33. fejezet

L. Joe pov ~

Össze vagyok zavarodva. Kis idő telt el a botlás óta, de én az óta nem tudok a szemébe nézni. Elönt a szégyenérzet, legszívesebben elmenekülnék, de akkor gyávának tartana.

Yoo Kwon ugyanúgy viselkedik, mint előtte, de én nem tudok úgy állni a dolgokhoz, mint ő. Hamarabb felkelek és elkészülök, mint ő; és mire fel kell, én már a szobámban kuksolok és várom, hogy elinduljunk.  Ha véletlenül mégis összefutunk, ami gyakran előfordul, sablonszövegeket nyomunk. „Hogy vagy?” „Hány óra?” „Zico meg fog ölni minket.” „Hideg van ma.” „Elmész a boltba?”

Nem tudok lazán viselkedni. Nem tudok elsiklani afelett, hogy az első igazi csókomat egy pasitól kaptam. Jó, persze, voltam már lányokkal, de az csak játék volt és nem volt több szájra puszinál.

Csók. Férfi. Csók férfitól. Halálosan hangzik. Egyértelmű, hogy össze vagyok zavarodva.

Ezért is lépek le otthonról vagy zárkózok be a szobámba. Kell egy kis magány, hogy átgondolhassam a dolgokat. Én nem vagyok meleg, mégis vágyom U-kwon csókjára. És ettől még jobban megijedek magamtól. Lehet, hogy ez csak átmeneti állapot, hisz bárkit megrázna, ha filmnézés közben hirtelen lesmárolná a lakótársa, akit fél éve még gyűlölt. Én nehezebben emésztem meg a dolgokat, de hiszek benne, hogy hamarosan minden a régi lesz. Vagy nem…

Most is kerülőt teszek, hogy minél később érjek haza. Minél kevesebbet látom Yoo Kwont, annál jobb; mindkettőnknek.

Piros sálam orromig felhúzva, kapucni a fejemen, kesztyűs kezem kabátom zsebének rejtekében. Ritka hideg van, és baromi fáradt vagyok, még Zico gyűlésén is alig tudtam odafigyelni. Legszívesebben egész nap aludnék.

A sötétedés közeledtével felkapcsolták az utcai lámpákat, egyre többen vannak az utcákon, mindenki hazafelé siet. Mindjárt itt a karácsony, óriási forgatag van mindenhol. Akciók, kiárusítások, szórakozási lehetőségek. A kirakatokban nagy betűkkel hirdetik a kedvezményeket, a sétáló utcákon fabódékban kínálják portékájukat az eladók. Ünnepi kivilágítás díszíti a várost. Minden olyan meghitt, olyan meseszerű.

Mindig is szerettem az ünnepeket. Az azt megelőző készületeket, rohangálást, a fejtörést, ami az ajándék kiválasztása miatt történik; az ünnepi vacsorát, mikor együtt van az egész család, a rég nem látott nagybácsik és unokatestvérek, majd az ünnep elmúlásával járó punyhadást. Mégis most annyira nem vágyom az egészre.

Megállok egy pillanatra és felnézek az égre. Elkezdett szállingózni a hó. Régen első dolgunk volt az, hogy kimegyünk ökörködni a szabadba. Fülemben hallom a felhőtlen kacajokat, látom a boldog arcokat. Nem volt olyan régen, mégis úgy érzem, mintha ezer éve történt volna.

Tovább indulok a havas járdán és tovább nézelődök. Olyan szívesen beszélnék valakivel az érzéseimről, tanácsot kérnék, de mégis kihez fordulhatnék? Nincs már senkim. A magánytól félek. Attól, hogy emberek közt vagy, mégis egyedül érzed magad. Mintha láthatatlan lennél.

