28. fejezet

~L.Joe pov ~

- Byung Hun! - hallok egy hangot, de hiába fordulok meg, nem látok senkit. Semmit nem látok.

- Byung Hun! – ismét felhangzik a nevem. Körbe-körbe forgok a tengelyem körül, de nincs senki rajtam kívül. Mintha csak a fejemben szólna a hang. – Miért nem figyelsz rám? – Felkapom a fejem, mert mintha a fejem felett hallottam volna a hangot. – Nem figyelsz, Byung Hun? – Kinyújtom a kezem, mintha csak abban reménykednék, hogy meg tudom fogni. Viszont ekkor, mintha csak villám csapott volna le, kivilágosodik a helyiség, ahol vagyok. Értetlenül nézek körbe, mert ahol állok, az nem más, mint egy gyerekszoba. Kopottas fapadló, ahol szanaszét hevernek a játékok – babák, kisautók, játék katonák – sötét falak, és ami igazán rémisztő, az az, hogy nincsenek ablakok. A szoba közepén egy kisvonat megy körbe és körbe, míg az egyik sarokban egy hintaló árválkodik.

- Nem játszol velem? – hangzik fel ismét a hang, de valahogy nem tudom behatárolni, hogy kihez tartozik: nő vagy férfi szól hozzám?

- Hol vagy? – teszem fel a kérdést félig hátrafordulva, viszont ekkor meglátok egy kisfiút az ajtó előtt üldögélni. – Ki vagy? – Lépek a nagy plüssmacit szorongató gyerekhez, de nem válaszol, csak mereven ül, és az ajtót nézi. – Vársz valakit? – Teszem a vállára a kezem, de mintha meg se érezte volna az érintésem, továbbra is mozdulatlanul ül. Leülök mellé törökülésbe és én is az ajtónak szentelem a figyelmem.

- Játssz velem! – Szólal meg egy idő után a kisfiú és ekkor ugrik be, hogy ezt a hangot hallottam korábban. – Félek egyedül. – Meglepődve fordulok felé, de ekkor már hatalmas könnycseppek áztatják ártatlan arcát.

- Itt vagyok – nyúlok felé, hogy letöröljem a könnyeit, de nem is figyel rám. – Hallasz? – kalimpálok a szeme előtt, de a tekintetem megállapodik a kezemen. Sűrű piros folyadék borítja, mintha csak valami festékbe nyúltam volna. De ez a ragacsos izé meleg, ráadásul lassan a padlóra csöpög. Kikerekedett szemekkel bámulom a tenyerem, mikor rájövök, hogy ez nem más, mint vér. Ijedten kezdem a nadrágomba törölni a kézfejem, de a mozdulat abba marad, mikor az ajtó kivágódik. Hunyorogva nézem az ajtó mögött lévő feketeséget, de nem látok semmit. Viszont a mellettem gubbasztó kisfiú arca felragyog.

- Jöttél játszani? – kérdezi édes hangon, de nem kap válasz. Egyre jobba szugerálom az ajtót, de senki nincs ott. Ijedten kapom a fejem a gyerek felé, aki csak vidáman néz még mindig ugyanoda. Ő látja. – Byung Hun, miért nem jöttél korábban? – Teljesen össze vagyok zavarodva.

- Ismersz? – fogom meg a két vállát, de nem ad semmi reakciót. Mintha nem érezné; nem lát. Egy nagyobb zajra az ajtó felé kapom a tekintetem, de még mindig nem látok semmit. Viszont hallom; hallom, ahogy közelebb jön, ahogy átsuhan a szobán, sötét árnyékot vetve maga után. Védelmezően magamhoz rántom a kisfiút, aki erre végre felkapja a fejét és nagy, sötét szemeit rám emeli.

- Mi a baj? – kérdezi, de nem válaszolok. Meredten nézem az ajtót, mikor megérzem felsőmet szorongató kezét. Lenézek rá, mire még jobban kapaszkodik belém, de a macit semmiképpen nem engedné el. – A hátad mögött áll. – Félve hátra nézek, és ekkor meglátom eltorzult arcát. A szeme fehéren világít, arca össze-vissza van varrva, az álláról hiányzik a bőr és a fejéből fekete folyadék szivárog. Kiáltásra nyitom számat, de ekkor mindennek vége szakad. Lerántottak a mélybe és csak tehetetlenül vergődök a semmiben.

Zihálva ülök fel. Tágra nyílt szemekkel meredek előre levegőért kapkodva. Mi volt ez? Szememmel gyorsan körbepásztázom a helyiséget, ahol vagyok.

