27.fejezet

27. fejezet

L.Joe ~

- Ezt mind Ön készítette? – nyelek egy hatalmasat és végig nézek a sok finomságtól roskadozó asztalon. Tágra nyílt szemekkel emelem fel a fejem és nézek U-kwon apjára. A férfi büszkén kihúzza magát és bólint egyet a fejével. – Yoo Kwon, te miért nem csináltál ilyet sosem? – Nézek vádlón a velem szemben ülőre, aki megsértődve néz vissza rám.

 - Mert nem vagyok szobalány? – Kérdezi annyi gúnnyal a hangjában, amennyit csak bele tud sűríteni. – Én legalább ehető kajákat készítettem, és nem oda égettem!

- Sosem égettem oda, csak jobban megsült a kelleténél – vágtam vissza azonnal.

- Na de fiúk! Azért fáradoztam mindezzel, hogy itt maradjon? Ha csak beszéltek, nem fog elfogyni! – Állítja le a szócsatát az apuka és mosolyogva elkezd enni. Azonnal neki látok csillogó szemekkel a vacsorának. Szerintem úgy nézhetek ki, mint akit éheztettek. Jó, mondjuk U-kwon is finom kajákat készített, de nem egyszer volt, hogy rendeltünk, mert nem volt kedve főzőcskézni. Én szívesen besegítettem volna, de hát sem én, sem U-kwon nem akart az utcára kerülni, ha véletlenül leégne a ház.

- Te megkaphatod Junsu szobáját, ha az úgy megfelel – rángat ki a töprengésből Yoo Kwon apukája. Mosolyogva bólintok, hogy rendben, aztán megállok a rágásban. Ha U-kwon ideköltözik, és lemondja az albérletet, akkor én hova megyek? Az egy dolog, hogy most itt alszunk, de utána? Menjek haza? Nem, nem akarok apuval egy légtérben lenni. Lehet, könnyebb lenne, ha bocsánatot kérnénk egymástól, de a büszkeségünk nem engedi, hogy bevalljuk a másiknak, hogy hibáztunk. Szóval az a nagy harci helyzet, hogy nincs hol laknom.

- Itt vagy? – húzza el a kezét előttem U-kwon. Lenyelem a falatot és egy aprót bólintok. – Apa, nem hiszem, hogy L.Joet érdekelné, hogy hol alszik, szerintem a lépcsőn is megágyazhatsz neki.

- Yoo Kwon! Miért beszélsz így a barátodról? – Néz rá szigorúan a papa, mire csak a drága pici fia kényelmes hátra dől.

- Mi nem vagyunk barátok, csak elviseljük egymást.

- Értem – kezd el újra enni az öreg, de a szeme huncutul csillog, és a szája sarka is mosolyra görbül.

- Apa! – Néz rá hitetlenül Yoo Kwon, miközben azon ügyeskedik, hogy minél messzebb kerüljön az apjától. Eközben a beszélgetést csak némán hallgatom, viszont mikor leesik, hogy mire célzott a férfi, szépen elvörösödök. Na, nem mintha lenne valóságalapja, de akkor is! Még barátnőm se volt, nemhogy barátom! És nem U-kwonnal akarok ezen változtatni. Bár egy kicsit fájt, mikor azt mondta, hogy nem vagyunk barátok, vagyis haverok…

- Byung Hun – a nevemre felkapom a fejem és a felnőttre nézek – Te is ezért mentél el otthonról?

- Tessék?

- Inkább kirakták – mondja meg a fájdalmas igazságot U-kwon.

- Kösz – morgom felé. Én nem szóltam bele, mikor elmesélt mindent az alvilágról, akkor ő miért válaszolgat helyettem?

- Sajnálom – áll fel az asztaltól a papuska és a mosogatóhoz megy.

- A szüleim jó fejek – teszem le az evőeszközt a tányér mellé. – Szeretem őket. Pont ezért nem vagyok most otthon.

- Tudják, hogy hol vagy?

- Igen – adom oda a koszos tányért.

- Akkor minden rendben – küld felém egy megnyugtató mosolyt. – Ha meg szeretnék nézni, hogy hol lakik a fiúk, akkor nyugodtan jöjjenek, szívesen látom őket. Csak előtte szólj, hogy kicsit rendbe tudjam tenni a lakást.

- Mi? – nézek Yoo Kwon apukájára értetlenül, akinek csak még szélesebb lesz a mosolya az arcán.

- Junsu szobája egyszerűbb, mint Yoo Kwoné, viszont változtathatsz rajta, ha akarsz. Poszterek meg ilyesmik. – Összezavarodott arcomat látva kitör belőle a nevetés. – Miért? Azt hitted nem fogadom be a fiam barátját? Vagy lakótársát, ha neked úgy tetszik – Néz fia irányába, aki csak kifújja a levegőt és neki kezd mosogatni.

- Nem muszáj, nem akarok a terhére lenni – kezdek bele azonnal a visszautasításba.

- Dehogy leszel! Tudod, mióta vagyok egyedül? – Böki oldalba a mellette álló U-kwont, aki erre fájdalmasan összerándul. – Két fiatallal, sokkal pörgősebb az élet!

- Oh…Hát akkor köszönöm! – Húzódik fülemig a szám.

- Fiam, van pár ruhád a szekrényben, de nem hiszem, hogy azok jók lennének rátok. Viszont nekem van néhány pizsamám, amit még nem is használtam. Talán még a címke is rajta van. Gyertek – int a kezével, hogy menjünk utána, mi pedig meg is indulunk. Nem nagy ház, kis takaros, és pont az tetszik benne, hogy barátságos. Furcsa érzés ott lenni, ahol U-kwon a gyerekkorát töltötte. Apuka szobájában kötünk ki és én rögtön megállok az ajtóban és onnan nézem, ahogy az idősebb felkutatja a szekrénye tartalmát és az ágyra dob vagy húsz pizsama-féleséget.

- Válogassatok – mosolyog ránk és kimegy a szobából. U-kwon rögtön odalép és random felkap egyet a ruhakupac alól.

- Te abba alszol vagy meztelen? – kérdésére egy paradicsom színét veszem magara és lassan odasétálok mellé. Van kockás, csíkos, mintás és egyszínű rövid-és hosszú ujjú pizsik, de ha jól látom, akkor akad itt még bő fazonú póló, trikó és…rövidnadrág? Jó lesz nekem ez a sima fehér póló és a kockás nadrág. Nem, mégsem, a nadrág nekem nagy. Áh, ez a zöld megfelel…vagy mégsem. – Sokáig fogsz válogatni? – Ül le az ágyra az eddig mellettem ácsorgó Yoo Kwon. Nem is válaszolok neki, egy újabb nadrágot veszek elő, amit kritikus szemmel nézegetek. Hm, szerintem ez kényelmes, bár egy kicsit hosszú, de majd felhajtom az alját. Oké, akkor ez a szürke lesz. A karomra akasztom a nadrágot a póló mellé és már mennék ki a szobából, mikor megakad a szemem egy kék csíkos nadrágon. Már nyúlnék felé, hogy megnézzem, ám U-kwon kirántja a karomon szorongatott ruhadarabokat és kiviharzik a szobából. Jól van, értem én, akkor meglesz, hogy mibe alszok…

- Ez lenne az – nyitnak ki előttem egy ajtót, amin belépek. Egy-egy helyen film poszter van felragasztva az egyhangú, világoskék falakra, ezzel egy kis életet adva a szobának. A helyiség bal sarkában egy kétszemélyes ágy árválkodik, melyet sötétbarna ágynemű takar. Az ágy mellett egy éjjeliszekrény van. Szinte ugyanolyan, mint a szobámban otthon. A szoba jobb sarkában egy íróasztal van elhelyezve, rögtön szembe a közepes méretű ablakkal. A tökéletes rendet csak a félig nyitva hagyott, piszkos fehér szekrények bontják meg. Biztos akkor maradtak nyitva, mikor Junsu itt volt. Most, hogy belegondolok elég bizarr, hogy egy bűnöző szobájában fogok letelepedni. – Junsu a rend híve volt, bár ne nézd meg a fiókokat, mert lesokkol, hogy milyen kupleráj van azokban – neveti el magát egy kissé szomorúan Kim papa.

- Mindig jobban szerettem itt lenni, mint a saját szobámban. Sokszor volt, hogy átjöttem ide, mert nem akartam egyedül aludni. De a vége mindig ugyanaz lett: Junsu a szobámba kényszerült, mivel nem nagyon fértünk el az egyszemélyes ágyon. Így a végén megunta és még egy ággyal megpótolta a sajátját, így lett kétszemélyes. Hogy ketten is elférjünk rajta – nosztalgiázik U-kwon.

- Ágy – suttogom magam elé, miközben le sem veszem a szemem a bútorról. A két személy elég érdekes néz rám, de engem ez cseppet sem zavar. Oly sok idő után végre ágyban fogok aludni! U-kwon kanapéja kényelmes, ha az ember csak le akar ülni tévét nézni, viszont mikor már aludni akar rajta… Ajj, olyan kemény volt, hogy teljesen megfájdult tőle a hátam! – Ágy! – kiáltom el magam és szinte belerepülök a párnák közé. Felbecsülhetetlen pillanat volt, amikor belesüppedtem a puha, frissen vasalt ágyneműbe. Karjaimmal felgyűröm a párnát és belefúrom az arcom. Nagyon szippantok a huzatból és szinte elkábít az öblítő édes illata. Oldalra fordítom a fejem, és becsukott szemmel, tejbe tök módjára vigyorgok. – Köszönöm. Ó, ágyikó, köszönöm!

Eltelt két nap. Két teljes nap. Ez idő alatt teljesen berendezkedtünk U-kwonnal. Ami azt jelenti, hogy bepakoltuk a ruhákat a szekrénybe és kész. Az apukájával nagyon jól kijövök, nagyon kedves ember. És ami igazán meglepett, az az, hogy Yoo Kwon teljesen más mikor az apja közelében van. Mintha csak az ő jelenlétében bújna elő az igazi énje. Az apukát nem zavarja, ha olykor lelépünk edzeni, sőt. Egyszer szó szerint kirugdosott minket az ajtón, azzal az indokkal, hogy kell a testmozgás. A lógásokat nem nagyon szereti hallgatni, de nem szól bele. Szerintem örül, hogy visszakapta a fiát. És bármennyire is nem akarja ezt Yoo Kwon bevallani, ő neki is nagyon hiányzott a családja. Azt nem tudom, hogy az anyukája hol van, de nem is mertem megkérdezni. Ha akarja úgy is elmondja.

Az iskolában ugyanúgy folyik minden, mint eddig volt. Lee tanár urat azóta nem is láttam, hogy haza vitt minket. Nem is baj. Most éppen törit kéne tanulnom, mert a tanár beígérte, hogy megfeleltet az eddig vett anyagból, de én csak ülök felette és bámulok ki az ablakon. Nem köt le a tanulás, hiába mondogatom, egyszerűen nem marad a fejemben az információ. Nehéz koncentrálni ebben a szobában, mert nagyon hasonlít a régi szobámra. Nem, nem az ittenire, hanem az elköltözésünk előtti szobámra. Az is így volt berendezve. Az ablak előtt volt az íróasztalom, ami az utcára nézett. Szerettem ott nézelődni, az utcánkban mindig volt élet. Ott nem volt olyan, hogy ne menjen el percenként vagy tíz kocsi; a kisgyerekek a járdán játszottak. Emberek jöttek és mentek. Hányszor mentem én haza sötétbe edzés után... Egy sóhajtás kíséretében becsukom a füzetem és felállok az asztaltól. Jobb, ha szünetet tartok, bár van egy olyan érzésem, hogy ezt nem tudom megtanulni. Kicsoszogok a konyhába és öntök magamnak egy pohár vizet.

