8.fejezet

 Elnézést a késésért, némi incidens adódott! Ezek után is vasárnap lesznek az új részek.

8.      fejezet: Váratlan vendég

~L.Joe prov. ~

Az ébresztőm hangja fájdalmasan hatolt be a fejembe. Kómáson kinyitottam a szemem és egy lomha mozdulattal lesepertem a telefonomat az éjjeliszekrényemről, mire az egy elnyomott puffanással érkezett meg a szőnyegre. Bágyadtan mosolyra húztam a szám és becsuktam a szemem. Azonnal visszaaludtam.

- A jó narancsszörpös agyát! EL AULDTAM!!! – megy ki a szememből minden álom, mikor meglátom a telefonom kijelzőjén az időt. 15 perc múlva kezdődik a tanítás! Nem is aludtam vissza olyan sokat, és mégis! Miért nem keltett fel senki?!  Rekord sebességgel zuhanyozok le és mosom meg a fogam, majd szélsebesen öltözni kezdek. De hát nem is én lennék, ha nem esnék hasra a nadrágomban… Bosszúsan állok négykézlábra és dörzsölöm meg a homlokom. Odakúszok a padlón szétszórt könyveimhez és beledobálom azokat a táskámba. Szépen fogok kinézni, hogyha rögtön a második nap elkések! Felkapok egy fésűt és gyorsan megtépem magam, majd a táskámat felkapva az ajtóhoz sietek. Jobban mondva sietnék, ha nem csúsznék el az ágyról lelógó takaróban, és az éjjeli szekrényem tartalmát lerántva a földön landolnék. A jó édes nénikédet!

- Miért engem versz? Mondd, mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Miért pont én!? – szegezem a plafonra a tekintetem.  Amint visszanyertem az egyensúlyomat, már rohanok is le a lépcsőn. Piros pont azért, hogy nem estem le onnan is – pedig elég keményen próbálkozott! Szélsebesen berontok a konyhába a szívbajt ráhozva a szüleimre.

- Jó ég, fiam! Ez nem egy játszótér! – korholt le anyu.

 - Miért nem keltettetek fel? Tudjátok, hogy hány óra van?! – akadok ki. Apám leteszi a szokásos újságját az asztalra. – Hét perc múlva 8. – feleli. Ezek most tényleg nem értik, hogy vészhelyzet van?! Felráncigálom magamra a cipőmet és a dzsekimért nyúlnék, amikor megakad a szemem egy idegen ruhadarabon. Yoo Kwon pulcsija! Meg a pendrive! Azt sem tudom, hogy a nagy felfordulásban hova tettem azt a kütyüt! Leakasztom a felsőt és inkább felveszem, mert a végén ezt is itthon hagyom! Ahogy belebújok, megcsapja az orromat a tulajdonosának az illata. A táskámat a vállamra akasztva az ajtóhoz csúszok, és már tépném is fel, ha nem állítanának meg.

- Itt az ebéded! – nyújt felém anyám egy kis műanyag dobozt. Sietve elveszem tőle és a táskámba nyomogatom. Mi a francért nem megy bele?!

- Vigyázz magadra, rendben? Figyelj, nehogy neki menj egy villanyoszlopnak! – hallok egy kis vidámságot a hangjában. Persze, én múltkor is vigyáztam, nem tehetek róla, hogy „az jött nekem”! – Milyen felső van rajtad?

- Ja, hát ez… ööö… nálam hagyták. – vigyorodok el. És már száguldok is a kapuhoz. Azért még hallom, ahogy anyu utánam kiált: Holnap találkozunk! Ja, tényleg… El is felejtettem…

Alig néznek hülyének az emberek, ahogy őrült módjára végig sprintelek a járdán. Á, dehogy! Ez biztos megszokott… Mit nézel? Nem látod, hogy sietek?

A szél összeborzolja a hajam, a táska minden lépésnél veri az oldalam, és nem elég, hogy a futástól beszúródott a levegőm, még a járókelők is bosszúsan néznek rám, ha nekik megyek. Kedves emberek…

Elhalad mellettem egy autó. Jobban mondva az én tempómban araszol. Kapkodva oldalra nézek, és megrökönyödve veszem észre apámat a volán mögött. Int és én már be is pattanok az anyósülésre. Haldokolva görnyedek előre, de rögtön rájövök, hogy ez rossz ötlet, így inkább hátradőlök és becsatolom a biztonsági övet. Apu vigyorogva nézi végig a szerencsétlenkedésem és nagyobb sebességre kapcsol. A visszapillantó tükörben próbálom megigazgatni a szél fújta hajtincseimet. – Kösz, hogy elviszel. Így talán beesek a csengőre.

- Semmiség az egész. Legalább megvolt a reggeli testmozgásod. De ahogy látom, egy kicsit ellustultál. – oda se kell néznem, hogy tudjam, mennyire jól szórakozik. Ez ám a kedvesség!

Amikor leparkoltunk az iskola előtt, Rambó módjára rontottam be az épületbe. Sehol senki, síri csend. Ajjaj, ez nem jó. Felszaladok a lépcsőn és eszeveszett módjára keresem az osztályom termét. Végül megtalálom és megnyugodva hallom, hogy odabentről elég hangos hangzavar szűrődik ki. Benyitok a tanterembe, mire mindenki elhallgat és az ajtó felé fordul. Majd megnyugodva veszik észre, hogy nem egy tanár jött be és mindenki visszatér ahhoz, amit az előbb csinált. Mint például leckeírás…

- Byung Hun! – kiált nekem egy ismerős hang. Kár, hogy csak a hang ismerős; arcot nem tudok kötni hozzá. Körbe pillantok és észreveszek egy integető fiút. Aha! Tudom már ki ő! Aki tegnap a hülye vicceivel fárasztott. Hogy is hívják….

Nem sokáig töprenghetek, mert feláll és legnagyobb meglepetésemre a mellette ülő srácot lelöki a padról. Az értetlen képet vágva próbál felállni a padlóról, de csórónak senki sem segít, csak röhögne rajta. Amelyik leseperte, mosolyogva mutat a mellette ülő helyre. Oda sietek mellé és ledobom a táskám a padra.

- Üdv, öcsi! Letakarítottam neked a padot. – röhög arra a fiúra, akit lelökött. Az csak bosszúsan vállba bokszolja. – Minhyun, te olyan egy idióta vagy! – Aha! Szóval Minhyun a neve a rozsdabarna hajú srácnak!

- Szerencséd, hogy késik a tanár! Mert ha bent lenne már rég darabokra szedett volna az a nyanya! – nevet fel egy másik fiú. De aztán rögtön elhallgat, amikor egy vonalzóval a fejére vágnak. Olyan hirtelen jött ez a váratlan támadás, hogy szegénynek minden vér kitódult a fejéből. El kellett fojtsak egy mosolyt.

- Drága fiam, remélem tudja ami anyagot, mert garantálom, hogy ez a nyanya darabokra szedi magát! – mondja hűvösen a tanárnő. A körülöttünk lévők már nem tudtak hova fordulni, hogy nevetésüket leplezzék. – Maguk meg mit nevetnek?

- Semmit, tanárnő! – felelik kórusban.

Amint leültünk, a földrajz szakos tanárnő azonnal kihívta felelni a világos barna hajú fiút. De persze nekem jelentenem kellett, hogy nincs könyvem. Ezzel el is szórakozott egy darabig, hogy új diák van. A felelő részére nem olyan sokáig… Minhyun középre tette a  könyvét, hogy én is lássam.

- Csóró Sunggyu! – suttogta. Én is elmosolyodtam. – Alapszabály, hogy erről a nőről ne mondj semmit sem! Minden hol ott van és mindent tud! – bökött a fejével a hatvanas éveit taposó asszony felé. – Hé, ez nem Yoo Kwon pulcsija? –mutatott rám. Végig néztem magamon és rájöttem, hogy még mindig rajtam van. Gyorsan levettem és tanácstalanul néztem körbe.

- Nincs itt? – kérdeztem suttogva. Padtársam is körül nézett, majd megrántotta a vállát. – Biztos megint ellóg pár órát. – Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt. Ha nem jön ma suliba, akkor nem fog kérdezni a pendrive-ról.

- Jó napot, tanár úr! Elnézést a késésért! – dugja be a fejét valaki. És ennek a valakinek vörös hajtincsei vannak. Persze, miért is lenne nekem szerencsém?!

- Minek köszönhetem, hogy befáradt az órámra? – kérdezi hatalmas unalommal a hangjában a matek tanár. Yoo Kwon becsukta maga mögött az ajtót és a helyére igyekezett. Inkább csoszogott. – Legalább lenne magában annyi tisztelet, hogy elmondja a késés okát! – Emeli fel a hangát a tanár. A vörös lazán megfordult és megrántotta a vállát.

- Elaludtam. – közölte. Csak így. Ch… Van bátorsága, én nem mernék így szembe szegülni egy tanárral. Az osztályfőnöknek sem volt ínyére ez a hozzáállás, de szerintem már megszokta.

- Van igazolása?

- Nincs.

- Hát akkor ez még egy igazolatlan Yoo Kwon úr! – vigyorodott el a pasas és belefirkantott valamit a naplóba. A vörit nem nagyon érdekelte a dolog, megfordult és leült a helyére. Lazán elővette a fülhallgatóját és feltette a lábát az asztalra. Majd rám nézett. Volt valami a tekintetében, valami, amit nem tudok megmagyarázni. Sajnálat, lenézés vagy harag? Talán mindhárom.

- Végre vége! – nyújtózott egy nagyot Minhyun. Majd felállt és elindult az ajtó felé. – Nem jössz? – kérdezte tőlem. Megráztam a fejem.

- Mindjárt.

- Te tudod. – És kiment a teremből. Sóhajtottam és én is felálltam a székről. Hátra néztem és megállapodott a tekintetem egy padon fekvő fiún. Rajtunk kívül senki sem volt benn. Felkaptam a fekete pulóvert és bizonytalan léptekkel elindultam felé. Megálltam mellette. Semmi. Krákogtam. Semmi. Az égre emeltem a tekintetem és meglöktem a karját. Ez hatott. Felemelte a fejét és álmosan a szemembe nézett. Majd egy cinikus vigyor terült el az arcán.

- Csak…Csak visszahoztam. Tegnap a tetőn hagytad. – Nyújtom át dadogva a ruhát. Yoo Kwon felhúzta az egyik szemöldökét és felállt. Ekkor vettem észre, hogy az arca csupa kék folt és a szája sarka is fel van repedve.

