10.fejezet

10. fejezet: Új közeg

~L. Joe prov~

Ugye csak álmodom?! Ó, mond Uram, hogy ez csak egy rossz álom!

Nem elég, hogy ez brokkoli fejű fazon betört a házamba, de még nagyobb kupit csinált a szobámba, emberrablást végzett, és még molesztál is! Kikérem magamnak, én nem megyek úgy, mint akit seggbe… khm… basztak.  És mi az, hogy húzzam lentebb a gatyámat? Most már biztos vagyok, hogy nem csak szadista, hanem buzi is… Most úgy totyogok mellette, mint aki becsinált. Pf… Persze ez az egész utat végig magyarázta, hogy így menjek, meg úgy menjek, így beszéljek, meg amúgy viselkedjek; csak azt az aprócska tényt felejtette el velem közölni, hogy… MIÉRT IS MEGYEK VELE?!

És a dühkitörésem folytatódik: ez a bitang még a nevemet sem tudta megjegyezni! Én bezzeg tudom.  Kim Yoo Kwon, vagy, ahogy már hallottam, U-kwon.  Erre nekem mi jut? L.Joe… mi ez, bohóc név?!

Pfuj, itt minden csupa mocsok! Hogy hol is vagyunk? Azt én is szeretném tudni! De nagyon remélem, hogy nem a szeméttelepen! Egyszer csak egy fazon ugrik ki a sötétből, hűen utánozva Tarzant. Lepacsizik egymással a két orángután, majd az elrablómtól sokkal kisebb fickó rám emelte lekicsinylő tekintetét.

- Ki a kis csonti? – kérdezte gúnyosan, aztán párszor körbejárt, mintha valami árverésen lennék.

- A neve L.Joe. Zicohoz viszem… Olyasmit látott, amit nem kellett volna. – magyarázta. A másik srácnak rögtön felcsillant a szeme, majd csatlakozva hozzánk elkísért ehhez a Zicohoz.

– Maradj itt kölyök, mindjárt jövök… Taeil figyeld, nehogy meglógjon… - állt meg egy idő után.

- Szóval tartom. – felelte amaz. Ahogy vörike elsétált a kis csávó azonnal elkezdett a kérdéseivel bombázni.

- Na, mit is tettél, amiért a drága U-kwon barátunk idehozott téged?

- Én… Én…

- Mi? Nem értem. – hajolt közelebb az arcomhoz. Jézusom, mi a fenét keresek én itt?! – Azt mondta láttál valamit, amit nem kellett volna.

- A pendrive… - dadogtam. De ez épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjön. Elkomorult az arca, a szemeit sötét köd lepte el.

- U-kwon mindig csak a bajt hozza ránk. – mondta leginkább magának. Végül rám nézett, de ekkor már nyoma sem volt az iménti „kinyírlak” nézésnek.

- Melyik körzetből jöttél?

- He? – adtam egy igen értelmes választ.  – Ööö… 2 napja költöztünk ide.

- Értem. Hát kölyök, ha ezt túléled, akkor oltári nagy mázlid van. – veregetett vállon biztatóan. Na, jól kezdődik…

- Honnan is ismered U-kwont? – folytatta a kikérdezésemet. Ahogy beszélt leült egy fejjel lefelé fordított láda tetejére.

- Osztálytársa…

- Értem.  – Vágott a szavamba. – Mond, hány éves is vagy?

- 17

- Kérsz cigit? – kínált meg. Megrökönyödött képpel bámultam rá. Végül rábólintottam. Kivett egy szálat a zsebéből, a szájába rajta, majd elővett egy öngyújtót és meggyújtotta a cigit. Szívott belőle egyet, majd nekem nyújtotta. Félénken elvettem a felém tartott csikket. Ahogy a füstöt beszívtam és lenyeltem, azonnal marni kezdte a tüdőmet. A szemembe könnyek gyűltek, és köhögésrohamot kaptam. Az egész szenvedésemet ez a Taeil szórakozottan nézte végig. Mikor úgy éreztem, hogy megmaradok visszaadtam a szálat.

- Még sosem cigiztél, igaz? – nevetett kárörvendően és újból beleszívott a cigarettába. Próbáltam nem annyira feltűnően haldokolni, de ez már nem segített rajtam. – Szóval. Van barátnőd?

