25-26.
fejezet
U-kwon~
- Passz
ide! – kiáltok oda Kibumnak, ahogyan a kapu felé rohanok és lehagyom a védőmet,
majd a focilabdát várom. Egyszerű, mint az egyszer egy, simán csak rálövök,
hisz senki nem védi a kapust. Csak Kibum passzoljon jól és Byung Hun ne nyúljon
bele, aztán…
- Vigyázz! – Időm sincs reagálni, valakinek jó erővel nekicsapódok és mind a ketten jó nagyot vágódunk a műfüves pályán.
A lábam valahol a nyakamban köt ki, a kezem meg a seggemen… Már ha az az én kezem és lábam. Fájdalmasan felsziszegek, ahogy lehámozom magam az engem elgáncsoló vagy felfogó emberkéről és már ugranék is talpra, de valami nem stimm a térdemmel. Szokatlanul ferdén áll a térdkalácsom és lüktet. Mellékesen nem mozdul az egész lábam térd alatt. Kezdhetek aggódni?
- Áh, haver én mondtam basszus! – morog félhangosan a másik fél és engem szúrós pillantásokkal díjazva a karját dörzsöli, majd feláll. – Hé, jól vagy? – Már éppen vágnék vissza neki, hogy „igen, persze, de ha eltörted a lábam, a seggedbe fogom dugni”, de a tanár belefúj a sípjába, ezzel leállítva a meccset.
- Idő! – üvölti el magát Lee bá’ és odakocog hozzám és a sráchoz, majd átfúrja a többiekből kialakult kisebb sorfalat körülöttünk. – Mi történt? Huang Min, te mit keresel itt, fiam? Neked nem fizikán kéne lenned? – Ch… Nem ő ül, nagy valószínűséggel kiugrott térdel a fűben, hanem én… Nem lehetne csak egy kicsit rám figyelni? Tudom, hogy egoistán hangzik, de hahó! Nem tudok lábra állni!
- De, viszont anya üzeni, hogy elromlott a mosógép. – Ennyi… Ennyi? Hát, baszki, ezért teljesen megérte feljönnöd a pályára és elgáncsolni engem… Zsír vagy tesó… De, ki a fasz is vagy?
- Majd elintézem. Most indulj vissza… - Arcon csapkodja a srácot és küld felé egy gondoskodó pillantást, majd lenéz rám és odaguggol mellém. Végre, itt a segítség! – Minden rendben Yoo Kwon?
- Nem pont, tanár úr. Valami nem stimmel. – rámutatok a közben úgy háromszor nagyobbá vált térdemre és aztán tányérnyi nagyságú szemekkel meredek rá. Ez…? Ez bedagadt?
A tanárunk idegesen fújtat, aztán lejjebb húzza a sípcsontvédőmet takaró térdzoknim és az ujjaival mozgatni kezdi a térdkalácsom. Felszisszenek a fájdalom miatt, és a műfűbe tépek. Ez nm jó jel…
- Srácok, segítsétek a kispadra, kiugrott a térde. – osztja ki az első parancsot, amire Minho és Taemin felemelnek, majd odacipelnek, mint valami zsák lisztet, aztán ledobnak a pálya melletti régi, kopott padra. Erre is csak sziszegek, pedig lehet, hogy kiáltanék egyet, és közben elküldenék mindenkit vissza a jó anyjába, mert fertelem, hogy mennyire tud fájni. De Ziconak köszönhetően, nem tudok megtörni, még, ha kést is állítanak a bőrömbe. – Rendben, köszönöm. Most valaki adjon egy ágat vagy valami keményet a fogai közé, ez fájni fog neki. – Erre is reagálnak, egy csajszi azonnal egy jó vastag gallyat nyom a számba, s mielőtt még reagálhatnék, Lee bá, már nyomja is felfele a térdem, vissza a helyére. Igaza volt, kurvára fáj és tényleg jó az ág, mert valamit tudok harapni és nem kell a cifrábbnál cifrább káromkodásomat hallgatniuk…
Roppan egy hatalmasat a térdem, aztán a tanár felemeli és visszaengedi a lábamat, majd a homlokát törölgetve ráül a sarkaira. Bíztatóan rám pillant, aztán leakasztja az övtartójáról a kis kulacsát és hozzányomja az alját a térdemhez.
Összerándulok, de kicsit meg is könnyebbülök, mert a kis flakon alja fém, emiatt pedig jó hideg. Fújtatok egy keveset és kiköpöm a fadarabot. A fejemet hátratartom, a szemeim becsukom, és úgy szuszogok egy keveset pihenésképp. Ez fájt…
- Byung Hun, igaz? – intézi a kis lakótársam felé a kérdését. – Te kísérd fel az orvosiba, a többiek vissza a meccshez.
Összeráncolom a szemöldököm és felnézek a mellém állított Byung Hunra, ő pedig le rám. Viszont valami nem stimmel vele sem. Nem, nem a másnap miatt. Az oké, hogy a szemei vörösek, az arca sápadt, de az a buli a fű és a kevés alvás miatt, viszont valahogy a tartása nem oké. Mintha lenne vele valami baj. Ja, sajnos az ilyenekhez túl jó az érzékem és észreveszem másokon, ha valami lelki gyíkjuk van… Az már más dolog, hogy lelkiismeret furdalás nélkül figyelmen hagyom az ilyeneket és simán elmegyek mellettük.
- Menjünk. – dünnyögöm és nyújtózkodok felé, hogy segítsen, de nem igazán mutat semmi reakciót. Köhintek, de megint semmi. Egy dolog maradt… Jó erővel a combjára vágok az imént a számból kiköpött ággal, amire végre mutat reakciót, azaz felnyüszít és odaszorítja a kezét. – Segítenél?
- Ja… jah… – Ennyi. Mi van ma mindenkivel? Tök nyugodtan felhúz és én a vállán támasztva magam bebicegek az iskola épületébe, majd el az öltözőkig, ahol van az orvosi. Ott persze csak egy egyszerű fáslit kapok, tanácsokat, hogy pihenjek, aztán felmentést tesiből és ennyi… Tök jó.
- Mi bajod van? – kérdezem Byung Hunt, ahogy visszamegyünk az öltözőbe, hogy visszavehessük az egyenruhánkat.
- Semmi.
- Na, nekem ne mondd. Baszottul nem vagy képben. Tegnap valami jó kurvát láttál és azon merengsz, mi? Vagy te is attól félsz, hogy volt jelentősége, hogy az ágyamban keltél? – nevetek halkan, mire semmit nem reagál. Na, jó, ez kurvára nincs itt. És idegesít, mert le fog róla peregni a kötekedésem!
- A tesi tanár… - motyogja halkan, aztán lehuppan mellém az öltözői padra és rám néz kétségbeesetten. – Ő az apám.
- Mi? – most én is csak ennyit tudok kinyögni. Ez még mindig a fű hatása alatt van? Mert szerintem igen. Vagy csak szimplán hallucinál. Az egy dolog, hogy hasonlít rá az arca és… Baszki, ez tényleg lehetséges… - Biztos vagy benne? – kérdezem halkan, amire nemlegesen megrázza a fejét és a tenyerével megdörzsöli a szemeit. Ugye nem akarja magát elbőgni? Nincs kedvem senkit sem a vállamon vigasztalni.
- És szerintem ő is felismert… - motyogja és feláll mellőlem, majd a csaphoz sétál és megnyitja azt. Csendesen figyelem, ahogyan a tenyerébe gyűjt egy jó adag vizet, aztán azt az arcára csapja és a mosdókagyló szélén könyökölve bámul a koszos tükörbe maga előtt.
- Ha ez igaz, akkor gratulálok, van egy öcséd. – Na, jó… ez annyira nem hangzott jól, mint gondoltam volna, főleg, hogy ezzel még letargikusabb hangulatba hoztam szerencsétlent. Izé… Most kéne valamit csinálnom vele? Mármint… Így nem maradhat, mert amint kicsengetnek, mi tiplizünk, hogy szokás szerint elintézzünk valami mást.
Pár percig figyelem, ahogyan a tükörképét bámulja, néha elfintorodva, aztán picit morgolódva felállok, és erősen bicegve odamegyek hozzá. A vállára helyezem a kezem, amire azonnal rám kapja a tekintetét.
- Nyugi tesó, ne stresszelj. Szedd össze magad, aztán menjünk haza. Ha meg találkozunk vele, viselkedj természetesen.
