39.fejezet

L.Joe pov ~

- Boldog Karácsonyt Byung Hun! – mondta mosolyogva és a fejem tetejére tette a fagyöngyöt. Kikerekedett szemekkel álltam előtte, éreztem, hogy a pír még jobban beborítja az arcomat – szinte égetett. Megkövülve álltam ott, mint egy sóbálvány és nem bírtam feldolgozni az elmúlt percek történéseit.

Átadtam az ajándékot, Yoo Kwonnak tetszett, kibontottam az enyémet, el voltam ájulva tőle; gyönyörű és az, hogy Yoo Kwon saját maga készítette, még jobban fokozza annak értékét. El is terveztem, hogy az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényre fogom tenni, hogy mindig rálássák; majd kicsomagoltam a másodikat, ha lehetett, akkor még jobban örültem, hisz végre elfogadta Vattát és azzal az aranyos kutyaággyal azt meg is erősítette: Vatta marad! És ezután jött az igazi meglepetés: a „karácsonyi csók”. Azt hittem viccel ez a nyomorék, de mikor megláttam a tekintetét, tudatosult bennem, hogy nem blöfföl. Végig kergetett ezen a csöpp lakáson, miatta felborult a fa és… És igen, ennyi történt.

Mikor szépen végigpörgettem az eseményeket, hirtelen hátrarántottam a fejem és így leesett a fagyöngy. Az eddig békés, szinte családias hangulatot felváltotta a zavart, idegtépő kínos csend. Yoo Kwon arcáról fokozatosan tűnt el a mosoly, miközben a szőnyegen heverő fagyöngyöt figyelte. Mikor visszanézett rám, muszáj voltam lehajtani a fejem. Nem tudok a szemébe nézni. a zoknimra koncentrálva hátráltam két lépést, mikor véletlenül ráléptem valamire és az hangosan széttört. Azonnal felemeltem a lábam és kissé csalódottan néztem a műanyag, apró darabokban heverő karácsonyi díszt, majd azon átlépve addig hátráltam, míg az eldőlt fa kettőnk közé nem esett.

- Byung Hun – kezdett bele Yoo Kwon, de nem vártam meg, hogy mit akar mondani. Berohantam a szobámba és becsaptam magam mögött az ajtót, majd neki dőltem. Mellkasomra tapasztottam a kezemet, hátha ezzel lelassíthatom azt az őrült dobogást, amit a szívem produkált. Miért akarja szétszakítani a bordáimat, hacsak az előbb történtekre gondolok? Nem szabadna égnie az arcomnak, hisz egy másik férfi csókolt meg – újból!

Nem tudok ezzel a helyzettel mit kezdeni, nem tudom, mi lenne a legmegfelelőbb viselkedés. Tessék, megint itt vagyok! Mikor már kezdett volna minden a helyére jönni, ez a hülyegyerek mindent tönkre tett. Most mit tegyek?

Összezavarodva csúsztam le az ajtó mentén és ültem le a padlóra. Lábaimat felhúztam és átkaroltam őket.

- Nem fáradtál még el? – morogtam magamban, hisz szívem vad dübörgése nem akart csitulni. Még a végén átszakítja a mellkasomat…

Mihez kezdjek most? Úgy viselkedtem, mint egy kislány, nem csodálom, hogy fagyöngyöt hozott. Úgy tekint rám, mint egy kisgyerekre, aki még túl fiatal bizonyos dolgokhoz. Na, szép! A lakótársam, a barátom, a… az, nem úgy gondol rám, mint vele egyjogúra, hanem mint egy lányra. Gyerekként kezel, pedig nem vagyok én hülye! Gratulálok Lee Byung Hun, sikerült elérned, hogy így álljon hozzád! Ha nem lennék ilyen, ha nem viselkednék így, akkor biztosan meg se próbált volna megcsókolni! Meg se fordult volna a fejében!

És itt a másik: miért hagytam magam? Már az első alkalomnál el kellet volna őt löknöm magamtól, de neeem… Istenem, még csak meg se fordult a fejemben, hogy ellenkezzek! Biztosan azt gondolja magában, hogy ez mindenkinek hagyja magát. Pff… És még én sértődtem meg, mikor azt mondta, hogy nem szabad, mert mindketten férfiak vagyunk! Igen, ez igaz. Akkor én mégis miért nem érzem magam annak?! Kellett nekem lemondani anyuékat! Ha nem sajnálom meg az apja által írt levél miatt, akkor én most nem őrlődnék hihetetlen dolgokon. És mégis, mindezek ellenér is… tetszett Yoo Kwon közelsége.

- Byung Hun? – kaptam fel a fejem, mikor meghallottam az ajtó túloldalán lévő bizonyos személy hangját. – Byung Hun, odabent vagy?

Mégis hol lennék,idióta…

- Figyelj, sajnálom. Oké? Tényleg. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni. Byung Hun, jól vagy? Szólalj már meg végre, kérlek. Nehogy nekem még egyszer begubóz!

Köszi, nagyon köszönöm. Ha megint „begubózok”, akkor csak még jobban bonyolítanám az életét, nem igaz?

- Rendben – mondta halkan és éreztem a padlón kuporogva, hogy elmegy. fellélegeztem, de ezzel egy időben össze is szorult a mellkasom. Hirtelen felindulásból felpattantam, felrántottam az ajtót és vad dübörgés kíséretében a nappaliba trappoltam, ahol Yoo Kwon az elborult karácsonyfát próbálta visszaállítani a helyére. Mikor meglátott, felcsillant a szeme. Bénázott egy sort a fa függőlegesben tartásával, majd mikor már nem akart elhasalni a tűlevelű, zsebre tett kézzel felém fordult.

- Ez mégis mi volt? – akadtam ki. Szeme se rebbent. Lazán megrántotta a vállát és ugyanúgy nézet rám.

- Te minek fogtad fel?

- Zaklatásnak!

- Ugyan – nevetett. – Az nem zaklatás, ha a másik nem ellenkezik.

- Mégis miért? Miért tetted? Azért hoztad a fagyöngyöt, mert lenézel, ugye? Ugye így van?

- Honnan szedted ezt a marhaságot? – lepődött meg, mire én is elakadtam. – Miért néznélek le?

- Mert… hát… - A francba! Yoo Kwon közelebb lépett, de kellő távolságban maradt.

- Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne. Nem mondom azt, hogy nem ezt akartam, mert igen; én ezt pontosan így terveztem el. Vagyis csak addig a pillanatig, utána már nem volt elképzelésem – zavarodott össze hirtelen és kínjában a tarkóját dörzsölte. – Figyelj, te egy nagyon jószívű srác vagy; ezt mutatja, hogy elmehettél volna haza, de te inkább itt maradtál egy idióta barommal, aki meg sem érdemli a törődést. Szóval – vett egy nagy levegőt – köszönöm.

- Tessék? – Rökönyödtem meg. Hát ezt sem így képzeltem el.

- Ha te nem lennél, akkor valószínűleg az albérletben laknék, a Halálpályára járnék bulizni és nem tudnék semmit a családomról. Csak a banda létezne és azok a szürke hétköznapok. Nem tudom, hogy csinálod, de képes vagy elérni, hogy az ember jobb legyen. Észrevetted? – tárta szét a karját. – Valószínűleg kapnék egy levelet egy unalmas délután, amiben megtudom, hogy apám meghalt. Bárhogy is alakultak a dolgok, én azért örülök, hogy most itt vagy.

- He? – Nyeltem egy nagyot. – De hát annyiszor az idegeidre megyek.

- Ez igaz – bólogatott hevesen, mire csúnyán néztem rá és abbahagyta. – De ezek ellenére is ezt mondom. Szóval, nem hiszem el, hogy te még ezek után magyarázatot követelsz a csókra. – nevetett hitetlenül. – Az emberek okkal cselekednek.

- Muszáj volt kacsintanod? – néztem rá fapofával, hisz elég furcsa arckifejezés ült Yoo Kwon arcán.

- Ez nem kacsintás volt, te ősbarom. Tikkelt a szemem, mert a dögöd most szart a szőnyegre.

- Mi? – fordultam meg gyorsan és Vattát kerestem a tekintetemmel. Meg is találtam: az előszobában kuporgott egy virág mögött és mintha csak tudná, hogy rosszat tett, a mancsait a szemére helyezte. Aranyos volt mindaddig, míg meg nem láttam a sarokban a kis teljesítményét. Hát, még nem szobakutya.

- Ennyi volt, megy vissza az utcára – jelentette ki Yoo Kwon.

A következő napokban rászántam magam a tanulásra. Ezen kívül újból elkezdtünk edzeni Yoo Kwonnal, csak bent a lakásba és mindketten nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a kihagyott idő bizony meglátszik rajtunk. Vatta mégis maradt, büszkén szokott a kutyaágyban aludni és a kabátka, amit vettem neki, még jobban aranyossá teszi. Sokszor le szoktam vele menni sétálni, és akik mellett elhaladunk, mind elkezdenek cukilkodni.

A karácsonyi csókunk óta semmi ne változott, talán annyi, hogy egyre többször emlékezek vissza. Tagadni se tudnám, hogy az elmúlt időben elég közel kerültünk egymáshoz Yoo Kwonnal, és ez jó, nagyon jó, de van itt egy kis probléma. Van neki egy „kis” csomag a lába között és nekem is. Már ha meg van még, mert elég sokszor érzem magam lánynak.

Új drogra kaptam rá, az pedig nem más, mint Vatta. Ha a hülye gondolatok megrohamoznak, és úgy érzem elnehezül a mellkasom, akkor agyon gyömöszölöm azt a kis vakarcsot. Szereti, esküszöm!

A szilveszter volt még érdekes. Yoo Kwon felvetette, hogy menjünk el a Halálpályára, de nincs az a pénz, amiért én oda visszamegyek! Az otthon való kuporgás helyett az utcát választottuk. Soha életemen nem szilvesztereztem az utcán, főleg nem Szöulban, így ez is élmény volt.

Rengetegen voltak fent és bár teljesen meg voltak fagyva az emberek, jókedvűen buliztak. Rávettem Yoo Kwont, hogy vegyen fel parókát, forralt boroztunk és rengeteget nevettünk. Megmerem kockáztatni, hogy ez a szilveszter volt életem legjobbika.

De nem lett volna igazi, ha Yoo Kwon nem hülyül be. Visszaszámoltunk és mikor felrepült az első tűzijáték és ott csápoltam – igen, én hülye – a csillagszórókkal, képes volt átölelni. „Boldog új évet, Byung Hun!”

Otthon persze megkaptam az év első ajándékát: hirtelen felém hajolt, és mint aki jól végezte dolgát, bevonult a szobájába. Én meg ott maradtam az év első gondolkozni valójával.