- Csak egy álom volt. Egy rossz álom. – Tenyerembe hajtom a fejem és így próbálok lenyugodni. Ki volt az a kisgyerek? És a legrosszabb az, hogy annyira undorítóan nézett ki az a… nem is tudom mi volt az. Még mindig látom a több arcbőrből összeforrt arcát. Egyenesen undorító. És mégis… olyan valóságos volt. Lenézek a jobb kezemre és önkéntelenül beletörlöm a lepedőbe. Pedig nincs is rajta semmi; nincs rajta vér.

- Jól vagy? – vágódik ki hirtelen a szobaajtó és egy elfojtott nyekkenéssel tisztázom magamban, hogy ez csupán U-kwon. Oda trappol hozzám és a tenyerét a homlokomra helyezi. – Kiáltást hallottam. Ugye nincs semmi bajod? – veszi el a kezét és aggódva néz rám.

- Nincs, csak… csak rosszat álmodtam. – Hunyom le a szemem egy pillanatra, de ahogy felvillan lelki szemeim előtt az az undormány, rögtön ki is nyitom.

- Hát jó. Vedd be a gyógyszered és próbálj pihenni. Megint fel fog menni a lázad – áll meg egy pillanatra az ajtóban és látom rajta, hogy valamit akar mondani, de végül egy szó nélkül megy ki. Rápillantok az éjjeli szekrényre, ahol egy pohár vizet találok és egy doboz gyógyszert. Anélkül, hogy bevenném a bogyót, megiszom a vizet és kikászálódok az ágyból. A fejem lüktet, és teljesen le vagyok főve: a hajamból és a pizsamámból csavarni lehet a vizet. Imbolyogva az ajtóhoz sietek, de alig állok a lábamon. Mindig is utáltam betegnek lenni, mindig úgy érzem, hogy élő hulla vagyok. Fejemet fogva megyek ki a szobámból és mennék a fürdőbe, ha valaki nem állná az utamat.

- Hogy vagy, Byung Hun? Hallottam, hogy beteg vagy.

- Jól vagyok – mondom Yoo Kwon apukájának a szemébe, de ő csak aggódva méreget.

- Mindjárt kész a vacsora, addig éld túl.

- Hány óra? – ráncolom a homlokom. Úgy emlékszek, hogy reggel volt, mikor U-kwon rám törte az ajtót.

- Hét óra lesz – mosolyog és visszamegy a konyhába. Leesett állal bámulok utána. Ennyire kiütött volna a láz, hogy végig alszom az egész napot? Becsoszogok a fürdőbe és megengedem a csapot. Egy darabig nézem, ahogy a víz lassan betölti a kádat, majd ezt megunva a tükörhöz lépek. Inkább nem fejtek ki magamról véleményt, elég ramatyul festek. És ez csak az enyhébbik leírás.

- Megmondanád, hogy mégis mit csináltál tegnap, hogy ennyire megfáztál? – Nézz rám szemrehányóan Yoo Kwon, mikor leülünk az asztalhoz vacsorázni.

- Semmit – motyogom, miközben hálásan nézek az apukára, mikor leteszi elém a gőzölgő levest.

- Órákon át semmit csinálni a szakadó esőben biztos élmény. Egyszer én is kipróbálom – vágja a fejemhez. Igen, én voltam a hülye, hogy az időérzékemet félretolva ácsorogtam a viharban. És megérte? Ezen még gondolkozok…

- Biztos volt rá oka – csendesíti a fiát …..

- Pont erre vagyok kíváncsi, hogy mi volt az a bizonyos ok – emeli fel a hangját U-kwon, mire végre ránézek.

- Nem mindegy neked? – kérdezem kicsit sem kedvesen, bár a gyengeség miatt inkább csak egy szelíd kérdésnek hangzik

- Nem, mivel egész nap azon aggódtam, hogy nehogy rosszabbul legyél! Ha tüdőgyulladást kaptál, akkor kitekerem a nyakad!

- Te aggódtál értem? – Hagyom félbe az evést és meglepetten pislogok rá. Ő? Aggódni? Ráadásul értem?

- Öhm… - kapja oldalra a fejét és mintha annyira érdekes lenni a fal, azt kezdi tanulmányozni. – Dehogyis, ne gondolj hülyeségekre!

- Persze – válaszol helyettem …, miközben mosolyát próbálja visszatartani. U-kwon gyilkos tekintettel mered az apjára, miközben már a kezében lévő kanalat görbíti.

- Apa – csikorgatja a fogát – Hányszor mondjam még el?!

- Tudod, hogy nem igaz – nézz ártatlan arccal a fiára az apja.

- Miről beszéltek? – kapkodom a fejem kettejük között, mert nagyon nem vagyok képben.

- Csak arról, amit a drága pici fiam nem hajlandó még magának sem bevallani – mutat Yoo Kwonra tettetett felháborodással a mellettem ülő férfi.

