L. Joe pov ~
- Nem kell fognod,
magamtól is tudok menni – dörmögtem oda, mialatt kirántottam karomat Yoo Kwon
szorításából. Amaz mérgesen nézett a szemembe, majd nem törődve az előbbi
mondatommal, újból karomra fogott. Felháborodttan fejtettem le kezét magamról. –
Mondom, hogy minden oké! Jól vagyok!
- Igen? Jól vagy?
– vetette oda gúnyosan, mire összeszűkítettem a szemem. – Tíz perccel ezelőtt
nem úgy festettél.
- Csak
megszédültem, ennyi volt az egész. Nem kell felfújni a dolgot – morogtam
magamban, miközben zsebembe süllyesztettem kezemet és cipőm orrával rugdostam a
betont.
- Igen, annyira,
hogy majdnem elájultál! Az ég szerelmére, normális vagy? Ne mond nekem, hogy
minden rendben, mikor láttam, ahogy összeroskadtál az osztályteremben! A szíved
szúrt, igaz? Byung Hun, ez nem játék, el kell menned az orvoshoz, ha már ezek
az ősbarmok nem vizsgáltak meg.
- Ne légy
nevetséges – mondtam halkan. – Nem megyek orvoshoz.
- Régebben is fájt
már? Emlékszek, múltkor is majdnem összeestél az előszobában. El kell menned az
orvoshoz! – Nézett rám nyomatékosan. Csak megráztam a fejem és tovább indultam.
Nem fogok elmenni
az orvoshoz, tudom, hogy nincs semmi bajom. Jó, mondjuk igaz, hogy az elmúlt időkben
megsokszorozódott az ilyen esetek száma, mint a mai. Fogalmam sincs, hogyan
történhetett meg: az egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban meg
azt hittem, hogy nem élem túl; a fájdalom elviselhetetlen volt, tüdőmbe nem
tudtam oxigént juttatni, homályosan láttam mindent, a fülem zúgott. Biztos csak
azért lehetett, mert le ment a vércukorszintem, vagy csak egyszerűen a stressz…
- Képes lennél a
józan eszeddel gondolkozni? – Ért be Yoo Kwon és vállamnál fogva maga felé
fordított. Felnéztem rá; arca ezernyi érzelemről árulkodott. Harag, féltés,
aggodalom. – A gyógyszerek miatt van. Mondtam, hogy csak tönkre teszed magad!
- Ne kombinálj – ingattam
a fejem. – És mellesleg ne kiabálj. Mindenki minket néz.
- Leszarom,
nézzenek máshova! – kiabált hangosabban, ezzel mindenkire a frászt hozva.
Behúzott nyakkal próbáltam elhúzódni előle, de erősen fogott.
- Én erre nem érek
rá – mondtam félve. Az ideges Yoo Kwon sose jó, ilyenkor nem érdemes még jobban
felhergelni.
- Persze –
bólogatott hevesen amaz. – Menj és menekülj el, söpörd a szőnyeg alá a
problémákat, mint annyiszor tetted.
- Most mi a fene
bajod van? – Kérdeztem hitetlenül. Yoo Kwon megrántotta a vállát.
- Nekem ugyan
semmi. Nem én voltam rosszul fél órája. Ugyan, miért is töröm magam? A hülye
tökfejed nem bírja felfogni, hogy rosszul vagy? Könyörgöm, mennyi időbe telne
felkeresni egy orvost, aki megvizsgál és felír valamilyen gyógyszert? Egy óra
az életedből.
- Jól van, jól
van! – Emeltem magasba megadóan a kezemet, mire Yoo Kwon elhallgatott. – Ezt
megbeszéljük máskor, rendben? Csak fáradt vagyok, mostanában annyi minden
összejött, hogy nem csodálom, ha a szerveztem ki van. Ha már haza engedtek,
akkor pihennék is egy kicsit. Ezt az orvos témát meg ejtsük, oké? Épp elég
trauma nekem az, hogy holnap lesz a kis akció és az a rögtönzött szülői a kis
piszok miatt. – Fújtam ki elfáradva a levegőt, ahogy egy szusszanással
elhadartam mondandómat.
