20.fejezet

20. fejezet

~L.Joe pov~

- De furcsa álmom volt – dörzsölöm meg fáradtan a szemeim és ülök fel az ágyamban. Megpróbálom kinyitni látószerveim, de nem nagyon akar menni, mert a Nap szinte megvakít. Nagy nehezen csak sikerül és nagyokat pislogva nézek körül. Itt most valami nagyon más. Egy idegen kanapé, egy idegen függöny és szinte itt minden idegen. Ah, biztos csak a csipától képzelődöm…

- Ha még egyszer a nyakamba csurgatod a nyálad, esküszöm, hogy egy szeméttelepen foglak eltemetni! – hallok egy mérges hangot. Értetlenve nézem, ahogy bejön egy srác az ajtón és fújtatva neki támaszkodik a falnak, miközben végig engem néz. Na, várj, ez most nagyon nem tiszta.

- Mi? – kérdezem rekedtes hangon, majd rögtön megköszörülöm a torkom és újból felé pillantok. Tekintetem megállapodik bekötözött kezén és akkor minden beugrik.

- U-kwon, te szerencsétlen, retardál állat! – állok azonnal talpra, ami egy kicsit elhamarkodott döntés volt, hisz hirtelen minden sötét lett és az egyensúlyomat elvesztve huppantam vissza a kanapéra.

- Még én vagyok a retardált? Mondja az, aki öt évesekhez híven csorgatja a nyálát! – vág vissza azonnal, és mikor már nem látok foltokat, ránézek.

- Mégis miről beszélsz?

- A nyáladról!

- Mi? – ráncolom a homlokom.

- Istenem, de idegesítő – emeli a tekintetét U-kwon a plafon felé. Durcásan nézek vissza rá, nem értem, hogy most miért ilyen. – Arról beszélek, hogy amikor kiszöktünk te szépen elvágódtál és Niagarát eresztettél a szádból!

- Ez nem igaz!

- Csoda, hogy nem horkoltál mellé – forgatja meg a szemét. Haha, nagyon vicces, kár, hogy nyaralni ment a humorérzékem.

- De akkor kijutottunk, nem? – nézek körbe óvatosan, mintha bármelyik pillanatban előbukkanna egy rendőr.

- Ja, ha ez eddig nem tűnt volna fel.

- Mivel valaki elintézte, hogy ne emlékezzek – mutatok rá vicsorogva, majd visszaejtem a kezem az ölembe, és lehajtott fejjel kezdem tanulmányozni, mintha valami érdekes lenne rajta. – Mondtam, hogy nem bírom a vért.

- Ebből még gondok lesznek, kölyök. – sóhajtja. Azt hiszi, nem tudom, milyen nagy hátrány ez? Még kiskoromban is folyton ezzel piszkáltak.

- Amúgy mikor szólunk nekik? – kérdezem meg hirtelen, megtörve a legalább már öt perce beállt csendet.

- Már elintéztem – kapom fel a fejem és érdeklődve nézem, ahogy legyint a kezével. – Úgyse tudtalak volna felébreszteni, a hátamon meg nem foglak elcipelni a központig, szóval nyugisan húzhattad a lóbőrt Csipkerózsika.

- És mit mondtak?

- Azt, hogy ne menjünk sehova. De mégis ki kell mennünk.

- Miért?

- Mert neked már nagyon régóta van így a hajad. Változtatni kell. – Lépked a bejárati ajtó felé és kimegy rajta. Nagy szemekkel bámulok utána. Hogy mi?!

- Gyere már! – jön vissza U-kwon és siettetve néz rám.

- Öhm… - kezdem, miközben odabattyogok mellé. – Nem lehetne, hogy nem megyünk oda? Mármint a hideg kiráz attól a helytől…

- Nem mehetünk máshova, ott már ismernek. – fogja meg a karom és kifelé rángat a lakásából.

Komolyan, miért kell ennek az épületnek így kinéznie? A frászt hozza rám! Még el is tudnám viselni, ha nem vennék körül mindenféle alakok. Amikor először jöttem, már akkor is rosszul lettem a közegtől; nem vagyok én hozzászokva ilyenekhez!

- Sziasztok, fiúkák! Ráértek egy kicsit? – Jön oda mellénk egy nagyon… nagyon rövid szoknyás fiatal lány, búgó hanggal.

