32.fejezet

U-kwon~

Szerintem náthás vagyok. Zicot kikergetem a világból a szipogásommal és az orrfújásommal, sőt, még P.O is megszólt. Hárman járjuk a keleti határunkat. Elméletileg erre vannak a B.A.P-s fiúk… A fene se tudja, haza akarok menni. Nincs kedvem balhéba keveredni, főleg, ha az a gyökér Himchan is a „felderítőik” között van. Nem hiányzik, hogy hallgassam bunyó közben a pofázását.
Most még szívesebben bámulnám L.Joe rózsaszín fejét, mint, hogy itt fagyoskodjak. Ami a rózsaszín kerti törpét illeti… A csókunk óta semmi sem változott. Mintha meg se történt volna. Eljövünk, szenvedünk, hazamegyünk, punnyadunk, én néha kicsit edzek és ennyi. Beszélgetünk, szívjuk egymást, de semmi intim. Lehet, hogy csak a hirtelen feszültség miatt volt ez az egész. Csak az a rohadék csók valamit elindított bennem. És ez szörnyen nagy baj. Ugyanis az érzelmek tönkre tesznek egy idő után.
- Nincs itt senki. – jelenti ki P.O.
- Teljesen biztos? – kérdezem halkan. Be vagyok rekedve, tele a torkom. Király…
- Igen. A nyomkövetés és megfigyelés az én szakterületem, sose tévedek. – hunyorogva beszél hozzám.
Megrántom a vállam, úgy fordulok vissza, hogy lemászhassak a romos, garázsszerű építményről. Rejtély számomra, hogy hová tűntek az emberek. Elvégre attól, mert mi itt bandázunk, ők élhetnének nyugodtan. Ahhoz képest, hogy december eleje van, nagyon kemény a tél. Szét vagyunk fagyva, pedig Szöulban sokszor csak február körül van rendes tél hóval.
Egyetlen szerencsém, hogy végre hazaindulunk. Vagyis csak vissza a főhadra. A Bangtan meg van veszve… Mindenki teljes karácsonyi hangulatban van, nyaggatják Zicot, hogy díszítsünk… Isten ments! Az az épület úgy a legtökéletesebb, ahogy van. Mocskosan, kifakulva és rongyosan. Nem kell ide dekoráció… Hogy nézne már ki fényfüzérrel vagy gömbökkel?
- Srácok, én most lelépek. – jelenti ki Zico. Meglepetten felé fordulok és már megy is. Ezzel mi van? Állandóan ő az aki utoljára meg haza és elsőként megy be a főhadra.
Én és P.O megyünk ketten az úton. Nem szólunk egymáshoz. Azok az idők már rég elmúltak. Hiányzik egy kicsit, de nem bánom. Ha olyan jó barátok lennénk még mindig, akkor nagyon nehéz lenne, ha elvesztenénk egymást. Ott van, mikor nyár elején miattam sérült meg. A hasba lövés nem játék. Ahogy az se, hogy egymás elé ugráljunk, miközben tűzpárbaj van.

