4.fejezet

4.fejezet: Az új iskola

~L.Joe

Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Mi történik? Egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lábamat. Minél hamarabb otthon akartam lenni.

Hátra se kellett néznem, hogy tudjam valaki követ. És egyre közelebb van. Hiába futottam, beért és akkor erővel vágott a falhoz, hogy azt hittem eltört a gerincem. Felnéztem a támadómra és benne a vörös hajú srácra ismertem benne. Már éppen könyörögni akartam, hogy ne bántson, amikor irtózatosan nagy fájdalom árasztotta el a testem. Összeakartam esni, de a fiú megtartott és még egyszer gyomron vágott. A fájdalomtól könnyek öntötték el a szemem, a számban meg éreztem a vér össze nem téveszthető savas ízét.
Végül elengedett, aminek a következtében a földre rogytam, majd köhögő roham tört rám.
- Mit láttál!? – üvöltött rám, mire a testem reflexszerűen megrándult. – Válaszolj! Mit láttál?!
- Se-Semmit. – hebegtem a félelemtől és a fájdalomtól lebénulva.
- Igazán? – guggolt le mellém, majd rátenyerelt a gyomromra. A fájdalom újboli villámként ütött belém. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Mikor álmodban kiabálni szeretnél, de nem tudsz. Ez most olyan volt. Csakhogy ez a valóságban játszódott le.
Kérlelve néztem kínzómra. Miért kell nekem ezt elszenvedni? Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Nem is ismerem ezt a gyereket, most látom életemben először! Akkor miért bánt? Még csak pá órája vagyok Szöulban, de az az érzésem, hogy mindjárt meghalok!
Aztán hirtelen megváltozik a srác arckifejezése. Zavart, értetlen képet vág, a szemében megbánást és sajnálatot fedezek fel. Nem tudom, hogy mi játszódik le benne, de valami biztos nincs rendben. Lehuppant a járdára és a tenyerébe temette az arcát.
- A kurva életbe is! – morogta és idegesen beletúrt a hajába. Majd legnagyobb meglepetésemre megfogta a karom és felsegített a földről. Most hirtelen nem nagyon vágom, hogy honnan jött ez a kedvesség, amikor az előbb még péppé akart verni.
- Figyelj, öcsi… Bocs, csak parancsba kaptam, hogy takarítsalak el az élők sorából. – mondta. MI?! De mégis miért? Nem…nem lehet… Miféle szadista állat ez?!
- A-akkor most… Megakarsz ölni? – suttogtam. A hangomra nem is ismerek rá. Rekedt, meggyötört és talán egy fokkal magasabb is.
- Meg kéne, de nem foglak… Új vagy itt, mi? – kérdezte óvatos mosollyal az arcán. Nincs erőm válaszolni, csak a fejemmel jelzem a nemleges válaszom.
- Látom… Ha régebb óta lennél itt, tudnád, hogy sötétedés után soha nem szabad kijönni, mert veszélyes. És nem csak azért, mert kirabolnak vagy megvernek… - Itt bocsánatkérően rám nézett. – Azért is, mert itt él a bandarendszer. Rosszabb, mint a börtön… - igen látványosan elfintorodott. Vajon börtönben is volt? De hisz olyan fiatal! Talán annyi idős lehet, mint én… De ekkor egy igen éles hang töri meg a köztünk beállt csendet.
- U-kwon! Hol a picsában mászkálsz már?! – Látni nem látom, hogy ki üvöltött, de abban biztos vagyok, ha nemrég látott sikátorban van. Az U-kwonnak nevezett fiú biztos ismeri, mert elég sietősre vette a figurát.
- Kölyök, most szépen fogod magad és hazasprintelsz, magadra zárod az ajtót és senkinek nem beszélsz az egészről, vili? – rázta meg a vállam a nyomatékosság jeleként. Majd egy határozott mozdulattal talpra rántott. A hirtelen jött mozdulattól a gyomromba éles fájdalom hasított, ezért felszisszentem. A vörös érdeklődve méregetett és csak ekkor vettem észre, hogy az arca tiszta kosz, a szája sarka fel van repedve, a homlokát pedig karcolások, horzsolások díszítették. Halántéka táján egy vékonyka vércsík húzódott, ami lefolyt arccsontjáig.
- Bocs a hasad miatt… - húzta el a száját. Nem válaszoltam, csak megfordultam és próbáltam megfogadni a tanácsát, és hazamenni. Persze ez nehézkes volt, hisz minden mozdulatnál éles fájdalom járta át a testem minden porcikáját. Alig mehettem pár métert, amikor visszafordultam. A fiú már nem volt ott. Senki nem volt ott. Egyedül voltam…

- Byung Hun, hol voltál eddig? – kérdezi anyám szigorúan, amikor belépek az ajtón. DE ez a harag rögtön elpárolgott, amikor meglátott. Koszosan, véresen, megtörten.