- Mert nincs is mit bevallani. Kérlek, akadj le a témáról. – Veszi könyörgőre a figurát U-kwon. – Viszont te még nem feleltél – Tereli vissza a beszélgetést az eredeti témához.

- Nem lehetne, hogy csak csendben együnk? – Forgatom meg a szemem. Miért akarja ez annyira tudni? Egyáltalán mióta érdekli, hogy mit csinálok és, hogy miért?

- Nem. Mivel voltaképpen ez az én házam is, te meg csak itt vendégeskedsz, jogomban áll megkérdezni.

- Remek – csapom le a kanalat a tányér mellé. A hangos csattanásra összerezzen az idősebb, az én fejem azonnal össze akar roppanni, míg U-kwon csak egy pislogás nélkül néz. – Akkor majd elköltözök, és nem fogok magyarázattal tartozni neked! Köszönöm a vacsorát – Állok fel az asztaltól és miközben a szobám felé veszem az irányt, az üres tányért a mosogatóba dobom. Csoda, hogy nem tört össze…

Talán csak túlreagáltam a dolgot. Hisz mégis ő rohant be a szobámba és nyomta a homlokomra a vizes rongyot. Meg se köszöntem neki, de minek, ha ilyen undok utána? Felesleges törnöm magam, mostanában olyan kiszámíthatatlan. Na, nem mintha azelőtt tudtam volna, hogy mit miért tesz, de a napokban elég furcsa. Talán csak azért, mert kezdem megismerni az igazi énjét? Talán nem is olyan brutális, mint azt előtte gondoltam? Nem, még mindig hidegvérrel és teljes lelki nyugalommal tudna kioltani egy életet. Akkor mégis mit kéne bevallani magának? Mit beszélhettek az apjával, amiről én nem tudok? Ajj, megesz a kíváncsiság! Hulla fáradt vagyok, mégsem tudok aludni. Sok a megválaszolatlan kérdés. Kezdve onnan, hogy miért pont abban az iskolában kell tanítania a vérszerinti apámnak, ahol én is tanulok? Miért van U-kwon ennyire jóban vele? Miért hagyott el minket és miért nem tartotta a kapcsolatot velünk? Miért neveli másnak a kölykét, ha rólam csak tudomást sem akart venni? Miért nem akarta anyu elmondani, hogy mégis ki az igazi apám? Miért nem hagyta, hogy legalább a nevét tudjam? Mégis miért van az, hogyha az ember egy kis nyugalomra vágyik, akkor csősztől jön a gond és a baj? Nyugi Byung Hun, inkább próbálj pihenni, mást úgy sem tudsz. Ha megint felmegy a lázam, akkor csak még egy okot adok U-kwonnak arra, hogy a fejemhez vágja, hogy meggondolatlan és életképtelen vagyok. Nincs erőm a hangulatingadozásaihoz.

- Mit csinálsz? – süpped be mellettem a kanapé. Oldalra fordítom a fejem, és fapofával nézem, ahogy Yoo Kwon kényelmesen hátradől és a lábát a dohányzóasztalra rakja.

- Olyat, amit te sosem szoktál.

- Sok minden van, amit te megteszel, én meg nem – válaszol kapásból, mire csak megrázom a fejem. A betegség miatt sokkal több bepótolni valóm van, mint általában. Hiába, az iskolában nem áll meg az élet, én meg szándékozok leérettségizni. A lecke meg csak gyűlik, és nem segít a helyzetemen az, hogy a láz miatt napokig csak az ágyat nyomtam, utána meg azért nem tudtam magammal mit kezdeni, mert nem kaptam levegőt. A Kim család teljesen immunis a betegségekre, ezt onnan tudtam meg, hogy mikor önként karanténba vonultam, ők jöttek utánam és még csak egyszer sem köhögtek. Strapabíró egy család… Én meg próbáltam kihasználni azt a csepp kis lehetőséget, ami a vírussal járt, azaz nem kellett edzenem. Apró örömök…

- Nem vagyok hozzá szokva a szótlanságodhoz, és őszintén szólva megrémiszt, hogy kettőnk közül csak én beszélek. Mikor cseréltünk szerepet? – rángat ki a gondolataim közül egy eléggé idegesítő hang. Nem is nézek rá, csak tovább görnyedek a füzetem fölött és minden erőmmel azon vagyok, hogy megértsek legalább egy nyomorult mondatot.

- Nem érek rá – dörmögöm a tollat rágcsálva. – Ha érted a fizikát, akkor beszélek veled, ha nem akkor hagyj magamra.

- Mutasd – veszi el hirtelen előlem a füzetem, én meg még pislogni is elfejtek. Megdöbbenve nézek rá, ahogy komoly képpel nézi át az írásom. – Ez könnyű, még én is értem. – Kapja ki a kezemből a tollat és valamit firkál a lapokra.

