U-kwon~
Az egész
életem egy nagy semmi. Ki vagyok? Hol és mégis miért élek? Sose tettem semmi
maradandót, kivétel, hogy öltem. Nem sok ember vére szárad a kezeimen, de még
így is magamra ragasztottam a jelzőt… Gyilkos.
Nem is tudom mi vitt rá az elsőre. Oh, de mégis, elvégre ezt sose lehet elfelejteni. A többiek szórakoztak velem, mikor még nem voltam teljes jogú tag. Valahogy be kell avatni a gyereket. Egy ártatlan kismacska és mégis hatalmas nyomot hagyott a lelkemben. Azért mégis csak tizenévesként, szűz lélekkel kellett hidegvérrel agyonlőnöm egy gyámoltalan kölyök macskát. Fertelmesen hangzik és az is volt. De meg kellett tennem, hogy elfogadjanak. És ez még mindig jobb volt, mint P.O kiképzése, amiről nem beszél soha senkinek. Jobban is teszi, hiszen menten sokkot kapna az illető. És én szemtanú voltam, mint minden egyes gyilkosságánál. Társak vagyunk, vagyis voltunk…
És most? Itt van L.Joe, aki nem fogja megúszni anélkül, hogy vér ne tapadjon a kezéhez. Előbb, esetleg utóbb… a sorson, vagy pedig a többiek szadista vágyain múlik. Lehet az egy ártatlan kisállat, egy idős ember, vagy pedig egy gyerek… Azok a mocskok nem ismernek határt az undorító dolgaikban. De amit biztosra tudok; a lehető legtovább megpróbálom megkímélni a patyolat lelkét a piszoktól.
Nem is tudom mi vitt rá az elsőre. Oh, de mégis, elvégre ezt sose lehet elfelejteni. A többiek szórakoztak velem, mikor még nem voltam teljes jogú tag. Valahogy be kell avatni a gyereket. Egy ártatlan kismacska és mégis hatalmas nyomot hagyott a lelkemben. Azért mégis csak tizenévesként, szűz lélekkel kellett hidegvérrel agyonlőnöm egy gyámoltalan kölyök macskát. Fertelmesen hangzik és az is volt. De meg kellett tennem, hogy elfogadjanak. És ez még mindig jobb volt, mint P.O kiképzése, amiről nem beszél soha senkinek. Jobban is teszi, hiszen menten sokkot kapna az illető. És én szemtanú voltam, mint minden egyes gyilkosságánál. Társak vagyunk, vagyis voltunk…
És most? Itt van L.Joe, aki nem fogja megúszni anélkül, hogy vér ne tapadjon a kezéhez. Előbb, esetleg utóbb… a sorson, vagy pedig a többiek szadista vágyain múlik. Lehet az egy ártatlan kisállat, egy idős ember, vagy pedig egy gyerek… Azok a mocskok nem ismernek határt az undorító dolgaikban. De amit biztosra tudok; a lehető legtovább megpróbálom megkímélni a patyolat lelkét a piszoktól.
Morogva
kelek ki az ágyból, ugyanis nem megy nekem ez az alvás dolog. Sose volt bajom,
irigylésre méltóan tudtam volna végigdurmolni egy világháborút is, és most
mégis… a legapróbb neszekre, bútorok által produkált picike roppanásokra is
képes vagyok felkelni. Esküszöm, megzakkanok már csak attól is, hogy az
alattunk lakó idős bácsika hortyog, pedig nem is hallani. Leszedtem a fali
órákat, kivettem az elemeket, hogy ne kattogjanak, helyette a fejemben hallom a
kattogást. Elegem van…
Hajnali négy, Byung Hun szobájában csend honol, mint szokás szerint. Furcsa nekem nagyon… Alig eszik, edzésnél csak nyújtózkodik és picit erősít, nem jön bunyózni. Teljesen beesett az arca, a szemei karikásak, pedig alszik rendesen. Legalábbis szerintem. Olyan, mint egy élőhalott. Ha szólok is hozzá, csak morog és válasz nélkül egyedül hagy a helyiségben. Két percnél többet nem sikerül vele egy helyen töltenem. Evésnél is a kanapéra ül, nekem háttal, majd a szinte érintetlen tányérját teszi vissza a konyhapultra. Ha akarnék, se tudnék fogást találni rajta, hogy visszaszerezzem a társaságát. A beszédre se tudom még incselkedéssel se rávenni. Tél van, nem éri nap és teljesen meg van fakulva a bőre. Beszélnem kéne vele, de nem tudok és amúgy is csak veszekednénk. Mióta elrontottam mindent a csókkal, elhidegültünk egymástól, oda az a baráti hangulat, csak sivár, sötét és élettelen köztünk a levegő.
Apropó levegő, nem is lenne rossz kicsit kimozdulnom. A térdig érő hó nem igazán zavar és a mínusz tizenhét fok sem, így felöltözök és lemegyek. Még Byung Hun karácsonyi ajándéka sincs meg. Azt se tudom, mi legyen. Alig ismerem a lelki világát. Nem tudom, hogy miért rajong… Könyvek? Régi lemezek? Makett figurák? Verses kötetek? Antik tárgyak? Felnőtt magazinok? Nem tudom… Nehéz dolog, még csak a gondolkodás is, ha ennyire távol vagyunk egymástól.
Csak hagyom magam a lábaimnak, hogy vigyenek magukkal. Hajnal gyanánt még igazán semmi sincs nyitva, sok helyen a kirakat sincs megvilágítva. Az ég tiszta, kivételesen most még köd sincs. A sötétebb részeken a csillagokat is látni lehet az égen.