- Kopj le.  – sziszegi a foga közt U-kwon, mire a lány lemarad tőlünk. Éppen csak beléptünk a dohos épületbe, nyávogó hangján előttünk termet egy hosszú, szőke hajú lány, aki jó húsz méteres tűsarkon egyensúlyozott.

- Jaj, de rég voltatok itt! – ugrott azonnal U-kwon nyakába, aki ideges mosollyal próbálja lehámozni magáról.

- Szia, CL… Hajfestésre jöttünk.

- De te nem rég voltál – rezegteti a műszempilláit értetlenül amaz.

- Nem is nekem, hanem neki. – Mutat rám, mire CL felém fordul és arcán óriási vigyor terül el.

- Jaj, te rád emlékszek! Mond el nekem szépen, hogy milyenre gondoltál – fogja meg a kezem, és elkezd maga után húzni. Nagy szemekkel pislogok rá, vagyis a hátára. – U-kwon, drágám, te addig ülj le! Mindjárt végzünk – dob egy csókot kísérőmnek. Minden erőmre szükségem van, hogy ne röhögjem el magam. Biztos, hogy élete végéig ezzel fogom piszkálni!

- Gyere! – nyávog CL és szó szerint beránt az egyik ajtón. Körül nézni sem volt időm, rögtön lenyomott egy piros székbe. – Na, milyet szeretnél? – Hajol az arcomhoz és a tükörképemet vizslatja. Milyet is? Feketét!

- Öhm…

- Rendicsek, mit szólnál hozzá, ha világosbarnát választanánk?

- Hogy mit? – Meredek CL tükörképére, aki válaszul beletúr hússzú, szinte karmokban végződő ujjaival a hajamba és elmerengve nézi a tükörben.

- Semleges szín, a szőke után nagyon jól fog állni. Hisz úgyis olyan helyes vagy, cukika! – cuppant egyet a levegőbe, majd az ajtó felé lépked. – Hívok valakit, aki megcsinálja neked, addig meglesem U-kwont, nehogy unatkozzon – kuncog és kilép az ajtón. Nagy üres szemekkel bámulok a tükörbe. Mi a francot keresek én itt?!

- Mit bámulsz? – morranok fel idegesen. U-kwon már vagy fél órája mereven néz. Nem csinál semmit, csak néz. Nagyon idegesítő!

- Így értelmes kinézeted van. Kár, hogy csak kinézet. A szőke haj legalább az értelmi szintedet ábrázolta. – mondja komoly képpel. Fél percig csak nézek rá, pislogás nélkül, majd sóhajtva a bejárati ajtóhoz lépkedek.

- Jól van, Yoo Kwon, én megyek haza.

- Jó – vigyorog szemtelenül. Most úgy, de úgy kirugdosnám a világból!

- Amúgy láttam ám, hogy mit csináltatok!

- Heh? – Mondatomra rögtön lehervad a mosoly az arcáról és szinte rémülten bámul rám. Egy sunyi mosoly kíséretében felveszem a cipőm és ráérősen kezdem bekötni a cipőfűzőt.

- A tetováló lány. Szép kis pár vagytok, kiegészítitek egymást!

- Nem járunk.

- Láttam, hogy enyelegtetek.

- Akkor rosszul láttad!

- Ne tagadd már! – egyenesedek ki és lassan az ajtó felé lépkedek – Ha két hülye egymásra talál, az égi csoda! Nem sokszor van ilyen, csak naponta százszor. Ha adhatok egy tanácsot, akkor ne vidd el az uszodába!

- Te kis… - áll fel a kanapéról és felém rohan, de én gyorsan kivágtattam az ajtón és becsaptam az orra előtt.

Legalább egy fokkal sötétebb szín. Nem fognak annyira kiakadni otthon, igaz? És a rendőrök? Remélem nem lesz semmi baj…

- Megjöttem! – kiabálom be a nappaliba, és lerúgom a cipőm. Semmi válasz. Bemegyek a konyhába, de nincs ott senki. Már éppen fordultam volna meg, hogy máshol keressek élő embereket, amikor megakadt a szemem egy nyitott ajtón. Közelebb mentem, és kinyitottam azt.

- Öhm, anyu… Te mit csinálsz? – kérdezem a létrán egyensúlyozó anyámtól. Válasz helyett csak egy sikítás hagyta el a száját, miközben a létra megbillent alatta. Gyorsan megragadtam a létrát, még időben. Anyu ijedten mászott le hozzám. – Mit csináltál?