Rámosolygok és biccentek az ajtó felé. Elhúzza a száját, aztán bólint és lerázza a hajából a vízcseppeket, engem pedig lecsap vele. Grimaszolni kezdek, erre persze felnevet halkan. Ne röhögj…
- Oh, igen? – kérdezem gonosz mosollyal és én is megnyitom a csapot, majd a tenyeremet alátartom és egy jó nagy adagot ráfröcskölök. Lefagy a képéről a vigyor és most én kezdek nevetni. Elhúzza a száját és az ujjával eltömíti a csapot, majd a nagy nyomás miatt sugárban spriccelő vizet rám irányítja, én pedig halkan felhörgök a hideg miatt. Elkapom a kezét, és ahogyan arrébb rántom, a lábam alatt keletkező kis tócsán csúszkálni kezdek és elesek, magammal húzva Byung Hunt. A térdembe belenyilall a fájdalom, de nem ez a legnagyobb probléma, mert nyekken alattam. Mármint Byung Hun.
Lassan kinyitom a szemeim és az ő eltorzult arcával találom szembe magam. Eh… hoppá?
- B- bocs… - motyogom elakadó hangon és nyöszörögve felkapaszkodok a mosdókagylóba, majd felhúzom magam és őt is. Kicsit rászorítok a térdemre, aztán fájdalmasan kiegyenesedek.
- A- akkor… Összeszedem magam. – motyogja halkan és visszalép a padhoz, hogy felkapja az egyen zakót és a nyakkendőjét. Könnyedén kislisszol az ajtón én pedig némán követem. Arra persze egyáltalán nem számítottam, hogy amint kilépek az ajtón, beleütközök, majdnem felborítva szerencsétlent ismét.
- Mi a fa-? – majdnem kicsúszik a számon a kicsit sem szép kérdésem, de még épp időben kiszúrom L.Joe megállásának az okát és én is mellé állok. – Lee tanár úr? – kérdezem siettetve őt.
- Hazafelé mentek?
- Igen. – motyogom viszonylag hallhatóan és elindulok, eléggé bicegve. – Viszont látás-
- Hazavigyelek titeket? – teszi fel a második kérdését, belevágva a szavamba. Megtorpanok és elmosolyodok, majd ránézek, ő pedig visszamosolyog rám. Bólintok, amire előre megy. Erősen deja vu-m van…
- Gyere öcskös. – Hátba veregetem Byung Hunt és én is elindulok a tanár után. Felcsendül a szünet kezdetét jelző csengő, majd lassan kiszivárognak a diákok a folyosóra, ezzel elterelve a portás figyelmét, így egész könnyen ki tudtunk menni.
- Erre fiúk. – kiált nekünk oda az egyik autóból Lee bá’. Hátra pillantok Byung Hunra, aki ismét letarg fejjel bámul maga elé. Megforgatom a szemeim és elkapom a csuklóját, hogy magammal tudjam vonszolni. Az egy dolog, hogy ő a rég nem látott apja, de… Jó, oké. Vágom, lehet, hogy én se reagálnék túl jól, ha anya megjelenne, és azzal hozakodna elém, hogy hazavisz engem vagy csak szimplán jó pofizna velem. Csendesen beülünk, mind a ketten hátra. Tényleg semmit nem változott, régen is ugyan ez a kocsija volt, maximum a kárpitot cserélhette le rajta. – Merre lesz a fuvar? Ugyanoda, mint régen?
- Ugyanoda. Mind a kettőnknek. – Előre dőlök, hogy érthetőbb legyek, de a válaszom után kicsit érdekesen néz rám. – Ne értse félre, Byung Hun csak a lakótársam… - dünnyögöm halkan és visszaülök a helyemre. A tanár csak bólint és pár pillanat múlva már el is indulunk. Csak tudnám, hogy miért is érti félre… Én nem vagyok… olyan.
- És, mi történt veled Yoo Kwon, mióta elmentem? – A visszapillantó tükörben látom, hogy rám néz és kacsint egyet.
- Semmi érdekes… Élem az unalmas kis életem és ennyi…
- Ez az új hajszín… vagyis, inkább szokatlan hajszín… Valami új divat vagy csak ki akartok lógni a sorból? Mármint… Akár mondhatná úgy az ember, hogy megkülönböztető jelzés. Valami szekta tagok vagytok? – kérdezi a végét már elnevetve. Én is nevetni kezdek és oldalba bököm Byung Hunt, aki azonnal észbe kap és kínosan, erőltetve felnevet.
- Dehogy, ez csak… Divat. Tanár úrral történt valami az elmúlt években? – kérdezem visszafordítva a kérdést.
- Hű, ha azt elmesélném… Ugye, mint tudod Kínában voltam pár évig, ez idő alatt megismerkedtem egy gyönyörű kínai nővel, aki most a feleségem. Neki van egy fia, aki veletek egy idős. Amikor bejelentettem, hogy vissza akarok jönni Koreába, ők is jöttek velem, szóval most én is, a nejem is és a mostoha fiam is itt élünk és úgymond „egy iskolába járunk”. A feleségem fizika szakos. Vigyázzatok, szigorú. – Megállás nélkül csacsog és még akkor is mondja a magáét, amikor már az albérletünk előtt állunk. Én meg persze csak mosolyogva hallgatom az áradozását, Byung Hun egyre csak sápadtabb és sápadtabb. Végre valahára elhallgat, és míg elbúcsúzunk, jó nagy lendülettel rugdosom kifelé Byung Hunt. – Byung Hun! – kiált még ki a kocsiból mielőtt bemehetnénk. – Kitartás. – int, majd felhúzza az ablakot.
Az autó elhajt, mi pedig besétálunk a házba és szokás szerint levágódunk a kanapéra. Halkan elnevetem magam és fejbe kólintom Byung Hunt.
- Ezt minek? – kérdezi unott fejjel, rám se nézve.
- Csak úgy, mert jól esett. – Rányújtom a nyelvem és előszedem a telefonom, majd azt kezdem el nyomkodni.
- Yoo Kwon. – Hirtelen felpattan mellőlem és kihúzza magát előttem. Meglepetten pislogok fel rá, ő pedig rám néz. – Menjünk el az apádhoz. – jelenti ki akaratosan. Elnevetem magam és én is felállok.
- Mi? – Erre csak elismétli, én pedig elkomorodok és leülök vissza. – Nem.
- De miért?
- Mert nem. Nem hiszem, hogy örülne nekem. – Persze… Ezt én se gondolhattam komolyan. Apa lenne a világ legboldogabb embere, ha ünnepeken kívül is látogatnám.
- Próbáld meg! – szinte már kiabál. Miért akarja ennyire, hogy elmenjünk? Nem akarom felszaggatni a sebeket… Félek, hogy mit szólna apa, hogy… Ilyen vagyok…
- Nem.
- De igen! – Még ő is meglepődik az erőszakosságán. Nagy szemekkel meredek rá, miközben visszateszem a telefonom a zsebembe. Minek akarja ennyire?
- Jó.
Felállok és elindulok. Nem törődök semmivel, csak megyek. Az se érdekel, hogy apa Seoul másik végében él, csak megyek. Ha Byung Hun ennyire ezt akarja, tessék. Úgy se hasonlítok apára… Az Junsu. Én inkább anyára ütöttem, bármennyire nem akarok tőle már semmit.
- Vigyázz! – Időm sincs reagálni, valakinek jó erővel nekicsapódok és mind a ketten jó nagyot vágódunk a műfüves pályán.
A lábam valahol a nyakamban köt ki, a kezem meg a seggemen… Már ha az az én kezem és lábam. Fájdalmasan felsziszegek, ahogy lehámozom magam az engem elgáncsoló vagy felfogó emberkéről és már ugranék is talpra, de valami nem stimm a térdemmel. Szokatlanul ferdén áll a térdkalácsom és lüktet. Mellékesen nem mozdul az egész lábam térd alatt. Kezdhetek aggódni?
- Áh, haver én mondtam basszus! – morog félhangosan a másik fél és engem szúrós pillantásokkal díjazva a karját dörzsöli, majd feláll. – Hé, jól vagy? – Már éppen vágnék vissza neki, hogy „igen, persze, de ha eltörted a lábam, a seggedbe fogom dugni”, de a tanár belefúj a sípjába, ezzel leállítva a meccset.
- Idő! – üvölti el magát Lee bá’ és odakocog hozzám és a sráchoz, majd átfúrja a többiekből kialakult kisebb sorfalat körülöttünk. – Mi történt? Huang Min, te mit keresel itt, fiam? Neked nem fizikán kéne lenned? – Ch… Nem ő ül, nagy valószínűséggel kiugrott térdel a fűben, hanem én… Nem lehetne csak egy kicsit rám figyelni? Tudom, hogy egoistán hangzik, de hahó! Nem tudok lábra állni!
- De, viszont anya üzeni, hogy elromlott a mosógép. – Ennyi… Ennyi? Hát, baszki, ezért teljesen megérte feljönnöd a pályára és elgáncsolni engem… Zsír vagy tesó… De, ki a fasz is vagy?
- Majd elintézem. Most indulj vissza… - Arcon csapkodja a srácot és küld felé egy gondoskodó pillantást, majd lenéz rám és odaguggol mellém. Végre, itt a segítség! – Minden rendben Yoo Kwon?
- Nem pont, tanár úr. Valami nem stimmel. – rámutatok a közben úgy háromszor nagyobbá vált térdemre és aztán tányérnyi nagyságú szemekkel meredek rá. Ez…? Ez bedagadt?
A tanárunk idegesen fújtat, aztán lejjebb húzza a sípcsontvédőmet takaró térdzoknim és az ujjaival mozgatni kezdi a térdkalácsom. Felszisszenek a fájdalom miatt, és a műfűbe tépek. Ez nm jó jel…
- Srácok, segítsétek a kispadra, kiugrott a térde. – osztja ki az első parancsot, amire Minho és Taemin felemelnek, majd odacipelnek, mint valami zsák lisztet, aztán ledobnak a pálya melletti régi, kopott padra. Erre is csak sziszegek, pedig lehet, hogy kiáltanék egyet, és közben elküldenék mindenkit vissza a jó anyjába, mert fertelem, hogy mennyire tud fájni. De Ziconak köszönhetően, nem tudok megtörni, még, ha kést is állítanak a bőrömbe. – Rendben, köszönöm. Most valaki adjon egy ágat vagy valami keményet a fogai közé, ez fájni fog neki. – Erre is reagálnak, egy csajszi azonnal egy jó vastag gallyat nyom a számba, s mielőtt még reagálhatnék, Lee bá, már nyomja is felfele a térdem, vissza a helyére. Igaza volt, kurvára fáj és tényleg jó az ág, mert valamit tudok harapni és nem kell a cifrábbnál cifrább káromkodásomat hallgatniuk…
Roppan egy hatalmasat a térdem, aztán a tanár felemeli és visszaengedi a lábamat, majd a homlokát törölgetve ráül a sarkaira. Bíztatóan rám pillant, aztán leakasztja az övtartójáról a kis kulacsát és hozzányomja az alját a térdemhez.
Összerándulok, de kicsit meg is könnyebbülök, mert a kis flakon alja fém, emiatt pedig jó hideg. Fújtatok egy keveset és kiköpöm a fadarabot. A fejemet hátratartom, a szemeim becsukom, és úgy szuszogok egy keveset pihenésképp. Ez fájt…
- Byung Hun, igaz? – intézi a kis lakótársam felé a kérdését. – Te kísérd fel az orvosiba, a többiek vissza a meccshez.
Összeráncolom a szemöldököm és felnézek a mellém állított Byung Hunra, ő pedig le rám. Viszont valami nem stimmel vele sem. Nem, nem a másnap miatt. Az oké, hogy a szemei vörösek, az arca sápadt, de az a buli a fű és a kevés alvás miatt, viszont valahogy a tartása nem oké. Mintha lenne vele valami baj. Ja, sajnos az ilyenekhez túl jó az érzékem és észreveszem másokon, ha valami lelki gyíkjuk van… Az már más dolog, hogy lelkiismeret furdalás nélkül figyelmen hagyom az ilyeneket és simán elmegyek mellettük.
- Menjünk. – dünnyögöm és nyújtózkodok felé, hogy segítsen, de nem igazán mutat semmi reakciót. Köhintek, de megint semmi. Egy dolog maradt… Jó erővel a combjára vágok az imént a számból kiköpött ággal, amire végre mutat reakciót, azaz felnyüszít és odaszorítja a kezét. – Segítenél?
- Ja… jah… – Ennyi. Mi van ma mindenkivel? Tök nyugodtan felhúz és én a vállán támasztva magam bebicegek az iskola épületébe, majd el az öltözőkig, ahol van az orvosi. Ott persze csak egy egyszerű fáslit kapok, tanácsokat, hogy pihenjek, aztán felmentést tesiből és ennyi… Tök jó.
- Mi bajod van? – kérdezem Byung Hunt, ahogy visszamegyünk az öltözőbe, hogy visszavehessük az egyenruhánkat.
- Semmi.
- Na, nekem ne mondd. Baszottul nem vagy képben. Tegnap valami jó kurvát láttál és azon merengsz, mi? Vagy te is attól félsz, hogy volt jelentősége, hogy az ágyamban keltél? – nevetek halkan, mire semmit nem reagál. Na, jó, ez kurvára nincs itt. És idegesít, mert le fog róla peregni a kötekedésem!
- A tesi tanár… - motyogja halkan, aztán lehuppan mellém az öltözői padra és rám néz kétségbeesetten. – Ő az apám.
- Mi? – most én is csak ennyit tudok kinyögni. Ez még mindig a fű hatása alatt van? Mert szerintem igen. Vagy csak szimplán hallucinál. Az egy dolog, hogy hasonlít rá az arca és… Baszki, ez tényleg lehetséges… - Biztos vagy benne? – kérdezem halkan, amire nemlegesen megrázza a fejét és a tenyerével megdörzsöli a szemeit. Ugye nem akarja magát elbőgni? Nincs kedvem senkit sem a vállamon vigasztalni.
- És szerintem ő is felismert… - motyogja és feláll mellőlem, majd a csaphoz sétál és megnyitja azt. Csendesen figyelem, ahogyan a tenyerébe gyűjt egy jó adag vizet, aztán azt az arcára csapja és a mosdókagyló szélén könyökölve bámul a koszos tükörbe maga előtt.
- Ha ez igaz, akkor gratulálok, van egy öcséd. – Na, jó… ez annyira nem hangzott jól, mint gondoltam volna, főleg, hogy ezzel még letargikusabb hangulatba hoztam szerencsétlent. Izé… Most kéne valamit csinálnom vele? Mármint… Így nem maradhat, mert amint kicsengetnek, mi tiplizünk, hogy szokás szerint elintézzünk valami mást.
Pár percig figyelem, ahogyan a tükörképét bámulja, néha elfintorodva, aztán picit morgolódva felállok, és erősen bicegve odamegyek hozzá. A vállára helyezem a kezem, amire azonnal rám kapja a tekintetét.
- Nyugi tesó, ne stresszelj. Szedd össze magad, aztán menjünk haza. Ha meg találkozunk vele, viselkedj természetesen.
Rámosolygok és biccentek az ajtó felé. Elhúzza a száját, aztán bólint és lerázza a hajából a vízcseppeket, engem pedig lecsap vele. Grimaszolni kezdek, erre persze felnevet halkan. Ne röhögj…
- Oh, igen? – kérdezem gonosz mosollyal és én is megnyitom a csapot, majd a tenyeremet alátartom és egy jó nagy adagot ráfröcskölök. Lefagy a képéről a vigyor és most én kezdek nevetni. Elhúzza a száját és az ujjával eltömíti a csapot, majd a nagy nyomás miatt sugárban spriccelő vizet rám irányítja, én pedig halkan felhörgök a hideg miatt. Elkapom a kezét, és ahogyan arrébb rántom, a lábam alatt keletkező kis tócsán csúszkálni kezdek és elesek, magammal húzva Byung Hunt. A térdembe belenyilall a fájdalom, de nem ez a legnagyobb probléma, mert nyekken alattam. Mármint Byung Hun.
Lassan kinyitom a szemeim és az ő eltorzult arcával találom szembe magam. Eh… hoppá?
- B- bocs… - motyogom elakadó hangon és nyöszörögve felkapaszkodok a mosdókagylóba, majd felhúzom magam és őt is. Kicsit rászorítok a térdemre, aztán fájdalmasan kiegyenesedek.
- A- akkor… Összeszedem magam. – motyogja halkan és visszalép a padhoz, hogy felkapja az egyen zakót és a nyakkendőjét. Könnyedén kislisszol az ajtón én pedig némán követem. Arra persze egyáltalán nem számítottam, hogy amint kilépek az ajtón, beleütközök, majdnem felborítva szerencsétlent ismét.
- Mi a fa-? – majdnem kicsúszik a számon a kicsit sem szép kérdésem, de még épp időben kiszúrom L.Joe megállásának az okát és én is mellé állok. – Lee tanár úr? – kérdezem siettetve őt.
- Hazafelé mentek?
- Igen. – motyogom viszonylag hallhatóan és elindulok, eléggé bicegve. – Viszont látás-
- Hazavigyelek titeket? – teszi fel a második kérdését, belevágva a szavamba. Megtorpanok és elmosolyodok, majd ránézek, ő pedig visszamosolyog rám. Bólintok, amire előre megy. Erősen deja vu-m van…
- Gyere öcskös. – Hátba veregetem Byung Hunt és én is elindulok a tanár után. Felcsendül a szünet kezdetét jelző csengő, majd lassan kiszivárognak a diákok a folyosóra, ezzel elterelve a portás figyelmét, így egész könnyen ki tudtunk menni.
