22.fejezet

22. fejezet

~L.Joe pov~

- Biztosan jól áll? – kérdezem Yoo Kwontól huszadjára.

- Igen – jön a tömör válasz, szintén huszadjára.

- Tényleg?

- L.Joe, ha még egyszer megkérdezed, beledoblak a folyóba – morran rám idegesen és tovább lépked. Válasz helyett csak elvigyorodok és előveszem a telefonomat. Sötét képernyőjén megnézem a fülemet –ezt már századjára– majd elégedetten elteszem a készüléket és U-kwon után loholok. Most nagyon menőnek érzem magam. Nem is fájt annyira a fülfúrás, mint képzeltem. Legszívesebben minden járókelőt megállítanék és megmutatnám nekik a fülbevalóm.

- Te hova mész? – kiált utánam U-kwon, mire megtorpanok és hátranézek. U-kwon értetlenül áll a háza kapujánál, én meg vagy két méterrel odébb ácsorgok. Ideges vigyorra húzom a szám és visszabattyogok mellé. Kicsit nem vagyok a Földön.

- Ha tovább gyönyörködsz magadban, még a végén eltöröd a tükröt. – Hallom Yoo Kwon gúnyos hangját magam mögött. Megforgatom megjegyzésére a szemem és mielőtt tovább állnék, belekacsintok a tükörbe.

- Yoo Kwon! Mi az utolsó óra?

- Miért kérdezed?

- Mert be kéne menni.

- Hogy végig riszáld magad a suli folyosóján? – röhög fel, majd elmerül a hűtő tartalmában.

- Nem éppen így fogalmaztam volna – Motyogom az orrom alatt és leülök a kanapéra. Amióta itt vagyok, szinte ez az ágyam. Egy hét. Azóta vagyok itt. Egy hete. Anyu minden nap felhív, és szinte könyörög, hogy menjek haza, mert már apu – vagyis JinWoon – lenyugodott, satöbbi. Persze ez nagyon kecsegtető ajánlat, de valahogy nem akarózok haza menni. Nem tudom megmagyarázni, de tetszik az, hogy nem szólongatnak meg mindenért, és hogy nem kell engedélyt kérnem, ha el akarok menni valahova. Jó, mondjuk U-kwon sem egy főnyeremény, de mostanában olyan oldalát is megmutatja, amit nem gondoltam volna, hogy létezik. Az egyik ilyen alkalom akkor volt, amikor beállított a konyhába. Nem vagyok valami nagy konyhatündér, ami meg is látszott az első öt másodpercben: oda égettem a műanyag tálcát. Még számomra is rejtély, hogy hogyan történt, de megtörtént és Yoo Kwon vagy fél óráig dühöngött. És ami igazán meglepett, az az volt, amikor nyugodtan, kedvesen elmagyarázta, hogy hogyan működik a sütő. És a hangsúly a kedvesen van.

- Holnap sokkal többen lesznek - rángat ki az emlékek felidézéséből U-kwon.

- Micsoda?

- Mivel visszajön a tesi tanár. A mostani csak helyettesítő.

- És? – ráncolom a homlokom. Most tapsoljak örömömben vagy mi?

- Imádják az iskolában. Jó fej.

- És?

- Nincs és. Köszönni akarok neki, mert kiment Kínába egyéb okok miatt. Egy év után visszajön dolgozni.

- Egy tanárnak se köszönsz.

- Régebben benne voltam a foci csapatban. – Emlékszek mikor elmesélte a bandába kerülésének a történetét. A foci benne volt, szerette. – A legjobb tanárom volt. Edzés után mindig sokáig beszélgettünk, volt, hogy haza kísért, ha sokáig kint maradtam. Mikor a családom darabokra hullott, ő volt az első, akihez mentem. – Felsóhajtott, majd becsukta a hűtő ajtaját. Oda ment a csaphoz és engedet magának egy pohár vizet. – P.O. nagyon féltékeny lett, mikor megtudta, hogy nem hozzá szaladtam. In Kwon tanár úr nem nagyon tudott segíteni, de meghallgatott. Majd elérkezett az a nap is. P.O. a banda bekerülése után nagyon ritkán ment iskolába, alig beszéltünk, az egyetlen barátomat is elveszítettem. Én meg – itt elakadt. – Míg az apámnak fel sem tűnt, hogy valami megváltozott, addig egy szinte idegen simán levágta, hogy valami nincs rendben. Emlékszek arra, hogy ő volt az egyetlen, aki felajánlotta a segítségét; hogy forduljak hozzá nyugodtan, ha valami baj van. De akkora már minden tönkre ment.

- És utána mi történt?

- Semmi – állt meg az ajtóban. – Kiléptem a csapatból és hatalmas balhéba keveredtem nem csak az apámmal, hanem az iskolával is. Ennyi. Aztán kiment Kínába.

- Értem. – Hajtom le a fejem. Nagyon ritka alkalom, ha Yoo Kwon mesél a múltjáról. Ez ilyen különleges pillanat, meg kell becsülni. – Hova mész? – Kapom fel a tekintetem, mikor U-kwon kinyitja a bejárati ajtót.

- Kajáért. Nincs itthon semmi.

- Várj, én is megyek. – Pattanok fel a kanapéról és felkapom a cipőm.

- Gondoltam – húzza gúnyos mosolyra a száját.

- De jó az a felső! – mutatok a kirakatban lévő egyik ruhadarabra.

- Neked mindent meg kell nézni?  - Forgatja meg a szemét Yoo Kwon, de azért oda jön mellém és ő is megnézi a pólót. És ekkor egy nagyon fura ötlet kúszik a fejembe.

- Yoo Kwon, te nagyon rossz hatással vagy rám! – Nézek cinkosan a szemébe, mire csak értetlenkedve néz rám. Beviharzok mellette a boltba, felkapok az ajtó mellé kihelyezett kosarakból egyet és random elindulok a sorok között.

- Mit csinálsz? – Kapja el a karom U-kwon, ezzel megállítva.

- Vásárolok – közlöm vele, a szerintem, logikus tényt.

