5.fejezet

5.fejezet:Üzenet

 U-kwon~

- Puha… Ágy… - dünnyögtem miközben elvágódtam a fekhelyemen. Mélyen belefúrtam az arcomat a párnámba és hagytam, hogy a feszülő izmaim ellazuljanak.
Nem tudom, hogy hány óra lehet, az biztos, hogy éjfél már javában elmúlt. Nagyon sokáig ott kellett maradnom, mert segítettem Kyungnak eltakarítani a hullákat. Ez ezzel jár… Ha azok a rohadékok nem indítanak támadást, akkor nem kell megvernem azt a szerencsétlen srácot se. Nem akartam ártatlanokat bántani soha életemben, mégis megtettem. És ő volt az új áldozat.
De várjunk… Miért térek mindig rá? Soha a büdös életben nem láttam és remélem nem is fogom.
Lehunytam a pilláim, ámde hirtelen megcsapott egy fertelmes bűz.
- Mi a…? – morrantam fel hirtelen, aztán rá kellett jönnöm, hogy még mindig az utcai gönceimben vagyok és én vagyok a szag gyújtópontja.
Fájdalmasan, idős embereket megszégyenítő nyekergéssel vonszoltam ki magam a fürdőbe és álltam a zuhany alá.
- Istenem, csak legyen meleg víz…

- Hí, öcsém… Ritka szar színed van… - méregettek a többiek az iskola aulájában.
Új nap, de nem új lap… Minden reggel megfogadom, hogy soha többé nem térek vissza a régi életembe és újat kezdek valahol… Például Amerikában vagy Európában.
– Eskü, bottal nem mernék hozzád piszkálni. – fintorgott rám Minho. Fogott egy ropit én megböködte a szemem alatt húzódó lilás táskát, amire kómásan ellöktem a kezét a szúró inger miatt.
- Mi történt veled? – tért a lényegre azonnal Jinki. – De ne kamuzz!
- Macska… Este… Az albérletben… Áramszünet… - motyogtam a szavakat össze vissza, mivel hiába próbáltam nem sikerült értelmes beszédet kicsikarnom magamból.
- Valaki fordítana? – grimaszolt óvodás módjára Taemin.
- Adjatok neki egy liter kávét, attól bepörög… - böködte tovább az arcom a ropival Minho. – Vagy egy üveg energiaitalt. Az tuti segít…

- L- Lee Byung Hun… - törte be magát egy ismerős hang a fejembe. Kipattantak a szemeim és felkaptam a fejem.
Az… Az nem lehet! Ilyen nincs!
Idegesen futtattam végig a tekintetem az osztályon és kiszúrtam a hang tulajdonosát. Ugyan az a fiú tegnapról. Ugyan az a srác, akit meg kellett vernem.
- Basszameg! – vonyítottam fel hirtelen és lefordultam a székemről. Becsúsztam a pad alá, amire a padtársam lekukucskált hozzám és értetlen arcot vágva felhúzott vissza a helyemre.
- Mi ez a nagy zajongás, Yoo Kwon úr? – csapott az asztalára az osztályfőnök és szúrós nézéssel megindult felém. – Talán azért ilyen lelkes, mert maga szeretné körbevezetni az új diákot? – állt meg mellettem és a szemüvegét feljebb tolva szinte az arcomba hajolt.
- N- Nem tanár úr… - hebegtem halkan. Miközben próbáltam nem a szemébe nézni. Tudom, hogy herótja, ha a szemébe néznek vagy káromkodnak. Ha most még mással is elrontom, nekem annyi, ha bent tart… Nem csak azért, mert megdöglök az unalomtól, hanem mert Zico kibelez.
- Igent mondott? Rendben. Akkor, ha annyira akarja, akkor maga vezetheti körbe, az osztálytitkár helyett. – váltott vissza nyugodt hangnembe, majd elfordulva tőlem visszaindult a helyére.
Szerencsére túlzottan elvolt az új sráccal, pardon, Byung Hunnal foglalva így nem kellett szenvednünk a matekkal.

