3.fejezet

3.fejezet: Egy átlag nap Seoulban

 

~U-kwon

… Még egy nap az életemből, amit idiótasággal töltöttem el. Alig vagyok még tizennyolc, de néha úgy érzem, hogy kevés van hátra és az eddigi napjaim is elrontottam valahol.
Seoulban születtem és itt is éltem világ életemben apámmal és a bátyámmal, akivel nem tartom a kapcsolatot már évek óta. Anyám régen elhagyta a családot, ezzel apára hárítva mindent.
Mindenki úgy oda van azzal, hogy Seoul fantasztikus hely, Seoul Dél-Korea fővárosa, Seoulban megvan a jövő… De sose gondolnak arra, hogy mik játszódnak le az után, hogy lemegy a nap és kigyúlnak a gyenge utcai lámpák. Már ahol vannak… Sok helyen, vagy szimplán nem mertek lerakni, vagy lerakták, de senki nem talált olyan villanyszerelőt, aki bekötötte volna azokat.
Megértem őket… Ha az ember nem abban a közegben születik és nő fel, akkor kevés a túléléshez való esélye.
Szinte óránként megesnek a balhék, ha pedig egyszer indul a banzáj, ott nincs megállás, előkerülnek a kések, fegyverek, vascsövek és a baseballütők is és addig folyik a harc, amíg valaki rá nem hívja a bagázsra a rendőrséget. A kultúra a nullával egyenlő szintet horzsolja, s bár van néhány értelmesebb ember, az is vagy idős túl idős, vagy pedig még túl fiatal, hogy tudjon bármit is tenni a bűnnel szemben.
Ha az ember nem szokja meg, választhat, hogy megszökik vagy meghal.
És, hogy honnan is tudom én ezeket mind?
Egyszerű a válasz definíciója…
Nyakig benne vagyok én is a dologban, de nem tehetek ellene semmit, mert amiket láttam és hallottam eddigi életéveim alatt, nagyon durva dolgok… Ha elmerném hagyni ezt a közeget, az egyenlő lenne a halállal.
Most így jobban belegondolva, hogyan is kezdődött ez az egész?
Talán tizennégy lehettem… Naiv és fiatal… Jó, oké, hogy most se vagyok öreg, de akkor tényleg nagyon éretlen voltam…
Nem tudtam úgy értelmezni, felfogni, hogy mi is a jó és a rossz.
Talán, ha lettek volna normális szüleim és esetleg egy olyan testvérem, aki segített volna, akkor nem állnék itt így.
Soha senki nem állt mellém a bajban, így kiedződtem az évek alatt annyira, hogy az egyik leghírhedtebb bandába tartozhassak.
Igazán ez se különb a többitől, hiszen összetartás az nincs, mert megteszed, vagy vége… az életednek.
Kellemes, tudom. De, ha egyszer ez jár… Ezt kapom, pedig soha nem voltam rossz. Eltekintve az utóbbi négy-öt évtől.
Anyám egyszer azt mondta, hogy kövessem az álmaim… és akkor lépett le.
Követném, de az olyan nehéz lenne.
Világ életemben táncos akartam lenni, de a táncterem helyett az utcákat jártam és a tornacipő helyett a vérrel borított kezeimet tisztítottam.