Csak kevergek a belvárosban, nézem az útköveket és számolgatom a pontosságukat. Talán már öt óra is lehet, vagy fél hat. Ki tudja? Hideg van, viszont szerencsére nem érzem a kabátomnak köszönhetően.
Ahogy telik az idő, úgy telik meg ismét élettel az utca, az emberek kinyitják üzleteik és annak ellenére, hogy még nem virradt meg, vidáman kapcsolódnak fel a neonlámpák, kínálgatva a kirakat holmijait. Játékok, bútorok, ruhák, műszaki cikkek, könyvek… Minden, pompásabbnál pompásabb színekbe, a karácsony hangulatával, feldíszített fenyők, mikulás sapkák, mézeskalács házikók.
Gyönyörű, de valahogy mégis taszít. Vonzza a szemem a látvány, az érzéseim el akarnak húzni innen jó messzire. Nem értem az okát. Lehet, hogy az emlékeim kínoznak. Apával és anyával sokat jártunk le a karácsonyi vásárokba, hárman kerestünk Junsunak ajándékot. Igen, biztos ez a baj… Itt az utca végén volt régen egy bódé, ahol egy öreg néni ácsorgott, fagyöngyöt árult. Anya mindig kapott apától és a sapkájára tűzte, ezután bármikor megálltunk valahol megcsókolták egymást, én pedig igazi kisgyerek módjára fintorogtam és rájuk szóltam, hogy ez igenis undorító és előttem nem illik olyat csinálni. Bele se tudtam volna gondolni, hogy pár év után az a merő nagy szerelmük megszakad és anya eltűnik az életünkből.
A lábaim csak visznek magukkal, már lassan annyira át vagyok fagyva, hogy nem is érzem a hideget. Keresek valamit, de én sem tudom, hogy mit. Olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Annak is egy logikus megoldása van, hogy gyújtsuk meg a szénát, majd az ha leég, a hamuból ki lehet kotorni a tűt. De ezt a való életben nehéz alkalmazni… Csak nem fogok felgyújtani valamit vagy valakit. Ez a gondolat is csak egy felesleges, tématerelő dolog. Az eszem, vagyis az a kis semmi is ellenem dolgozik, nem akar segíteni az ajándék dologban.
- Fiatalember…
Elsőre fel sem tűnik az elhaló, idős hang. Másodjára is megszólít, mire már a hideg is belém áll. Meglepetten nézek a hang irányába. A hang tulajdonosa egy alacsony, vékony öreg nénike, két nagy dobozzal maga mellett. Egy kis kötött felső pihen a hátán és kendő a fején. Ősz, hosszú haja a vállára lóg, tincsei közt pedig apró kis hó és jégdarabok sunnyognak. Hogy nem fázik?
- Igen? – kérdezek vissza és teljes testtel felé fordulok.
- Kérem, segítene elvinni ezeket a dobozokat? Nem kell messzire, de én már nem bírom őket. – mondja ezt meleg mosollyal a sápadt, ráncos arcán. Olyan ismerős, pedig soha az életben nem láttam.
Bólintok, és mellé lépve felveszem a két dobozt. Jó nehéz mind a kettő, vajon mit vihet benne? Mintha téglák lennének benne. Nem kérdezek semmit, továbbra is az ajándékon gondolkodok. A néni nyomában lépkedek, folyamatosan azon merengek, hogy hogyan nem fázik. Mínusz tízen fokok vannak, ő pedig ilyen vékonyan van felöltözve.
- Nagy dilemmában van, igaz? – kérdezi, szinte észrevehetetlen. Felkapom a fejem és két nagyobbat lépve felzárkózok mögé.
- Hát… Nem is tudom. – adom meg a válaszom. Idős hölgy… Sokat megélhetett, talán tud tanácsot adni. – Tudja, van egy barátom… Vagyis nem barátom, inkább társam. Hamarosan itt van a karácsony és nem tudom, mivel ajándékozzam. Bármennyire is volt közel hozzám, most olyan távol van, hogy szinte nem is érzem, hogy velem lenne. Szeretném ismét boldognak látni, de mindent elrontottam egy apró dologgal.
Ez így hangosan kimondva furcsa számomra. Sokszor már magamnak is olyat tudok hazudni, hogy elhiszem. De ez az igazság. Szeretném ismét mosolyogni látni. Keresem ugyan azt a mosolygós kisfiút, akit még azelőtt a csók előtt ismertem. Nem azt a lelki roncsot, aki most húzta fel a falat kettőnk közé és zárta be magát a bátyám régi szobájába.
A néni nem válaszol, így csendben haladunk. A hó finoman ropog a talpunk alatt, a dobozban való ismeretlen, súlyos dolgok halkan csörögnek. Mintha csengettyűk, esetleg fa dolgok lennének benne.
- Itt is lennénk. – mondja. Megtorpanok és odanézek. Egy pillanatra elgondolkozok. Megint nagyon ismerős minden. Egy kis üzlet, kopott, régi és tényleg pici. A kirakatban fafaragások, visszafogott színű régi porcelán étkészletek és öreg gyerekjátékok ácsorognak. Nincs megvilágítva, ezért nem is vonzza a kíváncsiskodó tekinteteket.
Vékony, csontos és hosszú ujjaival egy nagy kulcsot kotor elő a ruhája zsebéből, majd kinyitja az ajtót és belép előttem. Utána megyek. Fájdalmasan nagy lépést kell tenni, hogy be lehessen menni az üzletbe, ugyanis nincs csak egy nagy lépcsőfok.