- Erre fiúk. – kiált nekünk oda az egyik autóból Lee bá’. Hátra pillantok Byung Hunra, aki ismét letarg fejjel bámul maga elé. Megforgatom a szemeim és elkapom a csuklóját, hogy magammal tudjam vonszolni. Az egy dolog, hogy ő a rég nem látott apja, de… Jó, oké. Vágom, lehet, hogy én se reagálnék túl jól, ha anya megjelenne, és azzal hozakodna elém, hogy hazavisz engem vagy csak szimplán jó pofizna velem. Csendesen beülünk, mind a ketten hátra. Tényleg semmit nem változott, régen is ugyan ez a kocsija volt, maximum a kárpitot cserélhette le rajta. – Merre lesz a fuvar? Ugyanoda, mint régen?
- Ugyanoda. Mind a kettőnknek. – Előre dőlök, hogy érthetőbb legyek, de a válaszom után kicsit érdekesen néz rám. – Ne értse félre, Byung Hun csak a lakótársam… - dünnyögöm halkan és visszaülök a helyemre. A tanár csak bólint és pár pillanat múlva már el is indulunk. Csak tudnám, hogy miért is érti félre… Én nem vagyok… olyan.
- És, mi történt veled Yoo Kwon, mióta elmentem? – A visszapillantó tükörben látom, hogy rám néz és kacsint egyet.
- Semmi érdekes… Élem az unalmas kis életem és ennyi…
- Ez az új hajszín… vagyis, inkább szokatlan hajszín… Valami új divat vagy csak ki akartok lógni a sorból? Mármint… Akár mondhatná úgy az ember, hogy megkülönböztető jelzés. Valami szekta tagok vagytok? – kérdezi a végét már elnevetve. Én is nevetni kezdek és oldalba bököm Byung Hunt, aki azonnal észbe kap és kínosan, erőltetve felnevet.
- Dehogy, ez csak… Divat. Tanár úrral történt valami az elmúlt években? – kérdezem visszafordítva a kérdést.
- Hű, ha azt elmesélném… Ugye, mint tudod Kínában voltam pár évig, ez idő alatt megismerkedtem egy gyönyörű kínai nővel, aki most a feleségem. Neki van egy fia, aki veletek egy idős. Amikor bejelentettem, hogy vissza akarok jönni Koreába, ők is jöttek velem, szóval most én is, a nejem is és a mostoha fiam is itt élünk és úgymond „egy iskolába járunk”. A feleségem fizika szakos. Vigyázzatok, szigorú. – Megállás nélkül csacsog és még akkor is mondja a magáét, amikor már az albérletünk előtt állunk. Én meg persze csak mosolyogva hallgatom az áradozását, Byung Hun egyre csak sápadtabb és sápadtabb. Végre valahára elhallgat, és míg elbúcsúzunk, jó nagy lendülettel rugdosom kifelé Byung Hunt. – Byung Hun! – kiált még ki a kocsiból mielőtt bemehetnénk. – Kitartás. – int, majd felhúzza az ablakot.
Az autó elhajt, mi pedig besétálunk a házba és szokás szerint levágódunk a kanapéra. Halkan elnevetem magam és fejbe kólintom Byung Hunt.
- Ezt minek? – kérdezi unott fejjel, rám se nézve.
- Csak úgy, mert jól esett. – Rányújtom a nyelvem és előszedem a telefonom, majd azt kezdem el nyomkodni.
- Yoo Kwon. – Hirtelen felpattan mellőlem és kihúzza magát előttem. Meglepetten pislogok fel rá, ő pedig rám néz. – Menjünk el az apádhoz. – jelenti ki akaratosan. Elnevetem magam és én is felállok.
- Mi? – Erre csak elismétli, én pedig elkomorodok és leülök vissza. – Nem.
- De miért?
- Mert nem. Nem hiszem, hogy örülne nekem. – Persze… Ezt én se gondolhattam komolyan. Apa lenne a világ legboldogabb embere, ha ünnepeken kívül is látogatnám.
- Próbáld meg! – szinte már kiabál. Miért akarja ennyire, hogy elmenjünk? Nem akarom felszaggatni a sebeket… Félek, hogy mit szólna apa, hogy… Ilyen vagyok…
- Nem.
- De igen! – Még ő is meglepődik az erőszakosságán. Nagy szemekkel meredek rá, miközben visszateszem a telefonom a zsebembe. Minek akarja ennyire?
- Jó.
Felállok és elindulok. Nem törődök semmivel, csak megyek. Az se érdekel, hogy apa Seoul másik végében él, csak megyek. Ha Byung Hun ennyire ezt akarja, tessék. Úgy se hasonlítok apára… Az Junsu. Én inkább anyára ütöttem, bármennyire nem akarok tőle már semmit.
- Nem
csengetsz? – kérdezi Byung Hun, amikor pont benyitnék a társasház ajtaján, ahol
apa lakik. Igaza van. De… Nem tudnék neki mit mondani…
- De. – sóhajtom és lenyomom a kapucsengőt. A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodik és a torkomban gombóc keletkezik. Oh, drága édes…
- Igen? – szólal fel apa rekedt hangja a kapucsengőn. – Ki az?
- Apa… - motyogom halkan és Byung Hun oldalba bök. – Én vagyok az, Yoo Kwon…
- Y- Yoo Kwon? Gyere be!
Szinte még ki se mondta, máris kienged az ajtó zár és indulunk is befelé mind a ketten. Apa a negyediken lakik…
Három lépcsősort lehagyunk, amikor egy idős hölgy hangja csapja meg a fülemet.
- Uram atyám! Yoo Kwon, drága te vagy az? – kérdezi, majd egy erős rántást érzek meg a karomon és magához szorít egy szekrény szagú, kövér nő. Nyöszörgök egy keveset, mire végre elenged. – Én vagy az, Byul néni! Istenkém, hogy te mekkora lettél! Kész férfi vagy! Remélem, nemsoká megnősülsz, drágám. Gondolom apádhoz mész, menj, nagyon szeretne már veled találkozni! Szervusz! – Egy nagy nyálas puszit kapok az arcomra, aztán elenged és csak annyit látok, hogy egy nagy, virágmintás fenék beszambázik az egyik ajtón és magára zárja. Fintorgok egy keveset és miközben kiráz a hideg és a miatt rázkódok, letörlöm az arcomat. Na, ez… furcsa volt. Már nem csak az, hogy egy mukkot nem tudtam szólni, de az főként, hogy megölelt és megpuszilt. Ez most minden rég látott ismerőssel ezt játssza? Oké, tudom, hogy ismer, én is őt, anno mindig nagyon finom kimchit csinált és a házi mogyorós keksze is nagyon finom, és sokat is vigyázott rám kiskoromban, de…
- Menjünk. – Byung Hun hátba bök, és maga előtt kezd tolni. Ez mit akar? Azt se tudja, hogy hová kell menni, de azért ő vezet…
- Ez az az emelet. – mondom, majd megállok a negyedik szinten és visszatartott lélegzettel elindulok a 37-es lakáshoz. A tenyerem izzad, a szívem kalimpál. Mikor is jártam én erre? Talán karácsonykor? Az se most volt… Kifújom a tüdőmben tartott levegőt és lassan kopogtatni kezdek.
- Jövök! – szűrődik ki apa hangja a lakásból, majd kulcscsörgés után lassan kinyílik az ajtó és apa enyhén borostás, de annál inkább meghatott arca bukkan fel azonnal. Nem szólal meg, és én se. Csak állunk és egymást nézzük. Én fel rá, ő pedig le rám.
- Jó napot! – töri meg a csendet Byung Hun, ezzel elindítva a történések lavináját.
- Sziasztok. – Apa elmosolyodik és teljesen kitárja az ajtót, majd beenged minket. Mielőtt még bemehetnék, apa megfogja a karom és magához ölel. – Örülök, hogy itt vagy Yoo Kwon. – suttogja a fülembe és hátba vereget, majd elenged és hagyja, hogy bemenjek a lakásba. Gyorsan megválok a cipőmtől és elvezetem Byung Hunt a nappaliba, hogy leüljünk. - Minek köszönhetem a látogatást? Nem az iskolában kéne lennetek?
- Ö… De, igen, csak…
- Vizsgaszezon van és elengedtek mindenkit. – mondja a szavamba vágva Byung Hun, ezzel úgymond „dobva nekem egy mentőövet”.
- Értem. Ha, nem haragszol meg, ki a kis barátod? Ahogy elnézem, ő nem Pyo Ji Hoon.
- Ja… Igen, apa, ő itt Lee Byung Hun, az egyik osztálytársam és egyben a lakótársam. – Ahogy ezt kimondom, apa kicsit furcsán kezd méregetni. Most komoly?! Miért kell mindenkinek azonnal azt hinni, hogy meleg vagyok?! Tudom, hogy fülbevaló, színes haj, tapadó farmer… De akkor is!
- Apa, nem, őt ne könyveld el menyednek… - dünnyögöm, majd a tenyerembe rejtem az arcomat.
Jól kezdődik ez az egész is…
- Már megijedtem. – neveti el magát halkan apa, aztán hátradől a kanapén és keresztbe teszi a lábait. – Hogy megy az iskola? Gondolom, keményen tanulsz. Látom, a kollégiumi élet jól tart. Jó súlyban vagy te is. Bár nem tudom, hogy hová lett az a szőke hajad. Pedig azt már kezdtem megszokni, de ez se rossz…
Folynak belőle a szavak. Ahogy óvatosan csipkelődve, mégis szeretetteljesen szúrja le az apróbb megjegyzéseit, felteszi gyors kis kérdéseit, a szemeiben néha felcsillan egy-egy emlék, mint mikor kisfiúként ültem vele szemben és hallgattam a történeteit katona korából. Annyira… ah, na, igen… Ezért sem akartam idejönni, mert ilyenkor mindig megtörik a szilárd külső és felszökik a gyermeki én.
Fél szemmel Byung Hunra nézek, aki szemmel láthatóan meg van lepve. Mire számított? Az egy dolog, hogy én és Junsu is bűnözők vagyunk, de apa… a légynek sem ártana. Azt is kitessékelné az ablakon.
- Apa… - szakítom félbe halkan, kicsit rekedtesen. – Tudod… Találkoztam Junsuval. – a kijelentésem után elkomorul és lehajtja a fejét.
- Tudom… Mikor kiadták ellene a körözést, nálam járt. Nem tudtam feladni őt. Hiába is… rossz, nem tudnám a saját fiam elárulni…
- Szóval bújtattad… - Bólint. Felsóhajtok, és a halántékomra emelem a kezem, de szokatlanul nehéz a koordináció. Mi a…? Remegek?
Eltátom a szám és magam elé emelem a kezem, ami szinte rángatózik. Ez most… Mindegy. A felsőm zsebébe bújtatom a kezemet és visszanézek apára.
- Igen. Bújtattam. De ezt érted is megtenném. De érted nem kell. Te jó gyerek vagy. Nemsoká végzel az iskolában és elmehetsz egyetemre. Hatalmas lehet a jövőd… – Ennyi… Nem bírom. Apa annyira a jót akarja látni bennem. A szemeiben én vagyok a tökéletes fiú, aki elköltözött és tanul… mintha nagy jövője lenne. De közben… Szöges ellentéte vagyok a saját kis illúziójának.
- Apa. – szakítom félbe ismét. Felállok, és a szemeibe nézek, amik meglepettséget tükröznek. – Én… - Nem mondhatom el neki. Nem tudhatja meg. Francba. – Én… Nem fogok egyetemre menni.
- Oh. Értem. Hát, akkor tanulhatsz valami jó szakmát. – folytatja a szövegelést. Felsorol millió meg egy szakmát és én mind végig hallgatom.
Lassan sötétedik. Apa folyamatosan beszél, látható rajta, hogy jól érzi magát, hogy nincs egyedül. Néha engem is és L.Joet is kérdezget, mi válaszolunk, aztán új téma ölti fel a fejét.
- Apa, mennünk kell. Holnap iskola. – szakítom félbe az egyik kis beszédét, amiben a szomszéd családdal töltött hétvégéjét ecseteli. Szomorúan néz rám vissza, aztán bólint.
- Rendben… De, ha gondoljátok, itt is aludhattok. A szobád, még mindig olyan, mint régen. Byung Hun, nem tudom, mennyire ismered Yoo Kwont, de szerintem nem mesélt neked a gyerekkori mániáiról. – Jaj, ne… Oké, meneküljünk. Nem mutathatja meg a szobám!
- Nem, nem mesélt. – Byung Hun hangja kíváncsian cseng. Kérlelően nézek rá, hogy hagyja a francba, húzzunk hazafelé, de nem vesz figyelembe.
- Ha még belefér, nézd meg a szobáját.
Neem! Byung Hun, ne merészeld…!
- Örömmel. – válaszol gonoszan rám vigyorogva a mellettem ülő, aztán feláll és követi apát. Francba… Oké, egy életen át piszkálni fog. Érzem előre.
- Régen Yoo Kwon nagyon nagy rajongója volt az animéknek. Imádta azt, amelyikben az a csinos, aranyos kis kislány volt. Sok pénzt költött poszterekre, eredeti DVD-k-re vagy mangákra. – magyarázza apa, majd lassan kinyitja a régi szobám ajtaját, ahol tényleg semmi nem változott.
Az ágyam még mindig az ablak alatt, a posztereim még mindig a falon, a kupáim, érmeim, mangáim a helyükön. Tényleg nem nyúlt semmihez. Én sem igazán… Egy évben maximum kétszer, ha erre járok, a szobámban talán már két-három éve nem voltam.
Én is besétálok Byung Hunnal és eltátom a számat. Megállok az egyik szekrény előtt és végighúzom az ujjaim a poros könyveken. Hihetetlen… és ezt apa meghagyta… mintha azt hitte volna, hogy bármikor visszajövök.
- Yoo Kwon. – Apa nagyon halkan szól és biccent a fejével, hogy menjek ki.
- Igen? – kérdezem, amikor odalépek hozzá, ő pedig arrébb von a szobától. Visszakísér a nappaliba, ahol megfogja mind a két vállam és ismét a szemeimbe néz. Valahogy olyan… Furcsa. Mintha bánna valamit.
- Yoo Kwon. Valamit el kell mondanom… - vesz egy mély levegőt, majd folytatja. – Tavasszal elmentem egy tüdőszűrésre, hiszen nagyon sokszor megbetegedtem és nehezen lábaltam ki. Mint tudod, láncdohányos vagyok, minden nap elszívok másfél doboz cigit. – Miért érzem azt, hogy köntörfalaz? És miért van egy sejtésem, hogy mit akar kinyögni? – Yoo Kwon. Tüdőrákos vagyok. Végső stádiumú. Talán maximum egy évem van hátra.
Hirtelen minden vér távozik az arcomból, egyenesen a lábamba tódulva. Szédülni kezdek és levegőt sem kapok. M- mármint… Ő? Vagyis… Apa? Rá- rákos?
- A- apa… - suttogom halkan és érzem, hogy egy meleg könnycseppem kiszabadul, majd végigszánt az arcomon, le az államig és azzal a lendülettel, szabad utat nyer magának.
Egyszeriben eszembe jutnak Junsu szavai is… „Gondoltam, hogy szólok apa ügyében is… Szerintem nem tudod, de elég beteges az öreg mostanság. Ahogy elnézem, nem húzza már sokáig. Élvezd ki, amíg veled lehet.”
Szóval erre értette… Az a rohadék…
- Ne sírj fiam. Az én hibám. Viszont lenne két kérésem… - itt elhalkul. Egy pillanatra lehunyja a szemeit és aztán ismét az enyémbe vájja barna íriszeit. Nagyot nyelek a komoly tekintet miatt. – Az egyik… Szeretném, ha ideköltöznél. Csak addig, amíg van időm… Nem akarok egyedül meghalni. És azt sem akarom, hogy elárverezzék a házat. Akkor egy szakadtas wont sem kapnál a ház árából. A másik pedig… - ismét mélyen beszívja a levegőt. – Szeretném tudni az igazat. Tudom, hogy nincs semmi iskola. Nem tanulsz, nem jársz focizni. Mindenről tudok. A hiányzások, az intők. Fiam, mi történt veled? Mi történt az alatt a négy év alatt, amit tőlem távol töltöttél? Te nem ilyen voltál… Hol jársz? Miért nem beszélsz velem? Kim Yoo Kwon, az Isten szerelmére! Válaszolj, szólalj meg! Kérlek fiam… - És ekkor megtörtént, amit soha nem akartam látni és talán még az ellenségeimnek sem kívánnék… Apa szemeiből kicsordultak a könnyek és összefeszítette az állkapcsát, majd elengedett és elfordult a hatalmas panoráma ablak felé.
Csend ült ránk, egyedül apa szapora és éles szuszogását hallom. Én is nézek kifelé az ablakon. Figyelem, ahogyan a Nap lassan eltűnik és a vörös színezése is folyamatosan sötétedik el.
- Én… - szólalok meg rekedtesen. Ismét csak csend és csend. – Én… apa, én nem mondhatom el. Sajnálom.
- Nem, fiam… Én sajnálom. Én sajnálom, hogy elengedtelek akkoriban. Ha jó szülő vagyok és visszatartalak, nem lennénk most ilyen távol egymástól.
- Apa, kérlek, ezt most hagyd abba. Ez teljes mértékben rajtam és P.O-n szárad. – amint ezt kimondom, lélekben tökön rúgom magam. Én hülye! Nem P.O! Itthon nem! – Vagyis…
- Ki az a P.O? – kérdezi halkan. Na, ezt jól elbasztam… - Valami álnév?
- Apa…
- Semmi apa. Most már tudni akarom. És nemleges választ nem fogadok el. Ha már meghalok, hadd tudjak a fiam dolgairól.
Feltúrom a hajamat és közben beletépázok, így lassan lehull néhány kitépett hajszálam és a földre száll. Hát jó…
- Kérlek, ülj le, mert közben lefogsz… L.Joe! – kiáltom el magamat hangosan, amire valami koppan és Byung Hun értetlen arcával találom magamat szembe, ahogyan kikukucskál a szoba ajtaján. – Csak tudni akartam, hogy élsz-e. – próbálom oldani a feszültségem, de apa kíváncsi tekintete nem segít semmit rajtam. – Nem tudom, hogy hogy kezdjem…
- Az elején. Miért mentél el négy éve?
- Azért, mert Ji Hoonnal bajba kerültünk. Nem tudom, hogy mennyit tudsz az alvilági életről. Mármint Seoul alatt.
- A pletykákból hallottam egy-két dolgot, de nem hiszek egyet sem el belőle. – motyogja, ahogy keresztezi a lábait a kanapén.
- Akkor mostantól hihetsz nekik… Én is és Byung Hun is tagjai vagyunk a Seoul alatt élő bandarendszernek. Ezért mentem el, titkolóztam, hogy téged megvédjelek, mert, ha bárki is valami bizalmasabb dolgot hall- lát- tapasztal, nekünk – itt Byung Hunra és magamra mutattam – vagy bárkinek, aki teheti a szemtanút meg kell ölnie. Nekem is ezt kellett volna tennem Byung Hunnal, de megkíméltem az életét és most a nyakamon ragadt.
- Hé! – kiált oda nekem durcásan és ő is kisétál a szobából mellém. – Hidd el, hogy te se vagy egy főnyeremény…
- Értem… és akkor most, hogy én tudom… Mi lesz? Engem is meg kell, hogy öljetek vagy engem is taggá kell avatnotok? – kérdezi apa.
- Nem. Nem fogunk megölni, bár a szabályaink szerint meg kéne. Viszont tag se leszel, mert akkor már inkább engem nyúzzon meg a vezérünk. Neki köszönhetően rengeteg ember vére tapadt már a kezemhez. – Idegességemben ismét feltúrom a hajam és fújtatok egy keveset.
- Ha szabad kérdeznem fiam, neked mi a becses „álneved”? – kíváncsiskodik tovább a kanapén ülő.
- Én U-kwon vagyok.
- Kreatív. És akkor Byung Hun pedig L.Joe. – Mind a ketten bólintunk, én pedig valahogy felszabadultabbnak érzem magam végre. Nem feszengek, nem izgulok. Megkönnyebbült a lelkem. – Hát fiúk, készítek valami vacsorát, ma már nem engedlek haza titeket. Holnap pedig szépen hívunk egy költöztető kocsit, Yoo Kwon pedig lemondja az albérletet. Amúgy fiam, nem tudom, hogy minek izgultál ennyire. Látod, Junsuval is ugyan úgy bánok, mint régen. – Még visszanéz rám, aztán eltűnik a konyhában. Már csak Byung Hun érdeklődő tekintetével kell törődnöm.
- Nem kérdez, vár a megfelelő időre… - mormogom durcásan és elvágódok a kanapén.
- Csak egyet…
- Mondd.
- Te sírtál? – kérdezi incselkedve, aztán ő is leül és szinte rám mászva az ujjával megpiszkálja a kicsit bedagadt szemeim.
- Ne piszkálj. – nyafogok fel, aztán elkapom a csuklóját és még jobban elterülök, hogy ne érjen el.
Ő viszont nem adja fel és gonoszan nevetve dől utánam, hogy a másik kezével tudjon szurkálni. Kínomban már én is nevetni kezdek és a végén valahogy odáig jutunk, hogy birkózni kezdünk, mint a retardált ötévesek, de olyan szinten, hogy a padlón kötünk ki.
Végezetül én kerülök felülre és Byung Hun csípőjére ülve a feje felé szorítom a karjait, hogy ne tudjon ficeregni. Fel se tűnik hirtelen, hogy mennyire is félreérthető helyzetben kötöttünk ki. Picit pihegve bámulok Byung Hun arcába, aki megadóan elengedi magát és visszanéz rám. Elmerengve nézem hol az arcát, hol pedig csak a szemeit. Valahogy olyan aranyos, hogy nem kínlódik, vagy szenved, mint általában. Furcsa, de vissza tudnám idézni, amikor még nyolc éves voltam és Junsuval mi is…
- Khm, kész a vacsora. – szakít minket félbe apa, amire összerezzenek és véletlenül megrúgva Byung Hunt leugrok róla. Halovány pír szalad fel az arcomra, de a mellettem kuporgó társam, ezt könnyedén lekörözi, tökéletes vörös árnyalatot ölt az arca. – Bocsánat, ha megzavartam valamit.
- Nem, mi csak…
- Értem én. – Sejtelmes mosoly kúszik az arcára, aztán hátat fordít nekünk.
- Apa, mi nem! Én csak… Mi csak… Játszottunk! Birkóztunk! – Oké, így kimondva, tööökéletesen rányomtam a félreérteni való helyzet jelzőt, főleg a dadogásommal… Gratulálok Yoo Kwon, ügyes vagy…
- Persze, hormonoktól túlfűtve régen én is játszottam a társaimmal. – nevet fel gúnyosan apa.
Vén fa… Mi? Mármint ő? Vagyis?
Basszajesszus…
- A- apa…?! – szakad fel belőlem meglepetten és kicsit talán ijedten. El sem tudom, mit gondolhat most szerencsétlen Byung Hun rólam vagy az apámról. Sőt, már én sem tudom, hogy mit higgyek…
- Most mi van? Ez természetes tud lenni fiatal korban. – nevet tovább, mi pedig Byung Hunnal már nem tudunk magunkkal mit kezdeni, olyan szinten zavarban vagyunk. – Elkötelezni nem tudjátok magatokat, örömlányok drágák, ott vagytok egymásnak…
- Apa, még egy szó és vonyítva rohanok vissza az albérletembe! – szakítom félbe hisztis kisfiú módjára, amire felnevet és visszaszambázik a konyhába.
Miért kell mindent beképzelnie? És most komolyan… Miért avat be olyanba, amit lehet, hogy jobb lenne nem tudni?
- Viszont Yoo Kwon! Csak hasonlítasz te rám egy kicsit! – nevet tovább apa, én pedig ismét pirosodni kezdek.
Levetem magam a kanapéra és olyan kicsire húzom magam, amennyire csak lehet…
Soha nem hisztiztem az istennek, de Istenem, add, hogy nem fogja ezt játszani az utolsó perceiig!
Az viszont talán jó jel, hogy négy év kihagyás után is ugyan olyan jól bánik velem, mint régen.
- De. – sóhajtom és lenyomom a kapucsengőt. A gyomrom mogyoró méretűre zsugorodik és a torkomban gombóc keletkezik. Oh, drága édes…
- Igen? – szólal fel apa rekedt hangja a kapucsengőn. – Ki az?
- Apa… - motyogom halkan és Byung Hun oldalba bök. – Én vagyok az, Yoo Kwon…
- Y- Yoo Kwon? Gyere be!
Szinte még ki se mondta, máris kienged az ajtó zár és indulunk is befelé mind a ketten. Apa a negyediken lakik…
Három lépcsősort lehagyunk, amikor egy idős hölgy hangja csapja meg a fülemet.
- Uram atyám! Yoo Kwon, drága te vagy az? – kérdezi, majd egy erős rántást érzek meg a karomon és magához szorít egy szekrény szagú, kövér nő. Nyöszörgök egy keveset, mire végre elenged. – Én vagy az, Byul néni! Istenkém, hogy te mekkora lettél! Kész férfi vagy! Remélem, nemsoká megnősülsz, drágám. Gondolom apádhoz mész, menj, nagyon szeretne már veled találkozni! Szervusz! – Egy nagy nyálas puszit kapok az arcomra, aztán elenged és csak annyit látok, hogy egy nagy, virágmintás fenék beszambázik az egyik ajtón és magára zárja. Fintorgok egy keveset és miközben kiráz a hideg és a miatt rázkódok, letörlöm az arcomat. Na, ez… furcsa volt. Már nem csak az, hogy egy mukkot nem tudtam szólni, de az főként, hogy megölelt és megpuszilt. Ez most minden rég látott ismerőssel ezt játssza? Oké, tudom, hogy ismer, én is őt, anno mindig nagyon finom kimchit csinált és a házi mogyorós keksze is nagyon finom, és sokat is vigyázott rám kiskoromban, de…
- Menjünk. – Byung Hun hátba bök, és maga előtt kezd tolni. Ez mit akar? Azt se tudja, hogy hová kell menni, de azért ő vezet…
- Ez az az emelet. – mondom, majd megállok a negyedik szinten és visszatartott lélegzettel elindulok a 37-es lakáshoz. A tenyerem izzad, a szívem kalimpál. Mikor is jártam én erre? Talán karácsonykor? Az se most volt… Kifújom a tüdőmben tartott levegőt és lassan kopogtatni kezdek.
- Jövök! – szűrődik ki apa hangja a lakásból, majd kulcscsörgés után lassan kinyílik az ajtó és apa enyhén borostás, de annál inkább meghatott arca bukkan fel azonnal. Nem szólal meg, és én se. Csak állunk és egymást nézzük. Én fel rá, ő pedig le rám.
- Jó napot! – töri meg a csendet Byung Hun, ezzel elindítva a történések lavináját.
- Sziasztok. – Apa elmosolyodik és teljesen kitárja az ajtót, majd beenged minket. Mielőtt még bemehetnék, apa megfogja a karom és magához ölel. – Örülök, hogy itt vagy Yoo Kwon. – suttogja a fülembe és hátba vereget, majd elenged és hagyja, hogy bemenjek a lakásba. Gyorsan megválok a cipőmtől és elvezetem Byung Hunt a nappaliba, hogy leüljünk. - Minek köszönhetem a látogatást? Nem az iskolában kéne lennetek?
- Ö… De, igen, csak…
- Vizsgaszezon van és elengedtek mindenkit. – mondja a szavamba vágva Byung Hun, ezzel úgymond „dobva nekem egy mentőövet”.
- Értem. Ha, nem haragszol meg, ki a kis barátod? Ahogy elnézem, ő nem Pyo Ji Hoon.
- Ja… Igen, apa, ő itt Lee Byung Hun, az egyik osztálytársam és egyben a lakótársam. – Ahogy ezt kimondom, apa kicsit furcsán kezd méregetni. Most komoly?! Miért kell mindenkinek azonnal azt hinni, hogy meleg vagyok?! Tudom, hogy fülbevaló, színes haj, tapadó farmer… De akkor is!
- Apa, nem, őt ne könyveld el menyednek… - dünnyögöm, majd a tenyerembe rejtem az arcomat.
Jól kezdődik ez az egész is…
- Már megijedtem. – neveti el magát halkan apa, aztán hátradől a kanapén és keresztbe teszi a lábait. – Hogy megy az iskola? Gondolom, keményen tanulsz. Látom, a kollégiumi élet jól tart. Jó súlyban vagy te is. Bár nem tudom, hogy hová lett az a szőke hajad. Pedig azt már kezdtem megszokni, de ez se rossz…
Folynak belőle a szavak. Ahogy óvatosan csipkelődve, mégis szeretetteljesen szúrja le az apróbb megjegyzéseit, felteszi gyors kis kérdéseit, a szemeiben néha felcsillan egy-egy emlék, mint mikor kisfiúként ültem vele szemben és hallgattam a történeteit katona korából. Annyira… ah, na, igen… Ezért sem akartam idejönni, mert ilyenkor mindig megtörik a szilárd külső és felszökik a gyermeki én.
Fél szemmel Byung Hunra nézek, aki szemmel láthatóan meg van lepve. Mire számított? Az egy dolog, hogy én és Junsu is bűnözők vagyunk, de apa… a légynek sem ártana. Azt is kitessékelné az ablakon.
- Apa… - szakítom félbe halkan, kicsit rekedtesen. – Tudod… Találkoztam Junsuval. – a kijelentésem után elkomorul és lehajtja a fejét.
- Tudom… Mikor kiadták ellene a körözést, nálam járt. Nem tudtam feladni őt. Hiába is… rossz, nem tudnám a saját fiam elárulni…
- Szóval bújtattad… - Bólint. Felsóhajtok, és a halántékomra emelem a kezem, de szokatlanul nehéz a koordináció. Mi a…? Remegek?
Eltátom a szám és magam elé emelem a kezem, ami szinte rángatózik. Ez most… Mindegy. A felsőm zsebébe bújtatom a kezemet és visszanézek apára.
- Igen. Bújtattam. De ezt érted is megtenném. De érted nem kell. Te jó gyerek vagy. Nemsoká végzel az iskolában és elmehetsz egyetemre. Hatalmas lehet a jövőd… – Ennyi… Nem bírom. Apa annyira a jót akarja látni bennem. A szemeiben én vagyok a tökéletes fiú, aki elköltözött és tanul… mintha nagy jövője lenne. De közben… Szöges ellentéte vagyok a saját kis illúziójának.
- Apa. – szakítom félbe ismét. Felállok, és a szemeibe nézek, amik meglepettséget tükröznek. – Én… - Nem mondhatom el neki. Nem tudhatja meg. Francba. – Én… Nem fogok egyetemre menni.
- Oh. Értem. Hát, akkor tanulhatsz valami jó szakmát. – folytatja a szövegelést. Felsorol millió meg egy szakmát és én mind végig hallgatom.
Lassan sötétedik. Apa folyamatosan beszél, látható rajta, hogy jól érzi magát, hogy nincs egyedül. Néha engem is és L.Joet is kérdezget, mi válaszolunk, aztán új téma ölti fel a fejét.
- Apa, mennünk kell. Holnap iskola. – szakítom félbe az egyik kis beszédét, amiben a szomszéd családdal töltött hétvégéjét ecseteli. Szomorúan néz rám vissza, aztán bólint.
- Rendben… De, ha gondoljátok, itt is aludhattok. A szobád, még mindig olyan, mint régen. Byung Hun, nem tudom, mennyire ismered Yoo Kwont, de szerintem nem mesélt neked a gyerekkori mániáiról. – Jaj, ne… Oké, meneküljünk. Nem mutathatja meg a szobám!
- Nem, nem mesélt. – Byung Hun hangja kíváncsian cseng. Kérlelően nézek rá, hogy hagyja a francba, húzzunk hazafelé, de nem vesz figyelembe.
- Ha még belefér, nézd meg a szobáját.
Neem! Byung Hun, ne merészeld…!
- Örömmel. – válaszol gonoszan rám vigyorogva a mellettem ülő, aztán feláll és követi apát. Francba… Oké, egy életen át piszkálni fog. Érzem előre.
- Régen Yoo Kwon nagyon nagy rajongója volt az animéknek. Imádta azt, amelyikben az a csinos, aranyos kis kislány volt. Sok pénzt költött poszterekre, eredeti DVD-k-re vagy mangákra. – magyarázza apa, majd lassan kinyitja a régi szobám ajtaját, ahol tényleg semmi nem változott.
Az ágyam még mindig az ablak alatt, a posztereim még mindig a falon, a kupáim, érmeim, mangáim a helyükön. Tényleg nem nyúlt semmihez. Én sem igazán… Egy évben maximum kétszer, ha erre járok, a szobámban talán már két-három éve nem voltam.
Én is besétálok Byung Hunnal és eltátom a számat. Megállok az egyik szekrény előtt és végighúzom az ujjaim a poros könyveken. Hihetetlen… és ezt apa meghagyta… mintha azt hitte volna, hogy bármikor visszajövök.
- Yoo Kwon. – Apa nagyon halkan szól és biccent a fejével, hogy menjek ki.
- Igen? – kérdezem, amikor odalépek hozzá, ő pedig arrébb von a szobától. Visszakísér a nappaliba, ahol megfogja mind a két vállam és ismét a szemeimbe néz. Valahogy olyan… Furcsa. Mintha bánna valamit.
- Yoo Kwon. Valamit el kell mondanom… - vesz egy mély levegőt, majd folytatja. – Tavasszal elmentem egy tüdőszűrésre, hiszen nagyon sokszor megbetegedtem és nehezen lábaltam ki. Mint tudod, láncdohányos vagyok, minden nap elszívok másfél doboz cigit. – Miért érzem azt, hogy köntörfalaz? És miért van egy sejtésem, hogy mit akar kinyögni? – Yoo Kwon. Tüdőrákos vagyok. Végső stádiumú. Talán maximum egy évem van hátra.
Hirtelen minden vér távozik az arcomból, egyenesen a lábamba tódulva. Szédülni kezdek és levegőt sem kapok. M- mármint… Ő? Vagyis… Apa? Rá- rákos?
- A- apa… - suttogom halkan és érzem, hogy egy meleg könnycseppem kiszabadul, majd végigszánt az arcomon, le az államig és azzal a lendülettel, szabad utat nyer magának.
Egyszeriben eszembe jutnak Junsu szavai is… „Gondoltam, hogy szólok apa ügyében is… Szerintem nem tudod, de elég beteges az öreg mostanság. Ahogy elnézem, nem húzza már sokáig. Élvezd ki, amíg veled lehet.”
Szóval erre értette… Az a rohadék…
- Ne sírj fiam. Az én hibám. Viszont lenne két kérésem… - itt elhalkul. Egy pillanatra lehunyja a szemeit és aztán ismét az enyémbe vájja barna íriszeit. Nagyot nyelek a komoly tekintet miatt. – Az egyik… Szeretném, ha ideköltöznél. Csak addig, amíg van időm… Nem akarok egyedül meghalni. És azt sem akarom, hogy elárverezzék a házat. Akkor egy szakadtas wont sem kapnál a ház árából. A másik pedig… - ismét mélyen beszívja a levegőt. – Szeretném tudni az igazat. Tudom, hogy nincs semmi iskola. Nem tanulsz, nem jársz focizni. Mindenről tudok. A hiányzások, az intők. Fiam, mi történt veled? Mi történt az alatt a négy év alatt, amit tőlem távol töltöttél? Te nem ilyen voltál… Hol jársz? Miért nem beszélsz velem? Kim Yoo Kwon, az Isten szerelmére! Válaszolj, szólalj meg! Kérlek fiam… - És ekkor megtörtént, amit soha nem akartam látni és talán még az ellenségeimnek sem kívánnék… Apa szemeiből kicsordultak a könnyek és összefeszítette az állkapcsát, majd elengedett és elfordult a hatalmas panoráma ablak felé.
Csend ült ránk, egyedül apa szapora és éles szuszogását hallom. Én is nézek kifelé az ablakon. Figyelem, ahogyan a Nap lassan eltűnik és a vörös színezése is folyamatosan sötétedik el.
- Én… - szólalok meg rekedtesen. Ismét csak csend és csend. – Én… apa, én nem mondhatom el. Sajnálom.
- Nem, fiam… Én sajnálom. Én sajnálom, hogy elengedtelek akkoriban. Ha jó szülő vagyok és visszatartalak, nem lennénk most ilyen távol egymástól.
- Apa, kérlek, ezt most hagyd abba. Ez teljes mértékben rajtam és P.O-n szárad. – amint ezt kimondom, lélekben tökön rúgom magam. Én hülye! Nem P.O! Itthon nem! – Vagyis…
- Ki az a P.O? – kérdezi halkan. Na, ezt jól elbasztam… - Valami álnév?
- Apa…
- Semmi apa. Most már tudni akarom. És nemleges választ nem fogadok el. Ha már meghalok, hadd tudjak a fiam dolgairól.
Feltúrom a hajamat és közben beletépázok, így lassan lehull néhány kitépett hajszálam és a földre száll. Hát jó…
- Kérlek, ülj le, mert közben lefogsz… L.Joe! – kiáltom el magamat hangosan, amire valami koppan és Byung Hun értetlen arcával találom magamat szembe, ahogyan kikukucskál a szoba ajtaján. – Csak tudni akartam, hogy élsz-e. – próbálom oldani a feszültségem, de apa kíváncsi tekintete nem segít semmit rajtam. – Nem tudom, hogy hogy kezdjem…
- Az elején. Miért mentél el négy éve?
- Azért, mert Ji Hoonnal bajba kerültünk. Nem tudom, hogy mennyit tudsz az alvilági életről. Mármint Seoul alatt.
- A pletykákból hallottam egy-két dolgot, de nem hiszek egyet sem el belőle. – motyogja, ahogy keresztezi a lábait a kanapén.
- Akkor mostantól hihetsz nekik… Én is és Byung Hun is tagjai vagyunk a Seoul alatt élő bandarendszernek. Ezért mentem el, titkolóztam, hogy téged megvédjelek, mert, ha bárki is valami bizalmasabb dolgot hall- lát- tapasztal, nekünk – itt Byung Hunra és magamra mutattam – vagy bárkinek, aki teheti a szemtanút meg kell ölnie. Nekem is ezt kellett volna tennem Byung Hunnal, de megkíméltem az életét és most a nyakamon ragadt.
- Hé! – kiált oda nekem durcásan és ő is kisétál a szobából mellém. – Hidd el, hogy te se vagy egy főnyeremény…
- Értem… és akkor most, hogy én tudom… Mi lesz? Engem is meg kell, hogy öljetek vagy engem is taggá kell avatnotok? – kérdezi apa.
- Nem. Nem fogunk megölni, bár a szabályaink szerint meg kéne. Viszont tag se leszel, mert akkor már inkább engem nyúzzon meg a vezérünk. Neki köszönhetően rengeteg ember vére tapadt már a kezemhez. – Idegességemben ismét feltúrom a hajam és fújtatok egy keveset.
- Ha szabad kérdeznem fiam, neked mi a becses „álneved”? – kíváncsiskodik tovább a kanapén ülő.
- Én U-kwon vagyok.
- Kreatív. És akkor Byung Hun pedig L.Joe. – Mind a ketten bólintunk, én pedig valahogy felszabadultabbnak érzem magam végre. Nem feszengek, nem izgulok. Megkönnyebbült a lelkem. – Hát fiúk, készítek valami vacsorát, ma már nem engedlek haza titeket. Holnap pedig szépen hívunk egy költöztető kocsit, Yoo Kwon pedig lemondja az albérletet. Amúgy fiam, nem tudom, hogy minek izgultál ennyire. Látod, Junsuval is ugyan úgy bánok, mint régen. – Még visszanéz rám, aztán eltűnik a konyhában. Már csak Byung Hun érdeklődő tekintetével kell törődnöm.
- Nem kérdez, vár a megfelelő időre… - mormogom durcásan és elvágódok a kanapén.
- Csak egyet…
- Mondd.
- Te sírtál? – kérdezi incselkedve, aztán ő is leül és szinte rám mászva az ujjával megpiszkálja a kicsit bedagadt szemeim.
- Ne piszkálj. – nyafogok fel, aztán elkapom a csuklóját és még jobban elterülök, hogy ne érjen el.
Ő viszont nem adja fel és gonoszan nevetve dől utánam, hogy a másik kezével tudjon szurkálni. Kínomban már én is nevetni kezdek és a végén valahogy odáig jutunk, hogy birkózni kezdünk, mint a retardált ötévesek, de olyan szinten, hogy a padlón kötünk ki.
Végezetül én kerülök felülre és Byung Hun csípőjére ülve a feje felé szorítom a karjait, hogy ne tudjon ficeregni. Fel se tűnik hirtelen, hogy mennyire is félreérthető helyzetben kötöttünk ki. Picit pihegve bámulok Byung Hun arcába, aki megadóan elengedi magát és visszanéz rám. Elmerengve nézem hol az arcát, hol pedig csak a szemeit. Valahogy olyan aranyos, hogy nem kínlódik, vagy szenved, mint általában. Furcsa, de vissza tudnám idézni, amikor még nyolc éves voltam és Junsuval mi is…
- Khm, kész a vacsora. – szakít minket félbe apa, amire összerezzenek és véletlenül megrúgva Byung Hunt leugrok róla. Halovány pír szalad fel az arcomra, de a mellettem kuporgó társam, ezt könnyedén lekörözi, tökéletes vörös árnyalatot ölt az arca. – Bocsánat, ha megzavartam valamit.
- Nem, mi csak…
- Értem én. – Sejtelmes mosoly kúszik az arcára, aztán hátat fordít nekünk.
- Apa, mi nem! Én csak… Mi csak… Játszottunk! Birkóztunk! – Oké, így kimondva, tööökéletesen rányomtam a félreérteni való helyzet jelzőt, főleg a dadogásommal… Gratulálok Yoo Kwon, ügyes vagy…
- Persze, hormonoktól túlfűtve régen én is játszottam a társaimmal. – nevet fel gúnyosan apa.
Vén fa… Mi? Mármint ő? Vagyis?
Basszajesszus…
- A- apa…?! – szakad fel belőlem meglepetten és kicsit talán ijedten. El sem tudom, mit gondolhat most szerencsétlen Byung Hun rólam vagy az apámról. Sőt, már én sem tudom, hogy mit higgyek…
- Most mi van? Ez természetes tud lenni fiatal korban. – nevet tovább, mi pedig Byung Hunnal már nem tudunk magunkkal mit kezdeni, olyan szinten zavarban vagyunk. – Elkötelezni nem tudjátok magatokat, örömlányok drágák, ott vagytok egymásnak…
- Apa, még egy szó és vonyítva rohanok vissza az albérletembe! – szakítom félbe hisztis kisfiú módjára, amire felnevet és visszaszambázik a konyhába.
Miért kell mindent beképzelnie? És most komolyan… Miért avat be olyanba, amit lehet, hogy jobb lenne nem tudni?
- Viszont Yoo Kwon! Csak hasonlítasz te rám egy kicsit! – nevet tovább apa, én pedig ismét pirosodni kezdek.
Levetem magam a kanapéra és olyan kicsire húzom magam, amennyire csak lehet…
Soha nem hisztiztem az istennek, de Istenem, add, hogy nem fogja ezt játszani az utolsó perceiig!
Az viszont talán jó jel, hogy négy év kihagyás után is ugyan olyan jól bánik velem, mint régen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése