40.fejezet

U-kwon~

Végre tavasz van. Vagyis inkább egy korai tavaszi hullám, aminek köszönhetően megbolondult a természet és február ellenére –amikor itt sokszor még a hó szakad- kirügyeztek a fák, kinyíltak az első virágok és ez a szerencsétlen Byung Hun teljesen taknyos lett, mert valamire allergiás. A lakás tele van taknyos zsepikkel, és cafatokkal, ugyanis Vatta előszeretettel cincálja apró fecnikre azokat. És ki takarítja fel mind ezt? Egy Yoo Kwon nevű vadbarom. Ugyan az az idióta, aki minden második nap rohan a patikába valami új allergia gyógyszerért, mert azok nélkül tuti kitekerné szegény takonygép nyakát.
- Levegő! – zengi fel a lakás monoton csendjét Byung Hun kiáltása, majd hallom, ahogy kimasírozik hozzám a nappaliba és felkapja mellőlem Vattát. Szegény kutya azt se tudja hol van, csak kétségbeesettem mereszti a körmeit Byung Hun karjába, aki ezzel nem törődve keringőzni kezd a kis vakarccsal.
- Orrspray? – kérdezem, mire csak biccent és lerakja szegény kutyust, aki szédelegve lép kettőt a szőnyegen és az orra bukik, majd az oldalára vetődve szundít tovább. – Jegyezd fel a márkáját, ilyet kapsz majd akkor mindig.
- Meg lesz. Csodaszer. Elsőnek azt hittem szétmarja az agyam is, de aztán egész kellemes lett. – vigyorog levágódva mellém.
- Nos, akkor ennek örömére lassan elkezdhetünk edzeni. Úgy is tavasz van már, ránk fér a futás erőnlét ügyileg. És a tetejébe ismét éledezik a banda, ideje visszarázódni. – mondom hozzá vágva egy párnát.
- De ugye nem ma? Suli volt és annyira fáradt vagyok.
- De ma. Mind a kettő. Csapatgyűlés és elmegyünk előtte futni is. Ha van ellenvetés, leszarom. Nincs apelláta, megyünk és kész. Ha úgy jobban tetszik, kapsz érte egy szál cigit. – meghúzom a vállam.
- Mióta vagy ilyen jó szívű és adakozó? – mered rám játszott meglepettséggel.
- Ha nem kell, nem adok. – fintorgok. Felállok és visszateszem Vattát a kutyaágyba, majd megyek a szobámba. Kell valami futáshoz alkalmas cucc, viszont nem tudom hol vannak vagy egyáltalán meg vannak-e.

- Szadista! – nyög lihegve Byung Hun, miután megállunk a hatodik háztömb körül tett kör után. Nem csak ő fáradt el, remélem tudja. Nehéz visszarázódni. Először csak hármat akartam futni, de a kölyök jól bírta, alig pihegett, aztán ráhúztam még hármat. Most viszont… Meghalok.
- Puhány. – pihegek a combomra támasztva magam. Lehet hülyeség volt a határaink feszegetni. Ma még sétálnunk kell egy nagyot. Egyetlen baja van ennek a lakásnak… Rohadtul messze van a központunktól.
- Eleinte kevéssel kéne kezdeni. – mondja egy hatalmas sóhaj társaságában.
- Tudom, de így gyorsabban felmértem a képességeink. – rántom meg a vállam.
- Hagyd abba!
- Mit? – meredek rá felvont szemöldökkel.
- Flegma vagy és unom, hogy állandóan a vállad rángatod! Le fog szakadni a végén. És amúgy is, ezzel olyan vagy, mint egy rosszmájú tini.
- Nehogy te oktass már ki! – morranok fel dühösen. – Mást se hallok, csak a nyávogásod! Idegesítő vagy! – dobbantok elé, mire kicsit összehúzza magát, de összeráncolt szemöldökkel állja a tekintetem. – Menjünk. – jelentem ki tömören, majd elindulok felfele a lépcsőházba.
Rosszabbak vagyunk, mint egy házaspár. Veszekszünk, aztán ismét jóban vagyunk. Kikészít ez a se veled, se nélküled dolog. Szeretnék néha a közelébe kerülni, sőt, szilveszterkor meg akartam csókolni, de nem tettem. Ezzel is kellőképpen összezavartam. Meg minek csókolgassam? Jól esne, elismerem, de nem vagyok senkije, aztán meg megint depressziós lenne és ráncigálhatnám kifelé a béka segge alól. Egyikünknek sem hiányzik.

Bő órán belül már a csapat központjában voltunk. Szerencsére a többiek még nincsenek itt, szóval nem késtünk. Akkor kezdődik majd, ha Zico ide ér. Lassan szállingóznak a srácok, majd végre megkezdjük a megbeszéléseket.
- Újoncok ütöttek tábort a keleti régióban. – mondja Taeil és végighúzza az ujját a térkép egy pontján. – Itt és itt vannak a „táboraik”.
- Küldjük őket a halál faszára! – szól közbe B Bomb és felhajítja a lábát a szétszabdalt kanapé karfájára. – Már van egy csomó emberünk, kell a picsának egy marék dedós.
- Sokan vagyunk, de ez így jó. Holnap elmegyünk felszerelve, aztán vagy csatlakoznak, vagy nem mennek haza egyben. – Int le mindenkit Zico. Hurrá… Holnap bunyó lesz. L.Joe is nagyon örül neki, látom az arcán, mintha itt se lenne, csak bámul a többiekre.
- Hányan lehetnek? – kérdezi Kyung a haját turkálva.
- Kábé annyian, mint mi. Nem tudom, csak a táborukat láttam. – bólint Taeil.
- Hogy állunk fegyver ügyileg? – kérdezek közbe én is. Hozzá kell szólom, a végén a nyakamba varrnak valami szar melót. Nincs kedvem holnap hullákat pakolni, sem pedig vért felpucolni, ha arra kerülne a sor. L.Joe is jobban tenné, ha valamit mondana.
- Pókeren nyertem egy láda vegyes kis kézi stukit meg két nagyobb shotit. – vigyorog elégedetten P.O.
- Nagyszerű. – mondja elismerően Zico, aztán L.Joera néz. – Valamit hozzá szólsz esetleg? L.Joe…
- Mi? – kapja fel a fejét meglepetten és végig néz az egész bagázson. – Nem… - motyog és a buksiját ingatva belehúzódik a kanapéba.
- Jó. Holnap találkozunk itt, délben. Ne késsetek. – sóhajt Taeil.
Kis csend húzódik a retkes épületre, Zico és Taeil motyogva, tőmondatokkal rendezi a holnapi „támadás” menetét. Délután hat körül jár az idő, kint hűvös van, párás a levegő és már kezd sötétedni. Nyomasztó a közeg nagyon. Kifejezetten kellemetlenül érzem magam.
Egy hatalmas, vérfagyasztó női halálsikoly rázza meg a kopott falakat, mire konkrétan belém fagy a szar is. Mindenki felkapja a fejét és maga elé meredve a fegyverek után kap, hogy kirohanjunk az udvarra. Mielőtt kiérnénk, eldördül egy lövés, végül kerekek csikorgása után ismét csend lesz. Kiszivárgunk az udvarra, ahol egy piszkosfehér, szinte átlátszó és vérfoltos ruhába öltöztetett női holttest hever. A srácok megállnak körülötte és a hátára fordítják. Fejbe lőtték, de előtte megverték, talán meg is erőszakolták, ahogy elnézem. A mellkasára késsel belevéstek egy szimbólumot.
- „BAP” – mondja Zico és visszaindul az épületbe. – L.Joe, te vagy a legújabb tagunk, takarítsd el! – int.
Oh, tényleg… Ő is itt van. Csak rápillantok, majd majdnem homlokon vágom magam. Tuti nem látott még testközelből hullát. Főleg nem fiatal lányt. Lemerevedve bámulja a félig meztelen, összevagdalt, élettelen lány szürke bőrét és a lassan szivárgó vért a homlokán lőtt seb miatt.  Most biztos elrepedt benne valami. A gyermeki ártatlansága ezzel az esettel tűnik el végleg.
- L.Joe… - suttogok, de nem reagál. A vállára teszem a kezem, de amint hozzá érek, rám kapja a tekintetét és egy könnycsepp gördül le az arcán. Hátra lép, de elakad a lába a lány ruhájának csúfolt anyagban és seggre esik. – Szedd össze magad! – térdelek le hozzá. – Csak még egy kicsit. Jó? Segítek elvinni. – mondom halkan.
Megrázza a fejét és a térdét felhúzva rábillenti a fejét. Oh, atyám… Csak ne most kezdjen sírni. Nem csak magát, de engem is elás és holnap nem csak egy lányt kell elhurcolni, hanem talán hat-hét férfit. Gyerünk öcskös, kelj fel…
- Szedd össze magad! – szólok rá erélyesen, mire felkapja a fejét és könnyes szemekkel mered rám. – Légy férfi! Mutasd meg, hogy nem kezelhetlek lányként. – mondom felállva és a kezem nyújtom felé.
Egy kis ideig csak bámul. Ha most hallhatnám, biztos, hogy kattognának a buksijában a fogaskerekek. Fel kell dolgoznia, de most nem kaphat rá órákat. Ez ilyen, mindenkinek máshogy kell feldolgoznia, hogy ezzel megtehessen egy lépést a hidegvérű gyilkos „szakma” felé.
Bólint és belekapva a kezembe hagyja, hogy felrántsam. Biccentek neki, mire lesüti a szemeit és onnantól nem tudok vele szemkontaktust teremteni. Ma este magára hagyom egy doboz cigivel. Úgy lesz neki a legkönnyebb feldolgoznia. Valahogy ez volt nálam is, mikor először láttam halott embert.

Konkrétan szinte másnap az iskolai első óra végéig Byung Hun meg sem szólalt. Akkor muszáj volt neki, mert az ofő felszólította. Tudatta vele, hogy jobban tenné, ha javítana a jegyein. Ez mondjuk köcsögség volt a vénasszonytól, hogy mindenki előtt lealázta csórit, de megtörtént. Mai nap a harmadik és nekünk egyben az utolsó óránk tesi. Az más tészta, hogy az osztálytársainknak még mellé lesz öt másik is, de mi nekünk mennünk kell.
- Két csapat, fociztok. Egyik kapitány Yoo Kwon, másik pedig… Gyere fiam. – int a kínai srácnak, aki ugye a mostoha fia. Mi is a neve az agyon sminkelt piercinges srácnak? Guan Hua? Hm… Érdekes és nehezen kiejthető, de oké.
Szétosztottuk a csapatokat, nálam van Taemin, Kihyun, szóval le lesznek alázva a kínai srácék. Byung Hunnak nem kell félnie, velem van és még néhány srác is, bár ők nem a legjobb játékosok, de nem baj.
- Le lesztek mosva buzikáim. - vigyorog a Guan gyerek.
- Bagoly mondja. – szakad fel belőlem, aztán egy kő- papír-olló után mi kezdjük a játékot. Szinte azonnal átvesszük a vezetést és mit ne mondjak, Byung Hun nagyon jól csapatja. Az első három gól az ő érdeme és ahogy elnézem ez a kínai srácnak nem igazán tetszik. Már kétszer ki akarta buktatni, egyszer keményen beszólt neki és már én tartok ott, hogy pofán verdesem a kis nyomoroncot.
- Botlás! – kiált a tesi tanár és belefúj a sípba. Egy pillanatra nem néztem oda, és ahogy elnézem Guan Hua jó focistához méltóan elvágta magát a földön és játssza a hattyú halálát. És rá akarja kenni Byung Hunra a kibuktatást. Na szép. Tényleg bunyó lesz, de én taposom a csikkek közé a kis szennyládát.
- Szakadjál már le rólam! – löki meg Byung Hun a talpra álló kínait. Meglepetten nézem, ahogy dulakodnak, aztán az én édes kis társam fogja magát, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, egy gyönyörű szép, peckes, kecses jobb-horgot ver le a kínainak, aki csak nyekkenve landol a műfüvön. A szám még éppen nem tátom el.
A tanár ismét a sípba fúj és felvakarja a fiát, majd mind a kettőjüket a karjukon ragadva beindul az iskolába, az igazgatónőt megcélozva. Azért ez nem semmi. Byung Hun nagyot nőtt a szememben. Viszont nem fog beleférni, hogy ő most az igazgatóiba rohangáljon. Legkésőbb az ötödik óra első öt percében el kéne indulnunk, de akkor már nem tudnánk haza menni.

Nem sikerült kimentenem szegény Byung Hunt. Holnap délutánra behívták a szüleit és most itt ülünk matek órán. Próbálom felfogni az egyenletet, de nem megy. Folyamatosan a tesi órai jobboson jár az eszem. Nagyon szépen bevert neki. Tökéletesen támasztotta ki a lábát, nem csuklóból vert oda, hanem vállból… Hű.
- Mr.Kim, meg tudná mondani a részeredményt? – ránt vissza a valóságba a matematika tanár fars hangja. Megrázom a fejem és rá nézek.
- Tanárnő, azt hiszi érdekel? – lököm oda, mire felszívja magát levegővel és rá mutat Byung Hunra, hogy mondja ő, de ő se tudja. Mérgében letörli az egészet és felír egy három ismeretlenes izét, majd még egyet és mind a kettőnket kihív.
Igazából csak állunk ott, mint két idióta, krétával a kezünkben. Elvigyorodok és megbökve Byung hunt, az egyik „u” betűből egy fütyköst csinálok és ledobva a krétát megfordulok.
- Fasza egyenlet, tanárnő. – nevetek, ahogy a helyemre megyek. Mielőtt leülnék, meglepetten bámulok a táblának dőlő Byung Hunra. Mi baja lehet? A helyére jöhetett volna ő is.
Felnyög, és hátra lépve lerogy a térdére. A mellkasánál szorongatja a ruháját és nagyon hangosan kapkodja a levegőt. Olyan erővel lököm fel magam előtt a padot, hogy az előttem ülő Taemin nyavíkolva szorul be a saját padja és a széke közé. Visszarohanok hozzá és szólongatva húzom majdnem az ölembe. Mindenki más az osztályból, még a tanár is csak néz minket. Nem tesznek semmit és ez feldühít.
Ráüvöltök az első padban ülő lányokra, hogy ne bámuljanak, menjenek fel az orvosiba segítségért. Nem értem miért ilyen értetlen mindenki. Segíteni akarok neki, de így nem megy, ha mások nem dolgoznak a kezem alá.
Az osztályból valaki végre felfogja az akaratom és elindul az orvosiba. Végig próbálok Byung Hunhoz beszélni és lefogni, de minden áron el akar menni tőlem. Nem akar a közelemben lenni. Hagyom, hogy kimásszon a fogásomból, aztán pár pillanat múlva, már könnyebb lesz a légzése. Amikor bejön az iskolaorvos, nem tud mit csinálni neki, csak kap egy kimenőt és kész. Semmi igazolás, semmi várj, írok egy beutalót ide vagy oda. Ennyire foglalkoznak a diákokkal…