amilyen sebességgel haladtunk csak éppen elkaptam Suga értetlen arckifejezését.

- Oké, most már elég lesz! – állok meg lihegve erre a mondatra. – Kitettél magadért, de azért ez még édes kevés! – mosolyog gúnyosan és elsétál a tető másik végére. Lihegve ülök le a poros földre és kisepertem az izzadságtól összecsomósodott hajamat a szememből. Ami már megint a szürke színre hasonlít.

- Nesze! – gurít oda nekem egy palack ásványvizet U-kwon. Fogalmam sincs, hogy mennyi van nála, de amíg az enyém mindig elfogy, ő csak lazán kivesz még egyet a táskájából. Visszagurítom az üres palackot a – szokás szerint – erkélyen üldögélőnek. Mikor mellé ér az üveg, egy laza mozdulattal lelöki az erkélyről.

- U-kwon! – szólok hozzá egy idő után, mire érdeklődve oldalra dönti a fejét. – A hétvégére adj szabadnapot. – Förtelem, hogy engedélyt kell kérnem tőle.

- Szabadnapot, mi? – nevet fel gúnyosan. – Minek az neked?

- Nem fogok ráérni – mondom olyan halkan, ahogy csak tudom. Kár, hogy mindig meghallja.

- Nem érdekel. Eddig se volt kimenőd, most se lesz. – Közli halál nyugodtan a tényt, mire felmegy bennem a pumpa. Ki ő, hogy megszabja, mit csináljak?! Mérgesen talpra ugrottam.

- Nem fogsz nekem parancsolgatni! Ez az én életem, én döntök a felől, hogy mit csinálok. Nem fogsz érdekelni, mert nem fogok elmenni a szombati kínzásodra! – szúrós szemmel fordult felém, de én csak folytattam. – Jönnek hozzám a barátaim, tudod, ami neked nincs! Attól, hogy neked semmi más elfoglaltságod sincs, csak az, hogy rajtam röhögj, attól a másiknak lenne élete! Nem fogod megszabni az időmet! – kapkodtam össze-vissza a levegőt. A kiabálásra az a maradék erőm is elszállt, ami edzés után megmarad. Vártam, hogy U-kwon elkezd ordibálni, de e helyett csak farkasszemet nézett velem. Egy idő után visszafordult a város felé.

- Menj – mondta szinte suttogva. Ez annyira meglepett, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. Leesett állal bámultam a velem háttal ülő gyereket, akit a nap lemenő sugarai megvilágítottak, így szinte ragyogott. Nem tudom miért, de megsajnáltam, ahogy az előbb ordibáltam vele.

- Yoo Kwon… - kezdtem. Vártam pár pillanatot, hátha szól vagy valami, de semmi reakciót nem adott. Szemlesütve kaptam fel a cuccom és haza indultam.