- De megígéred,
hogy megvizsgáltatod magad? – Kérdezte gyanakodva Yoo Kwon.
- Aggódsz? –
néztem rá pimaszul.
- Igen, ha ennyire
akarod tudni. Féltelek, te kis hülye – halkította le a hangját, nekem meg
elakadta lélegzetem. Most erre mégis mit mondjak?
- Köszönöm –
sütöttem le a tekintetemet.
- Mellesleg büszke
vagyok rád – krákogott erőltetetten, ahogy új témába fogott. Meglepetten néztem
vissza rá. – Úgy látszik nem volt hiába az a sok szenvedés. Ügyes voltál, jól
orron vágtad a kis madzagot!
- Igen? –
kérdeztem vidáman, majd belecsaptam Yoo Kwon feltartott tenyerébe. Végre valamit jól csináltam. Viszont hamar
lehervadt a mosoly az arcomról, ahogy eszembe jutott ennek a kis összetűzésnek
a következménye.
Ha nem szólok
anyuéknak, akkor még rosszabb lesz az egész helyzet, ráadásul biztos felhívta
őket már az ofő, hogy értesítse őket eme fontos eseményről. Nagyszerű… Ki fog
törni a balhé, ha ezek összetalálkoznak.
- Hé, mi az? –
lengette meg előttem a tenyerét Yoo Kwon, mire magamhoz tértem.
- Anyuék le fognak
szidni.
- Ja, hát persze.
De túléled. Ez a legkisebb probléma most, holnap meglátogatjuk az új
szomszédokat. Jó benyomást kell keltenünk – vigyorodott el gonoszan. Ah, igaz.
Még egy tényező, ami bonyolítja az életemet.
Semmi mást nem
akarok most, mint otthon lenni, mindentől és mindenkitől elzártan, hogy ne
kelljen foglalkozni semmivel; ne kelljen megoldani problémákat és agyalni
bizonyos dolgokon. Az ágyamban szeretnék feküdni, ahol elég hely van ahhoz,
hogy mint egy béka, teljes hosszamban elnyújtózzak. Ó, igen, és valaki
dörzsöljön be valami finom olajjal és masszírozza végig megdolgoztatott
izmaimat. Persze. Csak csettintek és beviharzik egy száznyolcvan magas,
bronzbőrű, széles vállú, hosszú feketehajú, smaragdzöld szemű, csábító mosolyú és
nem utolsósorban tűzforró masszőrfiú, aki most ugrott le valamelyik női magazin
wellness rovatának hasábjairól. Az egyik kezében lótuszvirág illatú olajjal, a
másikban valami trópusi koktélcsodával és epekedve várja parancsaimat. Na jó,
ez már durva.
A pihenésből nem
lett semmi, mert mire haza értünk vatta szétkapta az ablakot díszítő boákat és
szanaszét rágta azokat. Az egész lakás tele volt apró rózsaszín, arany és kék
kis csíkokkal, na meg boadarabokkal. Yoo Kwon totál ki kelt magából, ordítozott
és büntetés képpen kirakta az erkélyre szegénykét. Még jó, hogy rajta volt a
kabátkája, bár szerintem így is megfagyott.
Hiába könyörögtem
Yoo Kwonnak, hogy ne hagyja kint, még megfázik, és utána majd mehetünk vele az
állatorvoshoz, hajthatatlan volt. Nem tehettem mást, mint feltakarítani az
egész lakást, mondván „a te kutyád, a te felelősséged”. Hát kösz.
Próbáltam minél
gyorsabban rendet rakni, de bele telt némi időbe, mire minden kis kósza szálat
felszedegettem a szőnyegről. Fájt a szívem, mikor ki kellett dobnom azokat a
díszeket. Hogy én mennyi időmet rászántam, hogy kibogozzam őket!