- Yoo Kwon… - rázott meg valaki a vállamnál fogva. Hangja kellemesen csengett bár volt benne valami irritáló… Talán olyasmi, mint a volt barátnőm hangja. Sőt… Ez teljesen olyan, mint ő. Inkább kijavítom magam megint. Ez ő. – Yoo Kwon… - ismételte meg magát, ugyan olyan kedvességet színlelve. – Yoo Kwon, itt az új srác. A diri elengedett téged az első négy óráról, hogy vezesd körbe.
- Vezeti a franc… - dünnyögtem a padnak, miközben leráztam magamról a lány aprócska kezeit. – Látod, hogy fáradt vagyok, nem? – húztam fel egy pici magam, amitől a hajam a szemembe hullott. Felnéztem a csajra, aki körülbelül úgy nézett rám, vagy legalább is azt üzente a szemeivel, hogy „emeld fel azt a nagy segged, vagy én, rugdoslak oda”, így muszáj voltam felkelni.
Felkaptam a táskám és felültem a padra. Körbevizslattam az üres osztálytermet majd tekintetem ismételten az exemre tévedt. „Ártatlanul” mosolygott, de én átláttam rajta. Küldtem felé egy flegma mosolyt, majd a vállába ütközve elhagytam a termet.
Az a tipikus hétfői hangulatom még mindig megvolt, de valamivel jobban éreztem magam, mint reggel, bár rá tett egy plusz lapáttal az a srác… hogy is hívják? Lee… Nem tudom. Valami Lee. Majd kap egy nevet, most pont nem érdekel.
A folyosó végén megláttam a haverjaim körében szerencsétlenkedni. Vagyis… a haverok bombázták a hülyeségükkel, ő pedig próbálta állni a sarat, de nem igazán illett oda.
Látszik, hogy új. Még a megjelenése is más, mint egy Seouli embernek. Süt róla, hogy tiszta, mint a kristályvíz. Ebben az iskolában hasonlóak vannak, szinte csak én vagyok a fekete bárány, meg néha P.O, de csak ha bejön az iskolába. Amikor golyót kapott miattam, akkor több mint két hetet hiányzott. Most se láttam sehol gondolom, otthon piheni ki a tegnapi bunyó fáradalmait.
Megrökönyödve felmordultam és feléjük vettem az irányt. Lassú, kimért léptekkel közeledtem ahhoz a kis esetlenhez és a haverjaimhoz.
- És, befutott az idegenvezetőd! – „konferált” fel Minho, majd röhögve maga mellé állított. – Byung Hun, ő itt Yoo Kwon. Ő mutatja meg a sulit.
- Szi- Szia… - motyogta halkan Byung Hun, de nem nézett rám. Ennyire fél? Mondjuk megértem. A tegnapi miatt én is félnék magamtól.
Választ nem adtam neki, csak intettem a fejemmel, hogy kövessen. Nem szólt semmit, hirtelen azt sem tudtam, hogy követ-e vagy sem és ott maradt a többiekkel. A lépcsőhöz érve felzengett a csengőnk idegesítő dallama, ami betöltötte a vízhangos folyosókat és elvegyülve a diákok tömegzajával még elviselhetetlenebbé tette azt a pillanatot.
Lekocogtam a lépcsőn és a portástól pár méterre megálltam, hogy bevárjam a srácot. Mire odaért mellém, elvonult a diáksereg és az az idegesítő morajlás is befejeződött.
- Meg van minden cuccod? – törtem meg a kínos csendet, ami kettőnk közé telepedett a hosszú folyosón.
- Mi? Ja, igen… Csak néhány könyv… - nem hagytam, hogy befejezze, egy egyszerű kijelentéssel, miszerint „irány a könyvtár” megindultam és meg sem álltam egy nagy szürke ajtóig, amire rá volt írva a könyvtár nyitva tartása. – Francba… Csak délután kettőkor nyit.
- N- Nem baj… Majd visszajövök. – motyogta jól hallható idegességgel a hangjában. Akaratlanul is elmosolyodtam.
Tehát tényleg fél tőlem. Nem is baj, jól teszi, ha fél. Ha nem követ vagy beszél velem, akkor nagyon minimális esélye van arra, hogy baj éri.
Minél hamarabb túl akartam esni az egészen, hogy nyugalomban eltölthessem a maradék lyukasórám. Maximum egy vagy másfél órát vesz, majd igénybe az egész körbevezetősödi, ha megmutatok mindent.

