9.fejezet: Újonc
U-kwon~
Oké, itt vagyok… Még mielőtt jönnének a kérdések, követtem a
kölyköt hazáig, szóval pont ott. Nem ismerem ezt az utcát, olyasfajta túl jó
hírű környék, kilométerekre egy sikátor se, csak hatalmas kertes házak,
tökéletesen nyírt sövénnyel és pudlikkal. Pfuj… Hányingerem lesz ettől a
mérhetetlen tisztaságtól…
Visszatérve a kölyökre, a pulcsim megvan, de a pendrive sehol. Muszáj nekem intézkednem, vagy temetés lesz… Az ÉN temetésem!
Lassan odacaplattam a kapuhoz, de amikor benyitottam volna, a központi zár megakadályozott benne.
Franc… Csak nem csengethetek rá, hogy „hé, szevasz, fel akarom dúlni a házatokat egy cseszett kis pendrive miatt, engedj már be, léci!”. Azért ennyire ő se lenne sík, főleg miután megvertem a suliban.
Egy választásom volt, bemászni… Megigazítottam a felsőmet és egy jó nagy lendületet véve felkapaszkodtam a kerítésre. A cipőm pont elkapta a tapadást és könnyedén behatoltam a kertbe.
Na, most lenne kész vicc, ha lenne egy bazinagy rottweiler kutyájuk… - futott végig az elmémen ez a gondolat, aztán kicsit vigyorogva végigmértem a hatalmas házat.
Ez most komolyan itt él? Ch… Pénzes szülők…
Végiglopóztam a kerten, egészen a hátsó bejáratig, de mivel pont ott ült előtte néhány méterre és a tévé előtt meresztette a valagát, így új módszerhez kellett folyamodnom. Szemet szúrt, hogy az emeleten nyitva volt egy ablak mellette nem sokkal pedig egy futónövényekkel benőtt kis állvány ácsorgott.
- Megint csak mászni és mászni… - sóhajtottam fel halkan, majd felcsimpaszkodtam és létrának használva az állványt lassan másztam felfele. Külső szemlélőnek úgy hathattam, mint egy hatalmas majom, ember ruhában. Vagy esetleg egy retardált betörő…
Komótosan, de legalább biztos fogással közeledtem az ablakhoz és amint karnyújtás távon belül értem a párkányhoz, belekapaszkodtam.
Fújtatva felhúztam magam, és pár másodperc múlva máris a szobában voltam.
- Jackpot! – örvendeztem halkan, majd körbetekintettem… Ö, hogy is hívják? Na, mindegy, a szobájában.
Először végig kutattam az író asztalán, de mivel papírokon és néhány tollon kívül semmit nem találtam, áttértem az ágy mellett álló, vagyis felborult éjjeliszekrényre. Mindent átkutattam benne, de csak zsebkendő, dezodor és néhány magazin volt benne.
Felálltam és idegesen a hajamba túrtam. Rászántam magam és betámadtam a ruhásszekrényt. Eleinte óvatosan dobáltam a földre a cuccait, de aztán rájöttem, hogy tökre felesleges, és kigóráltam mindent belőle.
Semmi…
A szemem megakadt az ágyon hagyott laptopon és egy szürkén csillogó kis tárgyon.
Bingó…
Már éppen elindultam volna, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és először egy esernyővel találtam szembe magam, aztán a kölyök ijedt arcával.
Oh, ne már! Pedig most jött volna, hogy felkapom a cuccom, intek és kiugrok az ablakon! Miért kellett neked is megjelenned?
Kiabálásra nyitotta a száját, de gyorsabb voltam nála, letepertem és a kezeit a feje felé szorítva befogtam a száját. Kissé félreérthető pózban helyezkedtem el felette, de máshogy nem tudtam megoldani. Fújtattam egyet és végig gondoltam az egész magyarázatom.
- Csak azért jöttem, ami az enyém… - jelentettem ki közönyös hangon. Hatalmas szemekkel meredt rám és hümmögött egyet. – Picsába is… Ebből se jövök ki jól… - jegyeztem meg magamnak halkan, majd ismételten az arcába nézem. – Ha csendben maradsz, elengedlek. De ahhoz itt kell maradnod. – magyaráztam halkan. Bólintott egy picit, amire elengedtem és lekászálódtam róla. Ez nagyon bizarrul hatott…
- Csak a pendrive kell? – kérdezte halkan, mintha bármelyik pillanatban nekiesnék és szétszedném. Oké, képes lennék erre.
