8.fejezet

 Elnézést a késésért, némi incidens adódott! Ezek után is vasárnap lesznek az új részek.

8.      fejezet: Váratlan vendég

~L.Joe prov. ~

Az ébresztőm hangja fájdalmasan hatolt be a fejembe. Kómáson kinyitottam a szemem és egy lomha mozdulattal lesepertem a telefonomat az éjjeliszekrényemről, mire az egy elnyomott puffanással érkezett meg a szőnyegre. Bágyadtan mosolyra húztam a szám és becsuktam a szemem. Azonnal visszaaludtam.

- A jó narancsszörpös agyát! EL AULDTAM!!! – megy ki a szememből minden álom, mikor meglátom a telefonom kijelzőjén az időt. 15 perc múlva kezdődik a tanítás! Nem is aludtam vissza olyan sokat, és mégis! Miért nem keltett fel senki?!  Rekord sebességgel zuhanyozok le és mosom meg a fogam, majd szélsebesen öltözni kezdek. De hát nem is én lennék, ha nem esnék hasra a nadrágomban… Bosszúsan állok négykézlábra és dörzsölöm meg a homlokom. Odakúszok a padlón szétszórt könyveimhez és beledobálom azokat a táskámba. Szépen fogok kinézni, hogyha rögtön a második nap elkések! Felkapok egy fésűt és gyorsan megtépem magam, majd a táskámat felkapva az ajtóhoz sietek. Jobban mondva sietnék, ha nem csúsznék el az ágyról lelógó takaróban, és az éjjeli szekrényem tartalmát lerántva a földön landolnék. A jó édes nénikédet!

- Miért engem versz? Mondd, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért pont én!? – szegezem a plafonra a tekintetem.  Amint visszanyertem az egyensúlyomat, már rohanok is le a lépcsőn. Piros pont azért, hogy nem estem le onnan is – pedig elég keményen próbálkozott! Szélsebesen berontok a konyhába a szívbajt ráhozva a szüleimre.

- Jó ég, fiam! Ez nem egy játszótér! – korholt le anyu.

 - Miért nem keltettetek fel? Tudjátok, hogy hány óra van?! – akadok ki. Apám leteszi a szokásos újságját az asztalra. – Hét perc múlva 8. – feleli. Ezek most tényleg nem értik, hogy vészhelyzet van?! Felráncigálom magamra a cipőmet és a dzsekimért nyúlnék, amikor megakad a szemem egy idegen ruhadarabon. Yoo Kwon pulcsija! Meg a pendrive! Azt sem tudom, hogy a nagy felfordulásban hova tettem azt a kütyüt! Leakasztom a felsőt és inkább felveszem, mert a végén ezt is itthon hagyom! Ahogy belebújok, megcsapja az orromat a tulajdonosának az illata. A táskámat a vállamra akasztva az ajtóhoz csúszok, és már tépném is fel, ha nem állítanának meg.

- Itt az ebéded! – nyújt felém anyám egy kis műanyag dobozt. Sietve elveszem tőle és a táskámba nyomogatom. Mi a francért nem megy bele?!

- Vigyázz magadra, rendben? Figyelj, nehogy neki menj egy villanyoszlopnak! – hallok egy kis vidámságot a hangjában. Persze, én múltkor is vigyáztam, nem tehetek róla, hogy „az jött nekem”! – Milyen felső van rajtad?

- Ja, hát ez… ööö… nálam hagyták. – vigyorodok el. És már száguldok is a kapuhoz. Azért még hallom, ahogy anyu utánam kiált: Holnap találkozunk! Ja, tényleg… El is felejtettem…

Alig néznek hülyének az emberek, ahogy őrült módjára végig sprintelek a járdán. Á, dehogy! Ez biztos megszokott… Mit nézel? Nem látod, hogy sietek?

A szél összeborzolja a hajam, a táska minden lépésnél veri az oldalam, és nem elég, hogy a futástól beszúródott a levegőm, még a járókelők is bosszúsan néznek rám, ha nekik megyek. Kedves emberek…

Elhalad mellettem egy autó. Jobban mondva az én tempómban araszol. Kapkodva oldalra nézek, és megrökönyödve veszem észre apámat a volán mögött. Int és én már be is pattanok az anyósülésre. Haldokolva görnyedek előre, de rögtön rájövök, hogy ez rossz ötlet, így inkább hátradőlök és becsatolom a biztonsági övet. Apu vigyorogva nézi végig a szerencsétlenkedésem és nagyobb sebességre kapcsol. A visszapillantó tükörben próbálom megigazgatni a szél fújta hajtincseimet. – Kösz, hogy elviszel. Így talán beesek a csengőre.

