30. fejezet

~L.Joe pov~

Ha valaki azt mondja, hogy összetörve és magába roskadva fogom látni Yoo Kwont, akkor az arcába röhögök. Ő az a fajta ember, akinek kivételes tehetsége van mások alázásához; aki nem lepődik meg a hirtelen jött dolgoktól, hanem kapásból reagál. Úgy ismertem meg, mint egy nagypofájú fenegyereket, aki undorítóan tesz az egész világra és mások véleményére. Csak magára gondol és a saját kényelmét keresi. Viszont ahogy telt az idő, úgy cáfolta meg ezeket a dolgokat. Teljesen más képet festett magáról. Rá kellett jönnöm, hogy az csak egy álca volt és az igazi Yoo Kwon teljesen más. Az igazi a szobájában ücsörög, és a plafont bámulja azon gondolkozva, hogy mehetett tönkre így az élete. Nem lennék a helyébe.

Tudom, hogy kell neki a magány, az egyedüllét, hogy feldolgozza az eseményeket, de nem szabad hagyni, hogy magába forduljon. Mégis…. nem értem én ezt az egészet. Ez a család egy kész rejtély!

Lassan felülök az ágyban és a telefonomért nyúlok. Hajnali fél hatot mutat a kijelző. Nah, ha én ilyen korán fent vagyok, akkor a szomszéd szoba lakója vajon mennyit aludt az éjjel? Gyorsan felöltözök és kiosonok az ajtón, ügyelve arra, hogy ne csapjak nagy zajt. Muszáj benyitnom Seok Nam szobájába. Mi történhetett?! Sóhajtva megyek a konyhába, ahol rögtön megcélzom a hűtőt. Viszont meglepetésemre nincs benne semmi. Valamit viszont enni kéne. Nem vagyok valami nagy konyhatündér, viszont palacsintát mindenki tud készíteni. Hatalmas bátorsággal gyűröm fel a ruhám ujját és kötöm magam elé a kötényt. Szakértő fejet vágva szedem elő a hozzávalókat és a tűzre helyezem a palacsintasütőt. És eddig tartott a hozzáértésem. Elbizonytalanodva nézek magam elé és próbálom előhívni a tudásomat. Túl megalázó lenne, ha egy ennyire egyszerűen elkészíthető ételnek a receptjét megkeresném a neten. Anyukám cukrász, így sok finom nyalánkságot kóstolhattam már életemben. Otthon volt egy saját kis cukrászdánk, amolyan sütiző, de az egy vihar miatt használhatatlan lett, így az üzlet csődbe ment. Sajnos nem örököltem semmilyen tehetséget a konyhában, na meg sosem voltam olyan helyzetbe, hogy magamra főzzek, ami … hát sokszor megmutatkozik.

Eléggé érdekes fejet vágva beleöntöm a lisztet az előre kikészített tálba, majd a cukros edényt veszem a kezembe. Az baj, ha az összes liszt a tálban van? Semmi gáz, majd két napig palacsintát eszünk. Találomra beleszórom a cukrot és ezen okos tettemen felbátorodva csak úgy ütöm felfele a tojásokat. Fogalmam sincs, hogy mi kell még bele, több hozzá való nem jut hirtelen eszembe. Mondjuk ez így eléggé kis fura állagban van… Gyorsan a csap alá tartom az edényt és ráengedem a vizet. Persze nem sokat, csak egy kicsit. Ez valami megérzés. A merőkanalat elővarázsolva kezdem összekavarni a maszlagot, majd kimérve egy adagot a serpenyőbe csurgatom. Eddig oké, olyan hangot ad ki, amilyet adnia kell. De mégis mennyi ideig kell ott hagyni? Úgy döntök, hogy hagyom egy kicsit és vagy lesz valami vagy nem, így leülök újságot olvasni. Viszont egy idő után felfigyelek, mikor sercegő hangot hallok. Elképedve nézek magam mellé és csak ekkor tűnik fel az égett szag.