- Ja… - bólintottam, viszont hirtelen az eszembe jutott egy dolog, ami miatt elkomorultam és fapofával ránéztem. – Viszont… Valamit tudni akarok.
Hatalmasat nyelt és szinte hallottam, ahogyan a pulzusszáma folyamatosan emelkedik, pedig már így is az eget verdeste. Iszonyatosan halkan kinyögött egy „mit” féleséget, aztán félve nekidőlt a falnak.
- Megnézted a pendrive tartalmát, igaz? – kérdeztem csontra nyugodtan, amire szinte láttam, hogy egyre csak szorul egyfajta hurok a nyakán és alig kap levegőt miatta. Teljesen elsápadt, majd kicsit megingott. Megforgattam a szemeim és elkaptam a karját, hogy el ne essen. – Nyugi már, nem akarlak kinyírni, csak tudni szeretném, hogy megnézted azt a cseszett pendriveot vagy nem?! – rivalltam rá kicsit erősebben. – Ch, a tetőn nagyon nagy csávó voltál…
Kicsit felszisszent és kirántotta a szorításomból a karját. Bosszúsan méregetett és hátrált egy lépést.
- Igen, megnéztem… - motyogta a karján levő szorítás nyomot dörzsölve.
- Áh, bassza meg, ebből bajok lesznek! – túrtam idegesen a hajamba. Szúrósan végigmértem tetőtől-talpig, aztán felsóhajtottam. – Van valami olyasmi felsőd, amiben nem látszik, hogy ilyen gizda vagy? – kérdeztem unottan, amire meghúzta a vállát és az arcomat szuggerálta. Elhúztam a számat, majd visszaléptem a szobájába és az ágyról felkapva a pendriveot, odaléptem a szétdobált ruhák közé valami nagyobb fekete felső után kutatva.
- Itt meg…? – kezdett volna hozzá, de hozzávágtam a felsőm és ezzel elhallgatattam. Grimaszolva lehúzta a fejéről és épp készült volna visszautalni nekem, de egy intéssel és egy „csak próbáld meg és meghalsz” nézéssel elintéztem. A karjára akasztotta és engem figyelt.
- Te most komolyan ilyen hülye lennél, vagy csak játszod? – morrantam fel és odalépve hozzá szinte ráadtam a felsőt és felhúztam a cipzárt. A fejére rántottam a kapucnit és elkapva a csuklóját levonszoltam a földszintre. – Ha akarsz, bezárkózhatsz, de csak egy percet adok rá… - mondtam karba tett kezekkel és nekidőltem a kanapénak.
- Már minek is zárkóznék be? – akasztotta le a fejéről a kapucnit, aztán oldalra biccentette a fejét. – És minek is kell ez? – húzta meg magán a felsőt. – És…? – folytatta volna a kérdés hadat, de felmutattam a mutató ujjam és elhallgatott.
- Te mindig ennyit kérdezel? – kérdeztem megrökönyödve. A hajamba túrtam és jó erősen megmarkoltam. – Pofa be, majd közben elmondom. Most pedig fogod azt a puccos kis segged, és ha akarod, bezárod az ajtót, ha nem akkor így jártál, így viszlek a többiekhez.
- T- Többiek? – suttogta remegő hangon, amin vigyorognom kellett, de visszafogtam magam. Küldtem felé egy "motiváló" nézést, amit fel is fogott és sietősen előhalászta a kulcsát, majd bezárta a hátsó ajtót.
- Jó fiú… - bólintottam elégedetten, a zsebembe mélyesztettem a pendriveot, lassan kisétáltam a házból, ő pedig követett. Megvártam, hogy a főbejáratot is lezárja, majd én magam vettem el a kulcsát és dugtam bele az ajtó mellett ácsorgó dísznövény földjébe. – Ezt nem hozhatod magaddal. – engedelmesen bólintott és várta a további interakciókat.
Elhagytam az udvart és megvárva, amíg odalépdel hozzá ismét végig gondoltam a felé szánt megjegyzéseket, kicsit finomítva.
