34.fejezet

U-kwon~

Az egész életem egy nagy semmi. Ki vagyok? Hol és mégis miért élek? Sose tettem semmi maradandót, kivétel, hogy öltem. Nem sok ember vére szárad a kezeimen, de még így is magamra ragasztottam a jelzőt… Gyilkos.
Nem is tudom mi vitt rá az elsőre. Oh, de mégis, elvégre ezt sose lehet elfelejteni. A többiek szórakoztak velem, mikor még nem voltam teljes jogú tag. Valahogy be kell avatni a gyereket. Egy ártatlan kismacska és mégis hatalmas nyomot hagyott a lelkemben. Azért mégis csak tizenévesként, szűz lélekkel kellett hidegvérrel agyonlőnöm egy gyámoltalan kölyök macskát. Fertelmesen hangzik és az is volt. De meg kellett tennem, hogy elfogadjanak. És ez még mindig jobb volt, mint P.O kiképzése, amiről nem beszél soha senkinek. Jobban is teszi, hiszen menten sokkot kapna az illető. És én szemtanú voltam, mint minden egyes gyilkosságánál. Társak vagyunk, vagyis voltunk…
És most? Itt van L.Joe, aki nem fogja megúszni anélkül, hogy vér ne tapadjon a kezéhez. Előbb, esetleg utóbb… a sorson, vagy pedig a többiek szadista vágyain múlik. Lehet az egy ártatlan kisállat, egy idős ember, vagy pedig egy gyerek… Azok a mocskok nem ismernek határt az undorító dolgaikban. De amit biztosra tudok; a lehető legtovább megpróbálom megkímélni a patyolat lelkét a piszoktól.