Megállok egy kirakat előtt. Nincs kivilágítva, mégis tetszik szememnek a látvány. Régi babák, porcelán koboldok, fából készült díszek vannak elhelyezve a kirakatban. Tekintetemet végigfuttatom a tárgyakon, mindent alaposan megnézve, míg meg nem látok egy régi körhintát. A lovakról lepattogzott a festék, kopott napernyője büszkén magaslott. Csak néztem és elképzeltem, ahogy gyerekek győzködik szüleiket, hogy engedjék fel őket a körhintára. Lelki szemeim előtt elindult a gépezet, játékos dallamra himbálózott, a lovak hátán a gyerekek boldogan kacarásztak.

Tenyeremet az üvegfalra helyeztem és így figyeltem tovább megbabonázva a kis játékot. Gondoltam egyet és beléptem a boltba. Érkezésemre az ajtó felé erősített csengő hívta fel a figyelmet. Az aprócska bolt alig volt nagyobb, mint a konyhánk, zsúfolásig volt telve és mégis volt benne valami rendszer.

- Megyek már! – Hallatszódott egy rekedtes hang hátulról, majd nagy csörömpölések árán előbújt – gondolom a raktárból – egy öreg nénike.

- Jó napot! – hajoltam meg, mire az idős hölgy elmosolyodott. Ősz haja kontyba volt fogatva, szemében csintalanság ragyogott.

- Mit szeretne? Nézzen csak körül nyugodtan.

- Köszönöm, de már van elképzelésem. A kirakatból szeretném azt a körhintát. – Bólintott és a játék felé nyúlt. Apró termete korát meghazudtoló módón gyorsan mozgott. Óvatosan letette a pultra a kis szerkentyűt, én meg közelebb léptem, hogy kifizethessem.

- Sajnos már nem szól. Elromlott és évek óta nem játssza le a dallamot – biggyesztette le a száját, mire érdeklődve kezembe vettem a tárgyat. Alig volt nagyobb a tenyeremnél. Óvatosan elfordítottam a kulcsot, de pár kattanáson kívül semmi mást nem produkált. Szomorúan visszatettem a pultra.

- Nem baj. Ezt kérem. – Nyitottam ki a pénztárcámat. Miután a nénike gondosan becsomagolta újonnan vett tulajdonomat, majd megígértem neki, hogy máskor is benézek, kiléptem az üzletből. Alig negyed óra alatt teljesen besötétedett, csak az utca fények világították meg a várost.

Boldogan és egyben büszkén lépdeltem a járdán és akaratlanul a kezemben szorongatott játékra tévedt a tekintetem. Nem tudom miért, de teljesen megbabonázott. Úgy éreztem, mintha csak rám várt volna. Hihetetlen, hogy nem is gondolkoztam, csak megvettem. Tudtam, hogy kinek lesz és ez épen elég ok volt rá, hogy költsem a pénzem. Bár nem tudom Yoo Kwon mit szól majd hozzá, de szerintem örülni fog neki. Érzem, hogy boldog lesz tőle.

Betértem még egy cukrászdába is. Leadtam a rendelést a kiszolgáló lánynak, majd leültem egy székre és vártam, hogy becsomagolja. Kiszedtem a szatyorból a körhintát és megpróbáltam megszólaltatni, de nem sikerült.

- Tessék. – Tette elém a kért süteményeket mosolyogva a fiatal lány. Visszamosolyogtam rá, majd fizettem. – Aranyos kis játék. Ajándék lesz? – Mutatott a székre, ahol a kopott szerkentyű pihent. Bólintottam, majd elkezdtem elpakolni.

- Nem szól. – Mondtam szomorúan, mire a lány gondolkozóba esett. Éppen a kesztyűmet vettem fel, mikor felkapta a fejét.

- Tudok egy jó helyet, ahol megjavítják. Nem messze van innen és az áraik is jók. – Lefirkantotta a címet egy fehér kis papírra, majd átnyújtotta nekem. Mosolyogva átvettem, majd az ajtó felé indultam.

A műhelyben azt mondták, hogy nem reménytelen az eset és meg tudják javítani a körhintát. Pár nap és érte mehetek. Míg hazafelé battyogtam, elterveztem, hogy újra festem a gépezetet. Jobb lesz, mint új korában!