- Jézusom! – kiáltom el magam és lerántom a tűzről a serpenyőt. Ez a tészta teljesen beleégett, ráadásul olyan undorítóan néz ki, hogy az már hányingerkeltő. Egy palacsintának, ha meg is van égve, nem így kéne kinéznie! Fél kézzel kés után matatok, mivel a másikban a palisütőt egyensúlyozom, majd elkezdem felkapargatni azt az ocsmányságot. Ide valami mosószer kell! Szememmel keresve legújabb áldozatomat leteszem a kést a kezemből, viszont nem számítok rá, hogy beletenyerelek a fél kész semmibe. A hirtelen jött furcsa érzéstől azonnal rántanám el a kacsómat, de azzal a lendülettel le is verem a tálat, ami hangos csörömpöléssel esik a padlóra fejjel lefelé, így tartalmától megszabadulva. Pislogni is elfelejtek, olyan hihetetlen ez az egész. Végül utat tör az elmémbe a düh. Megérzés, mi? A franc akar kora reggel jó pofizni úgy, hogy ráadásul semmi sem sikerül! Teljes erőből a műanyag mellé vágom az eddig kezemben tartott serpenyőt, ami szintén nem a fülnek kedves hanggal érkezik le. Lerángatom magamról a kötényt és bosszúsan megyek felvenni a cipőmet és a kabátomat. Csak egy hülye áll neki hajnalba sütni, ha tud a boltban venni ehető süteményt! Mivel tudom, hogy U-kwon már biztosan felkelt, ha egyáltalán aludt, így teljes lelki nyugalommal csapom be magam mögött az ajtót, ezzel felébresztve a lépcsőház lakóit.

Teljesen lenyugodva sétálok vissza fele, hisz vettem egy csomó desszertet, amiért csak pár percet kellett várnom. Még csak most kezd el egy kicsit világosodni, ami ráébreszt arra, hogy én tulajdonképpen tök fáradt vagyok. Már épp a háztömb sarkánál járok, mikor meglátok az utca túloldalán egy igen ismerős alakot. Telefonon beszél valakivel nem éppen nyugodt hangnemben, viszont nem hallom, hogy mit, és közben végig a panelt nézi. Honnan ismerem őt?  És ekkor beugrik, de azonnal el is hessegetem az ötletet. Ugyan, mégis mit keresne itt Yoo Kwon testvére? Úgy döntök, hogy inkább nem fagyok meg és bemegyek a jó meleg lakásba.

Mondjuk a hatás elmaradt, mert az égett szag még mindig ott terjeng a lakásban. Végképp elmegy az összes életkedvem, mikor meg is pillantom a konyhát. És össz-visz voltam benne vagy negyed órát! Rendben, ünnepélyesen is megfogadom, hogy egyedül nem kezdek el főzőcskézni, mert egy nagy katasztrófa lesz belőle!

Gyorsan eltüntetem a háborús nyomokat, majd a sütiket kikészítem az asztal közepére.

-Reggelt! – jön egy rekedt, igen halk hang a hátam mögött, mire megfordulok és egy széthullott személlyel találom szembe magam.

- Jól látom, vagy csak beképzelem? – Hitetlen arckifejezéssel követem a tekintetemmel, ahogy elvánszorogtatja magát az asztalhoz és leroskad a székre. A fejét a tenyerébe hajtja, és úgy méregeti az asztalon lévő édességet. – Tényleg beteg vagy? Akkor menjél a közelemből!

- Te sütöttél? – Nem is reagál cinikus megjegyzésemre. Zavart vigyorra húzom a szám és öntök neki egy bögre, forró teát.

- Nem érződik?

- Akkor ezt egy igennek veszem. Mert nem kapok levegőt – szürcsöl bele az elé lerakott folyadékba.

- Megérdemled – nézek rá szúrósan és én is leülök az asztalhoz. Nem mond semmit, de a tekintete olyan… fájdalmas.

- Nem. Biztos, hogy nem!

