31.fejezet

U-kwon~

- Gratulálok a sikeres félévhez, kellemes és biztonságos téli szünetet kívánok nektek. – búcsúzik mosolyogva az osztályfőnökünk, majd miután pár dolgot még közöl velünk, kimegy és ezzel vége ennek a félévnek is. Megkönnyebbülés… Egy teljes hónap „szabadság”.
- Srácok, ti mit terveztetek a szünetre? – vágódik be mellém és Minho mellé Taemin. Mosolyogva várja tőlem a választ, de én csak unottan nézek rá. Tudhatná, hogy sose megyek sehova, most főként nem, mert apa eltűnése öngyilkosságnak lett minősítve és tényleg unom az egész világot… Zico most tuti fellendíti a dolgokat, mert az egész csapat és a kisebb bandák is rá érnek rendesen. Eddig is tervben volt, hogy befoglalunk egy falatot az újonnan megerősödött szomszédos bandától, szóval most már teljesen biztos, hogy jönnek megint a zúzódásos, lövöldözős időszakok. Rohadtul örülök neki, mondhatom… Főleg, mert be fog fagyni a seggünk. Kicsit azért félek. Byung Hunnak eddig egy ilyen fajta akciója volt, akkor is súlyosan megsérült. Mi lesz vele a jeges időben?
- Hát, a szüleim le akarnak utazni a nagyszüleimhez Busanba, aztán még megszavaztuk, hogy két hetet Japánban töltünk… - kezd hozzá a magyarázáshoz Minho. Felsóhajtok és a szemeim forgatva elmegyek mellettük. Nincs kedvem hallgatni őket. Épp elég szívfájdalom, hogy ezt az ünnep sorozatot is a bandával kell majd töltenem, hiszen Zico teljesen biztos, hogy tervez valamit… Az meg még jobb, hogy apa… El kéne felejtenem. De tényleg. Már minimum két hete az egész, igazán megnyugodhatna a lelkem. Az a férges kis semmi.
- Kölyök, menjünk haza. – mondom Byung Hun mellé állva, aki pont abban a pillanatban pakolta össze a cuccait. Felnéz rám és mosolyogva bólint. Beleborzolok a hajába, úgy megyek ki a folyosóra. – Újévkor srácok. – biccentek a többieknek.
Mire a folyosó végére érek, a kölyök is utolér. Nem igazán beszélünk most, mind a ketten némán üdvözöljük az iskolamentes időszakot.
- Jövőre nehéz lesz. – töri meg a csendet, mikor kiérünk az utcára és hazafelé vesszük az irányt. Ránézek, de nem folytatja. Felemelve a karom nem túl erősen, de tarkón csapom.
- Most szabadultunk, erre neked az iskolán jár az eszed. Élvezd a szünetet, amíg lehet, Zico hamar belerondít az összképbe. – mondom fájdalmasan. Sértődötten néz rám, aztán durcás arcot vág.
Ilyenkor olyan, mint egy aranyos kisfiú. Főleg ezzel a pink fejjel. Felnevetek halkan és haladok tovább, mert haza is kéne érni valamikor, a majd’ térdig érő hó pedig igen csak megnehezíti a közlekedést.

Marha jó… Alig egy hétre élvezhettük a pihenőnk, Zico mindenkit beosztott. Minő mázli, nekem pont vele kell lennem párban. Fantasztikus, egyszerűen kicsattanok az örömtől…
Még L.Joe is jobban járt, pedig ő B-Bomb és P.O mellé lett beosztva. Jó, mondjuk annyira nem járt jól ő se, de még mindig jobb neki az a két majom, mint nekem egy pszichopata állat. Cserélni persze nem lehet, szóval van egyfajta előérzetem, hogy sokat leszek falhoz vágva és veréssel „fegyelmezve”. Sose értettem Zicot, de szerintem neki se volt túl szép gyerekkora. Korát nem tudom, lehet, hogy idősebb nálam, de a fene se tudhatja. Egyedül magamat, P.Ot és L.Joet tudom, hogy hány évesek vagyunk. Az fix, hogy Taeil vén farok, mert mindig felhozza, hogy milyen volt tíz éve a bandarendszer és az akkori vezető.
Ma csak átnézzük a határainkat. Jövő héten már keményen jön a harc a területért. Komolyan úgy érzem magam ilyenkor, mint egy kóbor kutya. Nem tudom, miért kell hisztizni, miközben négy kerület is a miénk, ha pedig a kis bandákat is belevesszük, akikkel csak fegyverszünetet kötöttünk, akkor bőven öt és fél kerületről van szó. Ezt nem kis meló körbejárni, ezért is vonjuk be a dedócsapatot, mert egy páros egy nap alatt nem végezne, még, ha a beleit is kigyalogolná.
Reggel indultunk Zicoval, már akkor belém kötött, de próbáltam nem törődni vele. Jó napnak indult, mert reggel lefejeltem a fürdőszoba ajtót, hiszen Byung Hun kergetőzni tervezett a lakásban, mert neki mindenképpen bajuszt kellett rajzolnia filccel a képemre, aztán nagy extázisában rám kellett vágnia a faajtót. Mindegy is, van egy puklim, nem számít. Legyűröm ezt a kemény napot, aztán otthon majd szétmeresztjük a seggünk a TV előtt… Vissza kéne állni a régi rendre! Edzeni kéne… Kezdünk elpuhulni és…
- Gyere már te nyomorék! – kiált hátra Zico. Megrázom a fejem, hiszen pont most szakított ki a gondolataimból, aztán utána sietek. Kicsit idegesítő, hogy húsz méterenként megáll és körbe néz. Ez lenne a nagy ellenőrzése? Hű… Mi ezt a többiekkel négyszáz méterenként rohanva tettük meg és kommandósokat megszégyenítően fürkésztük a másik területet. Hogy minek? Mert Taeil szétrúgta a valagunk, ha nem csináltuk „jól”. Ő se tudhatja mi az a „jó”.

Elegem van a mai napból. Tököm tele van Zicoval és a folytonos basztatásával. Mindegy is, végre végeztünk mára, szóval csak a csapat többi tagjára várunk.

- U-kwon! - mordul rám Zico és elkapja a felsőmet, majd annál fogva felken az egyik falra. Hangosan nyekkenek a szorításában, aztán megilletődve köhögök a képébe. Lehet, hogy nem kellett volna levenni a kabátom.

- Ih- igen? - nyögöm levegőért kapkodva. Ha két percen belül nem enged el, esküszöm, megfulladok.

- Nem figyeltél eléggé! Ugye tudod, hogy kurvára utálom a félkész munkát? - sziszegi az arcomba, aztán nekivág a falnak megint. Összeszorítom a szemeimet és várom az ütéseket, de nem jön semmi. Fél szemmel felé lesek, de csak annyit látok, hogy L.Joe meglepetten áll az ajtóban és Zicoval farkasszemezik.

- É- és ha elszúrtam? - Megragadom a csuklóját és ellököm magamtól. – Azért voltunk ketten baszki, hogyha valamelyikünk valamit eltol, a másik rendezi. Nem?

Nem válaszolt. Utoljára még fellökött a falra, aztán kikerülve L.Joet elhúzta a csíkot.

Itthon. Végre. És minő meglepő kulturáltan… vagyis viszonylag kulturáltan filmet nézünk. Jó, kicsit fura módba, mert Byung Hun megint az ölembe fekszik és a pattogatott kukorica meg nála van, így konkrétan minden egyes mozdulatommal rá kell feküdnöm, amire meg felnyávog. Rosszabb, mint egy macska!
- Most jön a legjobb rész! – ficánkol, mint egy tinédzser kislány. Feltenyerel, és csak millikre van az én… Kincsemtől. Ha nem fejezi be, lecsapom ketchupnak.
- Mi olyan érdekes abba, ha egy tini filmben a srác szerelmet vall a csajnak, majd megcsókolja és tök happy minden? – sóhajtok. Kirántom alóla a tenyerét, így lefejeli a combom. Úgy marad. – Élsz még? – dünnyögök. Megpiszkálom a fejét. Nem reagál. – Byun… Jesszus! – vonyítok fel a nyugodt hangnememből, ugyanis a fogait belemélyeszti a combomba. Rúgok, csapok, de nem enged. Mi ez, csak nem megveszett?! – Ereszd! Nem hallod?! Lee Byung Hun, ereszd el! – sivalkodok, ő meg már röhögve csimpaszkodik rajtam. – Hallod-e, te százas vagy? – lököm le magamról. – Most min röhögsz? – kérdezem durcásan.
- Olyan voltál, mint… egy lány! – kapkodja a levegőt és a könnyeit törölgeti. Idegesítő… Meglököm, így egy jó nagy koppanás társaságában landol a nappali szőnyegén. – U-kwonnie! – kacag tovább, szüntelen.
- Kapnál légszomjas rohamot… - sóhajtok. Lecsúszok mellé és letérdelek. – Térj észhez töki! – szólok rá hangosan és felé mászva csiklandozni kezdem. Lehet, hogy röhögőgörcsre nem ez a legjobb gyógymód, de nem baj.
- Áh! Állj le! – sipít. Vigyorgok és én is nevetni kezdek vele. Iszonyat vicces, ahogy már lassan sírva röhög, mellé meg csápol, mint egy retardált és visítozik.
Elkapja a karom, majd valamilyen úton-módon felém kerekedik és én kerülök alulra, ő meg rám ül. Meglepetten elhallgatok, ő pedig egy fölényes mosollyal az arcán felvonogatja a szemöldökét és ő kezd el csikizni.
Meghalok! Fogyatékos majom, azt hiszi, ezzel le tud kötni. Na nem! Nem adom olyan könnyen magam. Próbálom elkapni a kezét, de légszomjjal és folyamatos rángatózással nehéz.
Végezetül mind a ketten lihegve terülünk ki a padlón. A film valahogy a végén lyukadt ki és a főszereplő srác most a lánynak esedezik, hogy ne hagyja el és valami nagyon nyálas zene megy alatta.
Felsóhajtok és felé fordítom az arcom. Olyan közel van. Ki van pirulva és kócos a haja. Aranyos nagyon. Elmosolyodok, és felé nyúlva megcirógatom. Meglepetten felhúzza a szemöldökét és rám néz. Meglepettsége nem sokáig ül az arcán, ő is bárgyún elmosolyodik, ahogy találkozik a tekintetünk. A szívem egy kicsit mintha hevesebben verne.
Nyelek egy nagyot és feltámasztom magam, egyenesen felé. Nem tudom mit is akarok pontosan. Csak teszem, amit a testem tesz. Meg persze az elnyomott dolgok bennem. Az összes reakció, vágy, amit elzártam. Vágy? Úr Isten… Miket beszélek én?
Felnézve a tévére, láthatom, hogy most veszi kezdetét az esőben elcsattanó békecsók. Önkéntelenül is megnyalom az ajkaim és visszanézek Byung Hun csillogó szemeibe. Engem bámul.
Pislantok egyet. Nem mintha nem tenném amúgy is, de ezt most mintha jelnek használnám. Ő is pislog. Ez lenne a válasz? Az… „engedély”? Mit csinálok? Állj le Yoo Kwon… Ne csinálj semmi hülyeséget!
Biccentek, amit azonnal utánoz is. Felsóhajtok, és lassan közeledni kezdek az arcához. Fél karral rogyasztok, mintha csak fekvőtámaszt csinálnék. Nem mozdul. Csak néz. És ahogy közeledek, úgy hunyja egyre lejjebb a szemeit. Itt az idő… De mire? Mit is akarok? Nem tudom…
A másik karommal kitámasztom magam, hogy ne essek rá, majd én is lehunyom a szemeim és megszűntetve a távolságot, az ajkaihoz érintem a sajátjaim. Minta áramütés rázná meg a testem, megremegek és eláraszt a hő. Ilyet sose éreztem még ezelőtt, pedig sokat megéltem már.
Felsóhajtok és még jobban neki nyomódok. Hideg ujjait a hajamba vezeti, de nem tol el. Sőt, inkább csak ott tart. De ez nem olyan, mint amilyenek az eddigi csókjaim voltak. Itt nem sietek. Vagyis nem akarok sietni. Csak lágyan mozdítok a számon, mire ő követ. Olyan kis esetlen, gondolom nem nagyon volt mással ilyen helyzetben.
Jön a legutolsó lépése egy csóknak. A nyelv… Finoman végignyalok az alsó ajkán, majd azt beszívva a számba kérem a bejutás, amit persze nem ad meg. Hogy is adná, ha azt se tudja hová akarok kilyukadni? Egy olyan gyerek, aki eddig csak szerelmes kislányoknak szánt filmeket látott, annak semmi tapasztalata.
Nehezen, de ráveszem, hogy engedjen. Leejti az alsó állkapcsát, így én nekem szabad a pálya. Nyelvemmel az övéhez érek és simogatni kezdem a kis izmot. Édes nagyon. Már nem csak úgy tulajdonságra… bizarr, de ízre is.
Halkan a számba sóhajt, mire meglepetten összeráncolom a szemöldököm. Nem viszonozza, de élvezi.
Viszont hirtelen észreveszem magam –vagyis végre visszanyerem a testem irányítását- és, hogy mit is művelünk. Kipattannak a szemeim, majd hátrahőkölve egy nagy cuppanással válok el tőle. Mind a ketten mélyvörös színt öltünk magunkra és a lehető legtávolabbra hátrálunk egymástól. Csak egymást nézzük választ várva. Mi is történt? Mit is csináltunk mi pontosan? – fordulnak meg bennem a kérdések.
- Jézusom… - sóhajtok feltépázva a hajamat. – Byung Hun… E- ezt nem szabadott volna…
- Nem. – motyogja halkan. Ennyi. Többet nem csikar ki magából ő se.
- De… jó volt. – teszem hozzá pár perc néma csend után. A szemeibe nézek és felállok. Ő is velem szemezik, de a fenekén kuporogva marad.
Néz, ahogy felé megyek és elfogadja a kezem is, ahogy felhúzom. Közel húzom, de nem megcsókolom. Ahhoz nem lenne merszem megint. Csak megölelem. Jó szorosan.
- Mi lesz most velünk? – kérdezem halkan.
- Nem tudom. – motyogja a vállamba, majd átölel ő is.