Miután gyászszertartást
végeztem a valaha volt gyönyörű, most már inkább valami turmixolt pépre
emlékeztető műanyagcafatokon, rohantam kimenekíteni drága Vattámat. Ahogy kinyitottam
az erkélyajtót, úgy csapott arcon a jeges fuvallat. Éreztem, ahogy a hideg
átjárja minden porcikámat, felkúszik a gerincemet át a csontokig, majd ott
megpihenve jégcsapként kezd nőni. Én meg mumifikálódom.
A saját épségemet
féltve kibogoztam Vatta random készített láncát és szegény, didergő jószágot
magamhoz szorítva bemenekültem a házba. Milyen érzelemmentes tuskó az, aki ki
zár egy ilyen édes kis teremtést ebben a zord, fagyos időben? Ja, csak Yoo Kwon
az.
- Fáztál, ugye?
Na, mindjárt jobb lesz – dörzsöltem meleg törölközővel Vattát, aki élvezte ezt
a fajta simogatást és állandóan a törcsit akarta elkapni. Kis birkózás után ki
tudtam szedni Vatta szájából a törölközőt, majd miután bedobtam azt a
mosógépbe, hónom alá csaptam a kis szőrpamacsot és berontottam lakótársam
magánszférájába.
Yoo Kwon az ágyon
ült, a telefonját babrálta. Érkezésemre fel sem pillantott, csak akkor óhajtott
figyelmet szentelni rám, mikor szinte belenyomtam az arcába a kölyökkutyát.
- Ez mi? –
Rántotta azon el az arcát, mire mosolyra görbült a szám.
- Kutya.
- Azt látom, de
mit keres itt? Vidd innen.
- Yoo Kwon! Nézd!
Hát nem egy kis angyal?
- Az lesz, ha nem
takarítod el a közelemből – mordult hátra.
- Hentes. Hát
tudnád bántani? Nézd, hogy szeret téged…
- Byung Hun! Le ne
tedd!
- Hozzád szalad,
látod? – Szerintem látta. A kutya elsprintelt a lábai alatt, megkerülte az
ágyat, majd vad csaholásba kezdett, miközben próbált felugrani Yoo Kwon ölébe.
Kacagva néztem a kis pamacs próbálkozásait és Yoo Kwon elborzadt
arckifejezését.
- Hova megy?!
- Ne hisztizz már,
csak megismerkedik a szobával.
- Akkor vidd
hozzád. Mert itt nem lesz kutya!
- Ahelyett, hogy
hálás lennél nekem.
- Homályosíts fel.
Miért is kéne hálával adóznom?
- Mert hoztam neked
egy társat, aki majd bearanyozza a mindennapjaid. Ha épp nem vagyok itthon,
akkor te sem fogsz magadban unatkozni. Vagy nézheted, ahogy bohóckodik. Én
nagyon szeretem nézni, ahogy körbe szimatol mindent, ami neki új. Kis kíváncsi
– mosolyodtam el Vattát nézve.
- Vagy
összepisizi.
- Nem leszel
egyedül.
- Szeretek egyedül
lenni! Odavagyok a magányért! Nálam nem az „otthon, édes otthon” felirat
díszlik a falon, hanem a „menj el, kettő már sok”! Nincs szükségem egy négy
lábon járó bűzbombára a szobámban! Ez az én magánterületem, ha az albérletben
lennénk, kint lenne a szabadban – tél ide, vagy oda.
- Kőszívű – fontam
össze magam előtt a karomat.
- Byung Hun, én
nagyon jól megvagyok… Mi az nála?! Mi az a dög szájában?! – A szíve… Ahogy elnézem,
meg fog állni, de abban a pillanatban, hogy ez bekövetkezik, engem megöl. Jön
majd a kaszás és dögöljek meg, de rádumálja ez az idegtépő fazon, hogy engem
vigyen el helyette.
Olyan csúnyán néz,
hogy ha egy szülő is látná, innét kezdve vele rémisztgetnék a kölyköket. A
mumus és a többi riogató lény mind a második helyre szorulna. Kit érdekel a
zsákos ember, minden gyerek önként rohanna a karjaiba, csak Yoo Kwonra ne
kelljen néznie…
Az lesz a legjobb,
ha magamra sem veszem Vatta sértegetését. Magamhoz rángattam a kis fehér
„szörnyeteget”, és befogtam bugyután lógó füleit.