- Kösz. De máskor ne tedd. – Vette el tőlem a cipzáras felsőt. Rögtön a zsebébe nyúlt és mikor nem talált semmit, bosszúsan tette le a padra. Majd hozzávágott a falhoz. Nagyot nyekkentem a hirtelen támadástól. Ráemeltem a tekintetem. A szeme szikrákat szórt és a szembogarában láttam saját magam meglepődött arcát.

- Hol van? – kérdezte a galléromat markolva. – Azt kérdeztem, hogy hol van!

- Mi- Micsoda? –makogom félve.

- Ne tedd itt a hülyét, kölyök! Hol van?!

- Nem tudom… - Valami lejátszódott a fejében, mert elengedett. Komor arccal közelebb jött és szinte suttogta a szavakat. – Tudod, a hazugság bűn.

Ahogy beléptem a szobámba, felnyögtem. A reggeli háborúm nyomai még mindig ott voltak. Az ágyról félig lelógó takaró, a szerényen elborult és legurult holmik és a szétdobált dolgok nem keltettek valami jó benyomást. Gyorsan rendet teremtettem és kinéztem az ablakon. A nap gyönyörűen ragyogott, elárasztva a környéket arany fényével. Becsuktam a szemem, mert belesütött a nap és hagytam, hogy a szél cirógassa az arcom, összeborzolja a hajam. Megint ugyanaz az érzést járta át a testem.  Ugyanaz, mint amikor jöttem haza. Mintha figyelnének… Körbe futtattam a tekintetem az utcán, de semmit nem láttam, ami gyanús lett volna.

Csupán 2 óra alatt végeztem a leckével. Bemásoltam pár tantárgyból az eddig vett anyagot. Pont. Ez alatt szépen besötétedett. Fura, hogy nincs itthon senki. Most csinálhatok magamnak kaját. Na, nem mintha ez nagy teher lenne, de ramen kívül semmilyen ehetőt nem tudok csinálni. Ha szerencsém van, akkor anyu tett el némi ételt, és csak melegítenem kell.

- Te hülye vagy! Komolyan ezt mondtad?– röhögök a telefonba. Min Soo és Chang Hyun felhívott, hogy átadják a többiek üdvözletét, és hát kb. már 1 órája beszélgetek velük. A hűtőben találtam maradékot, így megúszta a ház, hogy lásson főzni.

- Komolyan haver! Látnod kellett volna a csaj arcát! – fuldokol a röhögéstől Chang Hyun.

- Tehetek én róla, hogy nem érti a poént? – sértődött meg Min Soo. Válaszra nyitottam a szám, de ekkor megcsapta valami zaj a fülemet.

- Mi az? Miért nem válaszolsz? – kérdezik a fiúk.

- Bocs srácok, de most le kell tennem. – Kinyomtam a telefont. Remélem, hogy csak beképzeltem a dübelyt… Felkaptam egy esernyőt, és nindzsa módra fellopóztam az emeletre. Megálltam a szobám ajtaja előtt, és elkezdtem hallgatózni. Motoszkálás hallatszott odabentről. Biztos van bent valaki, mert az ajtó alatt kiszűrődött fénycsík néha elsötétült. Most vagy soha. Ha betörő, akkor hívni kéne a rendőrséget. De ha csak egy nagyra nőtt bogár? Jól van Lee Byung Hun, te nem vagy normális!

Berúgom az ajtót és az esernyőt lándzsaként tartom magam előtt. De, ahogy meglátom a nem várt vendégem meglepett arcát az esernyő is kiesik a kezemből.

7.fejezet

7.fejezet: A problémák kezdete

~U-kwon
 
- Hol az a cseszett pendrive?! – merültem el a szekrényemben, miközben próbáltam nem szétszedni a fél lakást. Idegesen dobáltam a ruháimat, sietősen áttapogatva az összes zsebet rajtuk. - Az nem lehet, hogy nincs meg! – kiabáltam kiakadva.
Ha ezt is elvesztettem, Zico tuti kicsinál… Készülhetek a saját temetésemre.
Hová raktam utoljára? Azt tudom, hogy ma direkt magammal vittem a suliba, hogy ne kelljen érte hazajönni, de most nincs meg! Lassan kifutok az időből és nincs meg az a baszott kis adathordó. Extrán ki leszek végezve, azt teljesen biztosra vehető.
- A pulcsim zsebébe raktam még mielőtt beültem volna az első órára… Kurva eget! A pulcsim! – üvöltöttem idegesen magammal és a hajamba túrva erősen megtéptem vörös hajkoronám. Lesepertem az esetlenül lehulló hajszálaim, majd egy másik felsőt felkapva kirongyoltam a kis albérletemből.
Ezek is olyan dolgok, amiket a bandarendszer miatt kellett megtennem… Mármint a szinte havonta változó hajszín és az albérlet. A hajszín az alapvető, hogy ne tudjanak az alapján felismerni, ha arról megjegyeznek. Az albérlet pedig már csak a család érdekében… vagyis… Ami megmarad belőle, annak a kis izének.
Basszameg, remélem, hogy otthagyta a kölyök a felsőm, mert ha nem, én esküszöm, lenyírom a haját és eladom a fejét bowling golyónak…
 
