2.fejezet

2.fejezet: Amikor minden megváltozik

 

L.Joe~

Magam sem hittem el, hogy ez megtörténhet. Egész éjszaka gondolkoztam, és arra a következtetésre jutottam, hogy ez valami ostoba álom.

Egész éjszaka nem bírtam aludni. Forgolódtam össze-vissza, mire sikerült, úgy hajnalban elaludnom. Kemény 4 órát aludtam. Amikor az ébresztőm szólt, hogy ideje felkelnem és az időmet pazarolnom az iskolának nevezett elmegyógyintézetben, olyan táskák voltak a szemem alatt, mintha épp a sírból keltem volna fel.

Szokásos átkozódásommal kikecmeregtem a fürdőszobába, majd vissza, amikor én hülye elkövettem azt a hibát, hogy ránéztem az íróasztalomra. A maradék életkedvem is elrepült. Újra átolvastam a papír tartalmát. Ha rajtam múlna, Lee Byung Hun nem menne sehova!

Képesek voltak a tudtom nélkül kitölteni ezt a rohadt dokumentumot! Meg se kérdezték, hogy én mit szólok ehhez az egészhez, hogy egyáltalán el akarok e költözni! Itt van az iskolám, a barátaim, az életem! Én jól érzem magam itt, ők miért nem? De a legjobban az fáj, hogy nem is beszéltek velem a terveikről. Nem célozgattak, nem is ültek le velem beszélni, hogy mit gondolok, csak eldöntötték, és kész! Ez annyira nem igazságos!

Kimegyek a konyhába reggelizni. Az őseim is itt vannak. Apám az asztalnál ül és újságot olvas. Előtte egy csésze kávé. Anyám tükörtojást készít. Mikor belépek, mindketten rám néznek. Ideges mosolyra húzom a szám, elmormolok egy „Jó reggelt”-et és leülök az asztalhoz. Anyám mosolyogva letesz elém egy tányér tükörtojást, majd megsimogatja a fejem. Apám nem szól semmit, csak néz. Nem tudok semmit kiolvasni a tekintetéből. Csendben eszek, nem szólalok meg. Anyu félve teszi fel a kérdést, hogy eltettem e a dokumentumot.

- Igen – válaszolok közömbösen. Semmi kedvem felmenni a dirihez, hogy aláírassam ezt a marhaságot. Ha nem íratnám alá, azzal meg én kerülnék bajba. Argh…

- Mikor is indulunk? – kérdezem cinizmussal a hangomban. Kár, hogy ezt a roppant fontos információt – is – elfelejtették megemlíteni. Apu leteszi az újságot az asztalra.

- Pénteken – válaszolja.

- Hát ez csodás! Van két napom elköszönni a többiektől! – háborodok fel. Nem hiszem el, hogy nem mondták volna hamarabb!

- Nagy szép helyen leszünk, drágám! Lesz időd elbúcsúzni a barátaidtól is. – mondja kedvesen anyu.

- Az iskola nagyon jó. Az igazgatója már bejelentette, hogy új diák érkezik.

- Egyáltalán miért kell elköltöznünk? – csattanok fel a villámat a tányéromra dobva. Kész, vége, betelt a pohár! Most már nincs vissza út! Válaszolniuk kell!

- Mert kaptam egy állást. – mondta nyugodtan apu.

- Miért Szöulban? Itt nem volt jó?! Soha nem mondtad, hogy nem akarsz ott dolgozni!

- Állítsd le magad, fiam! Jobb állás, jobb hely! Mindenkinek jó lesz! Ráadásul a főváros. Felfogod? Több lehetőséget rejt Szöul, mint hinnéd!

- Jó. És ha én nem akarok menni? Mert nem akarok!

- Olyan nincs.  Elkészítettük apapírt, nem lehet visszavonni.

- Meg se kérdeztetek!

- Nem kell a beleegyezésed!

- Nyugodjatok le! – kérte anyám szomorúan. Nem hallgattam rá Elegem volt.

- Nem. – dőlök hátra a széken. És itt telt be a pohár apámnál. Az agyát elöntötte a düh, a szeme szikrákat szórt. Hirtelen felállt, hátra döntve ezzel a székét, és megfogta a zakóm nyakát, így félig felemelt engem a székről. Megijedtem. Sosem ütött meg. Egyszer-kétszer kaptam pofont, de az nagyon ritka alkalom volt. Hallottam, ahogy anyám ijedten felpattan.

Apám arca közel volt az enyémhez.

- Azt csinálod, amit én mondok! – üvöltötte. – Nem kell a véleményed semmihez sem! Amíg az én házamban laksz, befogod a pofád! – lejjebb vitte a hangsúlyt. – Szöulba repülünk pénteken, elköszönsz a kis barátaidtól és új életet kezdünk! Megértetted fiacskám? – kérdezte. Nem tudtam válaszolni. Nem bírtam megszólalni.

- Azt kérdeztem, hogy megértetted? – kérdezte újra hangosabban.

- I-igen. – hebegtem. Ekkor a szoríts abbamaradt, én pedig visszahuppantam a székre. Üveges szemmel meredtem magam elé. Anyu apu mellé rohant és leültette a helyére.

- Megőrültél? Nyugodj le! – kiabált vele. Apám meg se szólalt, csak engem nézett. Anyu megfogta a vállam és kedvesen megszólított. – Jól vagy, édesem? – Nem válaszoltam, csak felkaptam a papírt az asztalról és kiviharzottam a lakásból, hangosan becsapva az ajtót magam után.

- MI?! Miért?! – méltatlankodik ChunJi. Mindent elmeséltem a skacoknak. Egyet értenek velem abban, hogy nem lenne szabad elköltöznöm.

- Mi lesz velünk nélküled? – hőbörög Min Soo. – A csapatunk nem teljes, ha nem vagy itt.

- Szorítsátok el még jobban a szívem. – viszek be egy kis poént. – Apám már elintézte, hogy ne lehessen vissza mondani az iskolaváltást.

- Azért Szöul mégis jó hely. – gondolkozik Ricky. – Remélem vannak ott szép lányok!

- Kinek kellenél, te! – bokszolja vállon Niel. – Azért… sokszor hívjál!

- Hát… az meglesz. Hiányozni fogtok! – szipogom.

- Hé! Ácsi-ácsi! Át ne menj csajba! Ha tudunk, meglátogatunk, de előtte… Előtte bulizunk!!! – kiált fel ChangJo. ezzel mindenki egyetértett.

Egésznap próbáltak jó kedvre deríteni, és elterelni a gondolataimat. Próbáltam kiélvezni az utolsó előtti napomat az iskolában, de belesajdult a szívem, ha rágondoltam, hogy nem lesznek egész nap a nyakamon ezek a tökfejek.

- Hé, Byung Hun! Holnap buli! - kacsint felém Niel. Próbálták palástolni, de látszott rajtuk, hogy mennyire sajnálják, hogy elmegyek.

Az új szobám hatalmas. Sokkal nagyobb a házunk, mint Gunsan-ban. Szép kert, kavicsos út, bazi nagy nappali, 3 szoba, konyha, ebédlő, padlás, pince, fürdőszoba… Minden ami kellhet egy emeletes házba. Felmerült bennem, hogy ezért érdemes volt eljönni, de utána arcon csaptam magam és emlékeztettem a gógyim, hogy elszakítottak a barátaimtól. Ha eljönnek meglátogatni, kerti partit csapunk.

A szobám, ööö… mondtam már, hogy hatalmas? Halványkék színű fekete bútorokkal. Az íróasztalom van vagy 2 és fél m, a TV-m meg  3D-s. A számítógépet eladtuk, helyette laptopot kaptam. Na, most azt kérdezitek, hogy telt erre minden? A válasz: fogalmam sincs. De a lényeg, hogy van. Lefotóztam a szobámat, majd elküldtem a képet ChunJinak. Pár perc videó hívást indított

- Cső tesó! – intett bele a kamerába. Mosolyra húzom a szám, majd leülök az ablakra. Hogy is? Az ablak előtt fából ki lett építve egy pad, beleépítve a falba. Hivatalosan is menő lettem…

- Nem izgulsz, Byung Hun? – kérdezi anyu. Tiszta lázba, hogy van 2 év után újra dolgozni fog. Egy nagy menő céghez. Zsír.

Apám a tükör előtt áll és nyakkendőt próbál. Mióta lett ez ilyen sznob?

A városból még nem láttam sok mindent, de annyit tudok, hogy hatalmas. És gyönyörű kivilágítva. De ennyi.

- Ajj! Nincs itthon liszt. Drágám, elmennél a boltba? – szólítja meg aput anyu.

- Nem lehetne máskor? Főzz valami mást! – Naná, hogy a vaternek nincs kedve lemenni a közértbe.

- Nem! Most kell, mert utána szeretnék felkészülni!

- Én is!

- Lemenjek én? – kérdezem. Anyám rám emeli sötétbarna tekintetét. – Megtennéd? De alig ismered a környéket! És sötét is van!

- Nem vagyok már 12 éves! Közel is van, rá is érek. Legalább sétálok egyet. – húzom fel a cipőmet, majd a fogasról leemelem a dzsekimet.

- 2 kiló liszt és 1 csomag sütőpor. Vegyél még magadnak egy újságot! – adja le a rendelést anyu és a kezembe nyomja a pénztárcát és a szatyrot.

Haza felé sétálok. Olyan csendes minden. Gyönyörűek a csillagok. Izgulok. Mi lesz holnap az iskolában? Elfogadnak majd? Hiányzik a régi életem.

Hatalmas dübej üti meg a fülemet. Kiabálások, csattanások. Valami buli van? Ahogy haladok előre, a zaj egyre erősebb. Majd elviselhetetlenül hangos. Elhaladok egy sikátor mellett, ahonnan jön a robaj. Muszáj megállnom és odanéznem. A kíváncsiság erősebb, mint a félelem. Pedig van olyan érzésem, hogy nem kéne megállni…

A sikátor legvégében hatalmas tér lehet, de én ebből csak egy kis részt látok. Éppen eleget. Füst, őrjöngés. Pár srác verekszik, de nem akárhogyan! Mintha valami pankráció lenne! Kalapáccsal, baltával, gumibottal, ököllel és ami a kezükbe akad! Van, aki a bent álló kocsit veri. Elég sokan lehetnek, a hangzavarból adódóan, de csak részleteket látok. Úristen! Ilyenkor nem jönnek a rendőrök?!

A lábam, mintha földbegyökerezett volna. Elképedve nézem az előttem lezajló eseményeket. Ezek… ezek… mindjárt megölik egymást!

Az egyik, eddig háttal álló egyik srác megfordul. A fény rávilágít, így ki tudom venni – ha homályosan is – az arcvonásait. Szétálló, vörös haj és az a mosoly… Van benne valami… ijesztő. És engem néz. Ez az a pont, amikor elfordítom a fejem és elindulnak a lábaim.