- Olyan lusta vagy, mint mindig.

- Nem vagyok lusta, csak nem szeretek abba a boltba járni!

- Pedig olyan kedvesek az eladók!

- Veled. Én nagyon utálom őket és azt a helyet. – Lép be egy durcás kisfiúra emlékeztető U-kwon és egy fáradt apuka.

- Mi a baj? – kérdezem a poharat letéve.

- Csak be kellene vásárolni, Yoo Kwon meg nem hajlandó lemenni a boltba. – Válaszol unottan papus – Szegény öregembernek kell lemennie – sóhajt drámaian, mire U-kwon megforgatja a szemeit.

- Öregember, mi?

- Én szívesen lemegyek – megyek közelebb hozzájuk és már veszem le a fogasról a fekete kapucnis pulcsimat.

- Nem, majd Yoo Kwon lemegy – néz nyomatékosan a fiára.

- Nem! – Toporzékol hisztisen amaz, mire elmosolyodok.

- Fiam, te tényleg nem változtál!

- Mit kell venni? – rángatom magamra a cipőm. Az öreg a kezembe nyom egy bevásárló listát és már szaladok is le a lépcsőn.

Este van. Az utcákat koromsötétség uralja, s valami halk, lágy szellő duruzsol fülembe. A Hold vakítóan ragyog a csillagtenger sokaságában, s hatalmas mosollyal néz le rám. Mint egy hatalmas bástya, mint egy őrangyal álldogál egy helyben, s úgy tűnt, mintha odafentről vigyázna rám. A levegőben furcsa illatokat érzek, a közeledő vihar illatát. Gyönyörű az éjszaka, mégis veszélyben érezem magam, mégis vészjóslóan hat rám.

Bevásároltam és éppen hazafelé veszem az irányt. Vagyis most éppen várok, mégpedig arra, hogy zöldre váltson a lámpa és átmehessek a zebrán. És mit csinál az ember, ha unatkozik várakozás közben? Nézelődik. Szóval nézelődök. Elég közel vagyok egy étteremhez, ahonnan olyan finom illatok terjengenek, hogy már összefutott a nyál a számban. Na, nézzük csak, mit árulnak. Közelebb lépek az éttermet reklámozó táblához, viszont ekkor teljesen lefagyok. És ennek oka az étteremből kilépő család. Semmi különlegesség nincs ebben, de a férfi… az Lee tanár úr. Nem tudom mi ütött belém, legszívesebben sarkon fordulnék, hogy ne is lássam, de valahogy nem birok megmozdulni. A férfi kézen fogja a mellette lévő nőt és egy csókot ad az arcára. Az előttük lévő fiú, aki annyi idős lehet, mint én, egy cukros zacskóval szerencsétlenkedik, és mikor sikerül kiszakítani, a csomag tartalma szerte-szét gurul. A nő ezen csak nevet, míg a férfi a fiú haját összekócolva lehajol, hogy összeszedje a cukrokat.
- De attól hívhatom apunak?

- Ha szeretnéd, persze.

- Akkor te vagy az én apukám!

- Te pedig az én egyetlen fiam!

Emlékszek, mennyire összezavart, hogy JinWoon nem a vérszerinti apám. Akkor kezdtem el kutakodni, de pechemre anyu mindent eltüntetett róla. Mindent. Teljesen véletlenül találtam azt a képet, amin egy férfi és egy nő volt, akik közösön tartottak egy kisbabát. Anyut felismertem, bárhol felismerném. De a férfit nem, őt nem ismertem. Innen gondoltam, hogy ő lehet az apám. Azt a képet alaposan megnéztem magamnak és hiába tettem vissza a helyére, másnapra eltűnt. Sosem kérdeztem anyut, hogy miért nincs velünk az igazi apám, mert tudtam, hogy fáj neki erről beszélni. Kegyetlenség volt ott hagyni egy fiatal nőt egy kisfiúval. JinWoon tényleg az apám szerepét töltötte be.

Az eső lassan esni kezdett. Apró, lágy cseppekben, melyek oly halkan értek földet, mintha attól félnének, hogy megzavarnak valamit. A levegő hűvösebb lett, s kezdeti cirógatásai most már nem voltak kellemesek. Percek teltek el, s az eső most már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Ezüst fátyolt rajzolt elém, de még így is tisztán láttam. Őt. Az apámat. Aki lemondott rólam, ott hagyott. Aki most olyan hatalmas szeretettel törődik másnak a gyerekével. Szinte hányingerem támadt, ahogy féltő gondoskodással nyúlt a fiú felé és adott a kezébe egy esernyőt, majd a sajátját kinyitva alá invitálja nőt. Mosolyogva átöleli, és úgy mennek el. Az emberek egyre jobban sietnek, szinte kiürül az utca, ahogy az emberek tető alá állnak, nehogy vizesek legyenek. De ebből én semmit sem veszek észre. Csak mereven előre bámulok és nézem az egyre távolodó alakjukat. A telefonom csörög, és csak nagy erőfeszítések árán tudom előhalászni a zsebemből. U-kwon. Biztos sokál. Mióta lehetek itt kint? Fogalmam sincs. Úgy érezem, mintha az idő egy helyben ácsorogna. Nem érzékelem a különbséget, minden összefolyik, mindent a fájdalom ural. Az óramutató, akárhányszor csak rápillantok, mindig ugyanott áll. Számomra apró mozgása nem jelent semmit. Mintha megfagyott volna körülöttem minden, csak tétlenkedek és várok. De mégis mire? Talán hogy végre minden helyrezökkenjen, hogy ismét ott találhassam magam, ahol voltam? De hisz mi értelme volna erre várakoznom? Nyilvánvaló, hogy ez sosem fog bekövetkezni.

Miért nem lehetünk együtt? Neki miért kellett elmennie? Miért nem szeret? A saját fiát? Észre sem vettem, hogy sírni kezdtem. Az esővel eggyé válnak könnyeim. Hátat fordítok, majd futni kezdek. Az eső csak zuhog és zuhog, a szél vadul tépi a fák lombjait, a vezetékeket, az utcai lámpák kialudtak. Az eső jeges lehelete égeti bőrömet, minden egyes cseppje olyan, mintha ostorcsapásokat mértek volna rám. Bár fel vagyok öltözve, teljesen átáztam, és érzem, ahogy a hideg szél átkúszik a szöveteken, végigsimít testemen, majd miután nem adom meg magam, erőteljesen vájja belém karmait, hogy egészen a bőröm alá hatoljon. De esélytelen, bármennyire is próbálkozik; belül úgy égek, mint még soha, és semmi sem tudja eloltani a bennem pusztító lángokat. Mindeközben vadul süvít, üvölt, mint egy fékezhetetlen vadállat, és semmit sem kímél, ami az útjába áll. Az éjszaka ellenem fordult, s most már nem volt békés. Ijesztő volt. Fel akart falni.

Vadul lihegve tépem fel a bejárati ajtót és kifulladva rohanok végig az emeleteken, szinte már hármasával szedve a lépcsőfokokat. A megfelelő ajtónál megállok és farkasszemet nézek az ajtóval. Megrökönyödve ülök le a bejárat mellé, és döntöm a hátam a hideg falhoz. Lábamat felhúzom és kezemmel átölelem azokat. Biztos vagyok benne, hogy iszonyatosan meg fogok fázni, de engem ez most nem érdekel. Miért kellett őket meglátnom? Miért kellett megtorpannom? Visszafordulhattam volna, de nem tettem. A végzetembe akartam sétálni, és nem érdekelt, hogy ha újabb fájdalomban lesz részem. Látnom kellett.

Hirtelen kinyílik az ajtó és idegesen kilép rajta egy személy. Lehajtom a fejem a térdemre, de még így is látom a szemem sarkából, ahogy meglepetten veszi a levegőt.

- L.Joe? – kérdezi hitetlenül.