Morogva kelek ki az ágyból, ugyanis nem megy nekem ez az alvás dolog. Sose volt bajom, irigylésre méltóan tudtam volna végigdurmolni egy világháborút is, és most mégis… a legapróbb neszekre, bútorok által produkált picike roppanásokra is képes vagyok felkelni. Esküszöm, megzakkanok már csak attól is, hogy az alattunk lakó idős bácsika hortyog, pedig nem is hallani. Leszedtem a fali órákat, kivettem az elemeket, hogy ne kattogjanak, helyette a fejemben hallom a kattogást. Elegem van…
Hajnali négy, Byung Hun szobájában csend honol, mint szokás szerint. Furcsa nekem nagyon… Alig eszik, edzésnél csak nyújtózkodik és picit erősít, nem jön bunyózni. Teljesen beesett az arca, a szemei karikásak, pedig alszik rendesen. Legalábbis szerintem. Olyan, mint egy élőhalott. Ha szólok is hozzá, csak morog és válasz nélkül egyedül hagy a helyiségben. Két percnél többet nem sikerül vele egy helyen töltenem. Evésnél is a kanapéra ül, nekem háttal, majd a szinte érintetlen tányérját teszi vissza a konyhapultra. Ha akarnék, se tudnék fogást találni rajta, hogy visszaszerezzem a társaságát. A beszédre se tudom még incselkedéssel se rávenni. Tél van, nem éri nap és teljesen meg van fakulva a bőre. Beszélnem kéne vele, de nem tudok és amúgy is csak veszekednénk. Mióta elrontottam mindent a csókkal, elhidegültünk egymástól, oda az a baráti hangulat, csak sivár, sötét és élettelen köztünk a levegő.
Apropó levegő, nem is lenne rossz kicsit kimozdulnom. A térdig érő hó nem igazán zavar és a mínusz tizenhét fok sem, így felöltözök és lemegyek. Még Byung Hun karácsonyi ajándéka sincs meg. Azt se tudom, mi legyen. Alig ismerem a lelki világát. Nem tudom, hogy miért rajong… Könyvek? Régi lemezek? Makett figurák? Verses kötetek? Antik tárgyak? Felnőtt magazinok? Nem tudom… Nehéz dolog, még csak a gondolkodás is, ha ennyire távol vagyunk egymástól.
Csak hagyom magam a lábaimnak, hogy vigyenek magukkal. Hajnal gyanánt még igazán semmi sincs nyitva, sok helyen a kirakat sincs megvilágítva. Az ég tiszta, kivételesen most még köd sincs. A sötétebb részeken a csillagokat is látni lehet az égen.
Csak kevergek a belvárosban, nézem az útköveket és számolgatom a pontosságukat. Talán már öt óra is lehet, vagy fél hat. Ki tudja? Hideg van, viszont szerencsére nem érzem a kabátomnak köszönhetően.
Ahogy telik az idő, úgy telik meg ismét élettel az utca, az emberek kinyitják üzleteik és annak ellenére, hogy még nem virradt meg, vidáman kapcsolódnak fel a neonlámpák, kínálgatva a kirakat holmijait. Játékok, bútorok, ruhák, műszaki cikkek, könyvek… Minden, pompásabbnál pompásabb színekbe, a karácsony hangulatával, feldíszített fenyők, mikulás sapkák, mézeskalács házikók.
Gyönyörű, de valahogy mégis taszít. Vonzza a szemem a látvány, az érzéseim el akarnak húzni innen jó messzire. Nem értem az okát. Lehet, hogy az emlékeim kínoznak. Apával és anyával sokat jártunk le a karácsonyi vásárokba, hárman kerestünk Junsunak ajándékot. Igen, biztos ez a baj… Itt az utca végén volt régen egy bódé, ahol egy öreg néni ácsorgott, fagyöngyöt árult. Anya mindig kapott apától és a sapkájára tűzte, ezután bármikor megálltunk valahol megcsókolták egymást, én pedig igazi kisgyerek módjára fintorogtam és rájuk szóltam, hogy ez igenis undorító és előttem nem illik olyat csinálni. Bele se tudtam volna gondolni, hogy pár év után az a merő nagy szerelmük megszakad és anya eltűnik az életünkből.
A lábaim csak visznek magukkal, már lassan annyira át vagyok fagyva, hogy nem is érzem a hideget. Keresek valamit, de én sem tudom, hogy mit. Olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Annak is egy logikus megoldása van, hogy gyújtsuk meg a szénát, majd az ha leég, a hamuból ki lehet kotorni a tűt. De ezt a való életben nehéz alkalmazni… Csak nem fogok felgyújtani valamit vagy valakit. Ez a gondolat is csak egy felesleges, tématerelő dolog. Az eszem, vagyis az a kis semmi is ellenem dolgozik, nem akar segíteni az ajándék dologban.
- Fiatalember…
Elsőre fel sem tűnik az elhaló, idős hang. Másodjára is megszólít, mire már a hideg is belém áll. Meglepetten nézek a hang irányába. A hang tulajdonosa egy alacsony, vékony öreg nénike, két nagy dobozzal maga mellett. Egy kis kötött felső pihen a hátán és kendő a fején. Ősz, hosszú haja a vállára lóg, tincsei közt pedig apró kis hó és jégdarabok sunnyognak. Hogy nem fázik?
- Igen? – kérdezek vissza és teljes testtel felé fordulok.
- Kérem, segítene elvinni ezeket a dobozokat? Nem kell messzire, de én már nem bírom őket. – mondja ezt meleg mosollyal a sápadt, ráncos arcán. Olyan ismerős, pedig soha az életben nem láttam.
Bólintok, és mellé lépve felveszem a két dobozt. Jó nehéz mind a kettő, vajon mit vihet benne? Mintha téglák lennének benne. Nem kérdezek semmit, továbbra is az ajándékon gondolkodok. A néni nyomában lépkedek, folyamatosan azon merengek, hogy hogyan nem fázik. Mínusz tízen fokok vannak, ő pedig ilyen vékonyan van felöltözve.
- Nagy dilemmában van, igaz? – kérdezi, szinte észrevehetetlen. Felkapom a fejem és két nagyobbat lépve felzárkózok mögé.
- Hát… Nem is tudom. – adom meg a válaszom. Idős hölgy… Sokat megélhetett, talán tud tanácsot adni. – Tudja, van egy barátom… Vagyis nem barátom, inkább társam. Hamarosan itt van a karácsony és nem tudom, mivel ajándékozzam. Bármennyire is volt közel hozzám, most olyan távol van, hogy szinte nem is érzem, hogy velem lenne. Szeretném ismét boldognak látni, de mindent elrontottam egy apró dologgal.
Ez így hangosan kimondva furcsa számomra. Sokszor már magamnak is olyat tudok hazudni, hogy elhiszem. De ez az igazság. Szeretném ismét mosolyogni látni. Keresem ugyan azt a mosolygós kisfiút, akit még azelőtt a csók előtt ismertem. Nem azt a lelki roncsot, aki most húzta fel a falat kettőnk közé és zárta be magát a bátyám régi szobájába.
A néni nem válaszol, így csendben haladunk. A hó finoman ropog a talpunk alatt, a dobozban való ismeretlen, súlyos dolgok halkan csörögnek. Mintha csengettyűk, esetleg fa dolgok lennének benne.
- Itt is lennénk. – mondja. Megtorpanok és odanézek. Egy pillanatra elgondolkozok. Megint nagyon ismerős minden. Egy kis üzlet, kopott, régi és tényleg pici. A kirakatban fafaragások, visszafogott színű régi porcelán étkészletek és öreg gyerekjátékok ácsorognak. Nincs megvilágítva, ezért nem is vonzza a kíváncsiskodó tekinteteket.
Vékony, csontos és hosszú ujjaival egy nagy kulcsot kotor elő a ruhája zsebéből, majd kinyitja az ajtót és belép előttem. Utána megyek. Fájdalmasan nagy lépést kell tenni, hogy be lehessen menni az üzletbe, ugyanis nincs csak egy nagy lépcsőfok.
Bent szokatlanul jó idő van. A néni leveszi a hátáról a kis kardigánt, majd elveszi tőlem a dobozokat és az üzlethelyiség közepén ácsorgó öreg pultra, a pénztárgép mellé teszi. Hálásan néz rám és meg akar hajolni, mire én egy elhaló „kérem ne” mondattal intek neki. Nem szükséges, hogy egy idős nő, aki megérdemli, hogy segítsünk rajta egy ilyen apróságért hálálkodjon.
Bólint és szó nélkül pakolászni kezd, teljesen kinyitja az üzletet. Mennem kéne, de jó érzés itt melegedni és nézni a tárgyakat, amik ha talán mesélni tudnának, érdekes történetekkel szórakoztatnának. Végigjárom az üzletet és kíváncsi kisgyerekként mindenen végigsimítok, mindent megérintek és megnézek közelebbről. Van egyfajta varázsa mindennek.
- Fiatalember. – hallom a nő hangját és felé kapom a fejem. Egy bögre gőzölgő habos valamit tart felém mosolyogva és bólint. Meglepetten lépek oda majd megköszönve elveszem. Forrócsokoládé… Nagyon régen ittam ilyet, talán még kisgyerek voltam. Nem vagyok édesség párti, de ez nagyon jól esik.
Miközben az italt iszogatom, megakad a szemem egy gyönyörű faragott őzen a borjával. Közelebb megyek hozzá és megsimítom a hátát az őznek. Nagyon szép, elegáns állat és védelmezően hajol az esetlenül vékony lábú borja felé.
- Volt hozzá egy szarvas bak is. – mondja a néni. Ránézek és mosolygok. Kis kontyba kötötte az ősz haját és egy kis sárgás színű kötényt kötött magára.
- Sok munka egy ilyet kifaragni? – kérdezem kíváncsian.
- Jöjjön, megmutatom. – int. Leteszem a bögrét és odalépek mellé. Az egyik dobozból elővesz egy farönköt, majd egy szarvas bakot, aminek a nyakába egy csengettyű van akasztva. Mosolyogva megpiszkálom a kis csengőt, mire az tompán felcsilingel. Gyerekesen felkuncogok. Nem is tudom, mi van velem. Olyan felszabadító ez a hely.
A néni leültet egy kis sámlira, ő pedig a pult mögött pihenő székre helyezkedik el. Egy kis bicskaszerű szerszámmal elkezdi lefejtegetni a fadarab külső, kérges részét. Csillogó szemekkel bámulom, ahogy a darabok lepattannak a földre. Talán tíz-tizenöt perces alakítgatás után egy alaktalan, aszimmetrikus kis bigyó lesz a rönkből. Elgondolkodva nézek fel a néni szemeibe, aki csak rám kacsint és a szerszámot egy sokkal kisebb, hegyesebbre cseréli.
Könnyed mozdulatokkal fejtegeti le a facsíkokat, majd lassan egy kutyaszerű alak rajzolódik ki belőle. Ismét eszközt cserél, most egy lyukas, kanál alakú éles tárggyal alakítja, a kiskutyát. Hatalmas érdeklődéssel figyelem minden mozzanatát.
Telnek a percek, majd felém nyújtja a kész kutyust. Amilyen nagy volt a fa, olyan aprócska lett a három ujjnál nem nagyobb figura. Csodálkozva veszem el tőle és végighúzom rajta az ujjam. Érdes. Persze, ezen még nincs lakkozás és festék.
A néni feláll és eltakarítja a faragásból visszamaradt szemetet és visszaáll pakolni. Én továbbra is a kutyussal vagyok el. Nagyon tetszik, hogy ilyen könnyedén megcsinálta.
- Elnézést… Erre meg tudna tanítani? – kérdezem halkan. Kérően nézek rá, ő pedig háttal áll nekem. Pár pillanat múlva egy finom mosollyal az ajkain felém néz és bólint.
- Természetesen. – mondja. Több nem hangzik el közöttünk, mert rájövök, hogy sajnos indulnom kell.
- Holnap ugyan ilyenkor jövök, most sajnos mennem kell. Köszönöm a forrócsokoládét. – udvariasan meghajolok és sietve távozok.
Út közben magamra bugyolálom a sálam és szinte szaladok haza. Már világos van, mindenki az utcán nyüzsög. Azt hiszem, most megtaláltam Byung Hun ajándékát.

Teljesen átfagyva esek be az ajtón. Nyolc óra körül járhat az idő, a lakásban csend van és meleg. Úgy tűnik még nem kelt fel a házi zombim. Kivetkezek a kabátomból és a bélelt bakancsomból, úgy indulok a fürdő felé, de az ajtó zárva és bentről vízcsobogás hangja szűrődik ki. Mégis fent van. Ez jó, talán most sikerül három szónál többet kicsikarni belőle.
De lehet, hogy nem. Sokszor még akaratlanul is bunkón szólok hozzá, de nem tehetek róla. Most talán, ha kedves leszek vele, nem küld el a búbánatba.
Néhány perc múlva nyílik az ajtó és egy kisebb gőzfelhővel együtt, Byung Hun lép ki rajta. Vizes haja az arcába lóg, és félig-meddig takarja a sötét karikákkal körülvett szemeit. Meglepetten és kicsit talán rémülten néz rám. Úgy néz ki, hogy nem értékeli a mosolyom.
- Szia. – szólok hozzá halkan, picit berekedve, ezért köhögök egy keveset. Nem válaszol, csak lehajtja a fejét és megpróbál bármi féle kapcsolatteremés nélkül tovább haladni. Kicsit vacillálva kapok a karja után és megállítom. – Kérlek, ne csináld ezt. – mondom nagyon halkan. Francba, nagyon elengedtem magam és kétségbeesetten szóltam hozzá. Nem engedhetem magam ennyire. Ez pillanatra visszanéz, de inkább a lábait fixírozza. Nyelek egy nagyot és felsóhajtva húzom magam elé. - Nem kéne ennyire… Eltávolodnunk. – mondom halkan. Egyikünk se néz a másik szemébe és több a csend, mint a beszéd. – Nagyon rossz nézni, ahogy apránként leépülsz.
Semmi válasz. Nem tudom mit csináljak, analfabéta vagyok más emberekkel szemben. Mit kéne mondanom, vagy csinálnom?
Kihúzza a karját az enyémből és visszamegy a szobájába. Ezt elszúrtam. Megint.
Felsóhajtva indulok a fürdőszobába. Letörlöm a párát a tükörről, úgy nézem a képem. Ki van cserepesedve teljesen a szám. Ha nem kenem le, csúnya vége lesz.
A fürdőszoba szekrénybe nyúlva megpillantok egy kicsit nyúzott doboz. Fájdalomcsillapító… és mellékesen nem is gyenge. Rengeteg hiányzik belőle, pedig szerintem nem szoktunk használni, főleg nem altatósat, ami fogfájásra van.
Villámcsapásként vág át rajtam a felismerés. Szóval ezért olyan, mint egy zombi. Gyógyszerfüggő lett. Összegyűröm a doboz és azt a pár szemet elteszem. Meg kell vele majd beszélnem. Ez egy tényleg nagyon erős szer, talán még rosszabb, mint a tényleges drogfüggőség. Miért nem tudott inkább valami más károsra rászokni, ami nem vágja ennyire haza?