- Ööö…nincs… - sütöttem le a szemem. Szégyen, de még sosem volt barátnőm. Persze már randiztam, de… Hát, ez van…

- Nem csodálom. – Értetlen képpel meredtem rá. – Ezzel a gatyával én sem tudnék hódítani. – Nézett rám komolyan. Már válaszoltam volna valamit, amikor hirtelen felröhögött. – Csak vicc volt, gyerek! Látnod kellett volna a képed! – Kínomban már nem tudtam hova nézni. Magamban számoltam a másodperceket, hogy mégis mikor fejezi be. Több mint két perc eltelt, mikor abbahagyta a röhögést!

- Rég nevettem már ilyen jót! Kölyök, rajtad lehet röhögni! – Törölgette a szemét. Eltaposta az elszívott csikket, majd felállt és odasétált hozzám. Fél karjával átölelt, a másikkal meg egy színpadias mozdulattal körbemutatott. – Hogy tetszik?

- Barátságos… - mondtam olyan halkan, hogy véletlenül se hallja meg. Pech, mert ennek a srácnak piszok jó hallása volt, így zavart arckifejezéssel meredt rám.

- Barátságos? Most komolyan? A célja az, hogy még véletlenül se merjék betenni a lábukat idegenek. Erre te azt mondod, hogy barátságos? – Akadt ki. Na, jól elszúrtam. Szerencsémre megcsörrent a telefonja, így megmentve a további égéstől. Gyorsan elolvasta az üzenetet, majd zsebre vágta a telót. Szemében izgalmat fedeztem fel, arcán furcsa szórakozottság tükröződött. Meg se szólalt, csak elindult, majd pár méterrel arrébb hátra sem nézve megszólalt. –Nem jössz?

Elég sok furcsa folyosón mentünk át, mire a kis fekete megállt egy ajtó előtt. Elég kopott volt a bejárat, a festék is lejött már róla. Elég… bizarrul hatott. Taeil a kezét a vállamra tette, majd rántott egyet rajta, így kihúztam magam. A fejemet felemelte az államnál fogva. – Na! Ne légy ilyen merev! Lazulj egy kicsit! – Ezt érzékeltetve rácsapott a hátamra, így egy kicsit összegörnyedtem. Mielőtt bármit is mondhattam volna, megszólalt. – Sok sikert! Szükséged lesz rá! – Majd benyitott az ajtón és szó szerint belökött.

Mikor felemeltem a tekintetem, először egy kanapét láttam meg, rajta pedig két fiú ült. Az egyiknek vöröses szőke volt a haja, és felt volt zselézve. Előre dőlve, a térdén összekulcsolt kézzel meredt rám. A másiknak tejfel szőke volt a haja és a szemébe lógtak a tincsei. Lazán hátradőlt a kanapén, a lábát keresztbe tette, bal karjával a karfán támasztotta a fejét. Majd észrevettem, hogy a kanapé mögött még sorakoznak emberkék. Rögtön felismertem, hogy a vöröske a vöröses szőke mellett ál, zsebre dugott kézzel. Lenéző mosolyra húzta a száját. A szőke háta mögött egy barnahajú srác állt, akinek a fél szeme takarásban volt a frufruja miatt. Mellette a háttámlát támasztó fiúnak szintén vörös volt a haja, és vigyorgó képpel bámult. Majd a másik oldalt, egy sötétbarna, felzselézett hajú fiú álldogált.

Kísérőm U-kwon mellett leült a karfára és onnan méregetett. A vöröses szőke hajú rátámasztotta az egyik karját a térdére, és a csuklóján pihentette az állát. Nem tudtam, hogy mit tegyek, így csak álltam ott bénán és szemügyrevettem a szobát. Nem kínáltak hellyel, de más ülőalkalmatosságra való berendezés nem igazán volt a szobában. Nejlonok hevertek a földön. Egy betört ablak volt állítva az egyik sarokba. A falról lejött a vakolat, és a levegő is áporodott volt. Cigi füst és doh keveredett a szobában. De nem kellett sokat várnom, U-kwon megszólalt.

- Ő az. – A tarajos bólintott. Akkor ő lenne Zuco, vagy kicsoda?

- Hogy hívnak? – kérdezte rideg, mély hangon, amitől kirázott a hideg.

- Lee B… - vöröske krákogott egyet. Rá néztem, és a tekintetéből „ha most elszúrod, akkor kinyírlak” nézést olvastam ki. Mit is mondott, mi a „nevem”? – Lee… L.Joe – A szőke bólintott, de le sem vette a szemét rólam.