- És most térjünk rá a tervre… U-kwon, add a pendrive-ot… - nézett rám megkönnyebbülten Taeil, de ahogy megpillantotta a szorongó arckifejezésem ismét feszültség ült ki rá. – U-kwon… Ugye itt van?
Fájdalmasan felsóhajtottam és picit megráztam a fejem. Éreztem magamon mindenki gyilkoló tekintetét és az eddig is sivár hangulat csak még jobban elszáradt.
- Most komolyan? Bazdmeg, csak erre az egy dologra kértelek meg, hogy vigyázz arra a kibaszott izére és hozd el a megbeszélésre! A kurva életbe is, hogy erre se vagy képes! – üvöltötte kíméletlenül és belevágott az előttünk árván álldogáló, papírokkal megrakott kávézóasztalba.
- Taeil… - köszörülte meg Zico a torkát, amivel azonnal csendre intette a csapat stratégiai felelősét. Feszült csend keletkezett, egyedül a szívem vad kalimpálását hallottam a füleimben. Nyeltem egy nagyot, amire mindenki rám kapta a tekintetét. Na, ilyenkor van az ember nyakig a málnaszörpben… Most meg kéne magyaráznom, de meg se bírok szólalni. A gyomrom görcsbe állt és hányinger keletkezett miatta. Szédülve konstatáltam, hogy az összes vérem a lábaimba tódult, ezzel teljesen elvonva az agyi vérellátásom. Félve felemeltem a tekintetem, de továbbra is mindenki mereven engem bámult gyilkos pillantásokkal jutalmazva.
Most komolyan azt várják, hogy nyögjem be, bocsi, balfasz voltam, elhagytam azt a szart, de a pulcsim is oda van. Nyugalom! Lehet, hogy ott van egy vadidegen srácnál, aki már amúgy is meg kellett volna ölnöm. További jó hír, hogy tudja az igazi nevem és az álnevem, mert osztálytársak vagyunk és látta a múltkori bunyót.
Marha jól hangzik, főleg, ha vigyorgok is mellé.
Ég veled szép világ, utáltalak!
- É- Én… É- Én… Elhagytam… - suttogtam erőtlenül.
- Mi van?! Most komolyan? – üvöltött fel Taeil, de Zico egy intéssel lenyugtatta.
- Nem értettem tisztán. – kulcsolta össze az ujjait Zico és engem kezdett méregetni. Lehajtottam a fejem és az alsó ajkamba haraptam.
- Elhagytam… - mondtam ki hangosan és vártam a halálom.
Annyira nem kellett sokat várnom, mindenki felállt és kisétált a rejtekhelyről. Egy pillanatra azt hittem, hogy egyedül maradtam és már majdnem megkönnyebbülhettem, nem végeznek ki, de egy marha erős rántás a fejemen, eloszlatta eme gondolatokat. Fájdalomtól eltorzult hangon felnyögtem és kipattantak a szemeim. Zico agresszív pillantásával találtam szembe magam. Ha lehetséges lenne szemmel gyilkolni, én már régóta alulról szaglásznám az ibolyát.
Fellendítette az öklét és lesújtott. Kemény ujjcsontjai hatalmas erővel csapódtak a puha arcbőrömhöz, felhasítva a számat. Egyensúlyom elvesztve lefordultam a félig szétszedett kanapéról, amin ültem, de nem sokáig melegítettem a padlót, Zico a felsőm nyakánál fogva felrántott.
- Tartsd magad, te kis féreg! – üvöltötte a képembe, majd a következő ütés is lecsapott, ezennel a hasamra. Tökéletes precizitással találta el azt a pontot, amit a drága jóakaróink adtak nekem az üzenettel csatolva.
A jóakaróink! A „tökéletesek”! Basszus, kiment a fejemből!
Mielőtt megint megrohamozhatott volna egy újabb jutalomcsapással, elkaptam az öklét és a számba gyűlt vért lenyelve szippantottam egy jó adagot a dohos szagú levegőből és szóra nyitottam a szám.
- A B… - de mire ezt kimondhattam volna, már ránk törték az ajtót és Zicot hatalmas lendülettel leteperték, de nem hiába ő a vezérünk, ketten is kevesek voltak hozzá.
Elkapták a csuklóm, de a jó reflexeknek és az önvédelemnek köszönhetően kitéptem a kezem a maszkos férfi karjából, és felborítva egy colos srácot, menekültem az udvarszerű kis szabad részre. Ott már javában folyt a bunyó, mindenki ott püfölte a másikat ahol érte, vagy a saját öklével vagy a hozzá legközelebb álló kemény vagy éles tárggyal. Eszeveszett üvöltés csapta meg a fülem és a hang forrásának irányába fordulva egy régi „kedves” ismerősömet pillantottam meg. Arrébb ugrottam, hogy ne találjon fejbe egy jó nagydarab vas, aztán vigyorogva szembefordultam vele…
- Rég láttalak, Him Chan! – kiabáltam oda neki fintorogva. – Hogy van a combod? – a hangomból sugallt a gúny és az önbizalom, hiszen egy régebbi összeütközésünkkor pont én miattam sérült meg, mert gyönyörűen combközépen lőttem.
- Bekaphatod tövig! – ugatta vissza dühvel tarkítottan. Homlokán kidagadt egy ér és hirtelen sebességgel nekem rontott.
Szóval teljesen felépült… Francba! Résen kell lennem, vagy kiskanállal vakarnak össze.
Mielőtt hozzám ért volna, egy gyors mozdulattal arrébb csúsztam és még azt megelőzve, hogy utánam kapjon, hasba vágtam teljes erőfeszítéssel. A kezemet mintha betonba csaptam volna, visszanyekkent és éreztem, ahogyan a csontjaim rendezkednek. Kicsit hátrált, de meg se érezte a csapásomat. Ennyire kiképezte őket Yong Guk? Elvigyorodott és kihúzta magát, majd elkapta a nyakam és erősen rászorított.
- Még mindig olyan naiv vagy, mint régen… Erőnlétileg se sokat fejlődtél. De az elmédről inkább ne is beszéljünk… - széttépte magán a felsőjét és egy fekete golyóálló mellénnyel találtam szembe magam. Elégedetten elvigyorodott és levágott a földre, majd mielőtt még belém rúghatott volna egy üvöltő hülyegyerek eltarolta. Azonnal felugrottam és a nyakamat megdörzsölve utánuk néztem.
- Megjött az erősítés! – kiabálta reszelős hangán még egy fogyatékos…
Csak ne azokat az állatokat, kérlek!
Körülnéztem és sajnálatosan vettem észre, hogy mégis velük van dolgunk. Valamelyik ledobott egy füstbombát, ezzel teljesen körülláthatatlanná téve a tért. Két erős kar megragadott és elrántott.
Miért utál ennyire a sors?

- Most mit rinyálsz, örülhetnél, hogy kihúztuk azt a nagy seggeteket a pácból! – veszekedett Zicoval Rapmonster.
Amíg a két vezér egymást gyilkolta, nekem a dedós sereggel kellett ülnöm, hallgatni a beszélgetésük és a tetejébe még kártyáznom is velük.
- U-kwon, ha nem zavarna már minimum öt perce rád várunk. – lóbálta meg előttem a kezét V. Fancsali képet vágva ránéztem és a képébe vágtam azt a pár darab kártyámat.
- Most ne már! – visított fel JungKook. – Pont nyerésre álltam! – pattogott a seggén ülve. Ritka idegesítő, főleg, hogy ő a legfiatalabb ezzel együtt a legéretlenebb is. Őszintén szólva nem tudom, hogy Rapmon mégis miért vette be a csapatába ezt a kis pisist…
- Oh, Istenem mit vétettem? – dünnyögtem megnyúzva az arcom.
- És hogy a pöcsömbe jöttetek rá, hogy ezek a fanszőrgombócok támadnak? – húzta meg az utolsó öltést Taeil Jaehyo karján. Ahhoz képest, hogy alig volt tíz perc az egész ütközet, jól szétszabták a felkarját…
- Nagy balhénak nagy a szaga… - rántotta meg a vállát Jin. Bírom ezt a csávót… a csapatukban a legidősebb, de a leglazább is. Ő valamivel szerencsére érettebb, mint a többiek, így őt nem sokszor akarom megnyúzni.
- Srácok, az úgy oké, ha tiszta odakint minden? – jött vissza Jimin közénk. Egy idióta állat… Jó, oké bevallom, ha most nem jön, akkor Him Chan igencsak belesúrol az aszfaltba, mint én az elszívott csikket, de attól még nem fogok a nyakába ugrani és körbecsókolni…
Nem válaszolt senki, csak egymást bámulta és várt. Hogy mire, az örök rejtély. Általában, ha egy ilyen után vagyunk, mindig van egy minimum kétperces merev várakozás.
Teljesen nyugodtnak tűnt minden, de aztán egy fiatal lány eszeveszett sikoltása törte meg a csendet. Összerezzentem a halálsikoly miatt és beleharaptam a nyelvembe.
Ökölbe szorítottam a kezem és vártam. Az idegeim pattanásig feszültek, majd amikor elhallgatott az üvöltés, összeszorítottam a szemem.
Nem gyengülhetek meg… Ha megteszem, kiraknak és soha az életben nem lesz ilyen jó a helyzetem. Egy kezet éreztem meg a vállamon és ugyanott egy gyengéd szorítást. Odafordítottam a fejem és Suga visszafojtott, de mégis enyhén nyugtató félmosolyával találtam szembe magam.
Ismét síri csönd honolt köztünk, egyedül egy pisztoly felhúzását hallottuk. Eldördült a lövés, majd még egy és végül a harmadik is.
Kifújtam az eddig akaratlanul is benntartott levegőm és felkaptam az asztalról Zico kézifegyverét, majd felrántva a többszörösen lezárt vasajtót, kirontottam a sikátor nyitott részére.
A fegyvert lövésre készen tartva szegeztem mindennek neki, de csak egy piszkosfehér foltot láttam az enyhén nyirkos földön heverni. Lassan kezdte körbelepni a friss, csillogóan vörös folyadék és a szürke anyagdarab ezt enyhén felszívta, hiszen elszíneződött.
Hatalmasat nyelve közelebb lépkedtem, de ahogyan megláttam a lány arcát egyből rosszul lettem és megtorpantam. Az arca zúzódásokkal és vágásokkal volt tele, homlokán pedig egy lövés nyoma díszelgett. Nyakát többszörösen felsértették, talán vagdosták. Talán még fojtogatták is.
A bőre elfehéredett, a szája kikékült. Szemei üvegesen meredtek az ég felé, mintha onnan kaphatna segítséget.
Hogy lehettek ilyen kegyetlenek? Egy idegen és fiatal lányt meggyilkolni, pusztán dühből, undorító dolog.

- U-kwon! Ha már ott vagy, takarítsd el a ribancot! – üvöltött nekem Zico és hangosan röhögve visszament a rejtekhely belső részébe.
Menthetetlen dühöt éreztem abban a pillanatban az egész világ felé. Láttam már halott embereket, de mindig férfiak voltak és olyanok, akik kiérdemelték, ugyan úgy, mint ahogyan én is kiérdemelném a fájdalmas halált. De ez a lány nem tett semmit…
 
Lágy dallam csapta meg a füleimet és halványan kinyitottam a szemeim. Lassan tapogatózni kezdtem az ágyamon, és ahogy megtaláltam a telefonom, egyszerű mozdulattal falhoz csaptam, majd visszaszundítottam.
Ha nincs kedvem bemenni, akkor nincs…
Az oldalamra fordultam és a fejemre tettem a párnám, hogy a nap sugarai ne bántsák a szemem.

6.fejezet

6. fejezet: A pendrive

LJoe~

Nem hiszem el! Ezt a pechet! Na, ne már! Most komolyan ő fog körbevezetni? Pont ő?! Argh…..

Az egész óra azzal telt el, hogy az ofő elmagyarázta, hogy eddig mit vettek, milyen könyveim lesznek, és minél hamarabb szerezzem be azokat stb. A csengő szinte megváltónak ígérkezett, de marha nagyot tévedtem. Ahogy felálltam, rögtön körbevettek újdonsült osztálytársaim és egyszer csak azt vettem észre, hogy már a folyosón vagyok. Mindenfélét összehadováltak, de ettől eltekintve kedvesnek bizonyultak.

- És, befutott az idegenvezetőd! – konferálta be az egyik srác. A vörike lazán odasétált a társasághoz. – Byung Hun, ő itt Yoo Kwon.

Már mióta körbe-körbe sétálunk az iskolában, de még épp mondatot nem mondtunk egymásnak. Ő mindig előttem sétált, és gyorsan elhadarta a dolgokat, én meg pár lépéssel lemaradva próbáltam felvenni vele a tempót és megjegyezni a helyszíneket. Egy cseppet sem zavarta, hogy úgy loholok utána, mint egy pincsi kutya… Aztán valahogy kikötöttünk a tetőn. Gyönyörű volt onnan a kilátás. Viszont nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Olyan fura, hogy tegnap még meg akart ölni, most meg még egy rossz szót sem szólt. De muszáj megkérdeznem. Nem tiszta ez a dolog, olyan homályos. Nem merem… Valahonnan erőt merítek és megtöröm a csendet.

- Figyelj…

- Húszas terem, fizika előadó – vág a szavamba.

- Nem ezt akartam… - van egy olyan érzésem, hogy nem akar erről beszélni. De nekem muszáj tudnom!

- Na? – kérdezett leugorva a korlátról. Biztos, hogy tudni akarom? DE miért van ennyi titok? Türelmetlenül előhúzott valamit a zsebéből, amiből ki vett… egy szál cigit. Ez dohányzik?!

- Kinyögöd még ma? – förmedt rám. Egy hatalmas nagy levegőt vettem és belekezdtem a mondandómba.

-  A tegnapi… - és ennyi. Nem futotta többre.

- Mi van vele?

- Csak… áh, nem tudom, hogy hogyan kezdjek hozzá…
- Mondtam már, hogy bocs. Egyszerűen csak parancsba kaptam és örülhetnél még, hogy élsz! – emelte meg a hangját. Hát ez remek! Még ő lesz ideges… Ezt nem bírom… Mielőtt gondolkoznék, oda lépek mellé és kiveszem a kezéből a cigit. Éppen csak beleszívtam, de ahogy a tüdőmet elérte a füst, úgy éreztem, hogy megfulladok. A tüdőm szét akart robbanni, a szemembe könnyek gyűltek a köhögés miatt, és ezt a vörike vigyorogva nézte végig.

– Csak vágj, a közepébe aztán hagyj, mert dolgom van. – mondta még mindig fülig érő szájjal. Oké, te mondtad. A cigi megtette a hatását, úgy éreztem semminek nincs következménye. Kellett valahonnan a bátorság, na…

- Mit értettél azalatt, hogy él a bandarendszer és rosszabb, mint a börtön? – tettem fel a kérdést. Erre persze lehervadt az az önelégült vigyor a képéről! Lazán visszaadtam a csikket az ujjai közé, és szembe fordultam vele. Sosem voltam valami magas, az én kemény 171 centimmel, de ez most nem adott akadályt, hogy úgy érezzem, kettőnk közül én vagyok az erősebb. Hiába egy fél fejjel magasabb nálam…

Végül felébredt a döbbenetéből és idegesen elnevette magát. Ennek meg mi baja van?!

- Mi olyan vicces?

- Még azt kérdezed, hogy mi olyan vicces? – tárta szét a karjait. – Hé, most jönne az a rész, hogy dalolva átmászok a korláton és végigsétálva a cserepeken, rúd táncolok egyet az antennák közt, nem? – gúnyolódott elváltoztatott hangon. – Vagy a musicalekben nem ez a szokás? – Ökölbe szorítottam a kezeim. Kezd nagyon elfogyni a türelmem! Majd komolyabb képpel közelebb lépett hozzám. Ööö… ez így nagyon nem jó. Kicsit alábbhagyott a bátorságom…

– Na, ide figyelj, öcsi… Tudom, hogy nem vágod a dolgot, de ne is akard. Okkal mondtam, hogy rosszabb, mint a börtön és hogy miért használom ezt a példát, az csak az én dolgom, vili? Az egész bandarendszer pedig, kurvára nem a te dolgod, oké? Akiknek tudniuk kell, azok tudják, akik nem, azok meg olyanok, mint te. Túlzottan is jól neveltek ehhez az egészhez. – ez nagyon bepipúlt. Ahogy beszélt egyre közelebb jött, és a végén már a galléromat szorította vérben forgó szemekkel. A fenébe… ennek nem így kéne lennie. Kicsit nekitaszított a sárgás színű vakolatnak, mire összeszorítottam az állkapcsomat. Nagyon elkezdett húzódni a tegnapi sebem. Végül elengedett, és zavarodott képpel felkapta a táskáját és lerohant a lépcsőn.

Hát ez remek! Megint behülyült. Csak tudnám, miért akarja ennyire eltitkolni! Jogom van tudni, nem?! Bár lehet, hogy tényleg okosabb lenne kimaradni ebből. Én már nem tudok semmit sem… Amikor leszállt a repülőgép, azt hittem, hogy itt tényleg jó lesz. Nem nagyon akartam elfogadni, hogy a tudtom nélkül rendeztek le a szüleim mindent, sőt még mindig neheztelek rájuk emiatt; de próbáltam azt nézni, hogy nekik ez fontos. Bevallom egy kicsit bíztam benne, hogy tényleg jobb életet élhetünk a fővárosban. De most már csak abban reménykedek, hogy minél hamarabb visszamegyünk Gunsanba!
Odasétálok ahhoz a korláthoz, amin az előbb ez a görény ült. És ekkor észreveszek egy fekete anyagot. Ez a szerencsétlen itt hagyta a pulcsiját… Sóhajtva lehajolok a földre taszított ruhadarabért, és már indulnék a „drága” idegenvezetőm után, amikor valami éles csattanással leesik a földre. Csodálkozva meredek az apró kis tárgyra. Valószínűleg a pulóver zsebéből eshetett ki. Felveszem, és hogy jobban szemügyre vegyem, az ujjaim közt forgatni kezdem. Egy fényes, ezüstszínű pendrive. Ez a ficsúr tényleg egy vadbarom! Ha fontos neki ez az izé, akkor miért hagyta itt? A szememet forgatva zsebre vágom, és elindulok a lépcső irányába, hogy haza menjek. Utolérni már nem fogom, az már tuti. Holnap úgy is találkozunk. Sajnos… A nadrágom zsebében jó helyen van, legalább nem esik ki és nem hagyom el. Ha visszaadom, ajánlom, hogy megköszönje ezt a fáradozást!  Vajon mit tartalmazhat?

Örömmel konstatálom, hogy túléltem az első napomat az iskolában! Nem volt könnyű, azt elismerem, főleg úgy, hogy ez a marha is ott van, de ettől eltekintve egész tűrhető volt. De még csak most jön a neheze: felzárkózni a tananyagokból.
Ahogy beléptem az ajtón, anyu azonnal letámadott. Mindent tudni akart, én meg egy kis átszínezéssel el is meséltem a napomat.

- Igen, anyu, az igazgató mindent papírt elintézett.

- Nem, még egy csomó könyvem hiányzik, de a könyvtár zárva volt, így majd a napokban beszerzem azokat.

- Igen, az iskola hatalmas, semmit sem jegyeztem meg belőle. De, körbevezettek, viszont egy nap alatt nem fogom tudni fejből az iskola minden zugát…

- Az osztályfőnök… Most erre mit mondjak? Matek szakos…

- Dehogy aranyos! Anyu! Rühellem ezt az egyenruhát!

- Ja, kedvesek voltak. Azt hiszem, lesznek barátaim. De azért nem fogják pótolni Nieléket!

Ez után a tartalmas beszélgetés után, anyám vagy másfél óráig ecsetelte, hogy neki mennyire tetszik az új munkahelye, hogy mennyire hiányzott már neki ez az egész, hogy tartozzon valahova stb. Mosolyogva végig hallgattam a beszámolóját, és elkönyveltem magamnak, hogy anyura jó hatással van az új környezet. Eddig is mindig mosolygott, de most szinte kivirágzott. Jó látni, hogy újra a toppon van!
Apám még nem érkezett haza, majd este betoppan, de beszélt anyámmal, és azt mondta, hogy neki is bejön az új munkaadója. Plusz az is kiderült, hogy holnap apunak éjszakai melója lesz, anyunak meg késő éjszakáig bent kell lennie. Szóval enyém lesz az egész lakás. Hurrá…
Felsprinteltem a szobámba, és átnéztem a cuccaim. Füzet, füzet és még több füzet, ami mind üres. Az eddig megkapott tankönyv a matek, az irodalom és a kémia. De azok vannak vagy 200 oldalasak! Ránézek a telefonomra és észreveszem, hogy kaptam egy nem fogadott hívást. Természetesen Chan Hee-től. Végre valami jó is történik! Tárcsázom a számát, majd a fülemhez emelem a készüléket. Kicsörög.

Este 10 óra van. Hulla fáradt vagyok. Túlestem az első szöuli családi vacsorán. Anyám igazi ünnepi menüt készített. Amikor elterelődött a téma rólam, az őseim magukkal kezdtek el foglalkozni, és az unalmas munkával kezdték fárasztani egymást, így úgy döntöttem, hogy magukra hagyom őket és kicsit egy normális társaságát élvezem. Igen, ez a számítógépem. Egyik oldalról ugrottam a másikra, de ez is unalmassá vált. A közösségi oldalakon egy csomó ismerős felkérés érkezett, amitől egy kicsit boldogabb lettem. Fáradtan lehajtottam a laptopom tetejét, és nyújtózkodva hátra dőltem a széken. És ekkor megakadt a szemem valamin. Ott árválkodott az éjjeli szekrényemen. Nem tudom, miért, de elfogott a kíváncsiság. Vajon mit tárolhat benne? A fejemet megrázva próbáltam észhez téríteni magam, hogy ez nem helyes. Más cucca, más élete, nem nyúlhatok bele. De nem fogja megtudni! És győzött az ördög. A laptopomat felkapva az ágyra vetődtem, és a pendrive felé nyúltam. Ha le van védve, akkor úgy sem tudok vele mit kezdeni. Bedugtam a gépbe és vártam, hogy felismerje a rendszer. Belementem az egyetlen mappába. Semmi sem volt rajta, csak egy dokumentum. Megnyitottam a fájlt.
Egy videó töltött be. Olyan, mint amit a híradókban szoktak vetíteni, ha kirabolnak egy trafikot vagy egy bankot, és a biztonsági kamera felveszi az egészet. Ez is pontosan olyan volt: fekete fehér. A felvétel egy elhagyatott épületben készülhetett; a falakon kisebb sötét foltok voltak, gondolom az annak a következménye, ha lemállik a vakolat, viszont a berendezés, a bútorok teljesen újnak látszottak. A videón pár ember mozgolódott. Tisztán látni lehetett, ahogy feltörik a zárat az ajtón, majd besétál… egy, kettő… összesen hét ember. Fél arcukat csak egy kendő takarta. Valamit kereshettek, mert mindegyik tag buzgón kutakodott. Kinyitogatták az összes fiókot, a bent lévő kanapét szétszedték, a könyvespolcnak tűnő bútordarabot eltolták a helyéről, a háta mögé néztek. Az egész szobából hatalmas felfordulást csináltak. Könyvek hevertek a padlón, a falra függesztett képek félig lógva takarták a falburkolatot. Egy perc alatt a tisztaságról árulkodott helyiségben egy leejtett tűt sem lehetett volna megtalálni. Egyikőjük a papírok között matatott, míg egy másik a számítógépben ügyködött. Valószínűleg a kódot akarta feltörni. Egy idő után mindannyian a gép köré gyűltek. Valami fontosa dologról beszélhettek, mert elég hevesen mutogattak. Viszont ezt abbahagyták és mozdulatlanul a gépet kezdték bámulni – megtalálhatták, amit kerestek. Közelebb hajoltam a monitorhoz, hogy jobban lássam az eseményeket. De akárhogy nézelődtem, nem történt semmi. Összeráncoltam a szemöldököm, mert nagyon úgy tűnt, hogy lefagyott a felvétel. Mind a hét betörő ugyanabban a pózban maradt. Most komolyan lefagyott a gépem?! Már éppen újra akartam indítani az egész berendezést, amikor majdnem szívinfarktust kaptam. Halálosan egyszerre az ajtó felé fordultak. A fenébe, hogy nincsenek hangok! Legalább érteném, hogy miről is van szó! Arra a következtetésre jutottam, hogy valamit hallottak, valami zajt, ami miatt elég sietősre vették a figurát. Amit csak tudtak vissza dobáltak a helyére, de így csak még nagyobb kuplerájt csináltak. Az egyik belenézett a kamerába, és közelebb jött, így kitudtam venni az arcvonásait - bár a kendő eltakarta a fél arcát, a szemről és a haja állásából felismertem az illetőt. Az az arc, már szinte örökre belevésődött az elmémbe. Yoo Kwon. Meglepetésében a szeme kidüllett, hirtelen hátrafordult, majd ismét farkas szemet nézett a kamerával. Szerintem észrevehette, hogy az egész kis akciójukat egy biztonsági kamera rögzítette és szólt a társainak. Egy másik tag ment Yoo Kwon mellé, akinek felzselézett haja volt, és sokkal mandulább vágású szeme. Ő is hátra nézett, és valamit mondhatott a számítógépet kezelőnek, mert az hátra sem fordulva egy felfelé mutató hüvelykujjal válaszolt. Visszafordult és beleintett a kamerába. És itt elsötétült a képernyő. A videónak vége lett…
Eléggé lesokkolt az, amit láttam. Megrökönyödött képpel hajtottam le a laptopomnak a tetejét. Mit is láttam?! Egy rablást, egy birtokháborítást… teljesen mindegy, hogy mit, az hót ziher, hogy olyanba ütöttem bele az orrom, amiből jó nem sülhet ki. A vörös rajta van a felvételen… Ez a srác elkövetett egy olyasmit, amiért börtönbe is kerülhet. „Parancsba kaptam, hogy tegyelek el az élők sorából.” Visszhangoztak a fejemben a szavai. Az első találkozásunkkor is rájöttem, hogy ő egy balhés személyiség. Sőt, amikor megláttam abban a sikátorban, már akkor tudtam, hogy jobb ha elkerülöm. Viszont most nálam van az ő cucca. Egy pendrive, ami akár le is buktathatja. Párnát szorítottam az arcomba és elkezdtem jobbra-balra gurulni az ágyon. Mi francért kellett nekem megnézni?!