Érdekes dolog a plafon… Főleg, mikor álmatlanul, holt fáradtan döglik az ember az ágyában és az apró repedéseket már nyolcadjára megszámolva mereng az életén, vagy azon, hogy miért hall motozást a fürdőből. Lehet, hogy a rágcsálók költöztek tél alkalmán a társasházba. De megeshet, hogy Byung Hun fedezte fel a gyógyszer eltűnését. Jobb lenne utána néznem. Ilyenkor a kezdetleges függők képesek kárt tenni magukban, és ha ez történik én is kárt teszek benne.
- Hol lehet? Itt kell lennie! – szűrődik ki a mosdóból Byung Hun kétségbeesett hangja. Valami összetörik, majd üvegszilánkok pattannak szét. Leverte a fogmosó poharat… Gratulálok neki! Most kell elkapnom, mielőtt még megpróbálná összeszedni és az üveg felhasítaná a bőrét és elájulna a vére látványától.
- Ezt keresed? – kérdezem az ajtóban megállva. A fürdőszoba közepén gubbaszt, a törött pohár maradványait bámulva. Hatalmas karikái miatt már meg se ismerem. Egészen ijesztő a látványa. Felemelem a kezemben szorongatott gyógyszertartó levelet és felé mutatom. – Ezt keresed? – ismétlem meg a kérdést már talán kicsit keményebben.
- Add ide… - mondja halkan és felállva tesz felém egy lépést. Lassan emeli rám sötét, elkomorult és üres tekintetét, ami már tényleg megrémiszt. Sose láttam ilyennek még senkit, pedig sokat megéltem már. A fejem megrázva lépek hátra és a pizsamanadrágom zsebébe gyűröm a bogyókat. Lehet, hogy nem lesz kellemes a kis veszekedés vele, de mihamarabb le kell szoktatnom róla. Tönkre teszi a szervezetét.
- Nem adom Byung Hun! – mondom nyugodtan. – Ez nem jó neked.
- Mit tudsz te, mi jó nekem?! – rivall rám és bosszúsan fújtatva indul meg. Meglepettségemben hátra ugrok és nekikoccanok a falnak.
Két lépésre tőlem megtorpan. Egymást bámulva állunk, miközben a levegő szinte pattanásig feszül kettőnk közt. Mind ketten gyilkolásszuk a másikat, és senki nem akarja egykönnyen feladni.
- Miért nem szóltál? – kérdezem megtörve a csendet, de a szemkontaktust továbbra sem szakítom félbe.
- Hogy ezért is belém tiporj, mi? – veti elém flegmán. Kedvem lenne pofán verni érte. De csak úgy lazán, minden bűntudat és harag nélkül.
- Ezt honnan vetted? Tudok segíteni.
- Persze, kurva sokat segítettél eddig is!
Ezután ismét csend. Percekig csak bámulunk a másik szemébe, végül ő töri ezt meg azzal, hogy lehajtja a fejét és felém nyújtja a karját.
- Add ide a gyógyszereket. – mondja halkan, monoton hangon.
- Nem.
Megremeg a válla és még mélyebbre hajtja a fejét. Szinte már görnyedten áll és olyan, mint egy zombi. Ismét a gyógyszereket követeli, aztán a következő lépésénél térdre rogy és leül a küszöbre.
- Nem adom oda. – Kis szünet áll be, majd egy mély lélegzettel és nagy lendülettel neki kezdek. - Byung Hun, tudom, hogy hülyeséget csináltam és már nagyon bánom. Nem akartam mindent elrontani. - Feltörnek belőlem a szavak és még csak meg se próbálok megálljt parancsolni. Muszáj kiengednem, hogy helyre tegyem a dolgokat. Sose nyíltam meg senkinek, épp ideje, még ha csak pár percre is, de hangot adok a bennem kavargó gondolatoknak, érzelmeknek. Itt az idő, hogy leemeljem a maszkom, amit évekkel ezelőtt vettem magamra. – Fáj látni, hogy így összetörtél. Nem akarom ezt az egészet, mert te… a barátom vagy. Igen, a barátom és nem szabad hagynom, hogy beleess egy minimum olyan mély gödörbe, mint én régen. Tudom, már nem változtathatom meg a múltat, a jelenen pedig nehéz rövid időn belül javítani, de a jövőnket nem így szeretném elképzelni… Egyszer elfogy a gyógyszer, nem menekülhetsz örökké abba. Én próbáltam, de nem lett jobb, csak az életem rövidítettem minden injekcióval. Utálom magam, amiért megcsókoltalak. Azért pedig még jobban, mert tetszett és bántottalak érte, és nem vettem észre, hogy milyen rosszul érintett téged a dolog. Byung Hun, sajnálom… - elhalkulok. – Hiányzik a nevetésed és az elhülyéskedett edzések. Nem akarom, hogy végleg elhaljon az a már szinte testvéri kapcsolat, ami közöttünk volt. Szeretnélek visszakapni. – miközben beszélek, mellé sétálok és leguggolva megfogom a vállát. Megremeg az érintésem alatt, és a vékony ujjait a kócos hajába vezeti. Remélem elhiszi, hogy ezek a szavak nem csak feleslegesen hangzanak el. – Kérlek Byung Hun… Az életben először könyörgök valakinek, hogy maradjon velem. – szinte már suttogok, mintha rajta kívül bárki is meghallana. Egyszerűen csak nehéz kimondanom az érzéseim.
Nem válaszol, továbbra is csak ül a földön és csendben van. Mintha siket-néma lenne. Felsóhajtok és felállok. Nem fog beszélni. Makacskodik, vagy pedig gondolkodik. Megértem. Rázúdítottam megint magam, jobb lesz, ha hagyom feldolgozni az infókat. Remélem javulás felé állnak a dolgaink.

33. fejezet

L. Joe pov ~

Össze vagyok zavarodva. Kis idő telt el a botlás óta, de én az óta nem tudok a szemébe nézni. Elönt a szégyenérzet, legszívesebben elmenekülnék, de akkor gyávának tartana.

Yoo Kwon ugyanúgy viselkedik, mint előtte, de én nem tudok úgy állni a dolgokhoz, mint ő. Hamarabb felkelek és elkészülök, mint ő; és mire fel kell, én már a szobámban kuksolok és várom, hogy elinduljunk.  Ha véletlenül mégis összefutunk, ami gyakran előfordul, sablonszövegeket nyomunk. „Hogy vagy?” „Hány óra?” „Zico meg fog ölni minket.” „Hideg van ma.” „Elmész a boltba?”

Nem tudok lazán viselkedni. Nem tudok elsiklani afelett, hogy az első igazi csókomat egy pasitól kaptam. Jó, persze, voltam már lányokkal, de az csak játék volt és nem volt több szájra puszinál.

Csók. Férfi. Csók férfitól. Halálosan hangzik. Egyértelmű, hogy össze vagyok zavarodva.

Ezért is lépek le otthonról vagy zárkózok be a szobámba. Kell egy kis magány, hogy átgondolhassam a dolgokat. Én nem vagyok meleg, mégis vágyom U-kwon csókjára. És ettől még jobban megijedek magamtól. Lehet, hogy ez csak átmeneti állapot, hisz bárkit megrázna, ha filmnézés közben hirtelen lesmárolná a lakótársa, akit fél éve még gyűlölt. Én nehezebben emésztem meg a dolgokat, de hiszek benne, hogy hamarosan minden a régi lesz. Vagy nem…

Most is kerülőt teszek, hogy minél később érjek haza. Minél kevesebbet látom Yoo Kwont, annál jobb; mindkettőnknek.

Piros sálam orromig felhúzva, kapucni a fejemen, kesztyűs kezem kabátom zsebének rejtekében. Ritka hideg van, és baromi fáradt vagyok, még Zico gyűlésén is alig tudtam odafigyelni. Legszívesebben egész nap aludnék.

A sötétedés közeledtével felkapcsolták az utcai lámpákat, egyre többen vannak az utcákon, mindenki hazafelé siet. Mindjárt itt a karácsony, óriási forgatag van mindenhol. Akciók, kiárusítások, szórakozási lehetőségek. A kirakatokban nagy betűkkel hirdetik a kedvezményeket, a sétáló utcákon fabódékban kínálják portékájukat az eladók. Ünnepi kivilágítás díszíti a várost. Minden olyan meghitt, olyan meseszerű.

Mindig is szerettem az ünnepeket. Az azt megelőző készületeket, rohangálást, a fejtörést, ami az ajándék kiválasztása miatt történik; az ünnepi vacsorát, mikor együtt van az egész család, a rég nem látott nagybácsik és unokatestvérek, majd az ünnep elmúlásával járó punyhadást. Mégis most annyira nem vágyom az egészre.

Megállok egy pillanatra és felnézek az égre. Elkezdett szállingózni a hó. Régen első dolgunk volt az, hogy kimegyünk ökörködni a szabadba. Fülemben hallom a felhőtlen kacajokat, látom a boldog arcokat. Nem volt olyan régen, mégis úgy érzem, mintha ezer éve történt volna.

Tovább indulok a havas járdán és tovább nézelődök. Olyan szívesen beszélnék valakivel az érzéseimről, tanácsot kérnék, de mégis kihez fordulhatnék? Nincs már senkim. A magánytól félek. Attól, hogy emberek közt vagy, mégis egyedül érzed magad. Mintha láthatatlan lennél.