- Ya, már megint elmerengtél! Ne akard, hogy megint szóljak Ziconak! – csapott tarkón P.O. Vagyis eredeti nevén Pyo JiHoon. Na, ez egy másik dolog… Minden embernek (na, jó, szinte minden embernek) álneve van. Hogy miért? Talán, mert azzal még keményebbnek tűnnek vagy esetleg, ha olyan rosszakarója van, aki házhoz megy, ne találja meg olyan könnyen. – Hallod?! – csapott megint a nyakamra.
- Jó, bocs…
- Cseszed, itt nincs bocs! Ugye emlékszel, hogy mi volt a múltkori őrjáraton is, amikor „agyilag” – idézőjelezett a kezével – máshol jártál? Látod ezt a gyönyörű kötést? – hunyorgott rám, miközben felhúzta a pólóját és kivillantotta a félig átvérzett kötését. – Kurvára fáj még mindig. Csak azért, mert megvédtelek.
- Jó, haver bocs már, csak kicsit el vagyok magamban. Mondtam már, hogy ezer meg egyszáz hálám a múltkoriért és sajnálom, hogy megsérültél.
- Ha nem bírnám annyira a burád, akkor tudod, hogy hol lennél… - hunyorgott rám még egyszer, aztán hátba vágott és elsétált mellettem.
- Tudom… - motyogtam és utána indultam.
De, ha te figyeltél volna még régebben, akkor nem kéne itt szenvednünk… - tettem hozzá még magamban.
Néhány percig csak unott arccal battyogtam utána, aztán megtorpant előttem és lemerevedett.
- Mi van? – suttogtam halkan, hogy csak ő hallja.
- Valaki… - motyogta és előre mutatott, majd a zsebébe nyúlva kikapta onnan a kis kézi pisztolyát és az egyik konténer melletti árnyra szegezte. – Oké tesó tudom, hogy ott vagy! Gyere elő, vagy szétlőlek! – kiabálta hangosan.
Az árnyék megremegett, majd hirtelen mozdulattal felborította a konténert és felénk kezdett rohanni.
- U-kwon! – üvöltött rám P.O, de későn kapcsoltam, felborított az a melák és átugorva rajtam, a rejtekünk felé sprintelt. – Állj meg te szemét! – ordibált utána a társam, de mind hiába. – Vakard már fel magad, te balfasz! Ha ez bejut, ágyelők leszünk Zico szobájában! – rivallt rám, majd egyszerű mozdulattal felrántott állásba és a behatolónk után iramodott.
Szerencsétlenül álltam egy darabig, aztán előszedve a zsebemből a késem, én is követtem őket. Rohantam, ahogy bírtam, hogy ne maradjak el, mert nekem annyi, ha ez a csávó bejut. A sikátor szűk részein keresztül egyre csak közeledtünk a rejtekhez.
Eszeveszett tempóban folytatták a macska-egér játékot, én már ájulás szélén álltam, de a sérült P.O. még bírta.
A nagy kergetőzésben eldördült egy lövés. Megtorpantam, mert bármennyire is hozzá vagyok szokva ehhez a hanghoz, mindig megijedek tőle, vagy ha nem is teszem tele a nadrágom, akkor is megilletődök.
Figyelmesen fürkésztem magam előtt az utat és ahogy a tekintetem vándorolt előre megpillantottam a falnak támaszkodva P.O-t ahogy lihegve a fegyverét szorongatta. Elmosolyodtam, ahogy pár méterre előtte kiszúrtam a csávót elterülve a földön. Körülötte egész szép kis vértócsa kialakult, szóval jó helyre talált a golyó…
Az a kezdetleges mosoly persze azonnal lehervadt a képemről, ahogy megpillantottam Zico vérben forgó szemeit és dühös arcát.
Hirtelen P.O összeesett én pedig ott álltam szerencsétlenül, a késemet szorongatva egy hullával és egy félájult társammal.
Szép kis csendélet, nem? Főleg, hogy a következő hulla én leszek…

- Vigyázz! – üvöltötte mögöttem Taeil és arrébb lökve engem megmentett egy felém repülő vasdarabtól. – Szedd már össze magad! – rángatott meg a vállamnál fogva, majd kitért egy tégla elől és ököllel viszonozta a támadója gesztusát.
Pont időben fordultam meg és sikerül elkapni egy maszkos férfi karját, majd kicsavarva azt az én oldalam helyett, az ő nyakába állítottam a pillangó kést.
Felkaptam a hozzám legközelebb álló kemény dolgot, ami szerencsémre egy kalapács volt és a tömeg közepébe vágódva csapkodódni kezdtem. Pont fel akartam rántani, amikor valaki kirántotta a kezemből és nagyot taszítva rajtam nekivágott egy autónak. felnyekkentem és szinte lefolytam a motorháztetőről.
Megdörzsöltem a tarkómat és tébolyogva felhúztam magam. Elvigyorodtam, mert egy iszonyat jó bosszúmódszer csalta be magát a fejembe.
Csupán véletlenül elnéztem az utca felé és egy ijedt arcú fiút pillantottam meg, ahogy engem nézett. Kifejezéstelenül végigmértem, ahogy egyik pillanatról a másikra, szinte elrohant és akkor hirtelen nem érdekelt, hogy mit látott, ám aztán beugrott az egyik szabály, amit Zico belénk vert… Lehervadt a vigyorom és komor arccal hessegettem ki a vezérünk dühös arcát a lelki szemeim elől.
„Élve nem maradhat szemtanú!” – vízhangoztak a fejemben a vezérünk hangjai.
Szegény fiú… Pedig ahogy elnézem, velem egykorú lehet.
Végigmértem a bagázst és úgy véltem, hogy ha el is megyek, akkor se lesz nagy baj.
Megráztam a fejemet, hogy abbamaradjon a szédülésem, majd a srác után támolyogtam.
Először csak utána néztem, hogy nem-e a szemem vacakol, de aztán láttam, ahogy szapora léptekkel szinte már rohan egy jó pár méterrel távolabb.
Fájdalmasan felsóhajtottam és futni kezdtem utána.
A mellkasom fájdalmasan szúródott, de nem törődhettem a fájdalommal. A homlokomon izzadtság és enyhén véres keverék folyt végig, marva a sebeimet, horzsolásaimat.
Kezdtem utolérni a fiút, és amikor már csak pár lépés választott el tőle, elkaptam a felsőjét és a falhoz vágtam. Kicsit elméreteztem az egészet, mert a vékonyka teste marha nagyot csapódott a hideg vakolathoz.
Felnyekkent és rémülten figyelte az arcom. Szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem megszólalni. Gyomron ütöttem, ami miatt felhördült és összegörnyedt, de visszaszorítottam a falhoz és ugyanoda adtam a párját.
Kicsordult egy könnycsepp a szemeiből és kibuggyant egy kis vér a száján.
Elengedtem, ami miatt a földre rogyott és vadul köhögni kezdett.
Kicsit aggódni kezdtem miatta, ami miatt meginogtam egy pillanatra, de Zico arca felvillant előttem és elhessegettem az aggodalmam. Semleges arcot felvéve nekidőltem a falnak, majd figyeltem, ahogyan összekuporodva a hasát szorítja.
- Mit láttál?! – morrantam fel, amire megugrott és nyöszörgött párat. – Válaszolj! Mit láttál?! – kiabáltam rá hangosan.
- Sem- Semmit… - nyekeregte halkan és fájdalmasan.
Tépett a lelkiismeret, amiért egy vadidegen és ártatlan fiút kell így megkínoznom, miközben lehet, hogy igaza van és nem látott semmit.
- Igazán? – hunyorogtam rá, majd mellé guggolva a hasára tenyereltem.
Kitágult szemekkel meredt rám és üvöltésre nyitotta a száját, de egy hang nem jött ki a torkán.
Ahogyan rám nézett valami furcsa volt a szemeiben. Tényleg nem vágta a dolgot.
Abban a pillanatban elszállt minden düh és parancs, lehuppantam a hideg járdára majd a könyökömet a térdemre téve a tenyerembe hajtottam a homlokom.
- A kurva életbe is! – dünnyögtem és hátra markoltam a hajam.
Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Felsóhajtottam, majd segítettem neki felülni, amire iszonyatosan értetlen arcot vágott.
- Figyelj öcsi… Bocs, csak parancsba kaptam, hogy takarítsalak el az élők sorából. – szuggeráltam az arcát, ami rémületet sugallt.
- A- Akkor most… Meg akarsz ölni? – suttogta reszkető hangon.
Beleharaptam az alsó ajkamba és picit megráztam a fejem.
- Meg kéne, de nem foglak… Új vagy itt, mi?
Nem válaszolt csak bólintott.
- Látom… Ha régebb óta lennél itt, tudnád, hogy sötétedés után soha nem szabad kijönni, mert veszélyes. És nem csak azért, mert kirabolnak, vagy megvernek… Azért is, mert itt él a bandarendszer. Rosszabb, mint a börtön… - morogtam el az utolsó mondatom.
- U-kwon!! Hol a picsában mászkálsz már?! – hallottam Taeil dühös hangját.
- Kölyök, most szépen fogod magad és hazasprintelsz, magadra zárod az ajtót és senkinek nem beszélsz az egészről, vili? – ráztam meg a vállánál fogva, aztán a tekintetét keresve felrántottam állásba.
Bólintott és a hasára szorítva a kezét hátrált pár lépést.
- Bocs a hasad miatt… - húztam el a számat, majd megvárva, amíg eltámolyog valameddig, aztán hátraarcot vágva visszasiettem a bunyó helyszínére.
Minden tiszta törmelék, szilánk és vér volt, a társaimmal egyetemben. Hullák és szétkaszabolt ruhacafatok, véres kések, vascsövek és szétszedett pisztolyok hevertek a földön szétszórva.
Megálltam segíteni P.O-nak, mert pont B-Bomb sérült karját kötözte.
- Hol a pöcsömbe voltál, he?! – kapta el a nyakam Zico.
- S- Sajnálom… - nyekeregtem levegő után kapkodva.
- Mit sajnálsz, mi?! Azt, hogy beszartál és menekültél?
- F- Félre érted… Azt hittem, hogy egy srácot láttam, de csak képzelődtem! – hebegtem miközben a nyakamról fejtegettem le az ujjait.
Felmordulva rászorított egy utolsót a torkomra, majd levágott a földre.
Ezt megúsztam… Legalább is, még eddig.
Remélem nem lesz baja a kölyöknek.