- Figyi… Ha úgy mész, mint akit seggbe basztak, akkor hamar kiszúrnak. Legyél kicsit lazább és akkor hátha nem kötegszik a sok köcsög…
- Sok köcsög? – ismételte halkan, amire bólintottam és kicsit a hátára csaptam, hogy ne legyen olyan hely-de- merev. A pulcsi zsebébe irányítottam a kezét és az államat fogva méregettem.
- Ezért utálni fogsz, de… - morogtam és lejjebb rángattam a farmerét. Hatalmas, szinte dinnye nagyságú szemekkel meredt rám és valami olyasmit visítva, hogy „te perverz állat, én nem vagyok olyan” a fejemet kezdte csapkodni és közben seggre esett. – Álljál már le, bazdmeg! – rivalltam rá, amire úgy, ahogy volt, ledermedt. – Csak igazítani akarok rajtad, hogy ne égessél már le! Puhány kis pöcs! – üvöltöttem hangosan, amire az utca eddigi csendje, most még jobbal elnémult. Mintha a falak és bokrok mind engem bámultak volna. Körbenéztem és néhány eltátott szájú idős embert szúrtam ki, ahogy engem figyelnek és sutyorognak. – Állj fel… - mondtam nyugodt hangnemben. – Kapcsold ki az öved és csúsztasd lejjebb a nadrágod, kábé annyira, hogy kilógjon az alsód széle. – mutogattam a pólómat felhúzva.
- Itt az utcán? – nyelt egy nagyot, majd körülnézett. – De… Itt vannak a szomszédok… Mit fognak hinni? – mekegte remegő hangon.
- Most azt akarod, hogy én igazítsalak meg? – húztam el gúnyosan a szám és felé indultam, de ő hátrálva megrázta a fejét, majd alaposan körülnézett és megtette, amit kértem. Picit felhúzta a felsőjét és addig-addig szerencsétlenkedett, amíg egy picit kivillant a rózsaszín alsóneműje. Elsőre fel se fogtam, de aztán hangosan röhögni kezdtem. Lassacskán elfáradtam és az aszfalton kezdtem fetrengeni. Már-már a könnyeim is elkezdtek folyni, a kölyök meg csak állt ott szerencsétlenül, engem figyelve. Észrevettem magam és felpattantam, majd tovább méregettem. – Neked mindig ilyen túl jól fésült a hajad? – kérdeztem egy kicsit flegmán, majd beleborzoltam a tincsei közé. Felmorrant egy picit, aztán bosszúsan meredt rám. – Oh, mi van? – gügyögtem. – Felbosszantottam anyuci pici fiát, mert szét mertem túrni a tökéletes kis haját? Így van, Pinkie? – nyújtottam rá gúnyosan a nyelvem és picit megböktem az arcát. Összehúzta a szemöldökét és az aszfaltra kezdett meredni. – Na, de elég az enyelgésből. Induljunk… - jelentettem ki teljes nyugodtsággal, aztán megindultam az utca vége felé.
Persze ahogy haladtunk kezdett egy kicsit idegesíteni az a túlzott merev járásmódja és az emiatt túlzottan ritmusos járása. Hirtelen megtorpantam és hátrafordultam, de ez a szerencsétlen nem vette észre, így belém ütközött, aminek a láncreakciójától a földön landoltunk mind a ketten. Magamban már a betonba morzsoltam, de közben tűrtem a bénaságát és egy erőltetett mosoly társaságában felé fordultam, még mielőtt tovább indultunk volna.
- Figyelj… Próbáld leutánozni a járásom, mert a végén kitekerem a nyakicád… Idegesítesz. – jelentettem ki egyenesen az arcába, majd továbbra is azzal a bárgyú vigyorommal menetirányba vágtam magam és lassan elindultam, hogy ráhangolódjon a járásra. – Mindjárt megérkezünk a kerületbe… - dünnyögtem és úgy intéztem a tempóm, hogy mellém kerüljön. Kicsit felgyorsítottam, hogy senkinek ne tűnjön fel az a kis szerencsétlen, majd egy üresebb helyen megálltam. Felé fordultam és vártam, hogy teljes mértékben rám figyeljen. – Nemsoká elérkezünk a csapat területére. Téged be foglak mutatni, mint újoncot, aztán, ha kíváncsiak rád kikérdeznek… a neved mostantól… Ö… Mi is az eredeti neved? – vigyorogtam rá egy kicsit idiótán. Erről most nem tehetek… Rossz a rövidtávú és a név memóriám.