A nap kellemesen sütött, enyhén melengetve az arcom és a bőröm. Lehúzva a felsőm cipzárját az ölembe fektettem a pulcsit és tovább lóbáltam a lábam a korláton ülve. Halovány szellő futott végig a levegőben, felborzolva a hajam és libabőrössé téve a karjaim.
A tető… Az egyik legjobb hely, ha az ember ki akar, kapcsolni egy kicsit vagy egyedül szeretne tölteni némi időt.
- Figyelj… - motyogta mögöttem Byung Hun miközben éreztem, hogy más merre néz. Még mindig tart tőlem, pedig egész jó fej voltam vele egész végig.
- Húszas terem, fizika előadó… - vágtam bele a mondandójába. Csak úgy jött, bár éreztem, hogy mást akar kérdezni. Olyat, amire nem biztos, hogy higgadtan választ tudok adni. Általában nyugodt ember vagyok, de vannak témák, melyeket nehezen tudok definiálni anélkül, hogy megbántanám az embereket.
- Nem ezt akartam… - motyogta szinte csak magának, de jól hallottam én is. Vett egy mély lélegzetet, de aztán csak kifújta és nem szólt. Percekig éreztem, hogy szinte lyukat éget a hátam közepébe, annyira figyel, de ahogy felé néztem, azonnal zavartan elfordult.
- Na?
Leugrottam a korlátról és néhány lépésnyire megálltam tőle. Jól látszott rajta, hogy nem túl biztos a dolgokban és mélységesen hezitál a dolgon. Köhintettem egyet és ismét támasztani kezdtem a korlátot.
Nem igazán akart megnyikkanni, így előkaptam a nadrágom zsebéből egy doboz cigit és a számba helyeztem egy szálat belőle. Erre persze elkerekedett szemekkel nézett rám és ismét szólásra nyitotta a száját.
- Ki nyögöd még ma? – förmedtem rá miközben próbáltam meggyújtani a koporsó szöget.
- A tegnapi… - kezdett bele nagy lendülettel, de mint aki pofára esett, elhallgatott és tovább dagasztotta a némaságot.
- Mi van vele? – slukkoltam nagyot a füstölgő papírtekercsből, majd a füstöt lassan fújtam ki az ajkaim közül. Tetszett ez az érzés. Már nem az, hogy majd megfulladok, hanem, hogy én irányíthatom, mikor és milyen módon távozik a füst.
- Csak… áh, nem tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá…
- Mondtam már, hogy bocs. Egyszerűen csak parancsba kaptam és örülhetnél még, hogy élsz! – emeltem meg a hangom és éreztem, ahogyan a düh kezdi elönteni a testem. Megilletődött arccal bámult tovább rám majd idegesen fújatott egyet és mellém lépve kivette a kezemből a cigarettát és mélyet beleszívott. Szinte azonnal köhögni és fulladozni kezdett, amin jót vigyorogtam. – Csak vágj, a közepébe aztán hagyj, mert dolgom van.
- Mit értettél azalatt, hogy él a bandarendszer és rosszabb, mint a börtön? – tette fel a kérdést, mintha a világ minden ereje az övé lenne. Hatalmas szemekkel figyeltem, ahogy visszaadja az ujjaim közé a félig elszívott csikket és elszánt fejet vágva szembe fordult velem teljesen. De megnőtt valaki önbizalma…
Elnevettem magam, majd elpöccintve a még parázsló bagót, hátratúrtam a hajam.
- Mi olyan vicces? – húzta össze a szemöldökét.

- Még azt kérdezed, hogy mi olyan vicces? – tártam szét a karjaim. – Hé, most jönne az a rész, hogy dalolva átmászok a korláton és végigsétálva a cserepeken, rúd táncolok egyet az antennák közt, nem? – gúnyolódtam elváltoztatott hangon. – Vagy a musicalekben nem ez a szokás? – szúrtam le a következő kötekedő pontom. Betalált. Egy árnyalattal sötétebb színt vett fel az arca, így jól láthattam, hogy kezdem felhúzni. Ökölbe szorította a kezét, amire lehervadt a képemről a színészkedésem eredménye. Elhúztam a szám és megint közelebb léptem egyet, amitől persze elszállt az a „hatalmas” bátorsága. – Na, ide figyelj, öcsi… Tudom, hogy nem vágod a dolgot, de ne is akard. Okkal mondtam, hogy rosszabb, mint a börtön és hogy miért használom ezt a példát, az csak az én dolgom, vili? Az egész bandarendszer pedig, kurvára nem a te dolgod, oké? Akiknek tudniuk kell, azok tudják, akik nem, azok meg olyanok, mint te. Túlzottan is jól neveltek ehhez az egészhez. – észre sem vettem, de már falhoz szorítottam és a gallérját morzsolgattam. Nem voltam sokra, hogy megüssem. A pulzusom az egeket súrolta, de ahogy elnéztem, neki pedig a levegővétellel akadtak gondjai.
Kicsit nekitaszítottam a sárgás színű vakolatnak, amire összeszorította az állkapcsát. Tehát van nyoma… Jól leplezi. Erős kölyök, az tuti.
Elengedtem aztán a táskámat felkapva visszamentem az iskola folyosójára. Végigszáguldottam a termek között és felborítva egy fiatal elsőéves lányt az udvarra mentem. Akkor hirtelen megcsapott a hideg. A pulcsim után kaptam, de nem találtam sehol. Ott hagytam a tetőn. Mindegy, úgy is kellett volna már másik.
Ismét előhalásztam egy szál cigit, de mielőtt rágyújthattam volna, valaki megragadta a vállam és erős mozdulattal elrántott, majd gyomorszájon húzott. Felordítottam a hirtelen fájdalomtól és összegörnyedtem.
Mi volt ez? Zico teljesen kiedzett az ilyenekre, szóval bírnom kéne…
Bekönnyeztek a szemeim és homályosan láttam mindent, majd a földre zuhantam és az elmosódott alakokat próbáltam kivenni
- Szevasz U-kwon… Rég láttalak. – gúnyolódott egy nagyon ismerős hang. – Csak egy üzenetet szeretnénk küldeni Ziconak. – közelebb húzott magához így végre rálátásom nyílt az arcára. – Szedje össze azt a hatalmas seggét és számítson egy látogatásra… A főnök nagyon bepipult a múltkori kis akciótok miatt…
Visszalökött a földre aztán egy jól irányzottat belém rúgva otthagyott a földön.
Jellemző rájuk… Épp csak annyira, hogy fájjon, de nagyon, aztán otthagyni segítség nélkül.
Hogy kik ezek? Hosszú történet, annyi a fontos, hogy ősi ellenségeink. Az abszolút tökéletesek…