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, majd levettem a hóeséstől átázott kabátomat. Bementem a konyhába és elkezdtem kipakolni a vásárolt dolgokat. Gondosan elpakoltam mindent, majd a szobám felé vettem az irányt.

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a sötétben eltapogatóztam az ágyig. Leterültem rajta és a plafont kezdtem bámulni. Kintről fények rajzoltak furcsa sziluetteket szobám falára, beszűrődtek a kültéri zajok.

Nincs kedvem semmihez. Még élni sem. Olyan jó ez a némaság. Minden olyan rohadtul bonyolult, nem lehetne kerek-perec megmondani, hogy mi a szitu? Persze, mert az túl egyszerű lenne. Mi vagyok én, Sherlock Holmes? Válaszok után keresgéljek, miközben a kérdést sem találom?

Telefonom rezegni kezdett, így előhúztam nadrágom zsebéből. U-kwon írt üzenetet. „Hol vagy?” Mégis hol lennék, idióta? „ Szobámban.” Küldtem el a begépelt üzenetet. Alig telt el pár perc, kivágódott a szobaajtó és szó szerint bezuhant rajta életem megrontója. Felkapcsolta a villanyt és a hirtelen világosságtól muszáj volt a szemem elé tartanom a kezem.

- Meg akarsz vakítani? – Dörmögtem neki, de nem vette magára.

- Nem szólnál, ha megérkezel? – támasztotta az ajtófélfát.

- Ez egy szabad ország, azt csinálok, amit akarok.

- Érdekel is engem, hogy mit csinálsz…

- Mit akarsz? – Ültem fel és álmosan dörzsöltem a szemeimet. Nincs kedvem vele beszélgetni. Nem akarok vele egy légtérben lenni. Túl nyomasztó a társasága.

- Igazából semmit. Csak már több mint két óra telt el és kíváncsi voltam, hol lődörögsz.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – Feleltem színtelen hangon, majd feltápászkodtam és kimentem volna a fürdőszobába lezuhanyozni, ha nem állja el az utamat. – Menj arrébb.

- Te sem mentél.

- És akkor rögtön utánozni kell? – Csattantam fel. Meglepve nézett rám, mire lehajtottam a fejem és megismételtem kérésemet nyugodtabb hangnemben. – Menj arrébb.

- És ha nem? Mi lesz, ha nem megyek? Talán a kiscica felborzolja a szőröcskéjét és lefúj? Vagy talán kiereszti a karmocskáit? - vágott vissza. A hangjában tökéletesen érződött a kihívás. Lekicsinylően néztem rá. Így álltunk egymás szemébe nézve és egyikőnk sem vágta félbe a szempárbajt.

- Nem vágyom a társaságodra. Egyedül akarok lenni. Idegesítő vagy, menj már arrébb! – Dobbantottam a lábammal nyomatékosítást adva szavaimnak. Hirtelen megragadta a vállam és nekinyomott a falnak. Közel hajolt hozzám, pár centi választotta el az arcunkat. Kitartóan néztem a szemébe. Csak a szemébe.

- Ahhoz képest, hogy nemrég még a csókomra vágytál, eléggé paraszt vagy.

- Te meg egoista és mindig kihasználod az embereket – sziszegtem az arcába.

- Miért? Kihasznállak? – Hajolt még közelebb, mire szorosan összezártam a szemem. Nem bírom látni azt az öntelt fejét. Élvezi, hogy zavarba hozhat. – Ugyan, ez nem kihasználás. Én sem tudom, hogy most mi van, de ha így viselkedsz, azzal csak megnehezíted a dolgokat.

- Nem.

- Mi nem?

- Nem fogom azt mondani, hogy csókolj meg. Ez gusztustalan. – Nyitottam ki a szemem és keményen néztem Yoo Kwon szemébe. Meglepődött és ezt kihasználva ellöktem magamtól, majd beviharzottam a fürdőszobába. Becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra és a tükörbe néztem. Ez most mégis mire volt jó, hm? Mi a franc ütött belém? Nem ismerek magamra…

Hideg vizet engedtem a tenyerembe és megmostam az arcom. Ez a helyzet túl komplikált.