- Lee Byung Hun… - sóhajtott fel fájdalmasan, majd kicsit igazgatott a kapucniján.
- Hm… Oké, akkor mostantól Lee Joe vagy… Egyszerűsítve L. Joe. – jelentettem ki és meg se várva a reakcióját tovább indultam. Minek húzni… Ha boldogul, boldogul, ha nem akkor nem. Ez majd az ő dolga lesz… a kiképzése meg gondolom az enyém. Picsába is!
- Amúgy ez az eredeti hajszíned? – kérdeztem pusztán a csend megtörésére. Halkan hümmögött jelezve, hogy igen. Meghúztam a vállam és előre meredtem. – Akkor majd kezelésbe vesszük… - dünnyögtem magamnak.
Egyre vészesebben közeledtünk a területünkhöz, mivel egyre jobban szűkültek az utcák és nőtt a kihalt sikátorok száma.
Mélyen felsóhajtottam és széttártam a karjaim.
- Üdv a területünkön… - néztem körbe a szeméttel teli helyen.
- Nagyon… Barátságos… - nyelt nagyot megint L.Joe. Apám, hogy ennek mennyi nyála van…
- U-kwon? – hallottam nem túl messziről a nevemet. Oldalba böktem L.Joet és megindultam a hang forrása felé. Lefordultam az egyik nem túl barátságos kis sarkon és kerestem az üvöltöző társam.
Nem kellett sokáig, mert szinte az ölembe hullott, vagyis ugrott, egyenesen a tetőről Taeil. Adott egy kisebb fajta üdvözlő pacsit, majd jól végigmérte L.Joet.
- Ki a kis csonti? – kérdezte gúnyosan, aztán körbejárta.
- A neve L.Joe. Zicohoz viszem… Olyasmit látott, amit nem kellett volna. – magyaráztam lazán a társamnak, aki egy ’Not bad’ arckifejezést öltött magára és hozzánk csatlakozva elkísért minket a rejtek középpontjába. – Maradj itt kölyök, mindjárt jövök… Taeil figyeld, nehogy meglógjon…
- Szóval tartom. – legyintett felém és azonnal L.Joera tapadt.
Hála a jónak, hogy csak kikérdezés szintig tapad rá… legalábbis… remélem. Szerencsétlen kölyök… Nem készítettem fel eléggé.
Nem volt több időm gondolkozni, mert valaminek nekiütköztem. Vagyis, valakinek… és ez a valaki sem volt más, mint a drága vezérünk, Zico…
- Eh, helló… - köszöntem rá halkan, majd mindent mellőzve a tárgyra tértem. – Figyi, megvan a pendrive, de van egy kis gond…
- Már megint? – sóhajtott fel megrökönyödve, majd a halántékát kezdte masszírozni. Tehát jó kedvében van, mert nyugtatja magát… Ha nincs jó kedve, azonnal az erőszakot választja és már rég betörte volna az orrom. – Mondd…
- Egy srác, aki megtalálta a cuccot, belenézett és… Idehoztam.
- Mi van?! – üvöltött fel hirtelen, de csak a hangja volt nagy, az ereje szétszórva hevert mindenhol… Talán ezt hívják úgy, hogy migrén…
- Kint van, Taeil őrzi. – magyaráztam tökre lazán, kis tiszteletet se adva. Általában ilyenkor nem nézhetünk egyenesen a szemébe és teljesen egyenesen kell állnunk, de én most keresztbe tett lábakkal, nyílegyenesen az arcába bámultam.
- Drága édes… - morogta az orra alatt, majd elővette a telefonját és pötyögni kezdett. Amint elrakta, leült a kanapéra és keresztbe vágta a lábait. – Összehívok mindenkit, megbeszélés lesz… - jelentette ki nemes egyszerűséggel, aztán valami olyasmit motyogott, miszerint tag vagy halál.