Bent szokatlanul jó idő van. A néni leveszi a hátáról a kis kardigánt, majd elveszi tőlem a dobozokat és az üzlethelyiség közepén ácsorgó öreg pultra, a pénztárgép mellé teszi. Hálásan néz rám és meg akar hajolni, mire én egy elhaló „kérem ne” mondattal intek neki. Nem szükséges, hogy egy idős nő, aki megérdemli, hogy segítsünk rajta egy ilyen apróságért hálálkodjon.
Bólint és szó nélkül pakolászni kezd, teljesen kinyitja az üzletet. Mennem kéne, de jó érzés itt melegedni és nézni a tárgyakat, amik ha talán mesélni tudnának, érdekes történetekkel szórakoztatnának. Végigjárom az üzletet és kíváncsi kisgyerekként mindenen végigsimítok, mindent megérintek és megnézek közelebbről. Van egyfajta varázsa mindennek.
- Fiatalember. – hallom a nő hangját és felé kapom a fejem. Egy bögre gőzölgő habos valamit tart felém mosolyogva és bólint. Meglepetten lépek oda majd megköszönve elveszem. Forrócsokoládé… Nagyon régen ittam ilyet, talán még kisgyerek voltam. Nem vagyok édesség párti, de ez nagyon jól esik.
Miközben az italt iszogatom, megakad a szemem egy gyönyörű faragott őzen a borjával. Közelebb megyek hozzá és megsimítom a hátát az őznek. Nagyon szép, elegáns állat és védelmezően hajol az esetlenül vékony lábú borja felé.
- Volt hozzá egy szarvas bak is. – mondja a néni. Ránézek és mosolygok. Kis kontyba kötötte az ősz haját és egy kis sárgás színű kötényt kötött magára.
- Sok munka egy ilyet kifaragni? – kérdezem kíváncsian.
- Jöjjön, megmutatom. – int. Leteszem a bögrét és odalépek mellé. Az egyik dobozból elővesz egy farönköt, majd egy szarvas bakot, aminek a nyakába egy csengettyű van akasztva. Mosolyogva megpiszkálom a kis csengőt, mire az tompán felcsilingel. Gyerekesen felkuncogok. Nem is tudom, mi van velem. Olyan felszabadító ez a hely.
A néni leültet egy kis sámlira, ő pedig a pult mögött pihenő székre helyezkedik el. Egy kis bicskaszerű szerszámmal elkezdi lefejtegetni a fadarab külső, kérges részét. Csillogó szemekkel bámulom, ahogy a darabok lepattannak a földre. Talán tíz-tizenöt perces alakítgatás után egy alaktalan, aszimmetrikus kis bigyó lesz a rönkből. Elgondolkodva nézek fel a néni szemeibe, aki csak rám kacsint és a szerszámot egy sokkal kisebb, hegyesebbre cseréli.
Könnyed mozdulatokkal fejtegeti le a facsíkokat, majd lassan egy kutyaszerű alak rajzolódik ki belőle. Ismét eszközt cserél, most egy lyukas, kanál alakú éles tárggyal alakítja, a kiskutyát. Hatalmas érdeklődéssel figyelem minden mozzanatát.
Telnek a percek, majd felém nyújtja a kész kutyust. Amilyen nagy volt a fa, olyan aprócska lett a három ujjnál nem nagyobb figura. Csodálkozva veszem el tőle és végighúzom rajta az ujjam. Érdes. Persze, ezen még nincs lakkozás és festék.
A néni feláll és eltakarítja a faragásból visszamaradt szemetet és visszaáll pakolni. Én továbbra is a kutyussal vagyok el. Nagyon tetszik, hogy ilyen könnyedén megcsinálta.
- Elnézést… Erre meg tudna tanítani? – kérdezem halkan. Kérően nézek rá, ő pedig háttal áll nekem. Pár pillanat múlva egy finom mosollyal az ajkain felém néz és bólint.
- Természetesen. – mondja. Több nem hangzik el közöttünk, mert rájövök, hogy sajnos indulnom kell.
- Holnap ugyan ilyenkor jövök, most sajnos mennem kell. Köszönöm a forrócsokoládét. – udvariasan meghajolok és sietve távozok.
Út közben magamra bugyolálom a sálam és szinte szaladok haza. Már világos van, mindenki az utcán nyüzsög. Azt hiszem, most megtaláltam Byung Hun ajándékát.
Hajnali négy, Byung Hun szobájában csend honol, mint szokás szerint. Furcsa nekem nagyon… Alig eszik, edzésnél csak nyújtózkodik és picit erősít, nem jön bunyózni. Teljesen beesett az arca, a szemei karikásak, pedig alszik rendesen. Legalábbis szerintem. Olyan, mint egy élőhalott. Ha szólok is hozzá, csak morog és válasz nélkül egyedül hagy a helyiségben. Két percnél többet nem sikerül vele egy helyen töltenem. Evésnél is a kanapéra ül, nekem háttal, majd a szinte érintetlen tányérját teszi vissza a konyhapultra. Ha akarnék, se tudnék fogást találni rajta, hogy visszaszerezzem a társaságát. A beszédre se tudom még incselkedéssel se rávenni. Tél van, nem éri nap és teljesen meg van fakulva a bőre. Beszélnem kéne vele, de nem tudok és amúgy is csak veszekednénk. Mióta elrontottam mindent a csókkal, elhidegültünk egymástól, oda az a baráti hangulat, csak sivár, sötét és élettelen köztünk a levegő.
Apropó levegő, nem is lenne rossz kicsit kimozdulnom. A térdig érő hó nem igazán zavar és a mínusz tizenhét fok sem, így felöltözök és lemegyek. Még Byung Hun karácsonyi ajándéka sincs meg. Azt se tudom, mi legyen. Alig ismerem a lelki világát. Nem tudom, hogy miért rajong… Könyvek? Régi lemezek? Makett figurák? Verses kötetek? Antik tárgyak? Felnőtt magazinok? Nem tudom… Nehéz dolog, még csak a gondolkodás is, ha ennyire távol vagyunk egymástól.
Csak hagyom magam a lábaimnak, hogy vigyenek magukkal. Hajnal gyanánt még igazán semmi sincs nyitva, sok helyen a kirakat sincs megvilágítva. Az ég tiszta, kivételesen most még köd sincs. A sötétebb részeken a csillagokat is látni lehet az égen.
Csak kevergek a belvárosban, nézem az útköveket és számolgatom a pontosságukat. Talán már öt óra is lehet, vagy fél hat. Ki tudja? Hideg van, viszont szerencsére nem érzem a kabátomnak köszönhetően.
Ahogy telik az idő, úgy telik meg ismét élettel az utca, az emberek kinyitják üzleteik és annak ellenére, hogy még nem virradt meg, vidáman kapcsolódnak fel a neonlámpák, kínálgatva a kirakat holmijait. Játékok, bútorok, ruhák, műszaki cikkek, könyvek… Minden, pompásabbnál pompásabb színekbe, a karácsony hangulatával, feldíszített fenyők, mikulás sapkák, mézeskalács házikók.
Gyönyörű, de valahogy mégis taszít. Vonzza a szemem a látvány, az érzéseim el akarnak húzni innen jó messzire. Nem értem az okát. Lehet, hogy az emlékeim kínoznak. Apával és anyával sokat jártunk le a karácsonyi vásárokba, hárman kerestünk Junsunak ajándékot. Igen, biztos ez a baj… Itt az utca végén volt régen egy bódé, ahol egy öreg néni ácsorgott, fagyöngyöt árult. Anya mindig kapott apától és a sapkájára tűzte, ezután bármikor megálltunk valahol megcsókolták egymást, én pedig igazi kisgyerek módjára fintorogtam és rájuk szóltam, hogy ez igenis undorító és előttem nem illik olyat csinálni. Bele se tudtam volna gondolni, hogy pár év után az a merő nagy szerelmük megszakad és anya eltűnik az életünkből.
A lábaim csak visznek magukkal, már lassan annyira át vagyok fagyva, hogy nem is érzem a hideget. Keresek valamit, de én sem tudom, hogy mit. Olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Annak is egy logikus megoldása van, hogy gyújtsuk meg a szénát, majd az ha leég, a hamuból ki lehet kotorni a tűt. De ezt a való életben nehéz alkalmazni… Csak nem fogok felgyújtani valamit vagy valakit. Ez a gondolat is csak egy felesleges, tématerelő dolog. Az eszem, vagyis az a kis semmi is ellenem dolgozik, nem akar segíteni az ajándék dologban.
- Fiatalember…
Elsőre fel sem tűnik az elhaló, idős hang. Másodjára is megszólít, mire már a hideg is belém áll. Meglepetten nézek a hang irányába. A hang tulajdonosa egy alacsony, vékony öreg nénike, két nagy dobozzal maga mellett. Egy kis kötött felső pihen a hátán és kendő a fején. Ősz, hosszú haja a vállára lóg, tincsei közt pedig apró kis hó és jégdarabok sunnyognak. Hogy nem fázik?
- Igen? – kérdezek vissza és teljes testtel felé fordulok.
- Kérem, segítene elvinni ezeket a dobozokat? Nem kell messzire, de én már nem bírom őket. – mondja ezt meleg mosollyal a sápadt, ráncos arcán. Olyan ismerős, pedig soha az életben nem láttam.
Bólintok, és mellé lépve felveszem a két dobozt. Jó nehéz mind a kettő, vajon mit vihet benne? Mintha téglák lennének benne. Nem kérdezek semmit, továbbra is az ajándékon gondolkodok. A néni nyomában lépkedek, folyamatosan azon merengek, hogy hogyan nem fázik. Mínusz tízen fokok vannak, ő pedig ilyen vékonyan van felöltözve.
- Nagy dilemmában van, igaz? – kérdezi, szinte észrevehetetlen. Felkapom a fejem és két nagyobbat lépve felzárkózok mögé.
- Hát… Nem is tudom. – adom meg a válaszom. Idős hölgy… Sokat megélhetett, talán tud tanácsot adni. – Tudja, van egy barátom… Vagyis nem barátom, inkább társam. Hamarosan itt van a karácsony és nem tudom, mivel ajándékozzam. Bármennyire is volt közel hozzám, most olyan távol van, hogy szinte nem is érzem, hogy velem lenne. Szeretném ismét boldognak látni, de mindent elrontottam egy apró dologgal.
Ez így hangosan kimondva furcsa számomra. Sokszor már magamnak is olyat tudok hazudni, hogy elhiszem. De ez az igazság. Szeretném ismét mosolyogni látni. Keresem ugyan azt a mosolygós kisfiút, akit még azelőtt a csók előtt ismertem. Nem azt a lelki roncsot, aki most húzta fel a falat kettőnk közé és zárta be magát a bátyám régi szobájába.