- Mit látott?

- A felvételt. – válaszolta helyettem Yoo Kwon. A kanapén ülő másik srác hátra nézett, és szúrósan méregette a vöröst.

- Olyan egy idióta faszfej vagy!

- Mást nem tud? – kérdezte a másik vörös hajú fiú. Szemei vidáman csillogtak, olyan… szórakozottnak tűnt. Csak nem az én kihallgatásomnak örül?!

- Nem… - habozott a válasszal Yoo Kwon.

- Mit tud még? – kérdezett rá erőteljesen a sötétbarna hajú srác. U-kwon behúzott nyakkal álldogált. Nocsak! Nem is olyan nagy legény ő!

- Nem… mást nem látott… - Miért nem mondja el, hogy láttam az egyik bunyójukat? Bár lehet, hogy jobb is, hogy nem szól róla…

- Megmutattad bárkinek is a pendriveot? – kérdezte tőlem halál nyugodtan a szöszi. Tudom már, honnan ismerős! A felvételen ő integetett bele a kamerába! Felismerem a szeméről!

- Nem… - ráztam meg a fejem.

- Tudod, hogy mi is történt akkor? Amikor a videó készült?

- Nem…

- A srác 2 napja költözött Szöulba. Nem tud semmit. – Szólt közbe Yoo Kwon. Az eddig engem kérdezgetett srác a kezét összekulcsolta az álla alatt. Arcán semmiféle érzelem nem látszott.

- Valóban? Akkor hagyj üdvözöljelek a fővárosban! – hangjából csöpögött a gúny. Segítség kérően néztem Yoo Kwonra, de ő csak a padlót pásztázta a szemeivel.

- Akkor most mi legyen? – kérdezte drámaian a barna frufrus srác. – Megöljük? – Hogy mi?! Borzongás futott végig rajtam. A félelem kitükröződhetett az arcomra, mert a kanapén ülő világosszőke hajú fiú gúnyosan elmosolyodott. Az eddig csendben maradt Taeil kifújta a levegőt és engem figyelve megszólalt.

- Tudod U-kwon, hogy kire emlékeztet ez a kisgyerek? – A megkérdezett értetlen képpel ránézett, majd rám. – Rád. – Folytatta a fekete. – Pontosan ilyen szerencsétlenül álltál te is előttünk. – A vörös egy morgás félét hallatott.

- Ja, kár volt bevenni. Csak a bajt hozza ránk. – Zsörtölődött egy másik, mire kapott az említettől egy „ha még egyszer megszólalsz, megöllek” nézést.

- Én azt mondom, hogy vegyük be. – Mondta ki a véleményét a másik vörös hajú srác. A szeme még mindig vidáman csillogott.

- El fogsz menni valaha a rendőrségre? – kérdezte a tarajos barna. Csak megráztam a fejem. – Mert ha elmész megölünk. Szerintem most is ezt kéne tenni. – Nyeltem egy nagyot. „Ha ezt túléled, akkor oltári nagy mázlid van.” Jutott eszembe Taeil szavai.

- Tagság vagy halál? – Gondolkozott hangosan Zuco… izé… Zaco? - Ha beveszünk a titkot a sírba fogod vinni. Ha megölünk… - Széles mosolyra húzta a száját. –Akkor is.

- Nem. – Szólalt meg a kanapé mellett álldogáló srác.

- Igen. – Vágta rá a vidám gyerek.

- Zico? – nézett a mellette ülőre a szőke. Aha! Szóval Zico! Na, most, hogy rájöttem, mi is a neve az ürgének, kezdhetek imádkozni, hogy élve hagyjam el ezt a területet…

Zico nem szólalt meg, csak farkasszemet nézett velem. Nem bírtam fenntartani a szemkontaktust, így lesütöttem a szemem. Halálos csend telepedett ránk. Mikor ismét felnéztem, összeakadt a tekintetem Yoo Kwonéval. Ideges volt. Együtt érző tekintete még jobban összezavart.

- Így is, úgy is meghal. Most nem mindegy, hogy bevesszük e vagy sem? Ha nem bírja, kipurcan. Ha nem elég jó, feldobja a talpát. Ha elmegy a rendőrségre, akkor mi akasszuk fel. – Mondta ki a véleményét a Zico mellett ülő szöszi. – Most komolyan! Nézzetek rá! – Bökött rám az ujjával. – Legalább szórakozunk egy kicsit!

