29.fejezet

U-kwon

Keményen telnek a napok mióta apánál lakunk. Mondjuk egész jól összerázódtunk, mintha nem is lett volna semmi gond a család életében. Hihetetlen, de még azzal a kis szerencsétlennel –igen, itt Byung Hunra gondolok- is jóba lettünk. Talán barátok? Nem tudom, de nem az a fajta, mint P.O volt. Csendesebb és lehet vele beszélgetni. Az meg, hogy tűri a hülyeségem… Talán tényleg igaza van a vén rókának, meg kéne becsülnöm Byung Hun társaságát. Főleg, mert állandósult társam lett a bandában is. Bár így a tél folyamán kicsit idegesítő, hogy a kabátom általában nála köt ki, de ha ő a fázósabb, akkor ő a fázósabb… Ez ellen nem tudok mit tenni.
De azért így, hogy tök hülyén érzem néha magam vele, nehéz. Sokszor csak úgy ok nélkül vagyok ideges és akkor még ordibálok is vele. Talán apa bemesélési miatt van. Úgy kezel, mint valami szerelmes tini lányt, pedig egyáltalán nincs igaza. Byung Hun csak a barátom. Talán jó barátom.
- Fiúk, elmentem! – kiált apa, aztán szokás szerint visszatér egy kiadós hajkócolásra. Miközben én küzdök ellene, hogy szalmakazal legyen az ismételten szőke hajamból, addig Byung Hun csak nevet, és tűri, hogy szétszedje fater hatalmas tenyere a tökéletesen állított rózsaszín séróját. Nem vágom, de jól van. Ha neki tetszik, akár az én adagom is megkaphatja. – Ja, ha későn jönnék, rendeljetek pizzát, ott egy boríték az ágyamon, benne a pénz. – mondja mosolyogva. – Jók legyetek. Yoo Kwon, ne balhézz! Byung Hun… tűrd ugyan így a fiam.
- Apa, csak a Gangnam negyedbe mész, minek búcsúzol ennyire? – kérdezem hátrafordulva, hiszen mindig csak egy „sziasztok, majd jövök” a köszönés.
- Csak úgy… Tudod, vannak őrültek az utakon, ki tudja, mi történik… - mondja halkan, de már nem fordul vissza. Miközben kimegy az ajtón, mintha szokatlanul görbébb lenne. Jó, elismerem, sokat épült le az idők alatt… Minimum húsz kilót fogyott, az arca beesett, a haja szinte teljesen kiőszült és a bőre ráncos lett… Pedig alig negyven, mégis olyan, akár egy hatvan éves.
Én értem az okát, viszont nem tudom, hogy Byung Hun mennyit szűr le belőle. Szerintem apa nem mondta neki, hogy van egy „kis” problémája… Azt se tudom, hogy mikor akarja benyögni neki.
- Te, mit is akar csinálni ott? Mármint a Gangnamban? – kérdezi Byung Hun elterülve a kanapén. Félig az ölembe fekszik, de már le se reagálom. Van mikor csak úgy random egy párnát tesz a combjaimra és ráfekszik. Nem tudom, mit élvez rajta, de oké… Engem annyira nem zavar, maximum molesztálom a haját.
- Elvileg egy régi barátját látogatja meg. Hogy ki az, nem tudom… - megrántom a vállam és átnyúlva Byung Hun felett elveszem a távirányítót, aztán teljesen lazán átkapcsolok egy sport adóra.
- Hé! – néz fel rám hisztis kisfiúként Byung Hun. – Én szeretném tudni a film végét!
- Majd megnézed online. – megrántom a vállam, majd a távkapcsot a vállam mögé rakom.
- De már csak öt perc! – mondja felülve. Felém nyúl, de elkapom a csuklóját. – Yoo Kwon! – mondja összeszűkített szemekkel. – Légy szíves!
- Vedd el, ha bírod. – nevetek fel gonoszul. Lehet, hogy hülye ötlet, hiszen szinte azonnal egy jó nagy lendülettel az ölembe veti magát és a karjaimmal küzdve, kézzel-lábbal harcol a kapcsolóért. Kínjában már nevet, de én is vihogok. Ez szinte mindennapos dolog nálunk… Mármint nem a távkapcsolóért folytatott harc –bár, már lassan az is- hanem a birkózás… Azt csináljuk, akár két ötéves retardált kisfiú.
Olyan erővel kap a karom után, hogy mikor ellököm, hátraesik. Ez önmagában annyira nem is zavarna, de az, hogy rajtam ül, az egyetlen kapaszkodó csak én lehetek. És én is vagyok…
Szerencsém, hogy csak ő koppan, én rajta landolok. De… Vannak félreérthető pillanataink, viszont ez eddig mindet összeviszonyítva, ez az eddigi „legjobb”.
Felállás az alábbi: Byung Hun a padlón, én rajta és nem is akár hogy… a kezei görcsösen markolják a felsőm, ami miatt iszonyatosan közel az arca, főleg úgy, hogy nem tudom magam támasztani. Oké, ez önmagában nem érdekelne, hiszen sokszor kerül hozzám majdnem ilyen közel, de… a lába. Vagyis lábai. Szét vannak téve. Én pedig köztük. Még jó, hogy apa nincs itthon!
- T- tudod mit? – kérdezem nagyot nyelve, az arcán jártatva a tekintetem. – Nézd a filmed. – nyelek egy nagyot.
Bólint, de nem enged el. Oh, a picsába, én is ilyenkor vagyok a legjobban lefagyva! Gond, ha zavarba jöttem? Mert szerintem, ja… Bár talán Byung Hun egyre vörösödő arca is rátesz egy lapáttal. Miért épp ilyenkor akar paradicsomosat játszani? És miért ilyenkor nincs sehol apa, hogy kettéugrasszon minket?! Kurva élet!

- Hé, szerinted nem akar még apa jönni? – kérdezem halkan, miközben a pizzéria számát tárcsázom. Byung Hun csak megrántja a vállát és tovább lóbálja a lábát. Nem tudom mi an vele, de egy az, hogy alig beszél, kettő az, azt csinálja, mint egy hat éves kislány… - Fura… - sóhajtok. – Akkor jó lesz a dupla húsos sajttal és zöldséggel? – A fülemhez emelem a már kicsengő telefont.
- Aha. – bólogat. Oké, ha baja lesz vele, nem fog érdekelni.
Leadom a rendelést és aztán a szobába veszem az irányt a borítékért. Kicsit megtorpanok. Hol vannak apa cuccai? Az addig oké, hogy tisztaság mániás, de rengeteg családi kép és emléktárgya van. És persze a ruhák. Valami nem jó. Nagyon nem.
A torkomba egy ismerős és nem szívesen átélt érzet költözik… a stressz gombóc, amitől legszívesebben sírna az ember és kivágná az első konyhakéssel, ami a kezébe akad.
A szoba teljesen üres. Egyetlen egy boríték csücsül a csupasz ágyon. De az se sejtet sok jót. Túlzottan… Sablonos? Hiszen anya is egy ilyen után tűnt el. Ajánlom, hogy csak egy kibaszottul jól megrendezett tréfa legyen, mert tényleg nagyon ki fogok akadni.
Felsóhajtva lépek az ágyhoz és hihetetlen, de remegő kézzel nyúlok a boríték után. Félek. Nagyon, viszont nem tudom pontosan mitől… Talán, hogy apa is elhagy? Vagy, hogy tényleg csak egy kandi kamerás vicc, hogy később tudjanak Byung Hunnal szekírozni engem, nem tudom.
- Kérlek… - remeg a hangom is. Pontosan én se tudom, hogy mit kérek. Felbontom a borítékot, amire egy kis pénz és egy kulcs esik az ölembe. A boríték belsejét megnézve egy apró papír lapul a laphoz erősítve. – Ah, kurva élet… - beleharapok a számba, majd egy végső hatalmas levegővétellel szétnyitom a papírt. – Ne mondd, hogy ennyivel fogsz itt hagyni, mert felrobbanok. – morgom, mielőtt beleolvasnék. Bele akarok én egyáltalán olvasni? Én se tudom.
- Yoo Kwon, itt vagy? – kiált be Byung Hun. Megugrok picit, de nem válaszolok. Nem akarom most, hogy itt legyen. Ha apa is itt hagy, csak ennyivel, akkor nagyon ki leszek. És nem akarom, hogy gyengének lássanak. – Hahó!
- Hagyj most! – kiáltom kicsit se olyan biztosan, mint terveztem.
Ennyivel le akarom rázni, de nem adja meg magát. Kopog, aztán benyit. Háttal vagyok az ajtónak, szóval szerencsére nem látja a savanyú arckifejezésem. Az a baj, hogy ő is olyan keményfejű, mint én, szóval nem lesz nyugtom tőle…
- Hé, mi van? – kérdezi mellém sétálva. – Apád szobájával mi van? Selejtezés volt?
- Byung Hun… Állj le. – mondom komoran. Lehajtom a fejem és közben olvasni kezdem a levelet.
„Kedves Yoo Kwon. Igen, elmentem. Okom van rá. Veszélyes dologba kevertem magam és ez az életembe kerül. De nekem már úgy is mindegy. Felesleges keresned, szerintem még hallani fogsz rólam. A kulcs egy kis széfhez van, ami tartalmazza a lakás iratait és persze a családi vagyont. Viselkedj felnőttként, vigyázz magadra és Byung Hunra. Szeretlek fiam.”
- Az mi? – Leül mellém és ő is végigfuttatja a lapon a tekintetét. Nem szól. Szerintem érti a szitut. Most hatalmas erő kell, hogy ne üvöltsek és törjek, zúzzak. Az a kibaszott gombóc nem úgy tűnik, hogy szűnni akarna.  – Yoo Kwon… - suttogja, de felemelem a kezem, hogy nem kérek kommentárt.
- Most elmegyek. – mondom halkan. Felállok és kisétálok. A szobámba érve felkapom a fekete kapucnis pulcsim és abba belebújva hagyom el a lakást. A hó szakad odakint. Muszáj valamit csinálni magammal, szóval a fagy ellenére megyek.
Nyugodtan sétálok a csendes úton, a havat a szél a képembe fújja, de nem érdekel. Az se, hogy lassan a szemeimből kibuggyan egy könnycsepp és végigszánt az arcomon, majd szinte azonnal rám is dermed. Egyre hidegebb és sötétebb van. Hiába is, öt óra múlt, ezzel pedig bekövetkezik, hogy fél óra és az orrom hegyéig nem fogok látni. Hülyeség volt kabát és bakancs nélkül, egy pulcsiban és sportcipőben elindulni. De amikor az ember feldúlt, nem tudja rendesen felmérni a dolgokat. Mint én se.
Nekidőlök egy falnak és lecsúszok annak mentén. Most vagyok nagyon kikészülve. Tudtam, hogy apa meg fog halni és azt is, hogy talán az újévkor se lesz már velünk, de így… Miért nem szólt, hogy bajban van? Lehet, hogy mi ki tudtuk volna húzni a csávából.
Teljesen szét vagyok fagyva, majd’ hogy reszketek. Mégse érzem olyan szörnyűnek. A fizikai fájdalom nem éget annyira, mint az, hogy még az apám is itt hagyott egy elcseszett levéllel, akár csak a szülőanyám! Kezdem azt érezni, hogy tényleg senkinek se vagyok fontos.
A zsebemben kotorászok a cigim után. Kell, szükségem van egy szálra belőle. Előhúzom a dobozt és az ajkaim közé teszek egyet a hosszú, fehér tekercsecskék közül, majd a gyújtómnak szélárnyékot tartok, hogy meg tudjam gyújtani. A füst azonnal szétterjed a számban és szokás szerint marni kezdi a szájpadlásom, a nyelőcsövem és a tüdőm. Jó érzés.
Nem tudom, hogy meddig dekkolok a betonon, de szép kis hóréteg képződik rajtam, a fekete pulcsim fehérre színezve. Vicces, hogy az ujjaim elkékültek. Egyáltalán nem érzem, hogy fáznék. Csak kicsit álmos vagyok. Lehet, hogy nem jó ötlet elaludni, mert tuti, halálra fagyok. Viszont semmi erőm innen elmozdulni. Amúgy is, a világ csak jobb nélkülem.
Egy pár bakancs ugrik be a látószögembe, majd egy kar, ami értem nyúl. Felhúz a földről és a hátamra teríti a kabátom. Byung Hun… Minek jött? Csak keserítem az életét, ő is jobban jár, ha meghalok. Nem értem a kölyköt…
- Menjünk haza. – mondja halkan és a karomat fogva cibálni kezd maga után. Megilletődve nézem, ahogy a rózsaszín haját fújja a jeges szél. Szép kis hóvihar kavarodott az egészből, mit ne mondjak. Meg persze a sötét. Mennyid dekkoltam én itt? De most komolyan.
Úgy tíz perc séta és kanyargás után elérjük a panelt. Jól elkódorogtam. Hihetetlen, hogy megtalált. Pont Byung Hun. Az a személy, akit, ha a suli mögött megforgatsz háromszor, eltéved.
- Jól átfagytál te idióta! – szid, miközben a lépcsőn rángat felfele. – Frászért mész el kabát nélkül. Pont a vihar előtt!
Bevezet a lakásba és egész a fürdőig taszigál, ahol már meg is nyitja a forró zuhanyt. Szigorúan ráutasít, nekem pedig nincs más választásom, főleg, mert vacogok, teljes testemből. De most tényleg meglepett a kölyök. Nem számítottam rá, hogy ezt fogja csinálni. Majdnem pont ugyan azt, mint én vele…

Túl vagyok egy adag kiolvadáson, fél liter teán és egy kiadós lebaszáson, amit Byung Hun intézett felém, hogy mi van, ha megfagyok, és ő későn talál meg. Némán hallgatom. Nem tudom, mi van velem, de azt csinálja, mint én vele szoktam, ha hülyeséget csinál. Az egész végén vesz egy mély levegőt és lehuppan mellém a kanapéra. Szomorúan néz maga elé.
- Anya is ennyivel hagyott itt. – mondom halkan. Rám néz, szóval várja a folytatást. Mondanám, de nehéz. Nem szeretek róla beszélni. – Írt egy levelet, összepakolt és elment. Azóta semmit se hallottam felőle. És most apa is ennyivel itt hagy. – felsóhajtok, és a teám kezdem tanulmányozni, mintha az enyhén barnás színe olyan érdekfeszítő is lenne. Egyáltalán nem az, de keresem az erőm, hogy mondjak mást is. – Konkrétan így kezdett szétzuhanni a családom… Anya, majd Junsu és végül én is rosszba kevertem magam. Ezek után már mindent tudsz… - mondom halkan. Kezd elmenni a hangom. Nem csodálom. Meg is érdemlem.
Csak azt nem értem… Egy negyvenes éveiben járó, tüdőrákos férfi mi a fenébe tudja magát keverni, ami az életét követeli? Drog? Mondjuk azt észrevettem volna. Banda? Eh, arról meg ugyan úgy én értesültem volna elsők közt… Nem értem ezt az egészet.