A néni nem válaszol, így csendben haladunk. A hó finoman ropog a talpunk alatt, a dobozban való ismeretlen, súlyos dolgok halkan csörögnek. Mintha csengettyűk, esetleg fa dolgok lennének benne.
- Itt is lennénk. – mondja. Megtorpanok és odanézek. Egy pillanatra elgondolkozok. Megint nagyon ismerős minden. Egy kis üzlet, kopott, régi és tényleg pici. A kirakatban fafaragások, visszafogott színű régi porcelán étkészletek és öreg gyerekjátékok ácsorognak. Nincs megvilágítva, ezért nem is vonzza a kíváncsiskodó tekinteteket.
Vékony, csontos és hosszú ujjaival egy nagy kulcsot kotor elő a ruhája zsebéből, majd kinyitja az ajtót és belép előttem. Utána megyek. Fájdalmasan nagy lépést kell tenni, hogy be lehessen menni az üzletbe, ugyanis nincs csak egy nagy lépcsőfok.
Bent szokatlanul jó idő van. A néni leveszi a hátáról a kis kardigánt, majd elveszi tőlem a dobozokat és az üzlethelyiség közepén ácsorgó öreg pultra, a pénztárgép mellé teszi. Hálásan néz rám és meg akar hajolni, mire én egy elhaló „kérem ne” mondattal intek neki. Nem szükséges, hogy egy idős nő, aki megérdemli, hogy segítsünk rajta egy ilyen apróságért hálálkodjon.
Bólint és szó nélkül pakolászni kezd, teljesen kinyitja az üzletet. Mennem kéne, de jó érzés itt melegedni és nézni a tárgyakat, amik ha talán mesélni tudnának, érdekes történetekkel szórakoztatnának. Végigjárom az üzletet és kíváncsi kisgyerekként mindenen végigsimítok, mindent megérintek és megnézek közelebbről. Van egyfajta varázsa mindennek.
- Fiatalember. – hallom a nő hangját és felé kapom a fejem. Egy bögre gőzölgő habos valamit tart felém mosolyogva és bólint. Meglepetten lépek oda majd megköszönve elveszem. Forrócsokoládé… Nagyon régen ittam ilyet, talán még kisgyerek voltam. Nem vagyok édesség párti, de ez nagyon jól esik.
Miközben az italt iszogatom, megakad a szemem egy gyönyörű faragott őzen a borjával. Közelebb megyek hozzá és megsimítom a hátát az őznek. Nagyon szép, elegáns állat és védelmezően hajol az esetlenül vékony lábú borja felé.
- Volt hozzá egy szarvas bak is. – mondja a néni. Ránézek és mosolygok. Kis kontyba kötötte az ősz haját és egy kis sárgás színű kötényt kötött magára.
- Sok munka egy ilyet kifaragni? – kérdezem kíváncsian.
- Jöjjön, megmutatom. – int. Leteszem a bögrét és odalépek mellé. Az egyik dobozból elővesz egy farönköt, majd egy szarvas bakot, aminek a nyakába egy csengettyű van akasztva. Mosolyogva megpiszkálom a kis csengőt, mire az tompán felcsilingel. Gyerekesen felkuncogok. Nem is tudom, mi van velem. Olyan felszabadító ez a hely.
A néni leültet egy kis sámlira, ő pedig a pult mögött pihenő székre helyezkedik el. Egy kis bicskaszerű szerszámmal elkezdi lefejtegetni a fadarab külső, kérges részét. Csillogó szemekkel bámulom, ahogy a darabok lepattannak a földre. Talán tíz-tizenöt perces alakítgatás után egy alaktalan, aszimmetrikus kis bigyó lesz a rönkből. Elgondolkodva nézek fel a néni szemeibe, aki csak rám kacsint és a szerszámot egy sokkal kisebb, hegyesebbre cseréli.
Könnyed mozdulatokkal fejtegeti le a facsíkokat, majd lassan egy kutyaszerű alak rajzolódik ki belőle. Ismét eszközt cserél, most egy lyukas, kanál alakú éles tárggyal alakítja, a kiskutyát. Hatalmas érdeklődéssel figyelem minden mozzanatát.
Telnek a percek, majd felém nyújtja a kész kutyust. Amilyen nagy volt a fa, olyan aprócska lett a három ujjnál nem nagyobb figura. Csodálkozva veszem el tőle és végighúzom rajta az ujjam. Érdes. Persze, ezen még nincs lakkozás és festék.
A néni feláll és eltakarítja a faragásból visszamaradt szemetet és visszaáll pakolni. Én továbbra is a kutyussal vagyok el. Nagyon tetszik, hogy ilyen könnyedén megcsinálta.
- Elnézést… Erre meg tudna tanítani? – kérdezem halkan. Kérően nézek rá, ő pedig háttal áll nekem. Pár pillanat múlva egy finom mosollyal az ajkain felém néz és bólint.
- Természetesen. – mondja. Több nem hangzik el közöttünk, mert rájövök, hogy sajnos indulnom kell.
- Holnap ugyan ilyenkor jövök, most sajnos mennem kell. Köszönöm a forrócsokoládét. – udvariasan meghajolok és sietve távozok.
Út közben magamra bugyolálom a sálam és szinte szaladok haza. Már világos van, mindenki az utcán nyüzsög. Azt hiszem, most megtaláltam Byung Hun ajándékát.