Ez tökre ismerős volt… Az én tagságom is hasonlóan kezdődött, bár akkoriban tízen voltunk és én meg P.O voltunk az újoncok… Az a kemény kiképzés, semmivel nem becsülhető fel, főleg úgy, hogy egy tizennégy éves szinte gyerekkel csinálták ezt, amit még most, majdnem tizennyolcként is alig tudnék megcsinálni…
Marha jó időszak vár L.Joera, mondhatom…
Visszatérve a kölyökre, a pulcsim megvan, de a pendrive sehol. Muszáj nekem intézkednem, vagy temetés lesz… Az ÉN temetésem!
Lassan odacaplattam a kapuhoz, de amikor benyitottam volna, a központi zár megakadályozott benne.
Franc… Csak nem csengethetek rá, hogy „hé, szevasz, fel akarom dúlni a házatokat egy cseszett kis pendrive miatt, engedj már be, léci!”. Azért ennyire ő se lenne sík, főleg miután megvertem a suliban.
Egy választásom volt, bemászni… Megigazítottam a felsőmet és egy jó nagy lendületet véve felkapaszkodtam a kerítésre. A cipőm pont elkapta a tapadást és könnyedén behatoltam a kertbe.
Na, most lenne kész vicc, ha lenne egy bazinagy rottweiler kutyájuk… - futott végig az elmémen ez a gondolat, aztán kicsit vigyorogva végigmértem a hatalmas házat.
Ez most komolyan itt él? Ch… Pénzes szülők…
Végiglopóztam a kerten, egészen a hátsó bejáratig, de mivel pont ott ült előtte néhány méterre és a tévé előtt meresztette a valagát, így új módszerhez kellett folyamodnom. Szemet szúrt, hogy az emeleten nyitva volt egy ablak mellette nem sokkal pedig egy futónövényekkel benőtt kis állvány ácsorgott.
- Megint csak mászni és mászni… - sóhajtottam fel halkan, majd felcsimpaszkodtam és létrának használva az állványt lassan másztam felfele. Külső szemlélőnek úgy hathattam, mint egy hatalmas majom, ember ruhában. Vagy esetleg egy retardált betörő…
Komótosan, de legalább biztos fogással közeledtem az ablakhoz és amint karnyújtás távon belül értem a párkányhoz, belekapaszkodtam.
Fújtatva felhúztam magam, és pár másodperc múlva máris a szobában voltam.
- Jackpot! – örvendeztem halkan, majd körbetekintettem… Ö, hogy is hívják? Na, mindegy, a szobájában.
Először végig kutattam az író asztalán, de mivel papírokon és néhány tollon kívül semmit nem találtam, áttértem az ágy mellett álló, vagyis felborult éjjeliszekrényre. Mindent átkutattam benne, de csak zsebkendő, dezodor és néhány magazin volt benne.
Felálltam és idegesen a hajamba túrtam. Rászántam magam és betámadtam a ruhásszekrényt. Eleinte óvatosan dobáltam a földre a cuccait, de aztán rájöttem, hogy tökre felesleges, és kigóráltam mindent belőle.
Semmi…
A szemem megakadt az ágyon hagyott laptopon és egy szürkén csillogó kis tárgyon.
Bingó…
Már éppen elindultam volna, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és először egy esernyővel találtam szembe magam, aztán a kölyök ijedt arcával.
Oh, ne már! Pedig most jött volna, hogy felkapom a cuccom, intek és kiugrok az ablakon! Miért kellett neked is megjelenned?
Kiabálásra nyitotta a száját, de gyorsabb voltam nála, letepertem és a kezeit a feje felé szorítva befogtam a száját. Kissé félreérthető pózban helyezkedtem el felette, de máshogy nem tudtam megoldani. Fújtattam egyet és végig gondoltam az egész magyarázatom.
- Csak azért jöttem, ami az enyém… - jelentettem ki közönyös hangon. Hatalmas szemekkel meredt rám és hümmögött egyet. – Picsába is… Ebből se jövök ki jól… - jegyeztem meg magamnak halkan, majd ismételten az arcába nézem. – Ha csendben maradsz, elengedlek. De ahhoz itt kell maradnod. – magyaráztam halkan. Bólintott egy picit, amire elengedtem és lekászálódtam róla. Ez nagyon bizarrul hatott…
- Csak a pendrive kell? – kérdezte halkan, mintha bármelyik pillanatban nekiesnék és szétszedném. Oké, képes lennék erre.