- Muszáj. Aranyos tőled, hogy így ragaszkodsz a megszokott dolgaidhoz, de még neked is be kell látnod, hogy a penész alatt egy nagy lyuk van a falon! – Mutatok az említett felé. Yoo Kwon mellettem ácsorog karba tett kézzel és szakértő nézéssel méri fel az egész előszobát. Teljesen kigyógyult a náthából, elég volt neki egy nap pihenő és megint az az arrogáns fickó lett, mint előtte volt. Ez abból is látszik, hogy nem akar itthon semmit sem csinálni. Fogalmam sincs, hogy mióta és, hogy eddig miért nem tűnt fel, de valamelyik nap arra lettem figyelmes, hogy valami furcsa minta van a falon, rögtön az ajtó felett. Ám mikor alaposabban is szemügyre vettem, rá kellett jönnöm, hogy az bizony penész, ami gyönyörűen eltakarja a lebomlott falat.

- Majd teszünk rá tapétát, vagy valamit. Nem gondolhatod komolyan, hogy télen elkezdünk festegetni? – nevet fel, de én csak mogorván meredek magam elé.

- Ha azt akarod, hogy rálátás nyíljon a helyiségre, akkor felőlem! – Morranok fel idegesen és a szobámba lépkedek. Nem érdekel, hogy mit mond ez a vadbarom, iskola után elmegyek a festékboltba és rendbe fogjuk tenni a lakást!

Nincs is jobb dolog a világon, mikor bejelentik, hogy elmarad a tesi és helyette egy laza órát fognak tartani. Egy nap a kedvenc tanárom nélkül, végre! Mr. Lee-t minden erőmmel kerülöm, bár az egy kicsit hátráltat, hogy Yoo Kwon ennyire jóban van vele. Mondjuk eléggé laza és jó fej, ha nem lenne a vérszerinti rokonom, még csípném is. Még mindig nem tudok mit kezdeni azzal a helyzettel, hogyha összefutunk, idétlenül vigyorog és feltűnően barátságos. Mintha csak direkt jóba akarna lenni velem. Persze, majd elkezdek vele szimpatizálni, miközben tizenhat évig sehol sem volt… Ráadásul mindenképpen be akar vinni egy iskolai mérkőzésre. Még ha akarnék, se mennék bele, mert akkor anyuék eljönnének, abból pedig óriási balhé lenne. Tudom, hogy ez egyszer el fog jönni, de minél később robban a bomba, annál jobb!

- Akkor most beszélgetni fogunk! Mi legyen a téma? - ront be a biosz tanárunk köszönés nélkül az ajtón, majd megáll a tábla előtt idióta vigyorral az arcán. A teremben rögtön mozgolódás lett, mindenki mást akart csinálni a lyukas órán.

 - A hüvelygomba! – kiabál be Taemin, és a beszólását hangos röhögés kíséri. Én csak lehajtott fejjel meredek a füzetemre és magamban elkezdek visszaszámolni. Ha elkapom a ritmust, akkor pont negyvenötnél megszólal a csengő és mehetünk haza.

- Lee Taemin! Ha még egy szót is szólsz, az igazgatóiban fogsz beszélgetni! – morran rá komoly képpel a helyettesítő tanár, ami még nagyobb röhögésre ingerli az osztályt.

Valahogy annyira elbambultam, hogy csak arra leszek figyelmes, hogy síri csend vesz körül. Mi a fene, elaludtam volna? Lassan emelem fel a fejem és tényleg úgy érzem, mintha elnyomott volna az álom. Meglepetésemre viszont mindenki itt van és síri csendben a padot nézi. Értetlenkedve forgatom a fejem, hogy megtudjam mégis miről maradtam le. A kivetítőn valami film mehetett.

- Ez lenne a magány fogalma. Bár mindenki másképp éli meg és másképpen fogalmazza meg. Ti még nem ismeritek ezt az érzés, ne is ismerjétek meg; de az idősebbek, mint én, már belekóstolhatott a magányba. – Húzza szomorú mosolyra a száját a padon ülő férfi. Mindenki csendben bámul, ám ekkor a hátsó sorban egy idétlen nevetés tör fel. Mindenki egy emberként fordul hátra. Elképedve nézem, ahogy Yoo Kwon leveszi a lábát a padról, majd rákönyököl a fára és farkas szemet néz a homlokát ráncoló idősebbel.

– Ez nem igaz – jelenti ki teljes lelki nyugalommal, mire még nagyobb lesz a csend; mindenki a folytatást várja. – Maga soha nem tapasztalta meg, hogy milyen egyedül lenni, hogy milyen minden egyes nap úgy felkelni, hogy nincs kivel szót váltania, nincs kiért aggódnia, nincs kit szeretnie. Magának van családja, akik esténként haza várják; van jól fizető állása, amivel lefoglalja magát. Az nem magány, ha egyedül ücsörög a kocsmában, mert nincs kivel innia. Sem az, ha otthon egyedül van, mert senki nem ér rá – Szinte egyszerre fordul vissza mindenki a tanár reakcióját várva. Nem mond semmit, az arcáról sem lehet leolvasni semmit, csak Yoo Kwon-t nézi. A farkas szemezésnek a csengő vet végett. Osztálytársaim úgy rohannak ki az ajtón, mintha fél perccel ezelőtt semmi sem történt volna. Komótosan kezdek el pakolni, hisz a diákdugó miatt úgy sem tudok hamarabb haza menni.

Mindent elpakoltam az előszoba sarkából a másikba és teljes harci felszerelésben állok a letakarított penész folt előtt. Igazán undorító munka, főleg, hogy kedves lakótársam nincs itthon és nem segít semmiben. Csak tudnám, hogy hol van ilyenkor…

Lassan másfél órája festegetek és annyira belemelegedtem, hogy nem csak arra a kis falfelületre kentem festéket, hanem már az egész kis folyosó falán virít valami.

- Te jóságos ég! – hallok az ajtó felől egy hangot, így odakapom a fejem és nézem, ahogy Yoo Kwon elképedt fejjel csukja be maga után a bejárati ajtót. Végig néz a befestett falakon, majd a tekintete megállapodik rajtam. – Ezt te csináltad? – Kérdezi felfelé nézve, mert éppen létrán egyensúlyozok. Mosolyogva visszatérek az előbbi munkámba. Belemártom az ecsetem a fekete festékbe, majd tovább húzom a vonalat. Ilyen kis krisszkrasszokat alakítottam ki, ami – szerintem – nagyon feldobta az unalmas színű falakat.

- Igen – félszemmel látom, ahogy ledobja a táskáját a földre és leül a megszáradt fal tövébe. Hátát megtámasztja, lábát felhúzza és összekulcsolja a kezét a térdén.

- Jó lett – ennyit mond, de engem rögtön olyan büszkeség önt el, hogy nem bírom megállni, hogy ne érjen fülig a szám.

- Tényleg? – fordulok felé még mindig vigyorogva. Yoo Kwon biccent a fejével, de a mintát tanulmányozza. Lemászok a létrán, hogy azt arrébb tegyem, majd újból felmászok rajta és az utolsó simításokhoz kezdek hozzá.

- Nem is tudtam, hogy van tehetséged a művészethez – töri meg a beállt csendet a lent kuporgó. Tovább folytatva a festést válaszolok neki.

- Pedig van – zárom le a témát, mert nem szeretném, ha kiröhögne.

- Mesélj a szüleidről – dob fel egy újabb témát, mire megáll az ecset a kezembe. Komolyan azt kéri tőlem, hogy az őseimről beszéljek? Neki? Főleg úgy, hogy nemrég lépett ki az életéből az apja? – Szinte mindent tudsz az én családomról, de én semmit sem tudok a tiédről.

- Nem nagy szám.