Megállok egy kirakat előtt. Nincs kivilágítva, mégis tetszik szememnek a látvány. Régi babák, porcelán koboldok, fából készült díszek vannak elhelyezve a kirakatban. Tekintetemet végigfuttatom a tárgyakon, mindent alaposan megnézve, míg meg nem látok egy régi körhintát. A lovakról lepattogzott a festék, kopott napernyője büszkén magaslott. Csak néztem és elképzeltem, ahogy gyerekek győzködik szüleiket, hogy engedjék fel őket a körhintára. Lelki szemeim előtt elindult a gépezet, játékos dallamra himbálózott, a lovak hátán a gyerekek boldogan kacarásztak.

Tenyeremet az üvegfalra helyeztem és így figyeltem tovább megbabonázva a kis játékot. Gondoltam egyet és beléptem a boltba. Érkezésemre az ajtó felé erősített csengő hívta fel a figyelmet. Az aprócska bolt alig volt nagyobb, mint a konyhánk, zsúfolásig volt telve és mégis volt benne valami rendszer.

- Megyek már! – Hallatszódott egy rekedtes hang hátulról, majd nagy csörömpölések árán előbújt – gondolom a raktárból – egy öreg nénike.

- Jó napot! – hajoltam meg, mire az idős hölgy elmosolyodott. Ősz haja kontyba volt fogatva, szemében csintalanság ragyogott.

- Mit szeretne? Nézzen csak körül nyugodtan.

- Köszönöm, de már van elképzelésem. A kirakatból szeretném azt a körhintát. – Bólintott és a játék felé nyúlt. Apró termete korát meghazudtoló módón gyorsan mozgott. Óvatosan letette a pultra a kis szerkentyűt, én meg közelebb léptem, hogy kifizethessem.

- Sajnos már nem szól. Elromlott és évek óta nem játssza le a dallamot – biggyesztette le a száját, mire érdeklődve kezembe vettem a tárgyat. Alig volt nagyobb a tenyeremnél. Óvatosan elfordítottam a kulcsot, de pár kattanáson kívül semmi mást nem produkált. Szomorúan visszatettem a pultra.

- Nem baj. Ezt kérem. – Nyitottam ki a pénztárcámat. Miután a nénike gondosan becsomagolta újonnan vett tulajdonomat, majd megígértem neki, hogy máskor is benézek, kiléptem az üzletből. Alig negyed óra alatt teljesen besötétedett, csak az utca fények világították meg a várost.

Boldogan és egyben büszkén lépdeltem a járdán és akaratlanul a kezemben szorongatott játékra tévedt a tekintetem. Nem tudom miért, de teljesen megbabonázott. Úgy éreztem, mintha csak rám várt volna. Hihetetlen, hogy nem is gondolkoztam, csak megvettem. Tudtam, hogy kinek lesz és ez épen elég ok volt rá, hogy költsem a pénzem. Bár nem tudom Yoo Kwon mit szól majd hozzá, de szerintem örülni fog neki. Érzem, hogy boldog lesz tőle.

Betértem még egy cukrászdába is. Leadtam a rendelést a kiszolgáló lánynak, majd leültem egy székre és vártam, hogy becsomagolja. Kiszedtem a szatyorból a körhintát és megpróbáltam megszólaltatni, de nem sikerült.

- Tessék. – Tette elém a kért süteményeket mosolyogva a fiatal lány. Visszamosolyogtam rá, majd fizettem. – Aranyos kis játék. Ajándék lesz? – Mutatott a székre, ahol a kopott szerkentyű pihent. Bólintottam, majd elkezdtem elpakolni.

- Nem szól. – Mondtam szomorúan, mire a lány gondolkozóba esett. Éppen a kesztyűmet vettem fel, mikor felkapta a fejét.

- Tudok egy jó helyet, ahol megjavítják. Nem messze van innen és az áraik is jók. – Lefirkantotta a címet egy fehér kis papírra, majd átnyújtotta nekem. Mosolyogva átvettem, majd az ajtó felé indultam.

A műhelyben azt mondták, hogy nem reménytelen az eset és meg tudják javítani a körhintát. Pár nap és érte mehetek. Míg hazafelé battyogtam, elterveztem, hogy újra festem a gépezetet. Jobb lesz, mint új korában!

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, majd levettem a hóeséstől átázott kabátomat. Bementem a konyhába és elkezdtem kipakolni a vásárolt dolgokat. Gondosan elpakoltam mindent, majd a szobám felé vettem az irányt.

Becsuktam magam mögött az ajtót, majd a sötétben eltapogatóztam az ágyig. Leterültem rajta és a plafont kezdtem bámulni. Kintről fények rajzoltak furcsa sziluetteket szobám falára, beszűrődtek a kültéri zajok.

Nincs kedvem semmihez. Még élni sem. Olyan jó ez a némaság. Minden olyan rohadtul bonyolult, nem lehetne kerek-perec megmondani, hogy mi a szitu? Persze, mert az túl egyszerű lenne. Mi vagyok én, Sherlock Holmes? Válaszok után keresgéljek, miközben a kérdést sem találom?

Telefonom rezegni kezdett, így előhúztam nadrágom zsebéből. U-kwon írt üzenetet. „Hol vagy?” Mégis hol lennék, idióta? „ Szobámban.” Küldtem el a begépelt üzenetet. Alig telt el pár perc, kivágódott a szobaajtó és szó szerint bezuhant rajta életem megrontója. Felkapcsolta a villanyt és a hirtelen világosságtól muszáj volt a szemem elé tartanom a kezem.

- Meg akarsz vakítani? – Dörmögtem neki, de nem vette magára.

- Nem szólnál, ha megérkezel? – támasztotta az ajtófélfát.

- Ez egy szabad ország, azt csinálok, amit akarok.

- Érdekel is engem, hogy mit csinálsz…

- Mit akarsz? – Ültem fel és álmosan dörzsöltem a szemeimet. Nincs kedvem vele beszélgetni. Nem akarok vele egy légtérben lenni. Túl nyomasztó a társasága.

- Igazából semmit. Csak már több mint két óra telt el és kíváncsi voltam, hol lődörögsz.

- Aki kíváncsi, hamar megöregszik – Feleltem színtelen hangon, majd feltápászkodtam és kimentem volna a fürdőszobába lezuhanyozni, ha nem állja el az utamat. – Menj arrébb.

- Te sem mentél.

- És akkor rögtön utánozni kell? – Csattantam fel. Meglepve nézett rám, mire lehajtottam a fejem és megismételtem kérésemet nyugodtabb hangnemben. – Menj arrébb.