Teljesen
átfagyva esek be az ajtón. Nyolc óra körül járhat az idő, a lakásban csend van
és meleg. Úgy tűnik még nem kelt fel a házi zombim. Kivetkezek a kabátomból és
a bélelt bakancsomból, úgy indulok a fürdő felé, de az ajtó zárva és bentről
vízcsobogás hangja szűrődik ki. Mégis fent van. Ez jó, talán most sikerül három
szónál többet kicsikarni belőle.
De lehet, hogy nem. Sokszor még akaratlanul is bunkón szólok hozzá, de nem tehetek róla. Most talán, ha kedves leszek vele, nem küld el a búbánatba.
Néhány perc múlva nyílik az ajtó és egy kisebb gőzfelhővel együtt, Byung Hun lép ki rajta. Vizes haja az arcába lóg, és félig-meddig takarja a sötét karikákkal körülvett szemeit. Meglepetten és kicsit talán rémülten néz rám. Úgy néz ki, hogy nem értékeli a mosolyom.
- Szia. – szólok hozzá halkan, picit berekedve, ezért köhögök egy keveset. Nem válaszol, csak lehajtja a fejét és megpróbál bármi féle kapcsolatteremés nélkül tovább haladni. Kicsit vacillálva kapok a karja után és megállítom. – Kérlek, ne csináld ezt. – mondom nagyon halkan. Francba, nagyon elengedtem magam és kétségbeesetten szóltam hozzá. Nem engedhetem magam ennyire. Ez pillanatra visszanéz, de inkább a lábait fixírozza. Nyelek egy nagyot és felsóhajtva húzom magam elé. - Nem kéne ennyire… Eltávolodnunk. – mondom halkan. Egyikünk se néz a másik szemébe és több a csend, mint a beszéd. – Nagyon rossz nézni, ahogy apránként leépülsz.
Semmi válasz. Nem tudom mit csináljak, analfabéta vagyok más emberekkel szemben. Mit kéne mondanom, vagy csinálnom?
Kihúzza a karját az enyémből és visszamegy a szobájába. Ezt elszúrtam. Megint.
Felsóhajtva indulok a fürdőszobába. Letörlöm a párát a tükörről, úgy nézem a képem. Ki van cserepesedve teljesen a szám. Ha nem kenem le, csúnya vége lesz.
A fürdőszoba szekrénybe nyúlva megpillantok egy kicsit nyúzott doboz. Fájdalomcsillapító… és mellékesen nem is gyenge. Rengeteg hiányzik belőle, pedig szerintem nem szoktunk használni, főleg nem altatósat, ami fogfájásra van.
Villámcsapásként vág át rajtam a felismerés. Szóval ezért olyan, mint egy zombi. Gyógyszerfüggő lett. Összegyűröm a doboz és azt a pár szemet elteszem. Meg kell vele majd beszélnem. Ez egy tényleg nagyon erős szer, talán még rosszabb, mint a tényleges drogfüggőség. Miért nem tudott inkább valami más károsra rászokni, ami nem vágja ennyire haza?
De lehet, hogy nem. Sokszor még akaratlanul is bunkón szólok hozzá, de nem tehetek róla. Most talán, ha kedves leszek vele, nem küld el a búbánatba.
Néhány perc múlva nyílik az ajtó és egy kisebb gőzfelhővel együtt, Byung Hun lép ki rajta. Vizes haja az arcába lóg, és félig-meddig takarja a sötét karikákkal körülvett szemeit. Meglepetten és kicsit talán rémülten néz rám. Úgy néz ki, hogy nem értékeli a mosolyom.
- Szia. – szólok hozzá halkan, picit berekedve, ezért köhögök egy keveset. Nem válaszol, csak lehajtja a fejét és megpróbál bármi féle kapcsolatteremés nélkül tovább haladni. Kicsit vacillálva kapok a karja után és megállítom. – Kérlek, ne csináld ezt. – mondom nagyon halkan. Francba, nagyon elengedtem magam és kétségbeesetten szóltam hozzá. Nem engedhetem magam ennyire. Ez pillanatra visszanéz, de inkább a lábait fixírozza. Nyelek egy nagyot és felsóhajtva húzom magam elé. - Nem kéne ennyire… Eltávolodnunk. – mondom halkan. Egyikünk se néz a másik szemébe és több a csend, mint a beszéd. – Nagyon rossz nézni, ahogy apránként leépülsz.
Semmi válasz. Nem tudom mit csináljak, analfabéta vagyok más emberekkel szemben. Mit kéne mondanom, vagy csinálnom?
Kihúzza a karját az enyémből és visszamegy a szobájába. Ezt elszúrtam. Megint.
Felsóhajtva indulok a fürdőszobába. Letörlöm a párát a tükörről, úgy nézem a képem. Ki van cserepesedve teljesen a szám. Ha nem kenem le, csúnya vége lesz.
A fürdőszoba szekrénybe nyúlva megpillantok egy kicsit nyúzott doboz. Fájdalomcsillapító… és mellékesen nem is gyenge. Rengeteg hiányzik belőle, pedig szerintem nem szoktunk használni, főleg nem altatósat, ami fogfájásra van.
Villámcsapásként vág át rajtam a felismerés. Szóval ezért olyan, mint egy zombi. Gyógyszerfüggő lett. Összegyűröm a doboz és azt a pár szemet elteszem. Meg kell vele majd beszélnem. Ez egy tényleg nagyon erős szer, talán még rosszabb, mint a tényleges drogfüggőség. Miért nem tudott inkább valami más károsra rászokni, ami nem vágja ennyire haza?