- Ugyan már – nevet fel erőltetetten – Tudom, hogy oda- vissza vagy az anyukádtól, hogy az apád nem az, aki nevel, hanem a Lee tanár úr. Több mint fél éve ismerjük egymást és még csak azt sem tudom, hogy mivel foglalkoznak a szüleid.

- Anyu cukrász – nyögöm be egy kisebb hallgatás után – Mégis miért akarod hallani? – fordulok felé felhúzott szemöldökkel, mire csak hanyagul megrántja a vállát. Sóhajtva merítem bele az ecsetet a festékbe és viszem fel azt a világos falra. – A magánvállalkozásunk befuccsolása annyira nyomott hagyott benne, hogy nem akart sütéssel foglalkozni. Máshova meg nem igazán vették fel, de most, hogy ide költöztünk, szinte megint önmaga. – Már amennyit tudok róla. De ezt nem mondom ki hangosan. – Apám meg szerkesztő. Ennyi.

- És a rajzolás?

- Inkább hobbi. Mindig is építész akartam lenne, szerettem vázlatokat készíteni egy újabb épületekről. Általános iskolás lehettem, mikor anyu apám tudta nélkül beíratott egy rajztanfolyamra. Apu mindig is azt akarta, hogy a sporttal foglalkozzak, ami elviselhető volt, hisz a barátaim is jártak. – Mosolyodok el a sok röhögéssel teli emlékekre. Azóta sem beszéltem a skacokkal. Vajon mi lehet velük? – Igazából utáltam a szakkörre járni, hisz egy csomó lány és idősebb emberke volt ott. Viszont később már rájöttem, hogy nagyon jó dolog volt ott lenni, hisz sokat fejlődtem a térlátást illetően.

- Építész akarsz lenni? – Egy kisebb hallgatás után megragadja a monológomnak annak a részét, amivel kezdeni is tud valamit.

- Akartam. Már nem tudom, mi akarok lenni – húzom el a számat, majd lemászok a létráról és a pólómba törlöm a kezem. – Kész! – Jelentem ki ünnepélyes hangon, miközben végig nézek az előszobán. Na, most büszke vagyok magamra.

Nem maradhat U-kwon ilyen állapotban. Látom, hogy teljesen magába van fordulva, hiába mutatja a külvilágnak a vagány csávót. Fel kéne vidítani… Nem fogom betenni a lábam a konyhába, elég volt az az egyszeri próbálkozás; ajándékot felesleges lenne venni, hisz nem egy gyerekről beszélünk, ráadásul kiröhögne. Elmélkedésemből a telefonom hangja rángat ki.

- Byung Hun! – Üdvözöl egy édes, vidám hang, ami rögtön mosolyogásra késztet.

- Szia, anyu!

- Tervezgettem egy kicsit – kuncog bele a telefonba, mire nagyokat pislogva dőlök hátra a székben és a szobám berendezését kezdem el nézegetni. – Mivel nem sokára itt a születésnapod, mit szólnál hozzá, ha visszamennénk és a nagyiékkal ünnepelnénk meg? Közbe találkozhatnál a kis barátaiddal is.

- Hát öhm – ennyi telik tőlem. Visszamegyünk a szülővárosomba? Ráadásul a nagymamáméknál leszünk? Ez a nap eddigi legjobb híre! Nagyon szeretem a nagyszüleimet és az, hogy még a rég elveszett haverjaimmal is beszélhetek egyenesen örömhír! – Tök jó lenne! – Szólalok meg végezetül, mire a vonal túlsó feléről egy megkönnyebbült sóhaj érkezik. Persze, biztosan halálra izgulta magát, hogy mit fogok hozzá szólni.

- Ennek örülök kicsim – Szinte már látom lelki szemeim előtt, hogy mosolyog. – Szívesen beszélgetnék még veled, de most rohannom kell. Később még hívlak. Légy jó és szeretlek – válaszolni se tudok, már bontotta is a vonalat.

Ez a hír teljesen feldobta a kedvemet! Teljesen felpörögve rontok ki a szobából és szinte szökdécselve megyek a nappaliba, ahol az éppen tévét néző Yoo Kwon nyakába vetem magam.

- Te meg mi a francot művelsz?! – akad ki teljesen és lefejti a nyakáról a karomat. Jó kedvemet már nem veheti el semmi, ráadásul eszembe jutott egy igen hibbant ötlet, amivel elterelhetem Yoo Kwon figyelmét az apjáról.

- Emlékszel még CL-re? – kiáltom, miközben kirohanok az ajtón és a kabátok felé veszem az irányt.

- Mintha eltudnám felejteni… - hallom elhalkuló hangját. Egy vékony sálat tekerek a nyakam köré úgy, hogy az egyik vége a hátamat verdesse. Visszarepülök a nappaliba, de nem megyek be teljesen, hanem megállok az ajtónál. Egyik kezemet a csípőmre helyezem, míg másikat a fejem felett, az ajtófélfán nyugtatom. Yoo Kwon úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, ami jelen pillanatban igaz is.

- Mert most én leszek Cl! – lépek beljebb a szobába. Egyenesen az ablakhoz megyek úgy, hogy lábujjhegyre állok, mintha tűsarkú lenne rajtam; menet közben a csípőmet úgy dobálom jobbra meg balra, mintha bármelyik pillanatban kicsavarodhatna a gerincem.

- Neked meg mi bajod? – kérdezi halálra rémülve a kanapén ücsörgő, mire megfordulok a tengelyem körül és újból végig megyek képzeletbeli kifutómon azzal a tipikus ribancos mozdulattal. Leveszem a sálamat és U-kwon képébe dobom. De a lendülettől elvesztem az egyensúlyomat, így a bokámat majdnem kitörve terülök el a padlószőnyegen. Feljajdulva ülök a sarkaimra és panaszos szemekkel meredek Yoo Kwonra, aki pislogás nélkül néz. Mikor már odamennék hozzá megmérni a pulzusát, hogy egyáltalán él-e még, hirtelen elkezd röhögni. De úgy igazából. Egy idő után már a szemét törölgeti, de még mindig nem tudja abbahagyni a nevetést.

Vigyorogva feltápászkodok és leülök mellé a kanapéra. Elértem, amit akartam: Yoo Kwon mindenről megfeledkezve nevet.

- Te egy beteg ember vagy, Byung Hun! – Dől hátra és elfáradva nézi a plafont. – Rég szórakoztam már ilyen jól. De mégis mi lett volna ez az előbb?

- Nem tudom – sütöm le a szemem és már kezdem érezni, ahogy az arcom égni kezd. Hivatalosan is egy idióta vagyok, hogy ezt bemertem vállalni! Mégis, hogy jutott ilyen az eszembe és hogy volt nekem erre bátorságom? Jó kérdések…

- Köszönöm – mondja hirtelen lágy hangnembe, mire felé kapom a fejem. Értetlen arckifejezésemet látva elmosolyodik. – Jó tudni, hogy van valaki, akinek számít, hogy mit csinálok. – Teljesen ledöbbent az, amit mond.

- Miért mondasz ilyeneket? Sokaknak számít, hogy mit csinálsz.

- Ja. Ezért vagyok egyedül. –Keserűen felnevet. – A bandának se számít, hogy mit teszek, nemhogy másoknak. Engem se érdekelne egy olyan bunkó és köcsög ember, mint én.

- Nem, Yoo Kwon – rázom meg a fejem – Ne kavard össze. A te fejedben már összeolvadt a két éned. Van Kim Yoo Kwon; ez vagy te. És van U-kwon, a banda által kreált személy. Nem kéne összekeverni őket, mert két különböző emberrel beszélünk. – A mondandóm végén elhalkulok és kérdőn nézek a mellettem ülő fiúra, de ő csak lehorgasztja a fejét. Felállok a kanapéról és lassú léptekkel visszamegyek a szobámba.