4.fejezet

4.fejezet: Az új iskola

~L.Joe

Egyszerűen nem akartam hinni a szememnek. Mi történik? Egyre gyorsabban és gyorsabban szedtem a lábamat. Minél hamarabb otthon akartam lenni.

Hátra se kellett néznem, hogy tudjam valaki követ. És egyre közelebb van. Hiába futottam, beért és akkor erővel vágott a falhoz, hogy azt hittem eltört a gerincem. Felnéztem a támadómra és benne a vörös hajú srácra ismertem benne. Már éppen könyörögni akartam, hogy ne bántson, amikor irtózatosan nagy fájdalom árasztotta el a testem. Összeakartam esni, de a fiú megtartott és még egyszer gyomron vágott. A fájdalomtól könnyek öntötték el a szemem, a számban meg éreztem a vér össze nem téveszthető savas ízét.
Végül elengedett, aminek a következtében a földre rogytam, majd köhögő roham tört rám.
- Mit láttál!? – üvöltött rám, mire a testem reflexszerűen megrándult. – Válaszolj! Mit láttál?!
- Se-Semmit. – hebegtem a félelemtől és a fájdalomtól lebénulva.
- Igazán? – guggolt le mellém, majd rátenyerelt a gyomromra. A fájdalom újboli villámként ütött belém. Üvölteni akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Mikor álmodban kiabálni szeretnél, de nem tudsz. Ez most olyan volt. Csakhogy ez a valóságban játszódott le.
Kérlelve néztem kínzómra. Miért kell nekem ezt elszenvedni? Mit tettem, amiért ezt érdemlem? Nem is ismerem ezt a gyereket, most látom életemben először! Akkor miért bánt? Még csak pá órája vagyok Szöulban, de az az érzésem, hogy mindjárt meghalok!
Aztán hirtelen megváltozik a srác arckifejezése. Zavart, értetlen képet vág, a szemében megbánást és sajnálatot fedezek fel. Nem tudom, hogy mi játszódik le benne, de valami biztos nincs rendben. Lehuppant a járdára és a tenyerébe temette az arcát.
- A kurva életbe is! – morogta és idegesen beletúrt a hajába. Majd legnagyobb meglepetésemre megfogta a karom és felsegített a földről. Most hirtelen nem nagyon vágom, hogy honnan jött ez a kedvesség, amikor az előbb még péppé akart verni.
- Figyelj, öcsi… Bocs, csak parancsba kaptam, hogy takarítsalak el az élők sorából. – mondta. MI?! De mégis miért? Nem…nem lehet… Miféle szadista állat ez?!
- A-akkor most… Megakarsz ölni? – suttogtam. A hangomra nem is ismerek rá. Rekedt, meggyötört és talán egy fokkal magasabb is.
- Meg kéne, de nem foglak… Új vagy itt, mi? – kérdezte óvatos mosollyal az arcán. Nincs erőm válaszolni, csak a fejemmel jelzem a nemleges válaszom.
- Látom… Ha régebb óta lennél itt, tudnád, hogy sötétedés után soha nem szabad kijönni, mert veszélyes. És nem csak azért, mert kirabolnak vagy megvernek… - Itt bocsánatkérően rám nézett. – Azért is, mert itt él a bandarendszer. Rosszabb, mint a börtön… - igen látványosan elfintorodott. Vajon börtönben is volt? De hisz olyan fiatal! Talán annyi idős lehet, mint én… De ekkor egy igen éles hang töri meg a köztünk beállt csendet.
- U-kwon! Hol a picsában mászkálsz már?! – Látni nem látom, hogy ki üvöltött, de abban biztos vagyok, ha nemrég látott sikátorban van. Az U-kwonnak nevezett fiú biztos ismeri, mert elég sietősre vette a figurát.
- Kölyök, most szépen fogod magad és hazasprintelsz, magadra zárod az ajtót és senkinek nem beszélsz az egészről, vili? – rázta meg a vállam a nyomatékosság jeleként. Majd egy határozott mozdulattal talpra rántott. A hirtelen jött mozdulattól a gyomromba éles fájdalom hasított, ezért felszisszentem. A vörös érdeklődve méregetett és csak ekkor vettem észre, hogy az arca tiszta kosz, a szája sarka fel van repedve, a homlokát pedig karcolások, horzsolások díszítették. Halántéka táján egy vékonyka vércsík húzódott, ami lefolyt arccsontjáig.
- Bocs a hasad miatt… - húzta el a száját. Nem válaszoltam, csak megfordultam és próbáltam megfogadni a tanácsát, és hazamenni. Persze ez nehézkes volt, hisz minden mozdulatnál éles fájdalom járta át a testem minden porcikáját. Alig mehettem pár métert, amikor visszafordultam. A fiú már nem volt ott. Senki nem volt ott. Egyedül voltam…

- Byung Hun, hol voltál eddig? – kérdezi anyám szigorúan, amikor belépek az ajtón. DE ez a harag rögtön elpárolgott, amikor meglátott. Koszosan, véresen, megtörten.

- Úristen, mi történt? JinWoon, azonnal gyere! – kiáltott anyu. Mindketten odaszaladtak hozzám és aggódva végig tapogattak. Na, most mit kamuzzak? Csak nem mondhatom, hogy: Semmi baj, csak megakartak ölni és a csodának köszönhetem, hogy még élek… Kicsit para lenne…

- Anyu, anyu! Nyugi! – hámozom le anyám kezeit magamról. Irtózatosan fáj mindenem, de ezt ők nem tudhatják. Ezért mosolyt erőltettem az arcomra és nyugodtan beszélni kezdtem. – Csak hazafelé nem égett az egyik villanyoszlop és ezért nem láttam, hogy van egy kis út hiba. Én meg szépen megbotlottam és elestem. Rá egy kőre…

- Biztos ez történt? – kérdezte apu furcsán méregetve. Láttam a szemén, hogy nem hiszi el. Drámaian felsóhajtottam.

- Nem… - Szüleim lélegzet visszafojtva várják a mondandóm.  – Nekimentem a villanyoszlopnak is. – halványan elmosolyodok. Ez hatott. Mindketten megkönnyebbülve fújták ki az eddig bent tartott oxigént.
- Ez nem volt vicces. – motyogta anyu. Nem, tényleg nem volt vicces. HA tudnák, hogy mi történt valójában…



Nyugi Byung Hun, nyugi! Csak lélegezz mélyeket: be és ki! A francba ezzel a nyakkendővel! Mindjárt megfulladok! Éppen az új iskolám kapujában ácsorgok és próbálom rávenni magam, hogy bemenjek. A diákok csak özönlenek és özönlenek az épületbe. Na jó, akkor gyerünk! De olyan feszélyezve érzem magam az egyenruha miatt! Eddig sose kellett hordanom, most persze muszáj…
Még mindig bicegek és ha úgy mozdulok, akkor van, hogy megbénít a fájdalom. A gyomrom tájéka tiszta kék-zöld folt. Alig bírtam aludni, mert az idegesség mellett a fejemben újra – és újra lejátszódtak az események. „Mert itt él a bandarendszer.” – visszhangoztak a fejemben a srác szavai. Mit akart ezzel mondani? Milyen bandarendszer? Mit jelent ez az egész?! Aish… Összeborzoltam a hajam, hogy valahogy levezessem az idegességem.
A portánál áll egy fickó. Szürke öltönyt visel a kissé őszes fazon. Nem lehet túl öreg, de az arcán lévő ráncok azt sugallják, hogy bizony felette is eljárt az idő. Rögtön kiszúrt a tömegben. Mondjuk nem volt nehéz… Amilyen idiótán ott állok a diákok között, bárki megmondta volna, hogy csak én lehetek az új tanuló…
- Lee Byung Hun? – kérdezi tőlem az öltönyös. Válasz képen csak bólintok.
- Remek! Um Ki-joon vagyok, ennek az iskolának az igazgatója és fenntartója.
- Öhm… Nagyon örülök, uram! – makogom.
- Jöjjön! Elintézünk pár formaságot, aztán megmutatom, hogy melyik osztály lesz az öné. – ahogy ezt elmondta, megfordult és elindult. Követni akartam, de ekkor olyan érzésem támadt, mintha valaki figyelne. Szinte lyukat égetett a hátamba a tekintete. A szemmel keresni próbálom az illetőt, de egy ismerős arcot se találok. Végül az igazgató után rohanok.
A diri odakísért az osztályom ajtaja elé. Vettem pár mély lélegzet és beléptem a terembe. A bent lévők azonnal elhallgattak és kíváncsian figyeltek.
- Jó napot mindenkinek! – köszöntötte az osztályt az igazgató.
- Jó napot igazgató úr! – felelték kórusban.
- Tanár úr! Már biztos értesült arról, hogy új diák érkezett. Beszeretném mutatni mindenkinek Lee Byung Hun-t! – mutatott rám, én pedig szégyenlősen meghajoltam. A többiek is hasonlót produkáltak, csak ülve. Ami elég hülyén nézett ki. Az igazgató ezután elhagyta a termet. Gyorsan átfutottam az osztályt a tekintetemmel, amikor észrevettem egy ismerős arcot. Elállt a lélegzetem. A fejemben képek hada jelent meg: a bunyó, ahogy menekülök, amikor gyomorszájba vágnak, ahogy felsegítenek a földről… A tegnapi vörös srác ugyanolyan meglepetten néz rá, ahogy én ő rá. A testemet félelem járta át, ugyanaz az érzés, amikor azt mondták, hogy meg akarnak ölni.
- Mit is mondott, mi a neve? – hallottam meg osztályfőnököm hangját.
- Lee… Lee Byung Hun. – hebegtem. Majd az egyetlen üres hely felé indultam. A mozgás azonban alig akart sikerülni. Mintha megbénultam volna a fiú látványától… Próbáltam úgy tenni, mintha nem okozna gondot leülni a helyemre, de a gyomrom összerándult, hacsak a vörös srácra gondoltam.

3.fejezet

3.fejezet: Egy átlag nap Seoulban

 

~U-kwon

… Még egy nap az életemből, amit idiótasággal töltöttem el. Alig vagyok még tizennyolc, de néha úgy érzem, hogy kevés van hátra és az eddigi napjaim is elrontottam valahol.
Seoulban születtem és itt is éltem világ életemben apámmal és a bátyámmal, akivel nem tartom a kapcsolatot már évek óta. Anyám régen elhagyta a családot, ezzel apára hárítva mindent.
Mindenki úgy oda van azzal, hogy Seoul fantasztikus hely, Seoul Dél-Korea fővárosa, Seoulban megvan a jövő… De sose gondolnak arra, hogy mik játszódnak le az után, hogy lemegy a nap és kigyúlnak a gyenge utcai lámpák. Már ahol vannak… Sok helyen, vagy szimplán nem mertek lerakni, vagy lerakták, de senki nem talált olyan villanyszerelőt, aki bekötötte volna azokat.
Megértem őket… Ha az ember nem abban a közegben születik és nő fel, akkor kevés a túléléshez való esélye.
Szinte óránként megesnek a balhék, ha pedig egyszer indul a banzáj, ott nincs megállás, előkerülnek a kések, fegyverek, vascsövek és a baseballütők is és addig folyik a harc, amíg valaki rá nem hívja a bagázsra a rendőrséget. A kultúra a nullával egyenlő szintet horzsolja, s bár van néhány értelmesebb ember, az is vagy idős túl idős, vagy pedig még túl fiatal, hogy tudjon bármit is tenni a bűnnel szemben.
Ha az ember nem szokja meg, választhat, hogy megszökik vagy meghal.
És, hogy honnan is tudom én ezeket mind?
Egyszerű a válasz definíciója…
Nyakig benne vagyok én is a dologban, de nem tehetek ellene semmit, mert amiket láttam és hallottam eddigi életéveim alatt, nagyon durva dolgok… Ha elmerném hagyni ezt a közeget, az egyenlő lenne a halállal.
Most így jobban belegondolva, hogyan is kezdődött ez az egész?
Talán tizennégy lehettem… Naiv és fiatal… Jó, oké, hogy most se vagyok öreg, de akkor tényleg nagyon éretlen voltam…
Nem tudtam úgy értelmezni, felfogni, hogy mi is a jó és a rossz.
Talán, ha lettek volna normális szüleim és esetleg egy olyan testvérem, aki segített volna, akkor nem állnék itt így.
Soha senki nem állt mellém a bajban, így kiedződtem az évek alatt annyira, hogy az egyik leghírhedtebb bandába tartozhassak.
Igazán ez se különb a többitől, hiszen összetartás az nincs, mert megteszed, vagy vége… az életednek.
Kellemes, tudom. De, ha egyszer ez jár… Ezt kapom, pedig soha nem voltam rossz. Eltekintve az utóbbi négy-öt évtől.
Anyám egyszer azt mondta, hogy kövessem az álmaim… és akkor lépett le.
Követném, de az olyan nehéz lenne.
Világ életemben táncos akartam lenni, de a táncterem helyett az utcákat jártam és a tornacipő helyett a vérrel borított kezeimet tisztítottam.

- Ya, már megint elmerengtél! Ne akard, hogy megint szóljak Ziconak! – csapott tarkón P.O. Vagyis eredeti nevén Pyo JiHoon. Na, ez egy másik dolog… Minden embernek (na, jó, szinte minden embernek) álneve van. Hogy miért? Talán, mert azzal még keményebbnek tűnnek vagy esetleg, ha olyan rosszakarója van, aki házhoz megy, ne találja meg olyan könnyen. – Hallod?! – csapott megint a nyakamra.
- Jó, bocs…
- Cseszed, itt nincs bocs! Ugye emlékszel, hogy mi volt a múltkori őrjáraton is, amikor „agyilag” – idézőjelezett a kezével – máshol jártál? Látod ezt a gyönyörű kötést? – hunyorgott rám, miközben felhúzta a pólóját és kivillantotta a félig átvérzett kötését. – Kurvára fáj még mindig. Csak azért, mert megvédtelek.
- Jó, haver bocs már, csak kicsit el vagyok magamban. Mondtam már, hogy ezer meg egyszáz hálám a múltkoriért és sajnálom, hogy megsérültél.
- Ha nem bírnám annyira a burád, akkor tudod, hogy hol lennél… - hunyorgott rám még egyszer, aztán hátba vágott és elsétált mellettem.
- Tudom… - motyogtam és utána indultam.
De, ha te figyeltél volna még régebben, akkor nem kéne itt szenvednünk… - tettem hozzá még magamban.
Néhány percig csak unott arccal battyogtam utána, aztán megtorpant előttem és lemerevedett.
- Mi van? – suttogtam halkan, hogy csak ő hallja.
- Valaki… - motyogta és előre mutatott, majd a zsebébe nyúlva kikapta onnan a kis kézi pisztolyát és az egyik konténer melletti árnyra szegezte. – Oké tesó tudom, hogy ott vagy! Gyere elő, vagy szétlőlek! – kiabálta hangosan.
Az árnyék megremegett, majd hirtelen mozdulattal felborította a konténert és felénk kezdett rohanni.
- U-kwon! – üvöltött rám P.O, de későn kapcsoltam, felborított az a melák és átugorva rajtam, a rejtekünk felé sprintelt. – Állj meg te szemét! – ordibált utána a társam, de mind hiába. – Vakard már fel magad, te balfasz! Ha ez bejut, ágyelők leszünk Zico szobájában! – rivallt rám, majd egyszerű mozdulattal felrántott állásba és a behatolónk után iramodott.
Szerencsétlenül álltam egy darabig, aztán előszedve a zsebemből a késem, én is követtem őket. Rohantam, ahogy bírtam, hogy ne maradjak el, mert nekem annyi, ha ez a csávó bejut. A sikátor szűk részein keresztül egyre csak közeledtünk a rejtekhez.
Eszeveszett tempóban folytatták a macska-egér játékot, én már ájulás szélén álltam, de a sérült P.O. még bírta.
A nagy kergetőzésben eldördült egy lövés. Megtorpantam, mert bármennyire is hozzá vagyok szokva ehhez a hanghoz, mindig megijedek tőle, vagy ha nem is teszem tele a nadrágom, akkor is megilletődök.
Figyelmesen fürkésztem magam előtt az utat és ahogy a tekintetem vándorolt előre megpillantottam a falnak támaszkodva P.O-t ahogy lihegve a fegyverét szorongatta. Elmosolyodtam, ahogy pár méterre előtte kiszúrtam a csávót elterülve a földön. Körülötte egész szép kis vértócsa kialakult, szóval jó helyre talált a golyó…
Az a kezdetleges mosoly persze azonnal lehervadt a képemről, ahogy megpillantottam Zico vérben forgó szemeit és dühös arcát.
Hirtelen P.O összeesett én pedig ott álltam szerencsétlenül, a késemet szorongatva egy hullával és egy félájult társammal.
Szép kis csendélet, nem? Főleg, hogy a következő hulla én leszek…

- Vigyázz! – üvöltötte mögöttem Taeil és arrébb lökve engem megmentett egy felém repülő vasdarabtól. – Szedd már össze magad! – rángatott meg a vállamnál fogva, majd kitért egy tégla elől és ököllel viszonozta a támadója gesztusát.
Pont időben fordultam meg és sikerül elkapni egy maszkos férfi karját, majd kicsavarva azt az én oldalam helyett, az ő nyakába állítottam a pillangó kést.
Felkaptam a hozzám legközelebb álló kemény dolgot, ami szerencsémre egy kalapács volt és a tömeg közepébe vágódva csapkodódni kezdtem. Pont fel akartam rántani, amikor valaki kirántotta a kezemből és nagyot taszítva rajtam nekivágott egy autónak. felnyekkentem és szinte lefolytam a motorháztetőről.
Megdörzsöltem a tarkómat és tébolyogva felhúztam magam. Elvigyorodtam, mert egy iszonyat jó bosszúmódszer csalta be magát a fejembe.
Csupán véletlenül elnéztem az utca felé és egy ijedt arcú fiút pillantottam meg, ahogy engem nézett. Kifejezéstelenül végigmértem, ahogy egyik pillanatról a másikra, szinte elrohant és akkor hirtelen nem érdekelt, hogy mit látott, ám aztán beugrott az egyik szabály, amit Zico belénk vert… Lehervadt a vigyorom és komor arccal hessegettem ki a vezérünk dühös arcát a lelki szemeim elől.
„Élve nem maradhat szemtanú!” – vízhangoztak a fejemben a vezérünk hangjai.
Szegény fiú… Pedig ahogy elnézem, velem egykorú lehet.
Végigmértem a bagázst és úgy véltem, hogy ha el is megyek, akkor se lesz nagy baj.
Megráztam a fejemet, hogy abbamaradjon a szédülésem, majd a srác után támolyogtam.
Először csak utána néztem, hogy nem-e a szemem vacakol, de aztán láttam, ahogy szapora léptekkel szinte már rohan egy jó pár méterrel távolabb.
Fájdalmasan felsóhajtottam és futni kezdtem utána.
A mellkasom fájdalmasan szúródott, de nem törődhettem a fájdalommal. A homlokomon izzadtság és enyhén véres keverék folyt végig, marva a sebeimet, horzsolásaimat.
Kezdtem utolérni a fiút, és amikor már csak pár lépés választott el tőle, elkaptam a felsőjét és a falhoz vágtam. Kicsit elméreteztem az egészet, mert a vékonyka teste marha nagyot csapódott a hideg vakolathoz.
Felnyekkent és rémülten figyelte az arcom. Szólásra nyitotta a száját, de nem engedtem megszólalni. Gyomron ütöttem, ami miatt felhördült és összegörnyedt, de visszaszorítottam a falhoz és ugyanoda adtam a párját.
Kicsordult egy könnycsepp a szemeiből és kibuggyant egy kis vér a száján.
Elengedtem, ami miatt a földre rogyott és vadul köhögni kezdett.
Kicsit aggódni kezdtem miatta, ami miatt meginogtam egy pillanatra, de Zico arca felvillant előttem és elhessegettem az aggodalmam. Semleges arcot felvéve nekidőltem a falnak, majd figyeltem, ahogyan összekuporodva a hasát szorítja.
- Mit láttál?! – morrantam fel, amire megugrott és nyöszörgött párat. – Válaszolj! Mit láttál?! – kiabáltam rá hangosan.
- Sem- Semmit… - nyekeregte halkan és fájdalmasan.
Tépett a lelkiismeret, amiért egy vadidegen és ártatlan fiút kell így megkínoznom, miközben lehet, hogy igaza van és nem látott semmit.
- Igazán? – hunyorogtam rá, majd mellé guggolva a hasára tenyereltem.
Kitágult szemekkel meredt rám és üvöltésre nyitotta a száját, de egy hang nem jött ki a torkán.
Ahogyan rám nézett valami furcsa volt a szemeiben. Tényleg nem vágta a dolgot.
Abban a pillanatban elszállt minden düh és parancs, lehuppantam a hideg járdára majd a könyökömet a térdemre téve a tenyerembe hajtottam a homlokom.
- A kurva életbe is! – dünnyögtem és hátra markoltam a hajam.
Nem tudtam, hogy mit kéne tennem. Felsóhajtottam, majd segítettem neki felülni, amire iszonyatosan értetlen arcot vágott.
- Figyelj öcsi… Bocs, csak parancsba kaptam, hogy takarítsalak el az élők sorából. – szuggeráltam az arcát, ami rémületet sugallt.
- A- Akkor most… Meg akarsz ölni? – suttogta reszkető hangon.
Beleharaptam az alsó ajkamba és picit megráztam a fejem.
- Meg kéne, de nem foglak… Új vagy itt, mi?
Nem válaszolt csak bólintott.
- Látom… Ha régebb óta lennél itt, tudnád, hogy sötétedés után soha nem szabad kijönni, mert veszélyes. És nem csak azért, mert kirabolnak, vagy megvernek… Azért is, mert itt él a bandarendszer. Rosszabb, mint a börtön… - morogtam el az utolsó mondatom.
- U-kwon!! Hol a picsában mászkálsz már?! – hallottam Taeil dühös hangját.
- Kölyök, most szépen fogod magad és hazasprintelsz, magadra zárod az ajtót és senkinek nem beszélsz az egészről, vili? – ráztam meg a vállánál fogva, aztán a tekintetét keresve felrántottam állásba.
Bólintott és a hasára szorítva a kezét hátrált pár lépést.
- Bocs a hasad miatt… - húztam el a számat, majd megvárva, amíg eltámolyog valameddig, aztán hátraarcot vágva visszasiettem a bunyó helyszínére.
Minden tiszta törmelék, szilánk és vér volt, a társaimmal egyetemben. Hullák és szétkaszabolt ruhacafatok, véres kések, vascsövek és szétszedett pisztolyok hevertek a földön szétszórva.
Megálltam segíteni P.O-nak, mert pont B-Bomb sérült karját kötözte.
- Hol a pöcsömbe voltál, he?! – kapta el a nyakam Zico.
- S- Sajnálom… - nyekeregtem levegő után kapkodva.
- Mit sajnálsz, mi?! Azt, hogy beszartál és menekültél?
- F- Félre érted… Azt hittem, hogy egy srácot láttam, de csak képzelődtem! – hebegtem miközben a nyakamról fejtegettem le az ujjait.
Felmordulva rászorított egy utolsót a torkomra, majd levágott a földre.
Ezt megúsztam… Legalább is, még eddig.
Remélem nem lesz baja a kölyöknek.