- Ja… - bólintottam, viszont hirtelen az eszembe jutott egy dolog, ami miatt elkomorultam és fapofával ránéztem. – Viszont… Valamit tudni akarok.
Hatalmasat nyelt és szinte hallottam, ahogyan a pulzusszáma folyamatosan emelkedik, pedig már így is az eget verdeste. Iszonyatosan halkan kinyögött egy „mit” féleséget, aztán félve nekidőlt a falnak.
- Megnézted a pendrive tartalmát, igaz? – kérdeztem csontra nyugodtan, amire szinte láttam, hogy egyre csak szorul egyfajta hurok a nyakán és alig kap levegőt miatta. Teljesen elsápadt, majd kicsit megingott. Megforgattam a szemeim és elkaptam a karját, hogy el ne essen. – Nyugi már, nem akarlak kinyírni, csak tudni szeretném, hogy megnézted azt a cseszett pendriveot vagy nem?! – rivalltam rá kicsit erősebben. – Ch, a tetőn nagyon nagy csávó voltál…
Kicsit felszisszent és kirántotta a szorításomból a karját. Bosszúsan méregetett és hátrált egy lépést.
- Igen, megnéztem… - motyogta a karján levő szorítás nyomot dörzsölve.
- Áh, bassza meg, ebből bajok lesznek! – túrtam idegesen a hajamba. Szúrósan végigmértem tetőtől-talpig, aztán felsóhajtottam. – Van valami olyasmi felsőd, amiben nem látszik, hogy ilyen gizda vagy? – kérdeztem unottan, amire meghúzta a vállát és az arcomat szuggerálta. Elhúztam a számat, majd visszaléptem a szobájába és az ágyról felkapva a pendriveot, odaléptem a szétdobált ruhák közé valami nagyobb fekete felső után kutatva.
- Itt meg…? – kezdett volna hozzá, de hozzávágtam a felsőm és ezzel elhallgatattam. Grimaszolva lehúzta a fejéről és épp készült volna visszautalni nekem, de egy intéssel és egy „csak próbáld meg és meghalsz” nézéssel elintéztem. A karjára akasztotta és engem figyelt.
- Te most komolyan ilyen hülye lennél, vagy csak játszod? – morrantam fel és odalépve hozzá szinte ráadtam a felsőt és felhúztam a cipzárt. A fejére rántottam a kapucnit és elkapva a csuklóját levonszoltam a földszintre. – Ha akarsz, bezárkózhatsz, de csak egy percet adok rá… - mondtam karba tett kezekkel és nekidőltem a kanapénak.
- Már minek is zárkóznék be? – akasztotta le a fejéről a kapucnit, aztán oldalra biccentette a fejét. – És minek is kell ez? – húzta meg magán a felsőt. – És…? – folytatta volna a kérdés hadat, de felmutattam a mutató ujjam és elhallgatott.
- Te mindig ennyit kérdezel? – kérdeztem megrökönyödve. A hajamba túrtam és jó erősen megmarkoltam. – Pofa be, majd közben elmondom. Most pedig fogod azt a puccos kis segged, és ha akarod, bezárod az ajtót, ha nem akkor így jártál, így viszlek a többiekhez.
- T- Többiek? – suttogta remegő hangon, amin vigyorognom kellett, de visszafogtam magam. Küldtem felé egy "motiváló" nézést, amit fel is fogott és sietősen előhalászta a kulcsát, majd bezárta a hátsó ajtót.
- Jó fiú… - bólintottam elégedetten, a zsebembe mélyesztettem a pendriveot, lassan kisétáltam a házból, ő pedig követett. Megvártam, hogy a főbejáratot is lezárja, majd én magam vettem el a kulcsát és dugtam bele az ajtó mellett ácsorgó dísznövény földjébe. – Ezt nem hozhatod magaddal. – engedelmesen bólintott és várta a további interakciókat.
Elhagytam az udvart és megvárva, amíg odalépdel hozzá ismét végig gondoltam a felé szánt megjegyzéseket, kicsit finomítva.
- Figyi… Ha úgy mész, mint akit seggbe basztak, akkor hamar kiszúrnak. Legyél kicsit lazább és akkor hátha nem kötegszik a sok köcsög…
- Sok köcsög? – ismételte halkan, amire bólintottam és kicsit a hátára csaptam, hogy ne legyen olyan hely-de- merev. A pulcsi zsebébe irányítottam a kezét és az államat fogva méregettem.