- És ha nem? Mi lesz, ha nem megyek? Talán a kiscica felborzolja a szőröcskéjét és lefúj? Vagy talán kiereszti a karmocskáit? - vágott vissza. A hangjában tökéletesen érződött a kihívás. Lekicsinylően néztem rá. Így álltunk egymás szemébe nézve és egyikőnk sem vágta félbe a szempárbajt.

- Nem vágyom a társaságodra. Egyedül akarok lenni. Idegesítő vagy, menj már arrébb! – Dobbantottam a lábammal nyomatékosítást adva szavaimnak. Hirtelen megragadta a vállam és nekinyomott a falnak. Közel hajolt hozzám, pár centi választotta el az arcunkat. Kitartóan néztem a szemébe. Csak a szemébe.

- Ahhoz képest, hogy nemrég még a csókomra vágytál, eléggé paraszt vagy.

- Te meg egoista és mindig kihasználod az embereket – sziszegtem az arcába.

- Miért? Kihasznállak? – Hajolt még közelebb, mire szorosan összezártam a szemem. Nem bírom látni azt az öntelt fejét. Élvezi, hogy zavarba hozhat. – Ugyan, ez nem kihasználás. Én sem tudom, hogy most mi van, de ha így viselkedsz, azzal csak megnehezíted a dolgokat.

- Nem.

- Mi nem?

- Nem fogom azt mondani, hogy csókolj meg. Ez gusztustalan. – Nyitottam ki a szemem és keményen néztem Yoo Kwon szemébe. Meglepődött és ezt kihasználva ellöktem magamtól, majd beviharzottam a fürdőszobába. Becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra és a tükörbe néztem. Ez most mégis mire volt jó, hm? Mi a franc ütött belém? Nem ismerek magamra…

Hideg vizet engedtem a tenyerembe és megmostam az arcom. Ez a helyzet túl komplikált.

Másnap nem is szóltunk egymáshoz, ami kicsit zavart. Nem is kicsit. Ki fogok készülni. Ez az érzelmi instabilitás fel fog falni.

Edzés után U-kwon elterpeszkedett a kanapén, szerintem be is aludt tévébámulás közben. Én meg itt ülök a konyhában a gondolataimba mélyedve. Annyira nem ezt akartam. Azt terveztem, hogy lesz egy kedves, aranyos barátnőm, akit majd elveszek feleségül és minden oké lesz. Erre bandatag leszek, kirúgnak otthonról, megbukok az iskolában, elveszítem a barátaimat, találkozok az igazi apámmal, aki mindenkivel törődő, csak a vérszerinti fiával nem; és csókolózok egy velem azonos neművel. Hm, miért érzem azt, hogy a rendes életemnek lőttek?

Nem bírom. Úgy érzem, hogy valami belülről megfojt. Szorít a mellkasom, nehezen kapok levegőt, úgy érzem be vagyok zárva. Kell egy kis friss levegő.

Feltápászkodtam a székről és a bejárati ajtóhoz lépkedtem. Felvettem a cipőmet és kabátomat, zsebre vágtam a telefonomat és pénztárcámat, majd elhagytam a házat.

Bejártam a szomszédos utcákat, de mellkasom szorítása nem hagyott alább. Nem tudom mit tehetnék. Gondoltam egyet és betértem a legközelebbi kis boltba.

- Egy doboz cigarettát és egy öngyújtót. – mondtam a pultos srácnak, aki mit sem törődve azzal, hogy kiskorú vagyok, kezembe nyomta azt, amit kértem. Éppen hogy kiléptem az ajtón, felbontottam a dobozt és meggyújtottam egy szálat. Hihetetlen, hogy én, aki világéletében irtózott az olyan dolgoktól, mint cigi, tetoválás, drog, piercing, most itt dohányzok. Változik a világ, változok én is.

Már a harmadik csikket fogyasztottam. Eddig nem éreztem azt, hogy megnyugtatja a lelkem, de most szinte gyógyír. Fellépkedtem a lépcsőn, utolsókat szippantva cigimből, majd beléptem az ajtón. Jó meleg van a lakásban és síri csend. Fogtam a nemrég vett dobozt és bevittem magammal a szobámba. Elrejtettem íróasztalom fiókjába, bár legszívesebben elszívnék még egyet. Szerintem én nem a jó dohányos kategóriába fogok tartozni, ha így folytatom.

A csók óta folyamatosan kattogott az agyam, így még kialudni sem tudtam magam. Pedig most mindennél jobban szeretnék, de tudom, hogy most is csak forgolódnék. Volt egy idő, mikor a rémálmoktól még annyit sem aludtam, mint most.

Halkan beosontam a fürdőszobába és fájdalomcsillapító után kutattam. Nem érdekel a következmény, csak a jelenre akarok koncentrálni! És nekem most szükségem van valamire, ami segít elfelejteni a dolgokat.

Negyedórás kutakodás után találtam egy fogfájásra felírt igen erős fájdalomcsillapítót. Bingó! Nem olvastam el a papírját, ismerem ezt a fajtát, apu mindig ezt vette be, ha fájt a foga. Utána durmolt egy jót. Nekem is ez kell most. Kipattintottam a levélből egy szemet, majd vízért mentem. Nagy kortyokban lenyeltem, majd visszavonultam a szobámba. Belezuhantam az ágyba és lecsuktam a szemem. Nagyon hamar hatni kezdett a gyógyszer, éreztem, ahogy süppedek befelé a matracba, és ha akartam se tudtam volna megmozdulni. Megmosolyogtatott a gondolat, hogy nem sokára nem kell rágódnom bizonyos dolgokon.

32.fejezet

U-kwon~

Szerintem náthás vagyok. Zicot kikergetem a világból a szipogásommal és az orrfújásommal, sőt, még P.O is megszólt. Hárman járjuk a keleti határunkat. Elméletileg erre vannak a B.A.P-s fiúk… A fene se tudja, haza akarok menni. Nincs kedvem balhéba keveredni, főleg, ha az a gyökér Himchan is a „felderítőik” között van. Nem hiányzik, hogy hallgassam bunyó közben a pofázását.
Most még szívesebben bámulnám L.Joe rózsaszín fejét, mint, hogy itt fagyoskodjak. Ami a rózsaszín kerti törpét illeti… A csókunk óta semmi sem változott. Mintha meg se történt volna. Eljövünk, szenvedünk, hazamegyünk, punnyadunk, én néha kicsit edzek és ennyi. Beszélgetünk, szívjuk egymást, de semmi intim. Lehet, hogy csak a hirtelen feszültség miatt volt ez az egész. Csak az a rohadék csók valamit elindított bennem. És ez szörnyen nagy baj. Ugyanis az érzelmek tönkre tesznek egy idő után.
- Nincs itt senki. – jelenti ki P.O.
- Teljesen biztos? – kérdezem halkan. Be vagyok rekedve, tele a torkom. Király…
- Igen. A nyomkövetés és megfigyelés az én szakterületem, sose tévedek. – hunyorogva beszél hozzám.
Megrántom a vállam, úgy fordulok vissza, hogy lemászhassak a romos, garázsszerű építményről. Rejtély számomra, hogy hová tűntek az emberek. Elvégre attól, mert mi itt bandázunk, ők élhetnének nyugodtan. Ahhoz képest, hogy december eleje van, nagyon kemény a tél. Szét vagyunk fagyva, pedig Szöulban sokszor csak február körül van rendes tél hóval.
Egyetlen szerencsém, hogy végre hazaindulunk. Vagyis csak vissza a főhadra. A Bangtan meg van veszve… Mindenki teljes karácsonyi hangulatban van, nyaggatják Zicot, hogy díszítsünk… Isten ments! Az az épület úgy a legtökéletesebb, ahogy van. Mocskosan, kifakulva és rongyosan. Nem kell ide dekoráció… Hogy nézne már ki fényfüzérrel vagy gömbökkel?
- Srácok, én most lelépek. – jelenti ki Zico. Meglepetten felé fordulok és már megy is. Ezzel mi van? Állandóan ő az aki utoljára meg haza és elsőként megy be a főhadra.
Én és P.O megyünk ketten az úton. Nem szólunk egymáshoz. Azok az idők már rég elmúltak. Hiányzik egy kicsit, de nem bánom. Ha olyan jó barátok lennénk még mindig, akkor nagyon nehéz lenne, ha elvesztenénk egymást. Ott van, mikor nyár elején miattam sérült meg. A hasba lövés nem játék. Ahogy az se, hogy egymás elé ugráljunk, miközben tűzpárbaj van.

- Enyém a fürdő! – jelentem ki mosott szar hangon. Mire hazabaktattunk semmi se maradt belőlem, csak egy nagy kupac haj és ruha. A nátha felzabál. Iszok egy bögre teát, kiáztatom magam és meg lesz oldva!
- Azt már nem! – áll be elém Byung Hun.
- Engedj, mert megfejellek, mint múlt héten a fürdőszoba szekrényt! – morgok kómásan.
Nem ereszt. Felsóhajtok és megpróbálom arrébb rántani. Nem megy. Zsörtölődve megölelem a derekát és arrébb vonszolom. A franc se tudja mikor gyengültem meg ennyire, de szar érzés. Gyerünk tesó, a zuhanyig bírd ki!
- Én fürdök először, mert tegnap is te foglaltad be a fürdőt két órára! – duzzog.
- Nem érdekel, jelenleg úgy érzem magam, mint egy zombi, szóval légy szíves engedj be. – sóhajtok. Most tűnik fel, hogy még mindig ölelem, így azonnal le is csúsztatom róla a karjaim.
- Yoo Kwon, én… - szól halkan. Megakad. Mi van, ennyi a mondandó?
- Te? – kérdezem noszogatva. Megrázza a fejét és elmenne, de megfogom a karját és visszarántom. – Fejezd be kérlek. – mondom berekedve. Megrázza a fejét. Tudom, mit akar mondani… Érzem. Felsóhajtok és nekinyomom a falnak. Lehajtja a fejét, de én az álla alá nyúlok, úgy vonom vissza magamra a tekintetét. – Byung Hun. Én… Tudom, hogy összezavaró a dolog, de… Nem tudom mi ez az egész. Olyan szívesen megcsókolnálak megint, de… Ezt nem lehet. Mind a ketten férfiak vagyunk, csapattársak. Nem tudom, hogy itt… - a mellkasának bökök. – Mi játszódik le neked, de én megveszek, attól, ami bennem történik.
A fejem lehajtva húzódok hátra és belépek a fürdőbe. Ezt lehet, hogy nem kellett volna. Ah, de meg kell beszélnünk! Nem maradtatnak így a dolgok. Elvégre valamiért megcsókoltam és ő nem utasította vissza.
Lehámozom magamról a két pulcsit és nadrágot, aztán bevetem magam a forró víz alá. Igen, ez kell a náthás embernek. Holnapra kutya bajom se lesz, csak ki kell ázzak. Jó érzés végre felmelegíteni az elgémberedett végtagjaim és megmosni a szétfagyott fejem. Ha sapkát hordanék se lenne jó, mert bezsírosodna a hajam és még jobban hullana szerencsétlen hajzuhatagom.
- Menj arrébb! – hallom Byung Hun hangját magam mögül. Mi a…?
- He? – értelmesen hátra fordulok és úgy tűnik nem hallucináltam. Ez tényleg itt áll előttem egy szál faszba és be akar jönni a zuhanyzóba. – Te mit akarsz?
- Fürödni! – mondja halkan. Arrébb lök, aztán belép elém a vízbe. Tiszta vörös a feje.
Ezzel minden oké? Már nem azért az ötszáz wonért, de ez nem normális! Épp az előbb nyögtem be neki, hogy valami kurvára nem stimmel, erre jön és befurakszik mellém a zuhanyzóba.
- Byung Hun. Húzzál ki. – jelentem ki halkan. Mintha meg se hallotta volna… Ilyen nincs. Nem fogom a fokhagyma seggét bámulni, épp elég bajom van jelenleg. Fújtatok és nem jut más az eszembe, morogva átölelem a derekát és kicipelem a fürdő közepére. – Törölközz meg és várj a sorodra!
- Elfogy a meleg víz! – durcizik.
- Leszarom. Holnapra ki kel kúrálnom magam, ez pedig a lehető legjobb gyógymód. Szóval vársz! – rámutatok a törölközőjére és visszalépek a víz alá.
- Csak tudd meg, totál el vagy puhulva. Oda vannak az izmaid! – Ez sértegetés akart volna lenni? Nehezen jött össze, de mire megfordulnék, hogy visszapofázzak, már ki is megy. Na, hogy száradna le a füled.

Reggel. Hála a jó égnek, nem vagyok már rosszul, csak néha tüsszentek és elmegy a hangom. Byung Hun tegnap óta szinte hozzám se szól. Ha beszélek hozzá, fülét, farkát behúzza és eliszkol. Nem értem ezt a gyereket. Reggelinél csak leült, evett, miközben a telefonját piszkálta.
- Mindjárt itt van a karácsony. – mondom halkan. Bezony, december 10.-e van.
- Uhum. – dünnyög.
- Figyelj, szeretnél ajándékozást tartani, vagy esetleg hazamész anyukádékhoz?
- Nem tudom. – sóhajt, majd feláll és távozni akar. Felugrok, ezzel eldöntve a székem és elkapom a felkarját.
- Lee Byung Hun! – mondom komolyan. – Viselkedj most felnőttként.
Félve rám néz. Annyira kis értetlen feje van. Nem hinném, hogy fél, de akkor is érdekesen csillognak a szemei. Valami vele sincs rendben. Nem csodálom.
- Tegnap este… azt mondtad, hogy szívesen megcsókolnál megint. – mondja iszonyatosan halkan. Ha nem lennék mélységes kussban, tuti nem hallanám.
- Igen…
- Akkor… tedd meg.
Lefagyva meredek rá. Ez tényleg azt mondta, amit hallottam? Nagy szemekkel meredek rá, ő pedig a világ minden magabiztosságát magára ölti, úgy néz vissza rám. Felnevetek és megrázom a fejem.
- Nem. – mondom halkan. – Byung Hun, nyisd ki a szemed. Pasik vagyunk. És bármennyire is volt jó… Mert az volt. Nem lehet. – lehalkulok. A magabiztosság helyett most inkább bánatos. – Ne nézz így. – morgok.
Továbbra is úgy néz. Olyan, mint egy kiskutya, aki kajáért kuncsorog. Már csak a fejét kéne oldalra billentenie és lebiggyeszteni az alsó ajkát. Eszméletlenül aranyos, de nem tehetem. Nem csókolhatom meg, ő a bandában a társam és mellé még a lakótársam is.
- Nem foglak megcsókolni. – mondom teljesen komolyan. – Ha befejezted az evést szedd össze magad, lemegyünk edzeni.
Elengedem és visszamegyek a szobámba. Aucs… Ez most nekem fáj. Miért kellett ennyire ridegnek lennem szegény gyerekkel? Pont, hogy most kéne közelebb engednem, hogy ketten megoldjuk a kirohanásom, erre nem, lökjem el a francba… Egy nyomorék vagyok.
Mire kész vagyok és visszamegyek, ő már elpakolta az asztalt is, felöltözve vár a nappaliban. Jól megsérthettem… Kész csoda, ha könyörgés nélkül kész van időben.
- Hoztál pulcsit?
- Ja. – Tömör válasz. Többre ne is számítsak. Kell nekem ilyennek lenni vele. De akkor is nekem van igazam! Ha most megcsókolom és belebonyolódunk se jobb. Mi lenne itt velünk? Elvégre mind a ketten heteroszexuális beállítottságúak vagyunk. Vagyis… Eddig azok voltunk. Én legalábbis igen.
Kimegyünk a hóra. Szó szerint. Úgy néz ki, hogy azon a „pályán”, ahol eddig edzettünk teljesen belepett a hó. Ez pedig nem jó. Muszáj lesz elmennünk a város másik végébe, hogy a régi panelrom tetejében tanítsam tovább. Tanítani? Ugyan… Inkább kicsit fejleszteni. Mindent tud, ami kell, csak kicsit béna hozzá.

- Most te támadsz. – mondom higgadtan és kezdő pózba állok, L.Joeval szembe. Bólint, majd jó nagy lendületet vesz és nekem lódul, de én elkapom az öklét és kicsavarom a karját, majd a földre teperem arccal a betonnak lefele. Hangosan felnyekken, ahogy a hátára teszem a talpam és lenyomom.
- Első hiba, túl elhúztad a lendülettel. Második hiba, azzal törődtél, hogy becélozd, nem pedig a sebességre koncentráltál, harmadik hiba, nem figyelsz a másik fél védekezésére. Tanács, ne a lendülettel és az erőbedobással cseszd el az időt, legyél gyors és éber, zavard össze az ellenfeled. – Lassan elengedem és felé nyújtom a kezem, hogy felhúzzam.
Ismét velem szemben áll, de valami nem oké az arcán. Ennyire levágtam volna, hogy végigkarmolta a beton?
- Az arcod… - motyogom és közelebb lépve hozzá elkapom az állát, hogy közelebbről is meg tudjam figyelni a kis vágásszerű enyhén vérző sebet. Összehúzom a szemöldököm és felszusszanok, de csak halkan. Végignézek az egész arcán és végül a szemeiben nézek. Hirtelen hátrahőkölök, mert túl közel van. Elfordulok tőle. Anyám… Mi van velem? Eddig simán kitörtem volna a nyakát, aztán még telibe is röhögtem volna, de most még egy karcolás miatt is leállok és ellenőrzöm a sebet… A csók tehet mindenről. - Tíz perc szünet. Víz a táskában a helyén, cigi nálam, ha kell. – mondom, majd leülök a szokásos helyemre, az erkélykezdemény szélére és rágyújtok egy cigire. Lehet, hogy nem ártana valami a seggem alá. Szétfagyok.
Szokásomhoz híven mélyen és lassan szívom az első slukkot, aztán ugyan olyan lassan ki is eresztem az ajkaim közt. Hirtelen L.Joe levágódik mellém és kiveszi a számból a cigarettát és ő maga kezdi el szívni. Mi van ezzel? Itt van mellettem az egész doboz…
- Hé… - szólok rá durcásan. – Ha már annyira egy szál cigin akarsz velem élni, szívjuk egy shot-ot. Mit szólsz? – kérdezem kicsit elmosolyodva. Persze az az értetlen fej megfizethetetlen. – A shot arról szól, hogy valamelyikünk a szájába veszi a cigit, parázs résszel a torok felé és kicsit fújni kezdi. A másik pedig csak beszívja és ennyi… Igaz, ezt általában füves cigivel játsszák, de most ne tépjünk be… Mit szólsz? – kérdezem ismét, és elveszem tőle a cigit. – Ugyan, ha már csókot akartál, inkább örülj, hogy ezt önként és dalolva felajánlom.
Lassan elbiccenti a fejét, aztán pedig megrántja a vállát. Én eközben a számba helyezem a cigit és felé dőlve elkapom a tarkóját és magamhoz húzom. Alig hagyok pár millimétert köztünk, aztán elkezdem lassan és óvatosan nyomni a levegőt a ciginek, mert nem szeretném, ha megégetné a torkom.
Nem tarthat tovább az egész tíz másodpercnél, mert elengedem L.Joet, aztán eltolom magamtól. Ahogy elnézem olyan szinten lesokkoltam ezzel, hogy most egy darabig nem kell zaklatnom…
- Ha kész vagy szólj. – Elhajítom a cigit és vállon veregetem a kölyköt és betelepszek a táskám mellé.
Egy nagy gyökér vagyok… Zaklassam még jobban, a végén még tönkre teszem szerencsétlent.