- Mégis mit csinálsz?! – háborodok fel és venném ki a kezéből, ha nem tartaná fel a füzetem a magasba, hogy még véletlenül se érjem el.

- Segítek, hülyegyerek.

- Te. Segíteni. Fizikát. Jól vagy? – kezdek aggódni. Mióta lett ez ilyen okos?

- Hiába nézel így. Azt hiszed, én olyan hülye vagyok? Attól, hogy valaki nem készül órákra vagy nem tanulja meg a leckét, lehet, hogy okos és érti a dolgokat – csap arcon a füzettel. Morogva csúszok hozzá közelebb és durcásan nézek a lapokra.

- Mi? Hogyan? – veszem ki a kezéből és szinte beleköltözök a füzetbe, annyira nézem a választ.

- Szőke vagy, ez már biztos – lejjebb emeli a füzetet, hogy ő is rálásson és ujjával ide-oda mutogat, közben meg magyaráz. Teljesen le vagyok sokkolva. Ez az ember itt jobban elmondja a dolgokat, mint a tanárunk! – Érted? – néz rám végül. Még mindig nem tudom felfogni, hogy Yoo Kwonnak van agya, ráadásul ilyen szinten. Végül én is rá emelem a tekintetem és megütközve veszem észre, hogy túl közel van. Megmukkanni sem tudok, valahogy elment a hangom.

- Nem veszed fel? – másodpercek telnek el, mire felfogom, hogy hozzám beszél. Összezavarodva fordítom oldalra a fejem és kell néhány pillanat, hogy meghalljam a telefonom csengő hangját. Gyors léptekkel vágtázok a konyhába, ahol a telómat hagytam. Épp időben húzom át az ujjam a kijelzőn és kapkodva a fülemhez emelem a készüléket.

- Igen?

- Szia – a vonal túlsó végéből egy mély férfihang szólal meg. Lehunyom a szemem és kifújom a levegőt, mielőtt válaszolok.

- Szia, apu.

- Hogy vagy?

- Jól. És ti? – a számat rágcsálva próbálok rájönni, hogy miért is hívott több mint két hét után.

- Megvagyunk. Beszélünk kéne – sóhajt a telefonba.

- Mond.

- Inkább személyesen.

- Mikor?

- Ma este számítok rád. Céges vacsora lesz, ahova a dolgozók családját is meghívták. Kellemest a hasznossal. – Hát persze. Tudhattam volna, hogy nem önszántából hív fel. Mindig van mögöttes szándéka, ez biztos ilyen berögzült dolog a céges dolgozóknál.

- Ott leszek – sóhajtom, és köszönés nélkül bontom a vonalat. Tömör beszélgetés volt, ez aztán biztos.

- Yoo Kwon, mond meg neki, hogy vegyen fel nyakkendőt!

- Ha nem akarja, akkor nem veszi fel. Én is utálom viselni.

- De egy hivatalos eseményre nyakkendőt kell viselni! – Nagyszerű, hogy én megyek erre a borzalmasan unalmas helyre, és még ők veszekednek. A tükör előtt állva próbálom eltüntetni a szemem alatt lévő karikákat, amíg a nappaliban apa-fia harc megy egy nyakkendő miatt, amit természetesen nem fogok felvenni. Hihetetlen, hogy nézhetek ki ilyen fáradtan; még a zombik is megirigyelhetnék a külsőmet. Nem tudom mostanában miért, de rémálmok gyötörnek. Mindig ugyanaz a szituáció ismétlődik: a gyerekszobába vagyok, ahol a kisfiú a nevemet ismételgetve vár valakire. A vér mindig ott csurog a kezemen, és ha hátra nézek, akkor szembe találom magam azzal a szörnnyel. Se többet, se keveset. Mindig akkor ébredek fel, mikor meglátom az arcát. Kéne valami, ami felfogja a rossz álmokat, mert ez már nem normális, hogy mindig üvöltve kelek fel az éjszaka közepén, a frászt hozva mindenkire. Ezért mostanában félek nemcsak aludni, hanem egy pillanatra is lehunyni a szemem, mert attól tartok újból meglátom azt az alakot.

- L.Joe! Lefogom apámat, addig te rohanj ki a házból! – Kiabál át a szobából Yoo Kwon.

- De nem fogok neked hiányozni? – Kiabálom vissza és már látom magam előtt azt az idétlen vigyorát, ahogy a halálomat tervezi. Imádom cukkolni. Választ nem várva szót fogadok és lerongyolok a lakásból, majd a „régi” otthonom felé veszem az irányt. Nem tudom, miért, de U-kwon mostanában úgy viselkedik, mint egy… mint egy barát.