- Miért?

- Mert meguntam, hogy mindenki ott tapos belém, ahol csak tud. – Mondom egyenesen a szemébe. – Amióta itt vagyok semmi másról nem szóltak a napjaim, csak arról, hogy elviseljem mások bíráló tekintetét és hallgassam a rólam szóló kritikákat. Apám azt mondta változzak meg. Hát oké, én megteszem.

- És miért kellenek a ruhák? – Hát persze, hogy a leglényegtelenebb résznél ragad le.

- Mert stílust fogok váltani. – Jelentem ki büszkén, mire csak elröhögi magát. Összezavarodva nézem, ahogy kiveszi a kezemben tartott ruhát és visszaakasztja a helyére.

- Úgy látom, hogy ebben is segítenem kell, kölyök.

Majdnem két órás vásárlás után hatalmas szatyrokkal a kezünkben ballagunk U-kwonékhoz. Az egész ruhatáramat lecseréltem újakra. Végig gondoltam az egészet. Új életet fogok kezdeni, ami másabb lesz, mint a régi. Igaza volt apámnak, mikor azt mondta, hogy a költözésünkkor új élet kezdődik. Mikor megérkezünk, Yoo Kwon betámadja konyhát és meg egy hatalmasat sóhajtva elkezdem bepakolni a „régi” ruhákat abba a táskába, amivel érkeztem.

- Hát te? – áll meg mellettem lakótársam.

- Visszaviszem azokat a cuccaimat, amik már nem kellenek – húzom össze cipzárt a táskán, majd felkapom, és az ajtóhoz sietek. Yoo Kwon nem mond semmit, csak furcsán méreget, amit nem tudok hova tenni. Kilépek a házból és anyuhoz veszem az irányt. Csengetés nélkül nyitom ki a kaput és átvágok az udvaron a hátsó bejáratig.

- Anyu! – kiáltom el magam, mikor a nappaliba érek. Alig telik el pár másodperc, egy nő siet le a lépcsőn, majd mikor meglát, egy hatalmasat sikít, és a nyakamba ugrik.

- Byung Hun! – Puszilja meg az arcom – Tudtam, hogy haza jössz!

- Nem éppen – motyogom, mire értetlenkedve a szemembe néz. – Csak visszahoztam pár cuccomat.

- De…

- Ez bonyolult, anyu. – Sóhajtom.

- Hol laksz?

- Már mondtam – mosolyodok el. – Egyik osztálytársamnál. Tudod, aki egyszer már át is jött. Kim Yoo Kwon.

- Van pénzed?

- Van egy csomó zsebpénzem – meg se hallotta előbbi mondatom, előkeresi a pénztárcáját és szinte az összes bene lévő pénzt felém nyújtja. – Nem kell.

- Tedd el – mondja szigorú arccal, én meg fejcsóválva elveszem tőle a pénzt és a nadrágzsebembe gyűröm.

- Bármikor haza jöhetsz, apáddal nem kell foglalkoznod. Örülhet, hogy egyáltalán itthon aludhat – Húzza össze mérgesen a szemöldökét.

- Tudom.

- Byung Hun.

- Igen?

- Nem tetszik, hogy azzal a fiúval barátkozol. Magadtól nem mentél volna bele ilyen dolgokba. Ismerlek. Könnyen befolyásolható vagy. A hajad, a lógások és… Az fülbevaló? – mutat a bal fülcimpámra, mire csak bólintok. Befolyásolható, mi? Köszönöm, nem éppen ezekre a szavakra vágytam. – Remélem tudod, hogy bármit is teszel, én mindig nagyon szeretni foglak. – Simogatja meg a fejem tetejét. Mosolyogva adok neki egy puszit az arcára.

- Tudom, anyu. Én is szeretlek. – Felkapom a kávézóasztalról a laptopom és a kijárat felé veszem az irányt.

- Tudod öcskös, te mindig meg tudsz lepni. – Rúgja felém a labdát U-kwon. A kertjében vagyunk, este hét órakor és focizunk. U-kwon egyik rohamát éli és emberként viselkedik.

- Miért? – Rúgom vissza a labdát, de nem válaszol. Vagy még egy óráig kint ökörködünk, majd fáradtan vissza megyünk a lakásba.

- Jól focizol.

- Apu beíratott. De utálom. – Zuhanok Yoo Kwon mellé a kanapéra.

- Utálod?

- Magamtól sose jelentkeztem volna edzésre. De hát mindig az van, amit apu mond. Vagyis volt.

- Szedd össze magad, megyünk bulizni. – Vált hirtelen témát U-kwon. Zavarodott tekintettel meredek rá. – Ne nézz így. Olyan régen voltam már valahol, ráadásul az a hely a törzshelyem, szóval neked is látnod kell.

- És mi az?

- Halálpálya.

- Hát ez nagyon jól hangzik – Nyelek egy hatalmasat. Halálpálya? Nem akarom megtudni, hogy miről kapta a nevét. – Menj csak nyugodtan.

- Te is jössz – Jelenti ki ellentmondás nem tűrő hangon. – Az egyetlen olyan hely, ahol nincs balhé. Lehetsz tagja valamelyik bandának, maffiózó is lehetsz, esetleg egy amatőr tolvaj, ott senkit sem érdekel. Tiltott autó- és motorversenyek vannak ott egy speciális pályán. Ez azt jelenti, hogy különféle akadályokon kell túl jutnod a célig, viszont a pálya kiismerhetetlen, mert a legtöbbször még világítás sincs, és mindig átrendezik. Nagyon sokszor vannak ott halálesetek, ezért lett a hely neve Halálpálya.

- És te ott szoktál bulizni? – Húzom össze magam. Azt kéne még, hogy én oda menjek.

- Ja. Hatalmas őrjöngések szoktak ott lenni. Szeretem azt a helyet. – Feltápászkodik a kanapéról és egy hatalmasat nyújtózkodott. - Na, csipked magad Hamupipőke. Indulunk.