- Semmiség az egész. Legalább megvolt a reggeli testmozgásod. De ahogy látom, egy kicsit ellustultál. – oda se kell néznem, hogy tudjam, mennyire jól szórakozik. Ez ám a kedvesség!

Amikor leparkoltunk az iskola előtt, Rambó módjára rontottam be az épületbe. Sehol senki, síri csend. Ajjaj, ez nem jó. Felszaladok a lépcsőn és eszeveszett módjára keresem az osztályom termét. Végül megtalálom és megnyugodva hallom, hogy odabentről elég hangos hangzavar szűrődik ki. Benyitok a tanterembe, mire mindenki elhallgat és az ajtó felé fordul. Majd megnyugodva veszik észre, hogy nem egy tanár jött be és mindenki visszatér ahhoz, amit az előbb csinált. Mint például leckeírás…

- Byung Hun! – kiált nekem egy ismerős hang. Kár, hogy csak a hang ismerős; arcot nem tudok kötni hozzá. Körbe pillantok és észreveszek egy integető fiút. Aha! Tudom már ki ő! Aki tegnap a hülye vicceivel fárasztott. Hogy is hívják….

Nem sokáig töprenghetek, mert feláll és legnagyobb meglepetésemre a mellette ülő srácot lelöki a padról. Az értetlen képet vágva próbál felállni a padlóról, de csórónak senki sem segít, csak röhögne rajta. Amelyik leseperte, mosolyogva mutat a mellette ülő helyre. Oda sietek mellé és ledobom a táskám a padra.

- Üdv, öcsi! Letakarítottam neked a padot. – röhög arra a fiúra, akit lelökött. Az csak bosszúsan vállba bokszolja. – Minhyun, te olyan egy idióta vagy! – Aha! Szóval Minhyun a neve a rozsdabarna hajú srácnak!

- Szerencséd, hogy késik a tanár! Mert ha bent lenne már rég darabokra szedett volna az a nyanya! – nevet fel egy másik fiú. De aztán rögtön elhallgat, amikor egy vonalzóval a fejére vágnak. Olyan hirtelen jött ez a váratlan támadás, hogy szegénynek minden vér kitódult a fejéből. El kellett fojtsak egy mosolyt.

- Drága fiam, remélem tudja ami anyagot, mert garantálom, hogy ez a nyanya darabokra szedi magát! – mondja hűvösen a tanárnő. A körülöttünk lévők már nem tudtak hova fordulni, hogy nevetésüket leplezzék. – Maguk meg mit nevetnek?

- Semmit, tanárnő! – felelik kórusban.

Amint leültünk, a földrajz szakos tanárnő azonnal kihívta felelni a világos barna hajú fiút. De persze nekem jelentenem kellett, hogy nincs könyvem. Ezzel el is szórakozott egy darabig, hogy új diák van. A felelő részére nem olyan sokáig… Minhyun középre tette a  könyvét, hogy én is lássam.

- Csóró Sunggyu! – suttogta. Én is elmosolyodtam. – Alapszabály, hogy erről a nőről ne mondj semmit sem! Minden hol ott van és mindent tud! – bökött a fejével a hatvanas éveit taposó asszony felé. – Hé, ez nem Yoo Kwon pulcsija? –mutatott rám. Végig néztem magamon és rájöttem, hogy még mindig rajtam van. Gyorsan levettem és tanácstalanul néztem körbe.

- Nincs itt? – kérdeztem suttogva. Padtársam is körül nézett, majd megrántotta a vállát. – Biztos megint ellóg pár órát. – Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Ha nem jön ma suliba, akkor nem fog kérdezni a pendrive-ról.

- Jó napot, tanár úr! Elnézést a késésért! – dugja be a fejét valaki. És ennek a valakinek vörös hajtincsei vannak. Persze, miért is lenne nekem szerencsém?!

- Minek köszönhetem, hogy befáradt az órámra? – kérdezi hatalmas unalommal a hangjában a matek tanár. Yoo Kwon becsukta maga mögött az ajtót és a helyére igyekezett. Inkább csoszogott. – Legalább lenne magában annyi tisztelet, hogy elmondja a késés okát! – Emeli fel a hangát a tanár. A vörös lazán megfordult és megrántotta a vállát.

- Elaludtam. – közölte. Csak így. Ch… Van bátorsága, én nem mernék így szembe szegülni egy tanárral. Az osztályfőnöknek sem volt ínyére ez a hozzáállás, de szerintem már megszokta.

- Van igazolása?

- Nincs.

- Hát akkor ez még egy igazolatlan Yoo Kwon úr! – vigyorodott el a pasas és belefirkantott valamit a naplóba. A vörit nem nagyon érdekelte a dolog, megfordult és leült a helyére. Lazán elővette a fülhallgatóját és feltette a lábát az asztalra. Majd rám nézett. Volt valami a tekintetében, valami, amit nem tudok megmagyarázni. Sajnálat, lenézés vagy harag? Talán mindhárom.