- Enyém a fürdő! – jelentem ki mosott szar hangon. Mire hazabaktattunk semmi se maradt belőlem, csak egy nagy kupac haj és ruha. A nátha felzabál. Iszok egy bögre teát, kiáztatom magam és meg lesz oldva!
- Azt már nem! – áll be elém Byung Hun.
- Engedj, mert megfejellek, mint múlt héten a fürdőszoba szekrényt! – morgok kómásan.
Nem ereszt. Felsóhajtok és megpróbálom arrébb rántani. Nem megy. Zsörtölődve megölelem a derekát és arrébb vonszolom. A franc se tudja mikor gyengültem meg ennyire, de szar érzés. Gyerünk tesó, a zuhanyig bírd ki!
- Én fürdök először, mert tegnap is te foglaltad be a fürdőt két órára! – duzzog.
- Nem érdekel, jelenleg úgy érzem magam, mint egy zombi, szóval légy szíves engedj be. – sóhajtok. Most tűnik fel, hogy még mindig ölelem, így azonnal le is csúsztatom róla a karjaim.
- Yoo Kwon, én… - szól halkan. Megakad. Mi van, ennyi a mondandó?
- Te? – kérdezem noszogatva. Megrázza a fejét és elmenne, de megfogom a karját és visszarántom. – Fejezd be kérlek. – mondom berekedve. Megrázza a fejét. Tudom, mit akar mondani… Érzem. Felsóhajtok és nekinyomom a falnak. Lehajtja a fejét, de én az álla alá nyúlok, úgy vonom vissza magamra a tekintetét. – Byung Hun. Én… Tudom, hogy összezavaró a dolog, de… Nem tudom mi ez az egész. Olyan szívesen megcsókolnálak megint, de… Ezt nem lehet. Mind a ketten férfiak vagyunk, csapattársak. Nem tudom, hogy itt… - a mellkasának bökök. – Mi játszódik le neked, de én megveszek, attól, ami bennem történik.
A fejem lehajtva húzódok hátra és belépek a fürdőbe. Ezt lehet, hogy nem kellett volna. Ah, de meg kell beszélnünk! Nem maradtatnak így a dolgok. Elvégre valamiért megcsókoltam és ő nem utasította vissza.
Lehámozom magamról a két pulcsit és nadrágot, aztán bevetem magam a forró víz alá. Igen, ez kell a náthás embernek. Holnapra kutya bajom se lesz, csak ki kell ázzak. Jó érzés végre felmelegíteni az elgémberedett végtagjaim és megmosni a szétfagyott fejem. Ha sapkát hordanék se lenne jó, mert bezsírosodna a hajam és még jobban hullana szerencsétlen hajzuhatagom.
- Menj arrébb! – hallom Byung Hun hangját magam mögül. Mi a…?
- He? – értelmesen hátra fordulok és úgy tűnik nem hallucináltam. Ez tényleg itt áll előttem egy szál faszba és be akar jönni a zuhanyzóba. – Te mit akarsz?
- Fürödni! – mondja halkan. Arrébb lök, aztán belép elém a vízbe. Tiszta vörös a feje.
Ezzel minden oké? Már nem azért az ötszáz wonért, de ez nem normális! Épp az előbb nyögtem be neki, hogy valami kurvára nem stimmel, erre jön és befurakszik mellém a zuhanyzóba.
- Byung Hun. Húzzál ki. – jelentem ki halkan. Mintha meg se hallotta volna… Ilyen nincs. Nem fogom a fokhagyma seggét bámulni, épp elég bajom van jelenleg. Fújtatok és nem jut más az eszembe, morogva átölelem a derekát és kicipelem a fürdő közepére. – Törölközz meg és várj a sorodra!
- Elfogy a meleg víz! – durcizik.
- Leszarom. Holnapra ki kel kúrálnom magam, ez pedig a lehető legjobb gyógymód. Szóval vársz! – rámutatok a törölközőjére és visszalépek a víz alá.
- Csak tudd meg, totál el vagy puhulva. Oda vannak az izmaid! – Ez sértegetés akart volna lenni? Nehezen jött össze, de mire megfordulnék, hogy visszapofázzak, már ki is megy. Na, hogy száradna le a füled.

Reggel. Hála a jó égnek, nem vagyok már rosszul, csak néha tüsszentek és elmegy a hangom. Byung Hun tegnap óta szinte hozzám se szól. Ha beszélek hozzá, fülét, farkát behúzza és eliszkol. Nem értem ezt a gyereket. Reggelinél csak leült, evett, miközben a telefonját piszkálta.
- Mindjárt itt van a karácsony. – mondom halkan. Bezony, december 10.-e van.
- Uhum. – dünnyög.
- Figyelj, szeretnél ajándékozást tartani, vagy esetleg hazamész anyukádékhoz?
- Nem tudom. – sóhajt, majd feláll és távozni akar. Felugrok, ezzel eldöntve a székem és elkapom a felkarját.
- Lee Byung Hun! – mondom komolyan. – Viselkedj most felnőttként.
Félve rám néz. Annyira kis értetlen feje van. Nem hinném, hogy fél, de akkor is érdekesen csillognak a szemei. Valami vele sincs rendben. Nem csodálom.
- Tegnap este… azt mondtad, hogy szívesen megcsókolnál megint. – mondja iszonyatosan halkan. Ha nem lennék mélységes kussban, tuti nem hallanám.
- Igen…
- Akkor… tedd meg.
Lefagyva meredek rá. Ez tényleg azt mondta, amit hallottam? Nagy szemekkel meredek rá, ő pedig a világ minden magabiztosságát magára ölti, úgy néz vissza rám. Felnevetek és megrázom a fejem.
- Nem. – mondom halkan. – Byung Hun, nyisd ki a szemed. Pasik vagyunk. És bármennyire is volt jó… Mert az volt. Nem lehet. – lehalkulok. A magabiztosság helyett most inkább bánatos. – Ne nézz így. – morgok.
Továbbra is úgy néz. Olyan, mint egy kiskutya, aki kajáért kuncsorog. Már csak a fejét kéne oldalra billentenie és lebiggyeszteni az alsó ajkát. Eszméletlenül aranyos, de nem tehetem. Nem csókolhatom meg, ő a bandában a társam és mellé még a lakótársam is.
- Nem foglak megcsókolni. – mondom teljesen komolyan. – Ha befejezted az evést szedd össze magad, lemegyünk edzeni.
Elengedem és visszamegyek a szobámba. Aucs… Ez most nekem fáj. Miért kellett ennyire ridegnek lennem szegény gyerekkel? Pont, hogy most kéne közelebb engednem, hogy ketten megoldjuk a kirohanásom, erre nem, lökjem el a francba… Egy nyomorék vagyok.
Mire kész vagyok és visszamegyek, ő már elpakolta az asztalt is, felöltözve vár a nappaliban. Jól megsérthettem… Kész csoda, ha könyörgés nélkül kész van időben.
- Hoztál pulcsit?
- Ja. – Tömör válasz. Többre ne is számítsak. Kell nekem ilyennek lenni vele. De akkor is nekem van igazam! Ha most megcsókolom és belebonyolódunk se jobb. Mi lenne itt velünk? Elvégre mind a ketten heteroszexuális beállítottságúak vagyunk. Vagyis… Eddig azok voltunk. Én legalábbis igen.
Kimegyünk a hóra. Szó szerint. Úgy néz ki, hogy azon a „pályán”, ahol eddig edzettünk teljesen belepett a hó. Ez pedig nem jó. Muszáj lesz elmennünk a város másik végébe, hogy a régi panelrom tetejében tanítsam tovább. Tanítani? Ugyan… Inkább kicsit fejleszteni. Mindent tud, ami kell, csak kicsit béna hozzá.

- Most te támadsz. – mondom higgadtan és kezdő pózba állok, L.Joeval szembe. Bólint, majd jó nagy lendületet vesz és nekem lódul, de én elkapom az öklét és kicsavarom a karját, majd a földre teperem arccal a betonnak lefele. Hangosan felnyekken, ahogy a hátára teszem a talpam és lenyomom.
- Első hiba, túl elhúztad a lendülettel. Második hiba, azzal törődtél, hogy becélozd, nem pedig a sebességre koncentráltál, harmadik hiba, nem figyelsz a másik fél védekezésére. Tanács, ne a lendülettel és az erőbedobással cseszd el az időt, legyél gyors és éber, zavard össze az ellenfeled. – Lassan elengedem és felé nyújtom a kezem, hogy felhúzzam.
Ismét velem szemben áll, de valami nem oké az arcán. Ennyire levágtam volna, hogy végigkarmolta a beton?
- Az arcod… - motyogom és közelebb lépve hozzá elkapom az állát, hogy közelebbről is meg tudjam figyelni a kis vágásszerű enyhén vérző sebet. Összehúzom a szemöldököm és felszusszanok, de csak halkan. Végignézek az egész arcán és végül a szemeiben nézek. Hirtelen hátrahőkölök, mert túl közel van. Elfordulok tőle. Anyám… Mi van velem? Eddig simán kitörtem volna a nyakát, aztán még telibe is röhögtem volna, de most még egy karcolás miatt is leállok és ellenőrzöm a sebet… A csók tehet mindenről. - Tíz perc szünet. Víz a táskában a helyén, cigi nálam, ha kell. – mondom, majd leülök a szokásos helyemre, az erkélykezdemény szélére és rágyújtok egy cigire. Lehet, hogy nem ártana valami a seggem alá. Szétfagyok.
Szokásomhoz híven mélyen és lassan szívom az első slukkot, aztán ugyan olyan lassan ki is eresztem az ajkaim közt. Hirtelen L.Joe levágódik mellém és kiveszi a számból a cigarettát és ő maga kezdi el szívni. Mi van ezzel? Itt van mellettem az egész doboz…
- Hé… - szólok rá durcásan. – Ha már annyira egy szál cigin akarsz velem élni, szívjuk egy shot-ot. Mit szólsz? – kérdezem kicsit elmosolyodva. Persze az az értetlen fej megfizethetetlen. – A shot arról szól, hogy valamelyikünk a szájába veszi a cigit, parázs résszel a torok felé és kicsit fújni kezdi. A másik pedig csak beszívja és ennyi… Igaz, ezt általában füves cigivel játsszák, de most ne tépjünk be… Mit szólsz? – kérdezem ismét, és elveszem tőle a cigit. – Ugyan, ha már csókot akartál, inkább örülj, hogy ezt önként és dalolva felajánlom.
Lassan elbiccenti a fejét, aztán pedig megrántja a vállát. Én eközben a számba helyezem a cigit és felé dőlve elkapom a tarkóját és magamhoz húzom. Alig hagyok pár millimétert köztünk, aztán elkezdem lassan és óvatosan nyomni a levegőt a ciginek, mert nem szeretném, ha megégetné a torkom.
Nem tarthat tovább az egész tíz másodpercnél, mert elengedem L.Joet, aztán eltolom magamtól. Ahogy elnézem olyan szinten lesokkoltam ezzel, hogy most egy darabig nem kell zaklatnom…
- Ha kész vagy szólj. – Elhajítom a cigit és vállon veregetem a kölyköt és betelepszek a táskám mellé.
Egy nagy gyökér vagyok… Zaklassam még jobban, a végén még tönkre teszem szerencsétlent.