- Úristen, mi történt? JinWoon, azonnal gyere! – kiáltott anyu. Mindketten odaszaladtak hozzám és aggódva végig tapogattak. Na, most mit kamuzzak? Csak nem mondhatom, hogy: Semmi baj, csak megakartak ölni és a csodának köszönhetem, hogy még élek… Kicsit para lenne…

- Anyu, anyu! Nyugi! – hámozom le anyám kezeit magamról. Irtózatosan fáj mindenem, de ezt ők nem tudhatják. Ezért mosolyt erőltettem az arcomra és nyugodtan beszélni kezdtem. – Csak hazafelé nem égett az egyik villanyoszlop és ezért nem láttam, hogy van egy kis út hiba. Én meg szépen megbotlottam és elestem. Rá egy kőre…

- Biztos ez történt? – kérdezte apu furcsán méregetve. Láttam a szemén, hogy nem hiszi el. Drámaian felsóhajtottam.

- Nem… - Szüleim lélegzet visszafojtva várják a mondandóm.  – Nekimentem a villanyoszlopnak is. – halványan elmosolyodok. Ez hatott. Mindketten megkönnyebbülve fújták ki az eddig bent tartott oxigént.
- Ez nem volt vicces. – motyogta anyu. Nem, tényleg nem volt vicces. HA tudnák, hogy mi történt valójában…



Nyugi Byung Hun, nyugi! Csak lélegezz mélyeket: be és ki! A francba ezzel a nyakkendővel! Mindjárt megfulladok! Éppen az új iskolám kapujában ácsorgok és próbálom rávenni magam, hogy bemenjek. A diákok csak özönlenek és özönlenek az épületbe. Na jó, akkor gyerünk! De olyan feszélyezve érzem magam az egyenruha miatt! Eddig sose kellett hordanom, most persze muszáj…
Még mindig bicegek és ha úgy mozdulok, akkor van, hogy megbénít a fájdalom. A gyomrom tájéka tiszta kék-zöld folt. Alig bírtam aludni, mert az idegesség mellett a fejemben újra – és újra lejátszódtak az események. „Mert itt él a bandarendszer.” – visszhangoztak a fejemben a srác szavai. Mit akart ezzel mondani? Milyen bandarendszer? Mit jelent ez az egész?! Aish… Összeborzoltam a hajam, hogy valahogy levezessem az idegességem.
A portánál áll egy fickó. Szürke öltönyt visel a kissé őszes fazon. Nem lehet túl öreg, de az arcán lévő ráncok azt sugallják, hogy bizony felette is eljárt az idő. Rögtön kiszúrt a tömegben. Mondjuk nem volt nehéz… Amilyen idiótán ott állok a diákok között, bárki megmondta volna, hogy csak én lehetek az új tanuló…
- Lee Byung Hun? – kérdezi tőlem az öltönyös. Válasz képen csak bólintok.
- Remek! Um Ki-joon vagyok, ennek az iskolának az igazgatója és fenntartója.
- Öhm… Nagyon örülök, uram! – makogom.
- Jöjjön! Elintézünk pár formaságot, aztán megmutatom, hogy melyik osztály lesz az öné. – ahogy ezt elmondta, megfordult és elindult. Követni akartam, de ekkor olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Szinte lyukat égetett a hátamba a tekintete. A szemmel keresni próbálom az illetőt, de egy ismerős arcot se találok. Végül az igazgató után rohanok.
A diri odakísért az osztályom ajtaja elé. Vettem pár mély lélegzet és beléptem a terembe. A bent lévők azonnal elhallgattak és kíváncsian figyeltek.
- Jó napot mindenkinek! – köszöntötte az osztályt az igazgató.
- Jó napot igazgató úr! – felelték kórusban.
- Tanár úr! Már biztos értesült arról, hogy új diák érkezett. Beszeretném mutatni mindenkinek Lee Byung Hun-t! – mutatott rám, én pedig szégyenlősen meghajoltam. A többiek is hasonlót produkáltak, csak ülve. Ami elég hülyén nézett ki. Az igazgató ezután elhagyta a termet. Gyorsan átfutottam az osztályt a tekintetemmel, amikor észrevettem egy ismerős arcot. Elállt a lélegzetem. A fejemben képek hada jelent meg: a bunyó, ahogy menekülök, amikor gyomorszájba vágnak, ahogy felsegítenek a földről… A tegnapi vörös srác ugyanolyan meglepetten néz rá, ahogy én ő rá. A testemet félelem járta át, ugyanaz az érzés, amikor azt mondták, hogy meg akarnak ölni.
- Mit is mondott, mi a neve? – hallottam meg osztályfőnököm hangját.
- Lee… Lee Byung Hun. – hebegtem. Majd az egyetlen üres hely felé indultam. A mozgás azonban alig akart sikerülni. Mintha megbénultam volna a fiú látványától… Próbáltam úgy tenni, mintha nem okozna gondot leülni a helyemre, de a gyomrom összerándult, hacsak a vörös srácra gondoltam.