- Végre vége! – nyújtózott egy nagyot Minhyun. Majd felállt és elindult az ajtó felé. – Nem jössz? – kérdezte tőlem. Megráztam a fejem.

- Mindjárt.

- Te tudod. – És kiment a teremből. Sóhajtottam és én is felálltam a székről. Hátra néztem és megállapodott a tekintetem egy padon fekvő fiún. Rajtunk kívül senki sem volt benn. Felkaptam a fekete pulóvert és bizonytalan léptekkel elindultam felé. Megálltam mellette. Semmi. Krákogtam. Semmi. Az égre emeltem a tekintetem és meglöktem a karját. Ez hatott. Felemelte a fejét és álmosan a szemembe nézett. Majd egy cinikus vigyor terült el az arcán.

- Csak…Csak visszahoztam. Tegnap a tetőn hagytad. – Nyújtom át dadogva a ruhát. Yoo Kwon felhúzta az egyik szemöldökét és felállt. Ekkor vettem észre, hogy az arca csupa kék folt és a szája sarka is fel van repedve.

- Kösz. De máskor ne tedd. – Vette el tőlem a cipzáras felsőt. Rögtön a zsebébe nyúlt és mikor nem talált semmit, bosszúsan tette le a padra. Majd hozzávágott a falhoz. Nagyot nyekkentem a hirtelen támadástól. Ráemeltem a tekintetem. A szeme szikrákat szórt és a szembogarában láttam saját magam meglepődött arcát.

- Hol van? – kérdezte a galléromat markolva. – Azt kérdeztem, hogy hol van!

- Mi- Micsoda? –makogom félve.

- Ne tedd itt a hülyét, kölyök! Hol van?!

- Nem tudom… - Valami lejátszódott a fejében, mert elengedett. Komor arccal közelebb jött és szinte suttogta a szavakat. – Tudod, a hazugság bűn.

Ahogy beléptem a szobámba, felnyögtem. A reggeli háborúm nyomai még mindig ott voltak. Az ágyról félig lelógó takaró, a szerényen elborult és legurult holmik és a szétdobált dolgok nem keltettek valami jó benyomást. Gyorsan rendet teremtettem és kinéztem az ablakon. A nap gyönyörűen ragyogott, elárasztva a környéket arany fényével. Becsuktam a szemem, mert belesütött a nap és hagytam, hogy a szél cirógassa az arcom, összeborzolja a hajam. Megint ugyanaz az érzést járta át a testem.  Ugyanaz, mint amikor jöttem haza. Mintha figyelnének… Körbe futtattam a tekintetem az utcán, de semmit nem láttam, ami gyanús lett volna.

Csupán 2 óra alatt végeztem a leckével. Bemásoltam pár tantárgyból az eddig vett anyagot. Pont. Ez alatt szépen besötétedett. Fura, hogy nincs itthon senki. Most csinálhatok magamnak kaját. Na, nem mintha ez nagy teher lenne, de ramen kívül semmilyen ehetőt nem tudok csinálni. Ha szerencsém van, akkor anyu tett el némi ételt, és csak melegítenem kell.

- Te hülye vagy! Komolyan ezt mondtad?– röhögök a telefonba. Min Soo és Chang Hyun felhívott, hogy átadják a többiek üdvözletét, és hát kb. már 1 órája beszélgetek velük. A hűtőben találtam maradékot, így megúszta a ház, hogy lásson főzni.

- Komolyan haver! Látnod kellett volna a csaj arcát! – fuldokol a röhögéstől Chang Hyun.

- Tehetek én róla, hogy nem érti a poént? – sértődött meg Min Soo. Válaszra nyitottam a szám, de ekkor megcsapta valami zaj a fülemet.

- Mi az? Miért nem válaszolsz? – kérdezik a fiúk.

- Bocs srácok, de most le kell tennem. – Kinyomtam a telefont. Remélem, hogy csak beképzeltem a dübelyt… Felkaptam egy esernyőt, és nindzsa módra fellopóztam az emeletre. Megálltam a szobám ajtaja előtt, és elkezdtem hallgatózni. Motoszkálás hallatszott odabentről. Biztos van bent valaki, mert az ajtó alatt kiszűrődött fénycsík néha elsötétült. Most vagy soha. Ha betörő, akkor hívni kéne a rendőrséget. De ha csak egy nagyra nőtt bogár? Jól van Lee Byung Hun, te nem vagy normális!

Berúgom az ajtót és az esernyőt lándzsaként tartom magam előtt. De, ahogy meglátom a nem várt vendégem meglepett arcát az esernyő is kiesik a kezemből.