- Ezért utálni fogsz, de… - morogtam és lejjebb rángattam a farmerét. Hatalmas, szinte dinnye nagyságú szemekkel meredt rám és valami olyasmit visítva, hogy „te perverz állat, én nem vagyok olyan” a fejemet kezdte csapkodni és közben seggre esett. – Álljál már le, bazdmeg! – rivalltam rá, amire úgy, ahogy volt, ledermedt. – Csak igazítani akarok rajtad, hogy ne égessél már le! Puhány kis pöcs! – üvöltöttem hangosan, amire az utca eddigi csendje, most még jobbal elnémult. Mintha a falak és bokrok mind engem bámultak volna. Körbenéztem és néhány eltátott szájú idős embert szúrtam ki, ahogy engem figyelnek és sutyorognak. – Állj fel… - mondtam nyugodt hangnemben. – Kapcsold ki az öved és csúsztasd lejjebb a nadrágod, kábé annyira, hogy kilógjon az alsód széle. – mutogattam a pólómat felhúzva.
- Itt az utcán? – nyelt egy nagyot, majd körülnézett. – De… Itt vannak a szomszédok… Mit fognak hinni? – mekegte remegő hangon.
- Most azt akarod, hogy én igazítsalak meg? – húztam el gúnyosan a szám és felé indultam, de ő hátrálva megrázta a fejét, majd alaposan körülnézett és megtette, amit kértem. Picit felhúzta a felsőjét és addig-addig szerencsétlenkedett, amíg egy picit kivillant a rózsaszín alsóneműje. Elsőre fel se fogtam, de aztán hangosan röhögni kezdtem. Lassacskán elfáradtam és az aszfalton kezdtem fetrengeni. Már-már a könnyeim is elkezdtek folyni, a kölyök meg csak állt ott szerencsétlenül, engem figyelve. Észrevettem magam és felpattantam, majd tovább méregettem. – Neked mindig ilyen túl jól fésült a hajad? – kérdeztem egy kicsit flegmán, majd beleborzoltam a tincsei közé. Felmorrant egy picit, aztán bosszúsan meredt rám. – Oh, mi van? – gügyögtem. – Felbosszantottam anyuci pici fiát, mert szét mertem túrni a tökéletes kis haját? Így van, Pinkie? – nyújtottam rá gúnyosan a nyelvem és picit megböktem az arcát. Összehúzta a szemöldökét és az aszfaltra kezdett meredni. – Na, de elég az enyelgésből. Induljunk… - jelentettem ki teljes nyugodtsággal, aztán megindultam az utca vége felé.
Persze ahogy haladtunk kezdett egy kicsit idegesíteni az a túlzott merev járásmódja és az emiatt túlzottan ritmusos járása. Hirtelen megtorpantam és hátrafordultam, de ez a szerencsétlen nem vette észre, így belém ütközött, aminek a láncreakciójától a földön landoltunk mind a ketten. Magamban már a betonba morzsoltam, de közben tűrtem a bénaságát és egy erőltetett mosoly társaságában felé fordultam, még mielőtt tovább indultunk volna.
- Figyelj… Próbáld leutánozni a járásom, mert a végén kitekerem a nyakicád… Idegesítesz. – jelentettem ki egyenesen az arcába, majd továbbra is azzal a bárgyú vigyorommal menetirányba vágtam magam és lassan elindultam, hogy ráhangolódjon a járásra. – Mindjárt megérkezünk a kerületbe… - dünnyögtem és úgy intéztem a tempóm, hogy mellém kerüljön. Kicsit felgyorsítottam, hogy senkinek ne tűnjön fel az a kis szerencsétlen, majd egy üresebb helyen megálltam. Felé fordultam és vártam, hogy teljes mértékben rám figyeljen. – Nemsoká elérkezünk a csapat területére. Téged be foglak mutatni, mint újoncot, aztán, ha kíváncsiak rád kikérdeznek… a neved mostantól… Ö… Mi is az eredeti neved? – vigyorogtam rá egy kicsit idiótán. Erről most nem tehetek… Rossz a rövidtávú és a név memóriám.