Érdekes
dolog a plafon… Főleg, mikor álmatlanul, holt fáradtan döglik az ember az
ágyában és az apró repedéseket már nyolcadjára megszámolva mereng az életén,
vagy azon, hogy miért hall motozást a fürdőből. Lehet, hogy a rágcsálók
költöztek tél alkalmán a társasházba. De megeshet, hogy Byung Hun fedezte fel a
gyógyszer eltűnését. Jobb lenne utána néznem. Ilyenkor a kezdetleges függők
képesek kárt tenni magukban, és ha ez történik én is kárt teszek benne.
- Hol lehet? Itt kell lennie! – szűrődik ki a mosdóból Byung Hun kétségbeesett hangja. Valami összetörik, majd üvegszilánkok pattannak szét. Leverte a fogmosó poharat… Gratulálok neki! Most kell elkapnom, mielőtt még megpróbálná összeszedni és az üveg felhasítaná a bőrét és elájulna a vére látványától.
- Ezt keresed? – kérdezem az ajtóban megállva. A fürdőszoba közepén gubbaszt, a törött pohár maradványait bámulva. Hatalmas karikái miatt már meg se ismerem. Egészen ijesztő a látványa. Felemelem a kezemben szorongatott gyógyszertartó levelet és felé mutatom. – Ezt keresed? – ismétlem meg a kérdést már talán kicsit keményebben.
- Add ide… - mondja halkan és felállva tesz felém egy lépést. Lassan emeli rám sötét, elkomorult és üres tekintetét, ami már tényleg megrémiszt. Sose láttam ilyennek még senkit, pedig sokat megéltem már. A fejem megrázva lépek hátra és a pizsamanadrágom zsebébe gyűröm a bogyókat. Lehet, hogy nem lesz kellemes a kis veszekedés vele, de mihamarabb le kell szoktatnom róla. Tönkre teszi a szervezetét.
- Nem adom Byung Hun! – mondom nyugodtan. – Ez nem jó neked.
- Mit tudsz te, mi jó nekem?! – rivall rám és bosszúsan fújtatva indul meg. Meglepettségemben hátra ugrok és nekikoccanok a falnak.
Két lépésre tőlem megtorpan. Egymást bámulva állunk, miközben a levegő szinte pattanásig feszül kettőnk közt. Mind ketten gyilkolásszuk a másikat, és senki nem akarja egykönnyen feladni.
- Miért nem szóltál? – kérdezem megtörve a csendet, de a szemkontaktust továbbra sem szakítom félbe.
- Hogy ezért is belém tiporj, mi? – veti elém flegmán. Kedvem lenne pofán verni érte. De csak úgy lazán, minden bűntudat és harag nélkül.
- Ezt honnan vetted? Tudok segíteni.
- Persze, kurva sokat segítettél eddig is!
Ezután ismét csend. Percekig csak bámulunk a másik szemébe, végül ő töri ezt meg azzal, hogy lehajtja a fejét és felém nyújtja a karját.
- Add ide a gyógyszereket. – mondja halkan, monoton hangon.
- Nem.
Megremeg a válla és még mélyebbre hajtja a fejét. Szinte már görnyedten áll és olyan, mint egy zombi. Ismét a gyógyszereket követeli, aztán a következő lépésénél térdre rogy és leül a küszöbre.
- Nem adom oda. – Kis szünet áll be, majd egy mély lélegzettel és nagy lendülettel neki kezdek. - Byung Hun, tudom, hogy hülyeséget csináltam és már nagyon bánom. Nem akartam mindent elrontani. - Feltörnek belőlem a szavak és még csak meg se próbálok megálljt parancsolni. Muszáj kiengednem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Sose nyíltam meg senkinek, épp ideje, még ha csak pár percre is, de hangot adok a bennem kavargó gondolatoknak, érzelmeknek. Itt az idő, hogy leemeljem a maszkom, amit évekkel ezelőtt vettem magamra. – Fáj látni, hogy így összetörtél. Nem akarom ezt az egészet, mert te… a barátom vagy. Igen, a barátom és nem szabad hagynom, hogy beleess egy minimum olyan mély gödörbe, mint én régen. Tudom, már nem változtathatom meg a múltat, a jelenen pedig nehéz rövid időn belül javítani, de a jövőnket nem így szeretném elképzelni… Egyszer elfogy a gyógyszer, nem menekülhetsz örökké abba. Én próbáltam, de nem lett jobb, csak az életem rövidítettem minden injekcióval. Utálom magam, amiért megcsókoltalak. Azért pedig még jobban, mert tetszett és bántottalak érte, és nem vettem észre, hogy milyen rosszul érintett téged a dolog. Byung Hun, sajnálom… - elhalkulok. – Hiányzik a nevetésed és az elhülyéskedett edzések. Nem akarom, hogy végleg elhaljon az a már szinte testvéri kapcsolat, ami közöttünk volt. Szeretnélek visszakapni. – miközben beszélek, mellé sétálok és leguggolva megfogom a vállát. Megremeg az érintésem alatt, és a vékony ujjait a kócos hajába vezeti. Remélem elhiszi, hogy ezek a szavak nem csak feleslegesen hangzanak el. – Kérlek Byung Hun… Az életben először könyörgök valakinek, hogy maradjon velem. – szinte már suttogok, mintha rajta kívül bárki is meghallana. Egyszerűen csak nehéz kimondanom az érzéseim.
Nem válaszol, továbbra is csak ül a földön és csendben van. Mintha siket-néma lenne. Felsóhajtok és felállok. Nem fog beszélni. Makacskodik, vagy pedig gondolkodik. Megértem. Rázúdítottam megint magam, jobb lesz, ha hagyom feldolgozni az infókat. Remélem javulás felé állnak a dolgaink.
- Hol lehet? Itt kell lennie! – szűrődik ki a mosdóból Byung Hun kétségbeesett hangja. Valami összetörik, majd üvegszilánkok pattannak szét. Leverte a fogmosó poharat… Gratulálok neki! Most kell elkapnom, mielőtt még megpróbálná összeszedni és az üveg felhasítaná a bőrét és elájulna a vére látványától.
- Ezt keresed? – kérdezem az ajtóban megállva. A fürdőszoba közepén gubbaszt, a törött pohár maradványait bámulva. Hatalmas karikái miatt már meg se ismerem. Egészen ijesztő a látványa. Felemelem a kezemben szorongatott gyógyszertartó levelet és felé mutatom. – Ezt keresed? – ismétlem meg a kérdést már talán kicsit keményebben.
- Add ide… - mondja halkan és felállva tesz felém egy lépést. Lassan emeli rám sötét, elkomorult és üres tekintetét, ami már tényleg megrémiszt. Sose láttam ilyennek még senkit, pedig sokat megéltem már. A fejem megrázva lépek hátra és a pizsamanadrágom zsebébe gyűröm a bogyókat. Lehet, hogy nem lesz kellemes a kis veszekedés vele, de mihamarabb le kell szoktatnom róla. Tönkre teszi a szervezetét.
- Nem adom Byung Hun! – mondom nyugodtan. – Ez nem jó neked.
- Mit tudsz te, mi jó nekem?! – rivall rám és bosszúsan fújtatva indul meg. Meglepettségemben hátra ugrok és nekikoccanok a falnak.
Két lépésre tőlem megtorpan. Egymást bámulva állunk, miközben a levegő szinte pattanásig feszül kettőnk közt. Mind ketten gyilkolásszuk a másikat, és senki nem akarja egykönnyen feladni.
- Miért nem szóltál? – kérdezem megtörve a csendet, de a szemkontaktust továbbra sem szakítom félbe.
- Hogy ezért is belém tiporj, mi? – veti elém flegmán. Kedvem lenne pofán verni érte. De csak úgy lazán, minden bűntudat és harag nélkül.
- Ezt honnan vetted? Tudok segíteni.
- Persze, kurva sokat segítettél eddig is!
Ezután ismét csend. Percekig csak bámulunk a másik szemébe, végül ő töri ezt meg azzal, hogy lehajtja a fejét és felém nyújtja a karját.
- Add ide a gyógyszereket. – mondja halkan, monoton hangon.
- Nem.
Megremeg a válla és még mélyebbre hajtja a fejét. Szinte már görnyedten áll és olyan, mint egy zombi. Ismét a gyógyszereket követeli, aztán a következő lépésénél térdre rogy és leül a küszöbre.
- Nem adom oda. – Kis szünet áll be, majd egy mély lélegzettel és nagy lendülettel neki kezdek. - Byung Hun, tudom, hogy hülyeséget csináltam és már nagyon bánom. Nem akartam mindent elrontani. - Feltörnek belőlem a szavak és még csak meg se próbálok megálljt parancsolni. Muszáj kiengednem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Sose nyíltam meg senkinek, épp ideje, még ha csak pár percre is, de hangot adok a bennem kavargó gondolatoknak, érzelmeknek. Itt az idő, hogy leemeljem a maszkom, amit évekkel ezelőtt vettem magamra. – Fáj látni, hogy így összetörtél. Nem akarom ezt az egészet, mert te… a barátom vagy. Igen, a barátom és nem szabad hagynom, hogy beleess egy minimum olyan mély gödörbe, mint én régen. Tudom, már nem változtathatom meg a múltat, a jelenen pedig nehéz rövid időn belül javítani, de a jövőnket nem így szeretném elképzelni… Egyszer elfogy a gyógyszer, nem menekülhetsz örökké abba. Én próbáltam, de nem lett jobb, csak az életem rövidítettem minden injekcióval. Utálom magam, amiért megcsókoltalak. Azért pedig még jobban, mert tetszett és bántottalak érte, és nem vettem észre, hogy milyen rosszul érintett téged a dolog. Byung Hun, sajnálom… - elhalkulok. – Hiányzik a nevetésed és az elhülyéskedett edzések. Nem akarom, hogy végleg elhaljon az a már szinte testvéri kapcsolat, ami közöttünk volt. Szeretnélek visszakapni. – miközben beszélek, mellé sétálok és leguggolva megfogom a vállát. Megremeg az érintésem alatt, és a vékony ujjait a kócos hajába vezeti. Remélem elhiszi, hogy ezek a szavak nem csak feleslegesen hangzanak el. – Kérlek Byung Hun… Az életben először könyörgök valakinek, hogy maradjon velem. – szinte már suttogok, mintha rajta kívül bárki is meghallana. Egyszerűen csak nehéz kimondanom az érzéseim.
Nem válaszol, továbbra is csak ül a földön és csendben van. Mintha siket-néma lenne. Felsóhajtok és felállok. Nem fog beszélni. Makacskodik, vagy pedig gondolkodik. Megértem. Rázúdítottam megint magam, jobb lesz, ha hagyom feldolgozni az infókat. Remélem javulás felé állnak a dolgaink.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése