5.fejezet

5.fejezet:Üzenet

 U-kwon~

- Puha… Ágy… - dünnyögtem miközben elvágódtam a fekhelyemen. Mélyen belefúrtam az arcomat a párnámba és hagytam, hogy a feszülő izmaim ellazuljanak.
Nem tudom, hogy hány óra lehet, az biztos, hogy éjfél már javában elmúlt. Nagyon sokáig ott kellett maradnom, mert segítettem Kyungnak eltakarítani a hullákat. Ez ezzel jár… Ha azok a rohadékok nem indítanak támadást, akkor nem kell megvernem azt a szerencsétlen srácot se. Nem akartam ártatlanokat bántani soha életemben, mégis megtettem. És ő volt az új áldozat.
De várjunk… Miért térek mindig rá? Soha a büdös életben nem láttam és remélem nem is fogom.
Lehunytam a pilláim, ámde hirtelen megcsapott egy fertelmes bűz.
- Mi a…? – morrantam fel hirtelen, aztán rá kellett jönnöm, hogy még mindig az utcai gönceimben vagyok és én vagyok a szag gyújtópontja.
Fájdalmasan, idős embereket megszégyenítő nyekergéssel vonszoltam ki magam a fürdőbe és álltam a zuhany alá.
- Istenem, csak legyen meleg víz…

- Hí, öcsém… Ritka szar színed van… - méregettek a többiek az iskola aulájában.
Új nap, de nem új lap… Minden reggel megfogadom, hogy soha többé nem térek vissza a régi életembe és újat kezdek valahol… Például Amerikában vagy Európában.
– Eskü, bottal nem mernék hozzád piszkálni. – fintorgott rám Minho. Fogott egy ropit én megböködte a szemem alatt húzódó lilás táskát, amire kómásan ellöktem a kezét a szúró inger miatt.
- Mi történt veled? – tért a lényegre azonnal Jinki. – De ne kamuzz!
- Macska… Este… Az albérletben… Áramszünet… - motyogtam a szavakat össze vissza, mivel hiába próbáltam nem sikerült értelmes beszédet kicsikarnom magamból.
- Valaki fordítana? – grimaszolt óvodás módjára Taemin.
- Adjatok neki egy liter kávét, attól bepörög… - böködte tovább az arcom a ropival Minho. – Vagy egy üveg energiaitalt. Az tuti segít…

- L- Lee Byung Hun… - törte be magát egy ismerős hang a fejembe. Kipattantak a szemeim és felkaptam a fejem.
Az… Az nem lehet! Ilyen nincs!
Idegesen futtattam végig a tekintetem az osztályon és kiszúrtam a hang tulajdonosát. Ugyan az a fiú tegnapról. Ugyan az a srác, akit meg kellett vernem.
- Basszameg! – vonyítottam fel hirtelen és lefordultam a székemről. Becsúsztam a pad alá, amire a padtársam lekukucskált hozzám és értetlen arcot vágva felhúzott vissza a helyemre.
- Mi ez a nagy zajongás, Yoo Kwon úr? – csapott az asztalára az osztályfőnök és szúrós nézéssel megindult felém. – Talán azért ilyen lelkes, mert maga szeretné körbevezetni az új diákot? – állt meg mellettem és a szemüvegét feljebb tolva szinte az arcomba hajolt.
- N- Nem tanár úr… - hebegtem halkan. Miközben próbáltam nem a szemébe nézni. Tudom, hogy herótja, ha a szemébe néznek vagy káromkodnak. Ha most még mással is elrontom, nekem annyi, ha bent tart… Nem csak azért, mert megdöglök az unalomtól, hanem mert Zico kibelez.
- Igent mondott? Rendben. Akkor, ha annyira akarja, akkor maga vezetheti körbe, az osztálytitkár helyett. – váltott vissza nyugodt hangnembe, majd elfordulva tőlem visszaindult a helyére.
Szerencsére túlzottan elvolt az új sráccal, pardon, Byung Hunnal foglalva így nem kellett szenvednünk a matekkal.

- Yoo Kwon… - rázott meg valaki a vállamnál fogva. Hangja kellemesen csengett bár volt benne valami irritáló… Talán olyasmi, mint a volt barátnőm hangja. Sőt… Ez teljesen olyan, mint ő. Inkább kijavítom magam megint. Ez ő. – Yoo Kwon… - ismételte meg magát, ugyan olyan kedvességet színlelve. – Yoo Kwon, itt az új srác. A diri elengedett téged az első négy óráról, hogy vezesd körbe.
- Vezeti a franc… - dünnyögtem a padnak, miközben leráztam magamról a lány aprócska kezeit. – Látod, hogy fáradt vagyok, nem? – húztam fel egy pici magam, amitől a hajam a szemembe hullott. Felnéztem a csajra, aki körülbelül úgy nézett rám, vagy legalább is azt üzente a szemeivel, hogy „emeld fel azt a nagy segged, vagy én, rugdoslak oda”, így muszáj voltam felkelni.
Felkaptam a táskám és felültem a padra. Körbevizslattam az üres osztálytermet majd tekintetem ismételten az exemre tévedt. „Ártatlanul” mosolygott, de én átláttam rajta. Küldtem felé egy flegma mosolyt, majd a vállába ütközve elhagytam a termet.
Az a tipikus hétfői hangulatom még mindig megvolt, de valamivel jobban éreztem magam, mint reggel, bár rá tett egy plusz lapáttal az a srác… hogy is hívják? Lee… Nem tudom. Valami Lee. Majd kap egy nevet, most pont nem érdekel.
A folyosó végén megláttam a haverjaim körében szerencsétlenkedni. Vagyis… a haverok bombázták a hülyeségükkel, ő pedig próbálta állni a sarat, de nem igazán illett oda.
Látszik, hogy új. Még a megjelenése is más, mint egy Seouli embernek. Süt róla, hogy tiszta, mint a kristályvíz. Ebben az iskolában hasonlóak vannak, szinte csak én vagyok a fekete bárány, meg néha P.O, de csak ha bejön az iskolába. Amikor golyót kapott miattam, akkor több mint két hetet hiányzott. Most se láttam sehol gondolom, otthon piheni ki a tegnapi bunyó fáradalmait.
Megrökönyödve felmordultam és feléjük vettem az irányt. Lassú, kimért léptekkel közeledtem ahhoz a kis esetlenhez és a haverjaimhoz.
- És, befutott az idegenvezetőd! – „konferált” fel Minho, majd röhögve maga mellé állított. – Byung Hun, ő itt Yoo Kwon. Ő mutatja meg a sulit.
- Szi- Szia… - motyogta halkan Byung Hun, de nem nézett rám. Ennyire fél? Mondjuk megértem. A tegnapi miatt én is félnék magamtól.
Választ nem adtam neki, csak intettem a fejemmel, hogy kövessen. Nem szólt semmit, hirtelen azt sem tudtam, hogy követ-e vagy sem és ott maradt a többiekkel. A lépcsőhöz érve felzengett a csengőnk idegesítő dallama, ami betöltötte a vízhangos folyosókat és elvegyülve a diákok tömegzajával még elviselhetetlenebbé tette azt a pillanatot.
Lekocogtam a lépcsőn és a portástól pár méterre megálltam, hogy bevárjam a srácot. Mire odaért mellém, elvonult a diáksereg és az az idegesítő morajlás is befejeződött.
- Meg van minden cuccod? – törtem meg a kínos csendet, ami kettőnk közé telepedett a hosszú folyosón.
- Mi? Ja, igen… Csak néhány könyv… - nem hagytam, hogy befejezze, egy egyszerű kijelentéssel, miszerint „irány a könyvtár” megindultam és meg sem álltam egy nagy szürke ajtóig, amire rá volt írva a könyvtár nyitva tartása. – Francba… Csak délután kettőkor nyit.
- N- Nem baj… Majd visszajövök. – motyogta jól hallható idegességgel a hangjában. Akaratlanul is elmosolyodtam.
Tehát tényleg fél tőlem. Nem is baj, jól teszi, ha fél. Ha nem követ vagy beszél velem, akkor nagyon minimális esélye van arra, hogy baj éri.
Minél hamarabb túl akartam esni az egészen, hogy nyugalomban eltölthessem a maradék lyukasórám. Maximum egy vagy másfél órát vesz, majd igénybe az egész körbevezetősödi, ha megmutatok mindent.

A nap kellemesen sütött, enyhén melengetve az arcom és a bőröm. Lehúzva a felsőm cipzárját az ölembe fektettem a pulcsit és tovább lóbáltam a lábam a korláton ülve. Halovány szellő futott végig a levegőben, felborzolva a hajam és libabőrössé téve a karjaim.
A tető… Az egyik legjobb hely, ha az ember ki akar, kapcsolni egy kicsit vagy egyedül szeretne tölteni némi időt.
- Figyelj… - motyogta mögöttem Byung Hun miközben éreztem, hogy más merre néz. Még mindig tart tőlem, pedig egész jó fej voltam vele egész végig.
- Húszas terem, fizika előadó… - vágtam bele a mondandójába. Csak úgy jött, bár éreztem, hogy mást akar kérdezni. Olyat, amire nem biztos, hogy higgadtan választ tudok adni. Általában nyugodt ember vagyok, de vannak témák, melyeket nehezen tudok definiálni anélkül, hogy megbántanám az embereket.
- Nem ezt akartam… - motyogta szinte csak magának, de jól hallottam én is. Vett egy mély lélegzetet, de aztán csak kifújta és nem szólt. Percekig éreztem, hogy szinte lyukat éget a hátam közepébe, annyira figyel, de ahogy felé néztem, azonnal zavartan elfordult.
- Na?
Leugrottam a korlátról és néhány lépésnyire megálltam tőle. Jól látszott rajta, hogy nem túl biztos a dolgokban és mélységesen hezitál a dolgon. Köhintettem egyet és ismét támasztani kezdtem a korlátot.
Nem igazán akart megnyikkanni, így előkaptam a nadrágom zsebéből egy doboz cigit és a számba helyeztem egy szálat belőle. Erre persze elkerekedett szemekkel nézett rám és ismét szólásra nyitotta a száját.
- Ki nyögöd még ma? – förmedtem rá miközben próbáltam meggyújtani a koporsó szöget.
- A tegnapi… - kezdett bele nagy lendülettel, de mint aki pofára esett, elhallgatott és tovább dagasztotta a némaságot.
- Mi van vele? – slukkoltam nagyot a füstölgő papírtekercsből, majd a füstöt lassan fújtam ki az ajkaim közül. Tetszett ez az érzés. Már nem az, hogy majd megfulladok, hanem, hogy én irányíthatom, mikor és milyen módon távozik a füst.
- Csak… áh, nem tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá…
- Mondtam már, hogy bocs. Egyszerűen csak parancsba kaptam és örülhetnél még, hogy élsz! – emeltem meg a hangom és éreztem, ahogyan a düh kezdi elönteni a testem. Megilletődött arccal bámult tovább rám majd idegesen fújatott egyet és mellém lépve kivette a kezemből a cigarettát és mélyet beleszívott. Szinte azonnal köhögni és fulladozni kezdett, amin jót vigyorogtam. – Csak vágj, a közepébe aztán hagyj, mert dolgom van.
- Mit értettél azalatt, hogy él a bandarendszer és rosszabb, mint a börtön? – tette fel a kérdést, mintha a világ minden ereje az övé lenne. Hatalmas szemekkel figyeltem, ahogy visszaadja az ujjaim közé a félig elszívott csikket és elszánt fejet vágva szembe fordult velem teljesen. De megnőtt valaki önbizalma…
Elnevettem magam, majd elpöccintve a még parázsló bagót, hátratúrtam a hajam.
- Mi olyan vicces? – húzta össze a szemöldökét.

- Még azt kérdezed, hogy mi olyan vicces? – tártam szét a karjaim. – Hé, most jönne az a rész, hogy dalolva átmászok a korláton és végigsétálva a cserepeken, rúd táncolok egyet az antennák közt, nem? – gúnyolódtam elváltoztatott hangon. – Vagy a musicalekben nem ez a szokás? – szúrtam le a következő kötekedő pontom. Betalált. Egy árnyalattal sötétebb színt vett fel az arca, így jól láthattam, hogy kezdem felhúzni. Ökölbe szorította a kezét, amire lehervadt a képemről a színészkedésem eredménye. Elhúztam a szám és megint közelebb léptem egyet, amitől persze elszállt az a „hatalmas” bátorsága. – Na, ide figyelj, öcsi… Tudom, hogy nem vágod a dolgot, de ne is akard. Okkal mondtam, hogy rosszabb, mint a börtön és hogy miért használom ezt a példát, az csak az én dolgom, vili? Az egész bandarendszer pedig, kurvára nem a te dolgod, oké? Akiknek tudniuk kell, azok tudják, akik nem, azok meg olyanok, mint te. Túlzottan is jól neveltek ehhez az egészhez. – észre sem vettem, de már falhoz szorítottam és a gallérját morzsolgattam. Nem voltam sokra, hogy megüssem. A pulzusom az egeket súrolta, de ahogy elnéztem, neki pedig a levegővétellel akadtak gondjai.
Kicsit nekitaszítottam a sárgás színű vakolatnak, amire összeszorította az állkapcsát. Tehát van nyoma… Jól leplezi. Erős kölyök, az tuti.
Elengedtem aztán a táskámat felkapva visszamentem az iskola folyosójára. Végigszáguldottam a termek között és felborítva egy fiatal elsőéves lányt az udvarra mentem. Akkor hirtelen megcsapott a hideg. A pulcsim után kaptam, de nem találtam sehol. Ott hagytam a tetőn. Mindegy, úgy is kellett volna már másik.
Ismét előhalásztam egy szál cigit, de mielőtt rágyújthattam volna, valaki megragadta a vállam és erős mozdulattal elrántott, majd gyomorszájon húzott. Felordítottam a hirtelen fájdalomtól és összegörnyedtem.
Mi volt ez? Zico teljesen kiedzett az ilyenekre, szóval bírnom kéne…
Bekönnyeztek a szemeim és homályosan láttam mindent, majd a földre zuhantam és az elmosódott alakokat próbáltam kivenni
- Szevasz U-kwon… Rég láttalak. – gúnyolódott egy nagyon ismerős hang. – Csak egy üzenetet szeretnénk küldeni Ziconak. – közelebb húzott magához így végre rálátásom nyílt az arcára. – Szedje össze azt a hatalmas seggét és számítson egy látogatásra… A főnök nagyon bepipult a múltkori kis akciótok miatt…
Visszalökött a földre aztán egy jól irányzottat belém rúgva otthagyott a földön.
Jellemző rájuk… Épp csak annyira, hogy fájjon, de nagyon, aztán otthagyni segítség nélkül.
Hogy kik ezek? Hosszú történet, annyi a fontos, hogy ősi ellenségeink. Az abszolút tökéletesek…