- Lee Byung Hun… - sóhajtott fel fájdalmasan, majd kicsit igazgatott a kapucniján.
- Hm… Oké, akkor mostantól Lee Joe vagy… Egyszerűsítve L. Joe. – jelentettem ki és meg se várva a reakcióját tovább indultam. Minek húzni… Ha boldogul, boldogul, ha nem akkor nem. Ez majd az ő dolga lesz… a kiképzése meg gondolom az enyém. Picsába is!
- Amúgy ez az eredeti hajszíned? – kérdeztem pusztán a csend megtörésére. Halkan hümmögött jelezve, hogy igen. Meghúztam a vállam és előre meredtem. – Akkor majd kezelésbe vesszük… - dünnyögtem magamnak.
Egyre vészesebben közeledtünk a területünkhöz, mivel egyre jobban szűkültek az utcák és nőtt a kihalt sikátorok száma.
Mélyen felsóhajtottam és széttártam a karjaim.
- Üdv a területünkön… - néztem körbe a szeméttel teli helyen.
- Nagyon… Barátságos… - nyelt nagyot megint L.Joe. Apám, hogy ennek mennyi nyála van…
- U-kwon? – hallottam nem túl messziről a nevemet. Oldalba böktem L.Joet és megindultam a hang forrása felé. Lefordultam az egyik nem túl barátságos kis sarkon és kerestem az üvöltöző társam.
Nem kellett sokáig, mert szinte az ölembe hullott, vagyis ugrott, egyenesen a tetőről Taeil. Adott egy kisebb fajta üdvözlő pacsit, majd jól végigmérte L.Joet.
- Ki a kis csonti? – kérdezte gúnyosan, aztán körbejárta.
- A neve L.Joe. Zicohoz viszem… Olyasmit látott, amit nem kellett volna. – magyaráztam lazán a társamnak, aki egy ’Not bad’ arckifejezést öltött magára és hozzánk csatlakozva elkísért minket a rejtek középpontjába. – Maradj itt kölyök, mindjárt jövök… Taeil figyeld, nehogy meglógjon…
- Szóval tartom. – legyintett felém és azonnal L.Joera tapadt.
Hála a jónak, hogy csak kikérdezés szintig tapad rá… legalábbis… remélem. Szerencsétlen kölyök… Nem készítettem fel eléggé.
Nem volt több időm gondolkozni, mert valaminek nekiütköztem. Vagyis, valakinek… és ez a valaki sem volt más, mint a drága vezérünk, Zico…
- Eh, helló… - köszöntem rá halkan, majd mindent mellőzve a tárgyra tértem. – Figyi, megvan a pendrive, de van egy kis gond…
- Már megint? – sóhajtott fel megrökönyödve, majd a halántékát kezdte masszírozni. Tehát jó kedvében van, mert nyugtatja magát… Ha nincs jó kedve, azonnal az erőszakot választja és már rég betörte volna az orrom. – Mondd…
- Egy srác, aki megtalálta a cuccot, belenézett és… Idehoztam.
- Mi van?! – üvöltött fel hirtelen, de csak a hangja volt nagy, az ereje szétszórva hevert mindenhol… Talán ezt hívják úgy, hogy migrén…
- Kint van, Taeil őrzi. – magyaráztam tökre lazán, kis tiszteletet se adva. Általában ilyenkor nem nézhetünk egyenesen a szemébe és teljesen egyenesen kell állnunk, de én most keresztbe tett lábakkal, nyílegyenesen az arcába bámultam.
- Drága édes… - morogta az orra alatt, majd elővette a telefonját és pötyögni kezdett. Amint elrakta, leült a kanapéra és keresztbe vágta a lábait. – Összehívok mindenkit, megbeszélés lesz… - jelentette ki nemes egyszerűséggel, aztán valami olyasmit motyogott, miszerint tag vagy halál.
Ez tökre ismerős volt… Az én tagságom is hasonlóan kezdődött, bár akkoriban tízen voltunk és én meg P.O voltunk az újoncok… Az a kemény kiképzés, semmivel nem becsülhető fel, főleg úgy, hogy egy tizennégy éves szinte gyerekkel csinálták ezt, amit még most, majdnem tizennyolcként is alig tudnék megcsinálni…
Marha jó időszak vár L.Joera, mondhatom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése