6.fejezet

6. fejezet: A pendrive

LJoe~

Nem hiszem el! Ezt a pechet! Na, ne már! Most komolyan ő fog körbevezetni? Pont ő?! Argh…..

Az egész óra azzal telt el, hogy az ofő elmagyarázta, hogy eddig mit vettek, milyen könyveim lesznek, és minél hamarabb szerezzem be azokat stb. A csengő szinte megváltónak ígérkezett, de marha nagyot tévedtem. Ahogy felálltam, rögtön körbevettek újdonsült osztálytársaim és egyszer csak azt vettem észre, hogy már a folyosón vagyok. Mindenfélét összehadováltak, de ettől eltekintve kedvesnek bizonyultak.

- És, befutott az idegenvezetőd! – konferálta be az egyik srác. A vörike lazán odasétált a társasághoz. – Byung Hun, ő itt Yoo Kwon.

Már mióta körbe-körbe sétálunk az iskolában, de még épp mondatot nem mondtunk egymásnak. Ő mindig előttem sétált, és gyorsan elhadarta a dolgokat, én meg pár lépéssel lemaradva próbáltam felvenni vele a tempót és megjegyezni a helyszíneket. Egy cseppet sem zavarta, hogy úgy loholok utána, mint egy pincsi kutya… Aztán valahogy kikötöttünk a tetőn. Gyönyörű volt onnan a kilátás. Viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Olyan fura, hogy tegnap még meg akart ölni, most meg még egy rossz szót sem szólt. De muszáj megkérdeznem. Nem tiszta ez a dolog, olyan homályos. Nem merem… Valahonnan erőt merítek és megtöröm a csendet.

- Figyelj…

- Húszas terem, fizika előadó – vág a szavamba.

- Nem ezt akartam… - van egy olyan érzésem, hogy nem akar erről beszélni. De nekem muszáj tudnom!

- Na? – kérdezett leugorva a korlátról. Biztos, hogy tudni akarom? DE miért van ennyi titok? Türelmetlenül előhúzott valamit a zsebéből, amiből ki vett… egy szál cigit. Ez dohányzik?!

- Kinyögöd még ma? – förmedt rám. Egy hatalmas nagy levegőt vettem és belekezdtem a mondandómba.

-  A tegnapi… - és ennyi. Nem futotta többre.

- Mi van vele?

- Csak… áh, nem tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá…
- Mondtam már, hogy bocs. Egyszerűen csak parancsba kaptam és örülhetnél még, hogy élsz! – emelte meg a hangját. Hát ez remek! Még ő lesz ideges… Ezt nem bírom… Mielőtt gondolkoznék, oda lépek mellé és kiveszem a kezéből a cigit. Éppen csak beleszívtam, de ahogy a tüdőmet elérte a füst, úgy éreztem, hogy megfulladok. A tüdőm szét akart robbanni, a szemembe könnyek gyűltek a köhögés miatt, és ezt a vörike vigyorogva nézte végig.

– Csak vágj, a közepébe aztán hagyj, mert dolgom van. – mondta még mindig fülig érő szájjal. Oké, te mondtad. A cigi megtette a hatását, úgy éreztem semminek nincs következménye. Kellett valahonnan a bátorság, na…

- Mit értettél azalatt, hogy él a bandarendszer és rosszabb, mint a börtön? – tettem fel a kérdést. Erre persze lehervadt az az önelégült vigyor a képéről! Lazán visszaadtam a csikket az ujjai közé, és szembe fordultam vele. Sosem voltam valami magas, az én kemény 171 centimmel, de ez most nem adott akadályt, hogy úgy érezzem, kettőnk közül én vagyok az erősebb. Hiába egy fél fejjel magasabb nálam…

Végül felébredt a döbbenetéből és idegesen elnevette magát. Ennek meg mi baja van?!

- Mi olyan vicces?

- Még azt kérdezed, hogy mi olyan vicces? – tárta szét a karjait. – Hé, most jönne az a rész, hogy dalolva átmászok a korláton és végigsétálva a cserepeken, rúd táncolok egyet az antennák közt, nem? – gúnyolódott elváltoztatott hangon. – Vagy a musicalekben nem ez a szokás? – Ökölbe szorítottam a kezeim. Kezd nagyon elfogyni a türelmem! Majd komolyabb képpel közelebb lépett hozzám. Ööö… ez így nagyon nem jó. Kicsit alábbhagyott a bátorságom…

– Na, ide figyelj, öcsi… Tudom, hogy nem vágod a dolgot, de ne is akard. Okkal mondtam, hogy rosszabb, mint a börtön és hogy miért használom ezt a példát, az csak az én dolgom, vili? Az egész bandarendszer pedig, kurvára nem a te dolgod, oké? Akiknek tudniuk kell, azok tudják, akik nem, azok meg olyanok, mint te. Túlzottan is jól neveltek ehhez az egészhez. – ez nagyon bepipúlt. Ahogy beszélt egyre közelebb jött, és a végén már a galléromat szorította vérben forgó szemekkel. A fenébe… ennek nem így kéne lennie. Kicsit nekitaszított a sárgás színű vakolatnak, mire összeszorítottam az állkapcsomat. Nagyon elkezdett húzódni a tegnapi sebem. Végül elengedett, és zavarodott képpel felkapta a táskáját és lerohant a lépcsőn.

Hát ez remek! Megint behülyült. Csak tudnám, miért akarja ennyire eltitkolni! Jogom van tudni, nem?! Bár lehet, hogy tényleg okosabb lenne kimaradni ebből. Én már nem tudok semmit sem… Amikor leszállt a repülőgép, azt hittem, hogy itt tényleg jó lesz. Nem nagyon akartam elfogadni, hogy a tudtom nélkül rendeztek le a szüleim mindent, sőt még mindig neheztelek rájuk emiatt; de próbáltam azt nézni, hogy nekik ez fontos. Bevallom egy kicsit bíztam benne, hogy tényleg jobb életet élhetünk a fővárosban. De most már csak abban reménykedek, hogy minél hamarabb visszamegyünk Gunsanba!
Odasétálok ahhoz a korláthoz, amin az előbb ez a görény ült. És ekkor észreveszek egy fekete anyagot. Ez a szerencsétlen itt hagyta a pulcsiját… Sóhajtva lehajolok a földre taszított ruhadarabért, és már indulnék a „drága” idegenvezetőm után, amikor valami éles csattanással leesik a földre. Csodálkozva meredek az apró kis tárgyra. Valószínűleg a pulóver zsebéből eshetett ki. Felveszem, és hogy jobban szemügyre vegyem, az ujjaim közt forgatni kezdem. Egy fényes, ezüstszínű pendrive. Ez a ficsúr tényleg egy vadbarom! Ha fontos neki ez az izé, akkor miért hagyta itt? A szememet forgatva zsebre vágom, és elindulok a lépcső irányába, hogy haza menjek. Utolérni már nem fogom, az már tuti. Holnap úgy is találkozunk. Sajnos… A nadrágom zsebében jó helyen van, legalább nem esik ki és nem hagyom el. Ha visszaadom, ajánlom, hogy megköszönje ezt a fáradozást!  Vajon mit tartalmazhat?

Örömmel konstatálom, hogy túléltem az első napomat az iskolában! Nem volt könnyű, azt elismerem, főleg úgy, hogy ez a marha is ott van, de ettől eltekintve egész tűrhető volt. De még csak most jön a neheze: felzárkózni a tananyagokból.
Ahogy beléptem az ajtón, anyu azonnal letámadott. Mindent tudni akart, én meg egy kis átszínezéssel el is meséltem a napomat.

- Igen, anyu, az igazgató mindent papírt elintézett.

- Nem, még egy csomó könyvem hiányzik, de a könyvtár zárva volt, így majd a napokban beszerzem azokat.

- Igen, az iskola hatalmas, semmit sem jegyeztem meg belőle. De, körbevezettek, viszont egy nap alatt nem fogom tudni fejből az iskola minden zugát…

- Az osztályfőnök… Most erre mit mondjak? Matek szakos…

- Dehogy aranyos! Anyu! Rühellem ezt az egyenruhát!

- Ja, kedvesek voltak. Azt hiszem, lesznek barátaim. De azért nem fogják pótolni Nieléket!

Ez után a tartalmas beszélgetés után, anyám vagy másfél óráig ecsetelte, hogy neki mennyire tetszik az új munkahelye, hogy mennyire hiányzott már neki ez az egész, hogy tartozzon valahova stb. Mosolyogva végig hallgattam a beszámolóját, és elkönyveltem magamnak, hogy anyura jó hatással van az új környezet. Eddig is mindig mosolygott, de most szinte kivirágzott. Jó látni, hogy újra a toppon van!
Apám még nem érkezett haza, majd este betoppan, de beszélt anyámmal, és azt mondta, hogy neki is bejön az új munkaadója. Plusz az is kiderült, hogy holnap apunak éjszakai melója lesz, anyunak meg késő éjszakáig bent kell lennie. Szóval enyém lesz az egész lakás. Hurrá…
Felsprinteltem a szobámba, és átnéztem a cuccaim. Füzet, füzet és még több füzet, ami mind üres. Az eddig megkapott tankönyv a matek, az irodalom és a kémia. De azok vannak vagy 200 oldalasak! Ránézek a telefonomra és észreveszem, hogy kaptam egy nem fogadott hívást. Természetesen Chan Hee-től. Végre valami jó is történik! Tárcsázom a számát, majd a fülemhez emelem a készüléket. Kicsörög.