21.fejezet

21. fejezet

U-kwon pov~

Miután kellemesen megnyúztam a főzésért Byung Hunt, elégedetten borultam rá a kanapéra és vágtam magam kényelmesbe. Nem kellett sok, ő maga is helyet foglalt mellettem és fáradtan hátrahajtotta a fejét.
Unalmamban a hajába túrtam az ujjaim és azt kezdtem el piszkálni. Igaz, hogy szegény gyerek úgy nézett vissza rám, mintha valami ősfogyatékos lennék, aki nem tudja azt se, hogy mi az a láb, de nem érdekelt.
- Ö… - szökik fel belőle a halk hang, aztán felém fordul, én pedig abbahagyom a hajának molesztálását és felállok a kanapéról.
- Mindjárt kapsz ágyneműt, remélem a kanapé meg fog felelni, mert én aztán nem osztozom az ágyamon veled. – Kihúzom magam és egy jó nagy nyújtózkodást követően elindulok a szobám felé, ahol tartom a paplanokat. Tudom, hogy jó nagy az ágyam, de én nem fogok vele együtt aludni. Mi vagyok én? Az anyukája? Isten ments, hogy ez hozzám bújjon az este. Amúgy is… A kanapét már nagyon is jól ismeri, amikor beájult is tökéletesen elvolt vele.

Javában az álmok birodalmában ücsörgök és Zico fejét kalapálom egy gumikalapáccsal, amikor is éles csattanásra kipattannak a szemeim és reflexszerűen felülök az ágyamban. Ránézek az órámra, ami majdnem annyit jelez, hogy kényelmesen beérjek az első órára, de én azt pont nem terveztem. De mi a jó élet ez a rohadt nagy zaj odakint?!
- Lee Byung Hun! – kiáltom el magam a reggeli szokásos kómás hangomon és kiugrok az ágyamból. Mielőtt még felkenődnék a falra, megtorpanok és okosabb ötletnek vélem, ha inkább az ajtón közlekedek. – Mi a jó életért kell neked minden egyes áldott nap ilyek cseszett korán kelned és zajonganod?! Én még aludni akarook! – az utolsó szó „o” betűjét jól elhúzom és lehuppanok a kanapéra.
Már majdnem egy hete nálam lakik, és minden nap nekimegy az egyik berendezési tárgynak, ezzel konkrétan olyan zajt csapva, mint elefánt a porcelánboltban.
- Bocs. Be kéne érni első órára. – motyogja, aztán elsuhan mellettem, egyenesen a fürdőszobába.
Most komoly? Ez meg van húzatva… Mi a jó francnak akar bemenni elsőre, ha az mindig az ofővel van és az mindig kötegszik a sok hiányzás miatt? Ez hülye…
Megborzolom a hajam és visszatámolygok a szobámba, de mivel már kiment az álom a szememből, mégis úgy döntök, hogy bemegyek én is az első órára. Legyen gyereknapja a tanárnak…
- Ajánlom, hogy öt percen belül told ki a segged a fürdőszobából, mert én magam foglak kirugdosni! – kiáltom el magam a fürdő előtt és „halk” kopogásommal nyomatékosítom, hogy ténylegesen képes vagyok megtenni.
Most így belegondolva tökre jól megszoktam, hogy itt téblábol a kölyök. Viszonylag kijövünk, amúgy meg, ha bajunk van egymással, edzésképp leverjük a másikon. Ez a legjobb megoldás. Legalább is szerintem. Ezzel egy az, hogy levezetjük a felesleges feszkót és energiát, közben fejlesztjük a másik verekedési készségeit és nem kell napokig utálkozni a másikon, mert maximum egy óra és ismét ki vagytok egymás mellett terülve.
Miközben felhúztam magamra a farmerom, meghallottam a telefonom csengőhangját. Meglepetten nyúlok a rezgés miatt „vándorló” telefon után és még meglepettebben olvasom le a névjegyet. Taeil… De mit akar ez tőlem? Sőt… Nem is az a legfontosabb, hogy mit akar, inkább az, hogy miért keres a telefonomon? Rosszat sejtek.
- Reggelt’. – dünnyögöm unottan a telefonba.
- Kicsit több tiszteletet kölyök. Tudod, hogy kivel beszélsz. – morogja dühösen a vonal másik végéről Taeil, kicsit feszült hangvételben. – Bármit is terveztél ma, felejtsd el. Szükség van az egész bandára. Elkaptunk egy kémet és mielőtt még kinyírtuk volna, kivallattuk, és mint elmondta, a Bestnek dolgozik. Állítólag az EXO mozgolódik és ezért szaglásztak a területünkön.
- Aha, és ehhez miért kell az egész banda? Azt se tudjuk kik az EXO…
- Az nem baj. Most Zico azt akarja, hogy átfésüljük az egész területünket, hogy van-e még kém. Van egy bő fél órátok ideérni. Leszarom, hogy hogyan, de hozd a kölyköt is. Mindeni kell. Ja, és a te feladatod, hogy összeszedd a Bangtant is. Kellemes bébi csőszködést. – utoljára belenevet a telefonba aztán rám csapja. Megrökönyödve felsóhajtok és belebújok teljesen a gatyámba, aztán magamra kapom az egyik rövid ujjúm a szárítóról.
- Kölyök! Változik a terv! Kurvára nem megyünk iskolába! Hallod?! – Rányitok a fürdőszobában, mert nem válaszol. Csak annyit látok, hogy ott áll a tükör előtt és a hegeit nézegeti. Felnevetek halkan, de ismét komoly arcot öltök magamra. – Ne félj, lesz még több is. Ha golyót kapsz, még rosszabb lesz. Siess, mert még össze kell szednünk az egyik kisebb bandánkat is.

- És íme… Ez már a Bangtan területe. – tárom szét a karjaim egy kereszteződés után. – Vagyis a miénk, de ha felbomlik a szerződés vagy a dedósok vezére mással szövetkezik, már nem hozzánk fog tartozni. Tiszta? – Ránézek L.Joera, aki bólint egyet, aztán tovább követ.
Szinte síri csend van, bár néha egy-egy autó elhalad. Belegondolni, hogy mielőtt még ezt a részt is elnyelte volna a bandarendszer sötétsége, egy virágzó külvárosi lakóövezet volt, ahol gyerekek játszottak, idősek beszélgettek és szerelmesek sétáltak. Most meg minden kihat, szürke és az emberek félnek kijönni, mert bármikor előfordulhat egy nagyobb területharc.
Lassacskán csak odaértünk. Az utcát kettészelő egyirányú úton lefordultam és kicsit kanyarogva az öreg aszfalton betértem egy jó nagy udvarba. A közepén ott állt a Bangtan mini „központja”.
- Szép napot gyerekek! – kiáltom el magam, ahogyan rájuk zúzom jelzés nélkül az ajtót és mielőtt még bármit is reagálnának, tarkón csapom a zenét hallgató vezetőjüket, ő pedig meglepetten pislog rám. Eldünnyög egy „te hogy a jó faszba kerültél ide?” félét, én pedig levágódok mellé a kanapéra. – Hát tudod drága Rapmonnie… Ha jobban fel lennétek készülve a váratlan látogatókra, nem történne meg az ilyen. Hol a többi pisis?
- Valahol a pincébe. Mer’?
- Munka van. – biccentek a fejemmel az ajtó felé, ahol L.Joe még mindig ott ácsorog. Értetlenül néz rám és hallgatja a trécs partim a velem majdnem egykorú vezetővel.
- Suga! Szedd össze a többieket! – üvölti el magát és a zsebébe mélyeszti a telefonját. – Ki a kis csonti? – kérdezi a fejével oldalra biccentve.
- Látom még mindig kurva jók az érzékeid. – Elvigyorodok és halkan felnevetek. Rapmonster legjobb tulajdonsága, hogy tökéletesek az érzékei és talán az, hogy mindenkinél magasabb a stratégiai képessége. Egyedül a csapata túl gyenge. Ennyi pisissel, nehezen teljesítene igazán jól… És talán az is baj, hogy rengeteg dolgot félvállról vesz… Most is. Ha rossz szándékú vagyok, simán kinyírom, mert a fülhallgató a fülében van. – Amúgy ő egy új tagunk. A neve L.Joe.
- Szasz’ töki, Rapmonster vagyok. – Int a kezével egyet és feltápászkodik. – Suga! – üvölti el újra magát, amire végre hallani valami mozgolódást a pincéből. Pár perc múlva előbukkan Jin, mögötte Suga, J-Hope és Jimin.
- Maradék kettő? – kérdezem az orrnyergemet masszírozva. Engem nem zavarna, ha nem jönnének, de muszáj vinni azt a két fogyatékost is, hiába olyan idióták.
- Valahol kint mászkálhatnak az utcán. – rántja meg lazán a vállát a vörös, aztán rám néz és vigyorogva idejön egy pacsiért. – Mizu U-kwon? Látom itt a kis utánfutód. – gonoszul L.Joera néz, én pedig majdnem bokán rúgom. És nem tudom miért.
- Izé… Akkor jó lenne összeszedni őket, mert fontos megbeszélés lesz és mindenkinek kötelező a megjelenés. Van még körülbelül tizenöt, húsz percünk? – kérdezem L.Joet, de ő inkább azzal volt el, hogy állja magán az érdeklődő tekinteteket. – Mindegy… Nem lehetne nekik szólni, hogy a nagy központba menjenek?
Rapmon bólintott és előkapta a telefonját, aztán egy sor pötyögés után visszarakta a zsebébe és intett az ajtó felé. Bólintotok, majd magam előtt engedve a csapatot, L.Joet tarkón pöccintve én is elindulok.
Az út viszonylag nyugodtan telik, egyedül Jimin és J-Hope gyilkolják egymást egész végig, azon veszekedve, hogy kinek jobbak a kockái a hasán. Bár nekem ez is elég volt, hogy már meg akarjam fojtani a jómadarakat. Miért ilyen idióták? Tudom, hogy van köztünk két, talán három év, de akkor is! Én nem voltam ilyen kis pöcs tizenhat évesen.
- Késtetek… - morogja Zico rám se nézve, ahogyan belépek a főhadiszállás küszöbén. JungKook és V már javában itt vannak. Rápillantok a falra felszerelt digitális órára. Nem tudom mit izél…
- Két percet… - dünnyögöm halkan és elfoglalom a szokásos helyem. Odaállok a kanapé mellé és várom, hogy megérkezzen a nyugati és északi albandánk. Na, ha mi késtünk, akkor velük mi van?

- U-kwon. – szól utánam L.Joe mikor pont hazafelé indulnánk. Hümmögve felé fordulok és a fejemmel is biccentek. Korrepetálni kellene? Pedig csak tizenkét új arcot és vagy három hétre való tervet kellett volna megjegyezni. Jó, ezt én se gondoltam komolyan… - Kéne… Fülbevaló. – idegesen meghúzza a fülcimpáját én pedig szinte betonon koccantott állal meredek rá. Ő mondta ezt?
- Biztos vagy benne? – kérdezem meglepetten. Elszántan bólint, én pedig megrántom a vállam és más felé kezdek el menetelni. Pontosabban a jó öreg tetováló szalonba. – De ne felejtsd el, hogy nem két nap a beforrása, ha nem tetszik.
Nem kapok választ. Sőt, inkább egy apró nevetést hallok magam mögül. Elvigyorodok és felsóhajtok. Na, most büszke vagyok. Nem hittem volna, hogy valaha is önmagától fog úgy dönteni, hogy fülbevalót csináltat.
- U-kwonnie! – vágódik CL a nyakamba és kapok egy bazi-nagy cuppanós puszit az arcomra. L.Joe felkuncog és látható rajta, hogy iszonyatosan jól szórakozik. – Minek köszönhetem, hogy ismét itt vagy, szépfiú? – nyávog a fülembe a szőke kurva, aztán hozzám dörgölőzik, mint egy girhes macska.
- Fülbevaló kell. – húzza ki magát elégedetten L.Joe és közelebb lép CL-hez.
- Tényleg? Hm… - Cl eltűnődik, aztán int a műkarmos ujjaival, hogy kövessük. Én elindulok és magam előtt tolva a kölyköt, benavigálom a leghátsó terembe, ahol a tűk és egyéb dolgok vannak. CL mosolyogva előszed egy tálcát és kiteszi elénk. Az egész tartalma csak fülbevalókból áll, kezdve a legkisebbektől, egész a jó nagy kilós ökölméretűig. – Válassz. Vagy inkább fültágítót szeretnél? Vagy esetleg porcba?
L.Joe értetlenül mered rá, aztán végignéz a tálcán. Ha jól látom, megakad a szeme egy egész szép darabon, aztán mosolyogva rámutat.
Mire észbe kapok, CL a belövő szerszámmal szerencsétlenkedik, a kölyök pedig a viszonylag kényelmes „kezelőszékben” ül és idegesen markolja a karfát.
- Ne izélj töki, én ezeket kispöcsösen csináltattam ugyan itt. – mutatok a saját füldíszeimre. Idegesen rám pillant és bólint egy picit. Látható rajta, hogy fingja sincs a dologról. Tényleg nem fáj az egész. Sokkal rosszabb, amikor velem kell futnia.
Pár pillanat múlva CL beállítja azt a fém szutykot, visszaszámol és kattan. L.Joe összeszorított szemekkel várja a fájdalmat, de fél perc után, amikor CL leveszi a gumikesztyűt, és félhangosan kinyögi, hogy kész, kipattan a szeme és a füléhez kap. Erre persze felszisszen, de oly’ mélységes büszkeséggel fordul felé, hogy még nekem is mosolyognom kell rajta.
- Esetleg másikat? Vagy neked nagyfiú? – gügyögi összeszorítva az arcomat. Ráhunyorgok és leszedem magamról a kezemet. Ragadós picsa.
- Ennyi egyelőre elég lesz. Az árát írd a többihez.
- Zicoval mi van? – kérdezi a nyelvével csettintve. Megforgatom a szemeim és keresztbe csapom a lábaim.
- Él. – morgom halkan, amire felkuncog. Most mit röhög? Tudom, hogy nagy kurva és mindenkinek beleül az ölébe, de már nem azért… - Minek érdekel?
- Csak úgy. Gondolom, már unhatja a szőke fejét…
- Ha erre jár, mártsd bele a klotyóba. Úgy is sokszor ecset feje van… - dünnyögöm halkan, aztán felállok és elkapom a magában gyönyörködő L.Joe karját és magam mögött rángatva hazafelé veszem az irányt. Már azt sem tudom, hogy mit is akartam ma csinálni…

20.fejezet

20. fejezet

~L.Joe pov~

- De furcsa álmom volt – dörzsölöm meg fáradtan a szemeim és ülök fel az ágyamban. Megpróbálom kinyitni látószerveim, de nem nagyon akar menni, mert a Nap szinte megvakít. Nagy nehezen csak sikerül és nagyokat pislogva nézek körül. Itt most valami nagyon más. Egy idegen kanapé, egy idegen függöny és szinte itt minden idegen. Ah, biztos csak a csipától képzelődöm…

- Ha még egyszer a nyakamba csurgatod a nyálad, esküszöm, hogy egy szeméttelepen foglak eltemetni! – hallok egy mérges hangot. Értetlenve nézem, ahogy bejön egy srác az ajtón és fújtatva neki támaszkodik a falnak, miközben végig engem néz. Na, várj, ez most nagyon nem tiszta.

- Mi? – kérdezem rekedtes hangon, majd rögtön megköszörülöm a torkom és újból felé pillantok. Tekintetem megállapodik bekötözött kezén és akkor minden beugrik.

- U-kwon, te szerencsétlen, retardál állat! – állok azonnal talpra, ami egy kicsit elhamarkodott döntés volt, hisz hirtelen minden sötét lett és az egyensúlyomat elvesztve huppantam vissza a kanapéra.

- Még én vagyok a retardált? Mondja az, aki öt évesekhez híven csorgatja a nyálát! – vág vissza azonnal, és mikor már nem látok foltokat, ránézek.

- Mégis miről beszélsz?

- A nyáladról!

- Mi? – ráncolom a homlokom.

- Istenem, de idegesítő – emeli a tekintetét U-kwon a plafon felé. Durcásan nézek vissza rá, nem értem, hogy most miért ilyen. – Arról beszélek, hogy amikor kiszöktünk te szépen elvágódtál és Niagarát eresztettél a szádból!

- Ez nem igaz!

- Csoda, hogy nem horkoltál mellé – forgatja meg a szemét. Haha, nagyon vicces, kár, hogy nyaralni ment a humorérzékem.

- De akkor kijutottunk, nem? – nézek körbe óvatosan, mintha bármelyik pillanatban előbukkanna egy rendőr.

- Ja, ha ez eddig nem tűnt volna fel.

- Mivel valaki elintézte, hogy ne emlékezzek – mutatok rá vicsorogva, majd visszaejtem a kezem az ölembe, és lehajtott fejjel kezdem tanulmányozni, mintha valami érdekes lenne rajta. – Mondtam, hogy nem bírom a vért.

- Ebből még gondok lesznek, kölyök. – sóhajtja. Azt hiszi, nem tudom, milyen nagy hátrány ez? Még kiskoromban is folyton ezzel piszkáltak.

- Amúgy mikor szólunk nekik? – kérdezem meg hirtelen, megtörve a legalább már öt perce beállt csendet.

- Már elintéztem – kapom fel a fejem és érdeklődve nézem, ahogy legyint a kezével. – Úgyse tudtalak volna felébreszteni, a hátamon meg nem foglak elcipelni a központig, szóval nyugisan húzhattad a lóbőrt Csipkerózsika.

- És mit mondtak?

- Azt, hogy ne menjünk sehova. De mégis ki kell mennünk.

- Miért?

- Mert neked már nagyon régóta van így a hajad. Változtatni kell. – Lépked a bejárati ajtó felé és kimegy rajta. Nagy szemekkel bámulok utána. Hogy mi?!

- Gyere már! – jön vissza U-kwon és siettetve néz rám.

- Öhm… - kezdem, miközben odabattyogok mellé. – Nem lehetne, hogy nem megyünk oda? Mármint a hideg kiráz attól a helytől…

- Nem mehetünk máshova, ott már ismernek. – fogja meg a karom és kifelé rángat a lakásából.

Komolyan, miért kell ennek az épületnek így kinéznie? A frászt hozza rám! Még el is tudnám viselni, ha nem vennék körül mindenféle alakok. Amikor először jöttem, már akkor is rosszul lettem a közegtől; nem vagyok én hozzászokva ilyenekhez!

- Sziasztok, fiúkák! Ráértek egy kicsit? – Jön oda mellénk egy nagyon… nagyon rövid szoknyás fiatal lány, búgó hanggal.

- Kopj le.  – sziszegi a foga közt U-kwon, mire a lány lemarad tőlünk. Éppen csak beléptünk a dohos épületbe, nyávogó hangján előttünk termet egy hosszú, szőke hajú lány, aki jó húsz méteres tűsarkon egyensúlyozott.

- Jaj, de rég voltatok itt! – ugrott azonnal U-kwon nyakába, aki ideges mosollyal próbálja lehámozni magáról.

- Szia, CL… Hajfestésre jöttünk.

- De te nem rég voltál – rezegteti a műszempilláit értetlenül amaz.

- Nem is nekem, hanem neki. – Mutat rám, mire CL felém fordul és arcán óriási vigyor terül el.

- Jaj, te rád emlékszek! Mond el nekem szépen, hogy milyenre gondoltál – fogja meg a kezem, és elkezd maga után húzni. Nagy szemekkel pislogok rá, vagyis a hátára. – U-kwon, drágám, te addig ülj le! Mindjárt végzünk – dob egy csókot kísérőmnek. Minden erőmre szükségem van, hogy ne röhögjem el magam. Biztos, hogy élete végéig ezzel fogom piszkálni!

- Gyere! – nyávog CL és szó szerint beránt az egyik ajtón. Körül nézni sem volt időm, rögtön lenyomott egy piros székbe. – Na, milyet szeretnél? – Hajol az arcomhoz és a tükörképemet vizslatja. Milyet is? Feketét!

- Öhm…

- Rendicsek, mit szólnál hozzá, ha világosbarnát választanánk?

- Hogy mit? – Meredek CL tükörképére, aki válaszul beletúr hússzú, szinte karmokban végződő ujjaival a hajamba és elmerengve nézi a tükörben.

- Semleges szín, a szőke után nagyon jól fog állni. Hisz úgyis olyan helyes vagy, cukika! – cuppant egyet a levegőbe, majd az ajtó felé lépked. – Hívok valakit, aki megcsinálja neked, addig meglesem U-kwont, nehogy unatkozzon – kuncog és kilép az ajtón. Nagy üres szemekkel bámulok a tükörbe. Mi a francot keresek én itt?!

- Mit bámulsz? – morranok fel idegesen. U-kwon már vagy fél órája mereven néz. Nem csinál semmit, csak néz. Nagyon idegesítő!

- Így értelmes kinézeted van. Kár, hogy csak kinézet. A szőke haj legalább az értelmi szintedet ábrázolta. – mondja komoly képpel. Fél percig csak nézek rá, pislogás nélkül, majd sóhajtva a bejárati ajtóhoz lépkedek.

- Jól van, Yoo Kwon, én megyek haza.

- Jó – vigyorog szemtelenül. Most úgy, de úgy kirugdosnám a világból!

- Amúgy láttam ám, hogy mit csináltatok!

- Heh? – Mondatomra rögtön lehervad a mosoly az arcáról és szinte rémülten bámul rám. Egy sunyi mosoly kíséretében felveszem a cipőm és ráérősen kezdem bekötni a cipőfűzőt.

- A tetováló lány. Szép kis pár vagytok, kiegészítitek egymást!

- Nem járunk.

- Láttam, hogy enyelegtetek.

- Akkor rosszul láttad!

- Ne tagadd már! – egyenesedek ki és lassan az ajtó felé lépkedek – Ha két hülye egymásra talál, az égi csoda! Nem sokszor van ilyen, csak naponta százszor. Ha adhatok egy tanácsot, akkor ne vidd el az uszodába!

- Te kis… - áll fel a kanapéról és felém rohan, de én gyorsan kivágtattam az ajtón és becsaptam az orra előtt.

Legalább egy fokkal sötétebb szín. Nem fognak annyira kiakadni otthon, igaz? És a rendőrök? Remélem nem lesz semmi baj…

- Megjöttem! – kiabálom be a nappaliba, és lerúgom a cipőm. Semmi válasz. Bemegyek a konyhába, de nincs ott senki. Már éppen fordultam volna meg, hogy máshol keressek élő embereket, amikor megakadt a szemem egy nyitott ajtón. Közelebb mentem, és kinyitottam azt.

- Öhm, anyu… Te mit csinálsz? – kérdezem a létrán egyensúlyozó anyámtól. Válasz helyett csak egy sikítás hagyta el a száját, miközben a létra megbillent alatta. Gyorsan megragadtam a létrát, még időben. Anyu ijedten mászott le hozzám. – Mit csináltál?

- Csak kerestem valamit – teszi a szívére a kezét és mosolyogva felém fordul. Az enyhe mosoly ráfagyott az arcára, mikor meglátott. – Fiam, a hajad…

- Nem tetszik? – tárom szét a karom angyali képpel. Anyu csak kifújja a levegőt és lehajtja a fejét.

- Hiába mondunk bármit is, akkor is megteszed. Nincs beleszólásom, igaz?

- Anyu, ez nem… - fogom meg óvatosan vékonyka kezét. Szomorú mosolyra húzza a száját és felemeli a fejét.

- Menj tanulni, rendben?

- Rendben. – Engedem el, majd megfordulva a lépcső felé veszem az irányt, de anyu hangja megállít.

- Byung Hun!

- Igen? – torpanok meg és hátranézve várom a folytatást.

- Jól áll – kacsint rám, mire a szám a fülemig húzódik és feltrappolok a szobámba.

- Lee Byung Hun! – zengi be az egész házat egy üvöltés. Ledermedve hagyom abba, amit az előbb csináltam és félve nézek az ajtóra. – Azonnal kotord elő magad! – Üvölti el magát ismét apám. Lassan, óvatosan lépkedve cammogok le a földszintre. Szinte még a lépcsőn voltam, mikor apám erősen megragadta a karom és beljebb ráncigált.

- Hé, mi bajod? – Próbálom kiszabadítani magam a keze fogságából, de nem érek el vele különösebben semmit. Egy dühös mozdulattal lelök a kanapéra és az arcomba dobja az ellenőrzőm.

- Felhívtak az iskolából, hogy menjek be az igazgatóságra. – Trappol fújtatva, mint egy elefánt. Értetlen képpel meredek anyura, aki szintén szúrós szemmel méreget, így jobbnak láttam, ha behúzott nyakkal lapozom át a képembe hajított füzetet. Nincs benne semmi új, nem tudom, hogy mi lehet a baj. – Azt kérdezték, hogy tudok-e az igazolatlan órákról. – Hogy mi?! Az arcomból minden vér kifutott, az ájulás szintén álltam. Minden egyes ellógott órát U-kwon igazolta, nevetséges fedő sztorikkal. Egy idő után már nem is kérdeztem, hogy elkészítette-e, vagy sem. Ó, én marha! Én vadbarom! – Mégis mi a jó eget képzelsz, Byung Hun? Elment az a csöppnyi eszed is? Amióta elköltöztünk, azóta csak a baj van veled! Lógsz, bukásra állsz, hazudsz, és még kitudja, mit csinálsz! – Áll meg előttem, én meg legszívesebben elsüllyednék, hogy valahol máshol bukkanjak elő. Jó messze ettől a tekintettől. – Látom, megint fodrásznál voltál. Szép kis színe lett a hajadnak, mondhatom.

- Ez csak… - kezdenék bele, de egy intéssel elhallgattat.

- Niel is panaszkodott rád. Mikor haza értünk, egyedül találtuk a házban. Azt mondta, hogy téged vár, mert elmentél egy bokszmeccsre. Nem is bokszolsz, fiam! Ilyen hazugsággal járattad le magad, mint sem, hogy megmondtad volna neki, hogy nem érsz rá, és máskor jöjjön? Tényleg ennyire meg vagy húzatva? Mindig azt hangoztattad, hogy hiányoznak neked, mikor meg itt van az alkalom, lepattintod őt! Az eszem meg áll – kezdi masszírozni a halántékát. – Anyáddal itt görcsölünk, hogy neked minden jó legyen, te meg… Most azonnal neki állsz, és elmondod, hogy miket csinálsz!

- Én… semmit. Tényleg… - makogom falfehér arccal.

- Mióta lettél ilyen? – szólal meg anyu most először, hogy apámnak dühkitörése lett. - Kamasz vagy, tudom, de ez már túlmegy minden határon! Teljesen megváltoztál.

- Nem csak én változtam meg… – csúszott ki a számon, mire apu abba hagyta a járkálást és meglepődve fordítja felém a fejét.

- Ezt, hogy érted? – Nem válaszolok, csak besüppedek a bőrülésbe, és azon imádkozom, hogy minél előbb láthatatlanná váljak. – Ha elkezdted, akkor fejezd is be! Tessék, hagyom, hogy kibontakozz!

- Te is kifordultál magadból! Kiabálsz, őrjöngsz, egy jó szavad nincs hozzám! – emelem fel én is a hangom.

- Nem gondolkoztál el még azon, hogy miért van? Például azért, mert van rá okom?

- Még otthon is megkérdeztem, hogy miért költözünk, akkor se mondtál semmit!

- Most már ez az otthonunk! – ordította, amitől bennrekedt a levegő a tüdőmben.  – Ne merj velem ilyen hangot megütni, megértetted?

- Ennek következményei lesznek, Byung Hun. – Csóválja a fejét anyu.

- Takarodj fel, és addig le ne merj jönni, amíg úgy nem gondoltad, hogy képes vagy józanul gondolkozni! – mutat az emelet felé apám. Idáig is pipa voltam, de most már még jobban felhúzta az agyam!

- Nem vagy az apám! Nem fogsz nekem parancsolgatni! – Erre megfagyott a levegő köztünk. Anyu lélegzet visszafojtva rázza meg egy aprót a fejét, hogy hagyjam abba; a velem szemben álló férfi döbbentve bámul, miközben én vadul zakatoló szívvel szorítom össze a fogaim. Az eddig apának nevezett egyed megdörzsölte a fülét, mintha csak rosszul hallott volna.

- Hogy mi? HOGY MI?! Két éves korod óta én nevellek, mert az állítólagos „apád” lelépett, itt hagyva téged és anyádat! Ha én nem lennék, ti már rég az utcán élnétek! – Ordítja teljesen kikelve magából. – Hálával tartoznál nekem, te taknyos kölyök! Az én pénzemből eszel, az én házamban élsz! De már nem sokáig… - halkítja le a hangját és feltrappol az emeletre.

- Neked tényleg elment az eszed – suttogja halálra rémülten anyu. Felfogni sem volt időm az előbbi percek történéseit, apám egy hatalmas táskával lohol le. Megragadja a vállam és felránt, amitől szinte lebénulok, hisz a lendülettől fájdalom cikázott végig rajtam. Megfogta a pulcsim nyitott részét és az ajtó felé kezdett cibálni. Mégis, mi a jó anyádat csinálsz? Szinte pislogni sem volt időm, szó szerint kilökött a házból és csak éppen meg tudtam állni a lábamon és nem estem el.