- Rendben. – Szólalt meg hirtelen a tarajos. U-kwon meglepett arccal bámult rá. Majd megkönnyebbülve fújta ki a levegőt. Zavart tekintettel néztem egyik tagról a másikra. Mi van?!

- Zico vagyok. A bandavezér – beszélt tovább. – Mellettem P.O. ül. U-kwont és Taeilt ismered. ők pedig Jaehyo, Kyung és B-Bomb. – Mutatott egyesével rájuk a fejével.

- Üdv a csapatban! – Intett felém mosolyogva… Kyung? Oké, eddig ő a legszimpatikusabb. De várjunk csak! Üdv a csapatban?

- Akkor… nem öltök meg? – nyögtem ki bátortalanul. Taeil felnevetett.

- Csak ha rászolgálsz. – Mondta még mindig nevetve. Most komolyan ennyire vicces, hogy érdekel az

életem?!

- Ami a kiképzésedet illeti – folytatta a vezér –B-Bomb fogja…vagyis – vigyorogva nézett Yoo Kwonra, aki nyelt egyet. – Ha már ránk hoztad a bajt, vidd is el. Te tanítod be a kölyköt! – Mondta erőteljesen és felpattant a kanapéról. A többiek is mozgolódni kezdtek. Fel se fogtam, hogy mi történt, egy erős kéz megragadta a karomat, és kifelé rángatott.

- Tudod, oltári nagy mákod van! – Több perces némaság után most először szólt hozzám Yoo Kwon. – Ha B-Bombot kapod, akkor tuti beledöglesz a kiképzésbe. Engem ő képzett ki, és… Szóval örülhetsz, hogy nem öltek meg.

- Marha jó… - dünnyögtem az orrom alatt. A kihalt utcák elég ijesztőnek hatottak, de most jól esett a csend. Csak most fogom fel igazán, hogy mi történt. Nem öltek meg, de benne vagyok egy bandarendszerben… Nem, nem, ez csak egy rossz álom!!

- Hallod, már megint hülyén mész! – tette a kezét a vállamra. Nem tudom mi ütött belém, de elegem volt. Túl sok volt ez mára! Betör hozzám, elráncigál és valami hülye szervezet tagja lettem. Ezt nem tudom feldolgozni.

Bele se gondoltam, reflexből rántottam el a karom, ezzel meglökve őt. Nem volt fel készülve a hirtelen támadásra, így egy kicsit megingott. Ahogy felfogta, összeszűkítette a szemeit és fenyegetően nézett rám.

- És akkor mi van?! – emeltem fel a hangom. Választ meg sem várva fojtattam az utat. Yoo Kwon éles hangja mégis megállított.

- Ha befejezted a hisztit, akkor köszönetet is mondhatnál nekem! És ajánlom, hogy azt csináld, amit mondok, különben saját kezemmel foglak megfojtani!

- Mi a fenéért kéne nekem köszönetet mondanom?! – fordultam hátra idegesen. Meglepte a kirohanásom, de ugyanabban a hangnemben beszélt hozzám. Beszélt? Inkább kiabált.

- Hogy még élsz! A legelején megkellett volna, hogy öljek! De én barom hagytalak elmenni! És mit csinálsz cserébe? – Egyre közelebb jött. – Tovább faggatózol, ellopod a pendriveot, és még hazudsz is! De minden az én hibám, ugye?!

- Soha az életben nem akartam ide jönni! – kiabáltam én is.

- Akkor menj el! Rég ezt kellett volna tenned! Elhúznod a picsába, de nem! Te mindenbe beleütöd azt a kurva orrod! Csak is te vagy a hibás a töréntekért!

- És a szüleim? Ők akartak idejönni! Nem köphetem a szemükbe, hogy menjünk el! – fordultam hátra.

- Kit érdekelnek?! Én próbáltam, de tényleg próbáltam, hogy ne kerülj bele! Nézd a saját érdeked! Old meg, ahogy akarod!

- Mond, neked nincs családod?! – fordultam vissza hevesen. Erre a kijelentésre elnémult. – Tudod milyen az, hogy másra is gondolj, ne csak magadra?! – Megrökönyödött képpel bámult rám. Vettem egy 180 fokos fordulatot és meg sem álltam hazáig. Ott aztán berugtam a kaput, kitéptem a kulcsot a virágból és feltrappoltam a szobámba.

Becsaptam magam mögött az ajtót.

- A francba! – kiáltottam. Minden földön heverő cuccomat bedobta a szekrénybe, majd ráestem az ágyra. Legbelül még is tudom, hogy igaza van a vörösnek. Én kerestem a bajt… Hát meg is találtam…

9.fejezet

 9.fejezet: Újonc

U-kwon~

Oké, itt vagyok… Még mielőtt jönnének a kérdések, követtem a kölyköt hazáig, szóval pont ott. Nem ismerem ezt az utcát, olyasfajta túl jó hírű környék, kilométerekre egy sikátor se, csak hatalmas kertes házak, tökéletesen nyírt sövénnyel és pudlikkal. Pfuj… Hányingerem lesz ettől a mérhetetlen tisztaságtól…
Visszatérve a kölyökre, a pulcsim megvan, de a pendrive sehol. Muszáj nekem intézkednem, vagy temetés lesz… Az ÉN temetésem!
Lassan odacaplattam a kapuhoz, de amikor benyitottam volna, a központi zár megakadályozott benne.
Franc… Csak nem csengethetek rá, hogy „hé, szevasz, fel akarom dúlni a házatokat egy cseszett kis pendrive miatt, engedj már be, léci!”. Azért ennyire ő se lenne sík, főleg miután megvertem a suliban.
Egy választásom volt, bemászni… Megigazítottam a felsőmet és egy jó nagy lendületet véve felkapaszkodtam a kerítésre. A cipőm pont elkapta a tapadást és könnyedén behatoltam a kertbe.
Na, most lenne kész vicc, ha lenne egy bazinagy rottweiler kutyájuk… - futott végig az elmémen ez a gondolat, aztán kicsit vigyorogva végigmértem a hatalmas házat.
Ez most komolyan itt él? Ch… Pénzes szülők…
Végiglopóztam a kerten, egészen a hátsó bejáratig, de mivel pont ott ült előtte néhány méterre és a tévé előtt meresztette a valagát, így új módszerhez kellett folyamodnom. Szemet szúrt, hogy az emeleten nyitva volt egy ablak mellette nem sokkal pedig egy futónövényekkel benőtt kis állvány ácsorgott.
- Megint csak mászni és mászni… - sóhajtottam fel halkan, majd felcsimpaszkodtam és létrának használva az állványt lassan másztam felfele. Külső szemlélőnek úgy hathattam, mint egy hatalmas majom, ember ruhában. Vagy esetleg egy retardált betörő…
Komótosan, de legalább biztos fogással közeledtem az ablakhoz és amint karnyújtás távon belül értem a párkányhoz, belekapaszkodtam.
Fújtatva felhúztam magam, és pár másodperc múlva máris a szobában voltam.
- Jackpot! – örvendeztem halkan, majd körbetekintettem… Ö, hogy is hívják? Na, mindegy, a szobájában.
Először végig kutattam az író asztalán, de mivel papírokon és néhány tollon kívül semmit nem találtam, áttértem az ágy mellett álló, vagyis felborult éjjeliszekrényre. Mindent átkutattam benne, de csak zsebkendő, dezodor és néhány magazin volt benne.
Felálltam és idegesen a hajamba túrtam. Rászántam magam és betámadtam a ruhásszekrényt. Eleinte óvatosan dobáltam a földre a cuccait, de aztán rájöttem, hogy tökre felesleges, és kigóráltam mindent belőle.
Semmi…
A szemem megakadt az ágyon hagyott laptopon és egy szürkén csillogó kis tárgyon.
Bingó…
Már éppen elindultam volna, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és először egy esernyővel találtam szembe magam, aztán a kölyök ijedt arcával.
Oh, ne már! Pedig most jött volna, hogy felkapom a cuccom, intek és kiugrok az ablakon! Miért kellett neked is megjelenned?
Kiabálásra nyitotta a száját, de gyorsabb voltam nála, letepertem és a kezeit a feje felé szorítva befogtam a száját. Kissé félreérthető pózban helyezkedtem el felette, de máshogy nem tudtam megoldani. Fújtattam egyet és végig gondoltam az egész magyarázatom.
- Csak azért jöttem, ami az enyém… - jelentettem ki közönyös hangon. Hatalmas szemekkel meredt rám és hümmögött egyet. – Picsába is… Ebből se jövök ki jól… - jegyeztem meg magamnak halkan, majd ismételten az arcába nézem. – Ha csendben maradsz, elengedlek. De ahhoz itt kell maradnod. – magyaráztam halkan. Bólintott egy picit, amire elengedtem és lekászálódtam róla. Ez nagyon bizarrul hatott…
- Csak a pendrive kell? – kérdezte halkan, mintha bármelyik pillanatban nekiesnék és szétszedném. Oké, képes lennék erre.
- Ja… - bólintottam, viszont hirtelen az eszembe jutott egy dolog, ami miatt elkomorultam és fapofával ránéztem. – Viszont… Valamit tudni akarok.
Hatalmasat nyelt és szinte hallottam, ahogyan a pulzusszáma folyamatosan emelkedik, pedig már így is az eget verdeste. Iszonyatosan halkan kinyögött egy „mit” féleséget, aztán félve nekidőlt a falnak.
- Megnézted a pendrive tartalmát, igaz? – kérdeztem csontra nyugodtan, amire szinte láttam, hogy egyre csak szorul egyfajta hurok a nyakán és alig kap levegőt miatta. Teljesen elsápadt, majd kicsit megingott. Megforgattam a szemeim és elkaptam a karját, hogy el ne essen. – Nyugi már, nem akarlak kinyírni, csak tudni szeretném, hogy megnézted azt a cseszett pendriveot vagy nem?! – rivalltam rá kicsit erősebben. – Ch, a tetőn nagyon nagy csávó voltál…
Kicsit felszisszent és kirántotta a szorításomból a karját. Bosszúsan méregetett és hátrált egy lépést.
- Igen, megnéztem… - motyogta a karján levő szorítás nyomot dörzsölve.
- Áh, bassza meg, ebből bajok lesznek! – túrtam idegesen a hajamba. Szúrósan végigmértem tetőtől-talpig, aztán felsóhajtottam. – Van valami olyasmi felsőd, amiben nem látszik, hogy ilyen gizda vagy? – kérdeztem unottan, amire meghúzta a vállát és az arcomat szuggerálta. Elhúztam a számat, majd visszaléptem a szobájába és az ágyról felkapva a pendriveot, odaléptem a szétdobált ruhák közé valami nagyobb fekete felső után kutatva.
- Itt meg…? – kezdett volna hozzá, de hozzávágtam a felsőm és ezzel elhallgatattam. Grimaszolva lehúzta a fejéről és épp készült volna visszautalni nekem, de egy intéssel és egy „csak próbáld meg és meghalsz” nézéssel elintéztem. A karjára akasztotta és engem figyelt.
- Te most komolyan ilyen hülye lennél, vagy csak játszod? – morrantam fel és odalépve hozzá szinte ráadtam a felsőt és felhúztam a cipzárt. A fejére rántottam a kapucnit és elkapva a csuklóját levonszoltam a földszintre. – Ha akarsz, bezárkózhatsz, de csak egy percet adok rá… - mondtam karba tett kezekkel és nekidőltem a kanapénak.
- Már minek is zárkóznék be? – akasztotta le a fejéről a kapucnit, aztán oldalra biccentette a fejét. – És minek is kell ez? – húzta meg magán a felsőt. – És…? – folytatta volna a kérdés hadat, de felmutattam a mutató ujjam és elhallgatott.
- Te mindig ennyit kérdezel? – kérdeztem megrökönyödve. A hajamba túrtam és jó erősen megmarkoltam. – Pofa be, majd közben elmondom. Most pedig fogod azt a puccos kis segged, és ha akarod, bezárod az ajtót, ha nem akkor így jártál, így viszlek a többiekhez.
- T- Többiek? – suttogta remegő hangon, amin vigyorognom kellett, de visszafogtam magam. Küldtem felé egy "motiváló" nézést, amit fel is fogott és sietősen előhalászta a kulcsát, majd bezárta a hátsó ajtót.
- Jó fiú… - bólintottam elégedetten, a zsebembe mélyesztettem a pendriveot, lassan kisétáltam a házból, ő pedig követett. Megvártam, hogy a főbejáratot is lezárja, majd én magam vettem el a kulcsát és dugtam bele az ajtó mellett ácsorgó dísznövény földjébe. – Ezt nem hozhatod magaddal. – engedelmesen bólintott és várta a további interakciókat.
Elhagytam az udvart és megvárva, amíg odalépdel hozzá ismét végig gondoltam a felé szánt megjegyzéseket, kicsit finomítva.
- Figyi… Ha úgy mész, mint akit seggbe basztak, akkor hamar kiszúrnak. Legyél kicsit lazább és akkor hátha nem kötegszik a sok köcsög…
- Sok köcsög? – ismételte halkan, amire bólintottam és kicsit a hátára csaptam, hogy ne legyen olyan hely-de- merev. A pulcsi zsebébe irányítottam a kezét és az államat fogva méregettem.
- Ezért utálni fogsz, de… - morogtam és lejjebb rángattam a farmerét. Hatalmas, szinte dinnye nagyságú szemekkel meredt rám és valami olyasmit visítva, hogy „te perverz állat, én nem vagyok olyan” a fejemet kezdte csapkodni és közben seggre esett. – Álljál már le, bazdmeg! – rivalltam rá, amire úgy, ahogy volt, ledermedt. – Csak igazítani akarok rajtad, hogy ne égessél már le! Puhány kis pöcs! – üvöltöttem hangosan, amire az utca eddigi csendje, most még jobbal elnémult. Mintha a falak és bokrok mind engem bámultak volna. Körbenéztem és néhány eltátott szájú idős embert szúrtam ki, ahogy engem figyelnek és sutyorognak. – Állj fel… - mondtam nyugodt hangnemben. – Kapcsold ki az öved és csúsztasd lejjebb a nadrágod, kábé annyira, hogy kilógjon az alsód széle. – mutogattam a pólómat felhúzva.
- Itt az utcán? – nyelt egy nagyot, majd körülnézett. – De… Itt vannak a szomszédok… Mit fognak hinni? – mekegte remegő hangon.
- Most azt akarod, hogy én igazítsalak meg? – húztam el gúnyosan a szám és felé indultam, de ő hátrálva megrázta a fejét, majd alaposan körülnézett és megtette, amit kértem. Picit felhúzta a felsőjét és addig-addig szerencsétlenkedett, amíg egy picit kivillant a rózsaszín alsóneműje. Elsőre fel se fogtam, de aztán hangosan röhögni kezdtem. Lassacskán elfáradtam és az aszfalton kezdtem fetrengeni. Már-már a könnyeim is elkezdtek folyni, a kölyök meg csak állt ott szerencsétlenül, engem figyelve. Észrevettem magam és felpattantam, majd tovább méregettem. – Neked mindig ilyen túl jól fésült a hajad? – kérdeztem egy kicsit flegmán, majd beleborzoltam a tincsei közé. Felmorrant egy picit, aztán bosszúsan meredt rám. – Oh, mi van? – gügyögtem. – Felbosszantottam anyuci pici fiát, mert szét mertem túrni a tökéletes kis haját? Így van, Pinkie? – nyújtottam rá gúnyosan a nyelvem és picit megböktem az arcát. Összehúzta a szemöldökét és az aszfaltra kezdett meredni. – Na, de elég az enyelgésből. Induljunk… - jelentettem ki teljes nyugodtsággal, aztán megindultam az utca vége felé.
Persze ahogy haladtunk kezdett egy kicsit idegesíteni az a túlzott merev járásmódja és az emiatt túlzottan ritmusos járása. Hirtelen megtorpantam és hátrafordultam, de ez a szerencsétlen nem vette észre, így belém ütközött, aminek a láncreakciójától a földön landoltunk mind a ketten. Magamban már a betonba morzsoltam, de közben tűrtem a bénaságát és egy erőltetett mosoly társaságában felé fordultam, még mielőtt tovább indultunk volna.
- Figyelj… Próbáld leutánozni a járásom, mert a végén kitekerem a nyakicád… Idegesítesz. – jelentettem ki egyenesen az arcába, majd továbbra is azzal a bárgyú vigyorommal menetirányba vágtam magam és lassan elindultam, hogy ráhangolódjon a járásra. – Mindjárt megérkezünk a kerületbe… - dünnyögtem és úgy intéztem a tempóm, hogy mellém kerüljön. Kicsit felgyorsítottam, hogy senkinek ne tűnjön fel az a kis szerencsétlen, majd egy üresebb helyen megálltam. Felé fordultam és vártam, hogy teljes mértékben rám figyeljen. – Nemsoká elérkezünk a csapat területére. Téged be foglak mutatni, mint újoncot, aztán, ha kíváncsiak rád kikérdeznek… a neved mostantól… Ö… Mi is az eredeti neved? – vigyorogtam rá egy kicsit idiótán. Erről most nem tehetek… Rossz a rövidtávú és a név memóriám.
- Lee Byung Hun… - sóhajtott fel fájdalmasan, majd kicsit igazgatott a kapucniján.
- Hm… Oké, akkor mostantól Lee Joe vagy… Egyszerűsítve L. Joe. – jelentettem ki és meg se várva a reakcióját tovább indultam. Minek húzni… Ha boldogul, boldogul, ha nem akkor nem. Ez majd az ő dolga lesz… a kiképzése meg gondolom az enyém. Picsába is!
- Amúgy ez az eredeti hajszíned? – kérdeztem pusztán a csend megtörésére. Halkan hümmögött jelezve, hogy igen. Meghúztam a vállam és előre meredtem. – Akkor majd kezelésbe vesszük… - dünnyögtem magamnak.
Egyre vészesebben közeledtünk a területünkhöz, mivel egyre jobban szűkültek az utcák és nőtt a kihalt sikátorok száma.
Mélyen felsóhajtottam és széttártam a karjaim.
- Üdv a területünkön… - néztem körbe a szeméttel teli helyen.
- Nagyon… Barátságos… - nyelt nagyot megint L.Joe. Apám, hogy ennek mennyi nyála van…
- U-kwon? – hallottam nem túl messziről a nevemet. Oldalba böktem L.Joet és megindultam a hang forrása felé. Lefordultam az egyik nem túl barátságos kis sarkon és kerestem az üvöltöző társam.
Nem kellett sokáig, mert szinte az ölembe hullott, vagyis ugrott, egyenesen a tetőről Taeil. Adott egy kisebb fajta üdvözlő pacsit, majd jól végigmérte L.Joet.
- Ki a kis csonti? – kérdezte gúnyosan, aztán körbejárta.
- A neve L.Joe. Zicohoz viszem… Olyasmit látott, amit nem kellett volna. – magyaráztam lazán a társamnak, aki egy ’Not bad’ arckifejezést öltött magára és hozzánk csatlakozva elkísért minket a rejtek középpontjába. – Maradj itt kölyök, mindjárt jövök… Taeil figyeld, nehogy meglógjon…
- Szóval tartom. – legyintett felém és azonnal L.Joera tapadt.
Hála a jónak, hogy csak kikérdezés szintig tapad rá… legalábbis… remélem. Szerencsétlen kölyök… Nem készítettem fel eléggé.
Nem volt több időm gondolkozni, mert valaminek nekiütköztem. Vagyis, valakinek… és ez a valaki sem volt más, mint a drága vezérünk, Zico…
- Eh, helló… - köszöntem rá halkan, majd mindent mellőzve a tárgyra tértem. – Figyi, megvan a pendrive, de van egy kis gond…
- Már megint? – sóhajtott fel megrökönyödve, majd a halántékát kezdte masszírozni. Tehát jó kedvében van, mert nyugtatja magát… Ha nincs jó kedve, azonnal az erőszakot választja és már rég betörte volna az orrom.  – Mondd…
- Egy srác, aki megtalálta a cuccot, belenézett és… Idehoztam.
- Mi van?! – üvöltött fel hirtelen, de csak a hangja volt nagy, az ereje szétszórva hevert mindenhol… Talán ezt hívják úgy, hogy migrén…
- Kint van, Taeil őrzi. – magyaráztam tökre lazán, kis tiszteletet se adva. Általában ilyenkor nem nézhetünk egyenesen a szemébe és teljesen egyenesen kell állnunk, de én most keresztbe tett lábakkal, nyílegyenesen az arcába bámultam.
- Drága édes… - morogta az orra alatt, majd elővette a telefonját és pötyögni kezdett. Amint elrakta, leült a kanapéra és keresztbe vágta a lábait. – Összehívok mindenkit, megbeszélés lesz… - jelentette ki nemes egyszerűséggel, aztán valami olyasmit motyogott, miszerint tag vagy halál.
Ez tökre ismerős volt… Az én tagságom is hasonlóan kezdődött, bár akkoriban tízen voltunk és én meg P.O voltunk az újoncok… Az a kemény kiképzés, semmivel nem becsülhető fel, főleg úgy, hogy egy tizennégy éves szinte gyerekkel csinálták ezt, amit még most, majdnem tizennyolcként is alig tudnék megcsinálni…
Marha jó időszak vár L.Joera, mondhatom…