Este 10 óra van. Hulla fáradt vagyok. Túlestem az első szöuli családi vacsorán. Anyám igazi ünnepi menüt készített. Amikor elterelődött a téma rólam, az őseim magukkal kezdtek el foglalkozni, és az unalmas munkával kezdték fárasztani egymást, így úgy döntöttem, hogy magukra hagyom őket és kicsit egy normális társaságát élvezem. Igen, ez a számítógépem. Egyik oldalról ugrottam a másikra, de ez is unalmassá vált. A közösségi oldalakon egy csomó ismerős felkérés érkezett, amitől egy kicsit boldogabb lettem. Fáradtan lehajtottam a laptopom tetejét, és nyújtózkodva hátra dőltem a széken. És ekkor megakadt a szemem valamin. Ott árválkodott az éjjeli szekrényemen. Nem tudom, miért, de elfogott a kíváncsiság. Vajon mit tárolhat benne? A fejemet megrázva próbáltam észhez téríteni magam, hogy ez nem helyes. Más cucca, más élete, nem nyúlhatok bele. De nem fogja megtudni! És győzött az ördög. A laptopomat felkapva az ágyra vetődtem, és a pendrive felé nyúltam. Ha le van védve, akkor úgy sem tudok vele mit kezdeni. Bedugtam a gépbe és vártam, hogy felismerje a rendszer. Belementem az egyetlen mappába. Semmi sem volt rajta, csak egy dokumentum. Megnyitottam a fájlt.
Egy videó töltött be. Olyan, mint amit a híradókban szoktak vetíteni, ha kirabolnak egy trafikot vagy egy bankot, és a biztonsági kamera felveszi az egészet. Ez is pontosan olyan volt: fekete fehér. A felvétel egy elhagyatott épületben készülhetett; a falakon kisebb sötét foltok voltak, gondolom az annak a következménye, ha lemállik a vakolat, viszont a berendezés, a bútorok teljesen újnak látszottak. A videón pár ember mozgolódott. Tisztán látni lehetett, ahogy feltörik a zárat az ajtón, majd besétál… egy, kettő… összesen hét ember. Fél arcukat csak egy kendő takarta. Valamit kereshettek, mert mindegyik tag buzgón kutakodott. Kinyitogatták az összes fiókot, a bent lévő kanapét szétszedték, a könyvespolcnak tűnő bútordarabot eltolták a helyéről, a háta mögé néztek. Az egész szobából hatalmas felfordulást csináltak. Könyvek hevertek a padlón, a falra függesztett képek félig lógva takarták a falburkolatot. Egy perc alatt a tisztaságról árulkodott helyiségben egy leejtett tűt sem lehetett volna megtalálni. Egyikőjük a papírok között matatott, míg egy másik a számítógépben ügyködött. Valószínűleg a kódot akarta feltörni. Egy idő után mindannyian a gép köré gyűltek. Valami fontosa dologról beszélhettek, mert elég hevesen mutogattak. Viszont ezt abbahagyták és mozdulatlanul a gépet kezdték bámulni – megtalálhatták, amit kerestek. Közelebb hajoltam a monitorhoz, hogy jobban lássam az eseményeket. De akárhogy nézelődtem, nem történt semmi. Összeráncoltam a szemöldököm, mert nagyon úgy tűnt, hogy lefagyott a felvétel. Mind a hét betörő ugyanabban a pózban maradt. Most komolyan lefagyott a gépem?! Már éppen újra akartam indítani az egész berendezést, amikor majdnem szívinfarktust kaptam. Halálosan egyszerre az ajtó felé fordultak. A fenébe, hogy nincsenek hangok! Legalább érteném, hogy miről is van szó! Arra a következtetésre jutottam, hogy valamit hallottak, valami zajt, ami miatt elég sietősre vették a figurát. Amit csak tudtak vissza dobáltak a helyére, de így csak még nagyobb kuplerájt csináltak. Az egyik belenézett a kamerába, és közelebb jött, így kitudtam venni az arcvonásait - bár a kendő eltakarta a fél arcát, a szemről és a haja állásából felismertem az illetőt. Az az arc, már szinte örökre belevésődött az elmémbe. Yoo Kwon. Meglepetésében a szeme kidüllett, hirtelen hátrafordult, majd ismét farkas szemet nézett a kamerával. Szerintem észrevehette, hogy az egész kis akciójukat egy biztonsági kamera rögzítette és szólt a társainak. Egy másik tag ment Yoo Kwon mellé, akinek felzselézett haja volt, és sokkal mandulább vágású szeme. Ő is hátra nézett, és valamit mondhatott a számítógépet kezelőnek, mert az hátra sem fordulva egy felfelé mutató hüvelykujjal válaszolt. Visszafordult és beleintett a kamerába. És itt elsötétült a képernyő. A videónak vége lett…
Eléggé lesokkolt az, amit láttam. Megrökönyödött képpel hajtottam le a laptopomnak a tetejét. Mit is láttam?! Egy rablást, egy birtokháborítást… teljesen mindegy, hogy mit, az hót ziher, hogy olyanba ütöttem bele az orrom, amiből jó nem sülhet ki. A vörös rajta van a felvételen… Ez a srác elkövetett egy olyasmit, amiért börtönbe is kerülhet. „Parancsba kaptam, hogy tegyelek el az élők sorából.” Visszhangoztak a fejemben a szavai. Az első találkozásunkkor is rájöttem, hogy ő egy balhés személyiség. Sőt, amikor megláttam abban a sikátorban, már akkor tudtam, hogy jobb ha elkerülöm. Viszont most nálam van az ő cucca. Egy pendrive, ami akár le is buktathatja. Párnát szorítottam az arcomba és elkezdtem jobbra-balra gurulni az ágyon. Mi francért kellett nekem megnézni?!