- Csak kerestem valamit – teszi a szívére a kezét és mosolyogva felém fordul. Az enyhe mosoly ráfagyott az arcára, mikor meglátott. – Fiam, a hajad…

- Nem tetszik? – tárom szét a karom angyali képpel. Anyu csak kifújja a levegőt és lehajtja a fejét.

- Hiába mondunk bármit is, akkor is megteszed. Nincs beleszólásom, igaz?

- Anyu, ez nem… - fogom meg óvatosan vékonyka kezét. Szomorú mosolyra húzza a száját és felemeli a fejét.

- Menj tanulni, rendben?

- Rendben. – Engedem el, majd megfordulva a lépcső felé veszem az irányt, de anyu hangja megállít.

- Byung Hun!

- Igen? – torpanok meg és hátranézve várom a folytatást.

- Jól áll – kacsint rám, mire a szám a fülemig húzódik és feltrappolok a szobámba.

- Lee Byung Hun! – zengi be az egész házat egy üvöltés. Ledermedve hagyom abba, amit az előbb csináltam és félve nézek az ajtóra. – Azonnal kotord elő magad! – Üvölti el magát ismét apám. Lassan, óvatosan lépkedve cammogok le a földszintre. Szinte még a lépcsőn voltam, mikor apám erősen megragadta a karom és beljebb ráncigált.

- Hé, mi bajod? – Próbálom kiszabadítani magam a keze fogságából, de nem érek el vele különösebben semmit. Egy dühös mozdulattal lelök a kanapéra és az arcomba dobja az ellenőrzőm.

- Felhívtak az iskolából, hogy menjek be az igazgatóságra. – Trappol fújtatva, mint egy elefánt. Értetlen képpel meredek anyura, aki szintén szúrós szemmel méreget, így jobbnak láttam, ha behúzott nyakkal lapozom át a képembe hajított füzetet. Nincs benne semmi új, nem tudom, hogy mi lehet a baj. – Azt kérdezték, hogy tudok-e az igazolatlan órákról. – Hogy mi?! Az arcomból minden vér kifutott, az ájulás szintén álltam. Minden egyes ellógott órát U-kwon igazolta, nevetséges fedő sztorikkal. Egy idő után már nem is kérdeztem, hogy elkészítette-e, vagy sem. Ó, én marha! Én vadbarom! – Mégis mi a jó eget képzelsz, Byung Hun? Elment az a csöppnyi eszed is? Amióta elköltöztünk, azóta csak a baj van veled! Lógsz, bukásra állsz, hazudsz, és még kitudja, mit csinálsz! – Áll meg előttem, én meg legszívesebben elsüllyednék, hogy valahol máshol bukkanjak elő. Jó messze ettől a tekintettől. – Látom, megint fodrásznál voltál. Szép kis színe lett a hajadnak, mondhatom.

- Ez csak… - kezdenék bele, de egy intéssel elhallgattat.

- Niel is panaszkodott rád. Mikor haza értünk, egyedül találtuk a házban. Azt mondta, hogy téged vár, mert elmentél egy bokszmeccsre. Nem is bokszolsz, fiam! Ilyen hazugsággal járattad le magad, mint sem, hogy megmondtad volna neki, hogy nem érsz rá, és máskor jöjjön? Tényleg ennyire meg vagy húzatva? Mindig azt hangoztattad, hogy hiányoznak neked, mikor meg itt van az alkalom, lepattintod őt! Az eszem meg áll – kezdi masszírozni a halántékát. – Anyáddal itt görcsölünk, hogy neked minden jó legyen, te meg… Most azonnal neki állsz, és elmondod, hogy miket csinálsz!

- Én… semmit. Tényleg… - makogom falfehér arccal.

- Mióta lettél ilyen? – szólal meg anyu most először, hogy apámnak dühkitörése lett. - Kamasz vagy, tudom, de ez már túlmegy minden határon! Teljesen megváltoztál.

- Nem csak én változtam meg… – csúszott ki a számon, mire apu abba hagyta a járkálást és meglepődve fordítja felém a fejét.

- Ezt, hogy érted? – Nem válaszolok, csak besüppedek a bőrülésbe, és azon imádkozom, hogy minél előbb láthatatlanná váljak. – Ha elkezdted, akkor fejezd is be! Tessék, hagyom, hogy kibontakozz!

- Te is kifordultál magadból! Kiabálsz, őrjöngsz, egy jó szavad nincs hozzám! – emelem fel én is a hangom.

- Nem gondolkoztál el még azon, hogy miért van? Például azért, mert van rá okom?

- Még otthon is megkérdeztem, hogy miért költözünk, akkor se mondtál semmit!

- Most már ez az otthonunk! – ordította, amitől bennrekedt a levegő a tüdőmben.  – Ne merj velem ilyen hangot megütni, megértetted?

- Ennek következményei lesznek, Byung Hun. – Csóválja a fejét anyu.

- Takarodj fel, és addig le ne merj jönni, amíg úgy nem gondoltad, hogy képes vagy józanul gondolkozni! – mutat az emelet felé apám. Idáig is pipa voltam, de most már még jobban felhúzta az agyam!

- Nem vagy az apám! Nem fogsz nekem parancsolgatni! – Erre megfagyott a levegő köztünk. Anyu lélegzet visszafojtva rázza meg egy aprót a fejét, hogy hagyjam abba; a velem szemben álló férfi döbbentve bámul, miközben én vadul zakatoló szívvel szorítom össze a fogaim. Az eddig apának nevezett egyed megdörzsölte a fülét, mintha csak rosszul hallott volna.

- Hogy mi? HOGY MI?! Két éves korod óta én nevellek, mert az állítólagos „apád” lelépett, itt hagyva téged és anyádat! Ha én nem lennék, ti már rég az utcán élnétek! – Ordítja teljesen kikelve magából. – Hálával tartoznál nekem, te taknyos kölyök! Az én pénzemből eszel, az én házamban élsz! De már nem sokáig… - halkítja le a hangját és feltrappol az emeletre.

- Neked tényleg elment az eszed – suttogja halálra rémülten anyu. Felfogni sem volt időm az előbbi percek történéseit, apám egy hatalmas táskával lohol le. Megragadja a vállam és felránt, amitől szinte lebénulok, hisz a lendülettől fájdalom cikázott végig rajtam. Megfogta a pulcsim nyitott részét és az ajtó felé kezdett cibálni. Mégis, mi a jó anyádat csinálsz? Szinte pislogni sem volt időm, szó szerint kilökött a házból és csak éppen meg tudtam állni a lábamon és nem estem el.

- Az a Byung Hun, akit én ismerek, rendes, illedelmes és szófogadó gyerek. Most meg előttem áll egy vadidegen fiú, aki csak külsőre hasonlít a fiamra. – Hajítja utánam a cipőm és a bőröndöt. – Addig ne is gyere vissza, amíg nem vagy a régi! – ledermedve nézem azt a férfit, akit tizenhét éven át apának neveztem. Az a férfi a saját gyerekeként nevelt fel, nem foglalkozva azzal, hogy ezt másnak kéne megtennie. Anyám rögtön ki akart szaladni hozzám, de JinWoon visszatartotta. Vérben forgó szemekkel nézte, hogy mit lépek. Fújtatva felrántottam magamra a cipőmet, és felkaptam a táskát.

- Akkor jó darabig nem láttok. – Húzom félmosolyra a szám, és megfordulva a saját tengelyem körül a kapu felé veszem az irányt.

- Kisfiam várj! JinWoon engedj már, nem ismer senkit sem! – Hallom anyu egyre halkuló hangját.

Én tényleg meghülyültem, bár ennyi idiótával körül véve, nem csodálkozok. U-kwon háza előtt vagyok, és éppen arra várok, hogy ajtót nyisson a drága. Siethetne, mert kezd lehűlni a levegő így estefelé, és már kezdek fázni pulóverben.

- Gyere már ki – nyomom meg még egyszer a csengőt. És még egyszer. Majd még egyszer teljes erőmből, mire valami megreped. Ijedten veszem el a kezem és nézek körbe. Na, jó, ha nincs itthon, akkor szállodába megyek, csak az az egy gond van, hogy nincs pénzem.

- Jövök már, nem kell ráfeküdnöd a csengőre! – Hallatszódik egy igencsak mérges hang. A hanghoz tartozik egy szintén mérges fiú, aki ahogy meglát, döbbent arckifejezést vesz fel.

- Hát te? – Meg se várva a reakcióját besuhanok mellette és a bejárat felé veszem az irányt. Mikor felfogja, hogy mi történik, utánam lohol.

- Csak azért jöttem pont ide, mert nincs más ismerősöm Szöulban. – lököm be a lábammal az ajtót, és ahogy beérek, ledobom a táskát és megállok a nappali közepén.

- Mi történt, kölyök? – kérdezi meglepetten, de mikor meglátja a táskát, elfintorodik. – Már vártam. Meddig akarsz itt… Hé! A vázát ne! – Kapja ki a kezemből az éppen földhöz vágni készült vázát. Bosszúsan nézek körbe, újabb áldozat után kutatva.

- Tessék – nyom a kezembe U-kwon egy pöttyös huzatú párnát, mire a szememben eszeveszett tűz lobban. Megmarkolom a párna két végét és a legközelebb lévő dolgot kezdem püfölni: Yoo Kwont. Úgy is ő tehet mindenről! Ha ő nincs, akkor én most a szobámban ücsörögnék! Minden az ő hibája!

- Álljál már le! – Kapja ki a kezemből, mikor megunta az ellene intézett támadást. Vérben forgó szemekkel, dühtől fűtve hajolok le egy újabb párnáért és azt teljes erővel a falnak dobom. Halk puffanással érintkezik a fallal, majd még eggyel, ahogy földet ér. Kikapom U-kwon kezéből a másik párnát is, és azt is a falhoz dobom. Más dobálni valót nem találtam, így egy igen rossz ötlettől vezérelve belerúgtam a fotelbe.

- A kurva eget – sziszegem összeszorított fogakkal, miközben sajgó lábamat fogom. A tombolásomat eközben U-kwon érdeklődve figyelte. Mikor már úgy éreztem, hogy nem tört el egy csontom se, kifújtam a levegőt.

- Kész! Elegem van! – spurizok oda a falhoz, majd leguggolok. Lehajtom a fejem, a kezemet pedig mellé helyezem a padlóra; egy lendülettel fellendítem a lábam és rásimulok a falra. A sebeim egy kicsit húzódnak, de nem sokáig törődök vele.

- Megtudhatnám, hogy mit csinálsz? – jön közelebb hozzám U-kwon.

- Fejen állok.

- Azt látom. Miért is? – guggol le elém, hogy rálássak az arcára.

- Mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok. Ilyenkor vér tódul a fejembe és az segít tisztán látni a dolgokat. – motyogom, miközben érzem, hogy zsibbad a fejem. Na, ez már hiányzott! Fura szokás, tudom, de segít lenyugodni.

- Aha, értem.

- Kell egy fülbevaló. – Jut eszembe az ötlet. Mindig is vagánynak tartottam ezt a dolgot, most pedig, ha már festve van a hajam is, miért ne csináltathatnék?

- Jó, majd holnap csináltatunk. – Hagyja rám a dolgot.

- Miért nem most?

- Mert szakad az eső. Mintha csak a természet is megérezte volna, hogy te itt vagy – húzz el a száját. Na, jó, szétpukkad a fejem, ideje két lábon állni. – Rúgd le a fejem. – Mormogja U-kwon, miközben elrugaszkodtam a faltól. Törökülésbe tornáztam magam. Sokkal jobb…

- Na, miért lettél elküldve?

- Rájöttek a lógásra. – Vágok be egy fintort.

- Kitalálom: apád.

- Nem az apám. – vágom rá kapásból, mire a fekete összehúzza a szemöldökét – Csak a nevelőapám. Az igazit nem is ismertem, két éves koromban lelépett. Nem tudok róla semmit; sem azt, hogy hol van most, sem azt, hogy van-e másik családja. De még azt sem, hogy mivel foglalkozik! – Nevetek fel keserűen. Soha senkinek nem meséltem még az igazi apámról. Még ChunJiéknak sem. – Aztán anyu összeismerkedett JinWoonnal. Összeházasodtak és most itt vagyunk. – Sóhajtom lecsukott szemekkel. Mikor semmi reakció nincs, rápillantok a mellettem térdepelő U-kwonra, aki szinte a semmibe bámul. Hirtelen felpattan, és úgy nézz le rám.

- Vacsorázzunk. Remélem, tudsz főzni!