Másnap nem is szóltunk egymáshoz, ami kicsit zavart. Nem is kicsit. Ki fogok készülni. Ez az érzelmi instabilitás fel fog falni.

Edzés után U-kwon elterpeszkedett a kanapén, szerintem be is aludt tévébámulás közben. Én meg itt ülök a konyhában a gondolataimba mélyedve. Annyira nem ezt akartam. Azt terveztem, hogy lesz egy kedves, aranyos barátnőm, akit majd elveszek feleségül és minden oké lesz. Erre bandatag leszek, kirúgnak otthonról, megbukok az iskolában, elveszítem a barátaimat, találkozok az igazi apámmal, aki mindenkivel törődő, csak a vérszerinti fiával nem; és csókolózok egy velem azonos neművel. Hm, miért érzem azt, hogy a rendes életemnek lőttek?

Nem bírom. Úgy érzem, hogy valami belülről megfojt. Szorít a mellkasom, nehezen kapok levegőt, úgy érzem be vagyok zárva. Kell egy kis friss levegő.

Feltápászkodtam a székről és a bejárati ajtóhoz lépkedtem. Felvettem a cipőmet és kabátomat, zsebre vágtam a telefonomat és pénztárcámat, majd elhagytam a házat.

Bejártam a szomszédos utcákat, de mellkasom szorítása nem hagyott alább. Nem tudom mit tehetnék. Gondoltam egyet és betértem a legközelebbi kis boltba.

- Egy doboz cigarettát és egy öngyújtót. – mondtam a pultos srácnak, aki mit sem törődve azzal, hogy kiskorú vagyok, kezembe nyomta azt, amit kértem. Éppen hogy kiléptem az ajtón, felbontottam a dobozt és meggyújtottam egy szálat. Hihetetlen, hogy én, aki világéletében irtózott az olyan dolgoktól, mint cigi, tetoválás, drog, piercing, most itt dohányzok. Változik a világ, változok én is.

Már a harmadik csikket fogyasztottam. Eddig nem éreztem azt, hogy megnyugtatja a lelkem, de most szinte gyógyír. Fellépkedtem a lépcsőn, utolsókat szippantva cigimből, majd beléptem az ajtón. Jó meleg van a lakásban és síri csend. Fogtam a nemrég vett dobozt és bevittem magammal a szobámba. Elrejtettem íróasztalom fiókjába, bár legszívesebben elszívnék még egyet. Szerintem én nem a jó dohányos kategóriába fogok tartozni, ha így folytatom.

A csók óta folyamatosan kattogott az agyam, így még kialudni sem tudtam magam. Pedig most mindennél jobban szeretnék, de tudom, hogy most is csak forgolódnék. Volt egy idő, mikor a rémálmoktól még annyit sem aludtam, mint most.

Halkan beosontam a fürdőszobába és fájdalomcsillapító után kutattam. Nem érdekel a következmény, csak a jelenre akarok koncentrálni! És nekem most szükségem van valamire, ami segít elfelejteni a dolgokat.

Negyedórás kutakodás után találtam egy fogfájásra felírt igen erős fájdalomcsillapítót. Bingó! Nem olvastam el a papírját, ismerem ezt a fajtát, apu mindig ezt vette be, ha fájt a foga. Utána durmolt egy jót. Nekem is ez kell most. Kipattintottam a levélből egy szemet, majd vízért mentem. Nagy kortyokban lenyeltem, majd visszavonultam a szobámba. Belezuhantam az ágyba és lecsuktam a szemem. Nagyon hamar hatni kezdett a gyógyszer, éreztem, ahogy süppedek befelé a matracba, és ha akartam se tudtam volna megmozdulni. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy nem sokára nem kell rágódnom bizonyos dolgokon.