- Az a Byung Hun, akit én ismerek, rendes, illedelmes és szófogadó gyerek. Most meg előttem áll egy vadidegen fiú, aki csak külsőre hasonlít a fiamra. – Hajítja utánam a cipőm és a bőröndöt. – Addig ne is gyere vissza, amíg nem vagy a régi! – ledermedve nézem azt a férfit, akit tizenhét éven át apának neveztem. Az a férfi a saját gyerekeként nevelt fel, nem foglalkozva azzal, hogy ezt másnak kéne megtennie. Anyám rögtön ki akart szaladni hozzám, de JinWoon visszatartotta. Vérben forgó szemekkel nézte, hogy mit lépek. Fújtatva felrántottam magamra a cipőmet, és felkaptam a táskát.

- Akkor jó darabig nem láttok. – Húzom félmosolyra a szám, és megfordulva a saját tengelyem körül a kapu felé veszem az irányt.

- Kisfiam várj! JinWoon engedj már, nem ismer senkit sem! – Hallom anyu egyre halkuló hangját.

Én tényleg meghülyültem, bár ennyi idiótával körül véve, nem csodálkozok. U-kwon háza előtt vagyok, és éppen arra várok, hogy ajtót nyisson a drága. Siethetne, mert kezd lehűlni a levegő így estefelé, és már kezdek fázni pulóverben.

- Gyere már ki – nyomom meg még egyszer a csengőt. És még egyszer. Majd még egyszer teljes erőmből, mire valami megreped. Ijedten veszem el a kezem és nézek körbe. Na, jó, ha nincs itthon, akkor szállodába megyek, csak az az egy gond van, hogy nincs pénzem.

- Jövök már, nem kell ráfeküdnöd a csengőre! – Hallatszódik egy igencsak mérges hang. A hanghoz tartozik egy szintén mérges fiú, aki ahogy meglát, döbbent arckifejezést vesz fel.

- Hát te? – Meg se várva a reakcióját besuhanok mellette és a bejárat felé veszem az irányt. Mikor felfogja, hogy mi történik, utánam lohol.

- Csak azért jöttem pont ide, mert nincs más ismerősöm Szöulban. – lököm be a lábammal az ajtót, és ahogy beérek, ledobom a táskát és megállok a nappali közepén.

- Mi történt, kölyök? – kérdezi meglepetten, de mikor meglátja a táskát, elfintorodik. – Már vártam. Meddig akarsz itt… Hé! A vázát ne! – Kapja ki a kezemből az éppen földhöz vágni készült vázát. Bosszúsan nézek körbe, újabb áldozat után kutatva.

- Tessék – nyom a kezembe U-kwon egy pöttyös huzatú párnát, mire a szememben eszeveszett tűz lobban. Megmarkolom a párna két végét és a legközelebb lévő dolgot kezdem püfölni: Yoo Kwont. Úgy is ő tehet mindenről! Ha ő nincs, akkor én most a szobámban ücsörögnék! Minden az ő hibája!

- Álljál már le! – Kapja ki a kezemből, mikor megunta az ellene intézett támadást. Vérben forgó szemekkel, dühtől fűtve hajolok le egy újabb párnáért és azt teljes erővel a falnak dobom. Halk puffanással érintkezik a fallal, majd még eggyel, ahogy földet ér. Kikapom U-kwon kezéből a másik párnát is, és azt is a falhoz dobom. Más dobálni valót nem találtam, így egy igen rossz ötlettől vezérelve belerúgtam a fotelbe.

- A kurva eget – sziszegem összeszorított fogakkal, miközben sajgó lábamat fogom. A tombolásomat eközben U-kwon érdeklődve figyelte. Mikor már úgy éreztem, hogy nem tört el egy csontom se, kifújtam a levegőt.

- Kész! Elegem van! – spurizok oda a falhoz, majd leguggolok. Lehajtom a fejem, a kezemet pedig mellé helyezem a padlóra; egy lendülettel fellendítem a lábam és rásimulok a falra. A sebeim egy kicsit húzódnak, de nem sokáig törődök vele.

- Megtudhatnám, hogy mit csinálsz? – jön közelebb hozzám U-kwon.

- Fejen állok.

- Azt látom. Miért is? – guggol le elém, hogy rálássak az arcára.

- Mindig ezt csinálom, ha ideges vagyok. Ilyenkor vér tódul a fejembe és az segít tisztán látni a dolgokat. – motyogom, miközben érzem, hogy zsibbad a fejem. Na, ez már hiányzott! Fura szokás, tudom, de segít lenyugodni.

- Aha, értem.

- Kell egy fülbevaló. – Jut eszembe az ötlet. Mindig is vagánynak tartottam ezt a dolgot, most pedig, ha már festve van a hajam is, miért ne csináltathatnék?

- Jó, majd holnap csináltatunk. – Hagyja rám a dolgot.

- Miért nem most?

- Mert szakad az eső. Mintha csak a természet is megérezte volna, hogy te itt vagy – húzz el a száját. Na, jó, szétpukkad a fejem, ideje két lábon állni. – Rúgd le a fejem. – Mormogja U-kwon, miközben elrugaszkodtam a faltól. Törökülésbe tornáztam magam. Sokkal jobb…

- Na, miért lettél elküldve?

- Rájöttek a lógásra. – Vágok be egy fintort.

- Kitalálom: apád.

- Nem az apám. – vágom rá kapásból, mire a fekete összehúzza a szemöldökét – Csak a nevelőapám. Az igazit nem is ismertem, két éves koromban lelépett. Nem tudok róla semmit; sem azt, hogy hol van most, sem azt, hogy van-e másik családja. De még azt sem, hogy mivel foglalkozik! – Nevetek fel keserűen. Soha senkinek nem meséltem még az igazi apámról. Még ChunJiéknak sem. – Aztán anyu összeismerkedett JinWoonnal. Összeházasodtak és most itt vagyunk. – Sóhajtom lecsukott szemekkel. Mikor semmi reakció nincs, rápillantok a mellettem térdepelő U-kwonra, aki szinte a semmibe bámul. Hirtelen felpattan, és úgy nézz le rám.

- Vacsorázzunk. Remélem, tudsz főzni!