- Ne mondj rá
ilyet! Meghallja. Még hogy dög?! Gyönyörű vagy, igaz? Szép! – Simogattam a
hátát, majd rákoppintottam az orrára. Valami viszont tényleg van a szájában.
- Byung Hun. Az
az…
- Valami fa izé.
Ne izgulj. Szerintem egy ajtóék – dobtam a kezei közé a kutyaszájból
kirángatott fadarabot. Yoo Kwon feje egyre jobban eltorzult, ahogy a kis
tárgyat forgatta a kezei között. Először a füle vörösödött be, majd a pirosság
átfutott a nyakára, onnan pedig fel egészen a homlokáig. Ijesztően nézett ki.
- Tudod… talán…
azért tűnik annak, mert hiányzik feje! Ez… ez… ez…
- Drága volt?
- Drágább, mint az
életed!
- Majd kapsz másik
fadarabot. Ez a kis aranyos sokkal, sokkal többet megér!
- Egyedi darab
volt.
- Rendezz neki
gyászszertartást…
- A szobrász, aki
csinálta, már nem él!
- Hát ő nem
tudhatta! Nézd meg, milyen szomorú. El is bújik. – Mutattam Vattára, aki
valóban bebújt az ágy alá, és szemeire tapasztotta a mancsait, mint mindig,
mikor tudja, hogy rosszat csinált. Hát lehet ilyen tündéri teremtést nem
szeretni?
- Vi… dd… inn… en
– nyögte, szerintem habzott a szája. Miért túlozza el a dolgokat? Ez csak
kutya!
- Yoo Kwon, ugyan,
csak még kiskutya, de majd megtanulja mit szabad és mit nem.
- Életem hány
értékes dolga fog még áldozatul esni az okításának?
- Mi pár cipő, és
CD tok…
- Cipő… CD… Te, én
megöllek.
- Yoo Kwon! Mit
számít mindez, ha utána egy igaz barátot kapsz… Hopp – néztem az ülő alak mögé.
– Pisike.
- Hogy mi?! –
Emelte fel azonnal a lábát és szinte elhasalva az ágyon nézte a fehér rémséget.
- Ez még csak
rózsavíz.
- Byung Hun…
mondd, hogy nem…
- Jól van. Csak…
nyugi. Hozok egy felmosót, és…
- A szőnyegem!
- Jól van,
mondtam, hogy nyugi!
- Lepisilte a … ez
a kis szemétláda rá…
- Oké, oké,
csillapodj! Lilul a fejed… - Néztem rá riadtan.
- Le… az én…
- Yoo Kwon, nem
vicc. Tényleg furcsa színed van. Vegyél levegőt, hallod? – Tápászkodtam fel a
szőnyegről és megindultam felé, hogy ha kell, még idejében újra élesszem, de a
hirtelen kitörése megállásra késztetett.
- Bántottalak én
téged? Úgy értem követtem el ellened valamiféle aljas merényletet bármikor is
eddigi ismeretségünk alatt? Nem! Akkor miért akarsz kinyírni?
- Azért ez így nem
pont igaz – kezdtem bele halkan, de megint félbe vágott. Mit vágott? Szeletelt,
összepréselt!
- Vedd fel, mert
ha ideszarik, én esküszöm - üvöltött mikor Vatta elkezdte szagolgatni a
szőnyeget. Felkaptam a kutyát, de meghátrálni eszem ágában sincs!
- Úgy csinálsz,
mintha ez egy múzeum lenne. Majd megtanulja, mi fán terem a szobatisztaság.
Csak sokat kell vele sétálni. Tudod, úgy hallottam, van egy módszer, ami
hasznos. Fogod, és ahova pisilt oda teszel egy újságpapírt. És minden nap
kicsit közelebb az ajtóhoz…
- Oh, ez igazán
nagyon, nagyon érdekes. Séta ki!
- Ennyi jár neki!
Szegényt kiraktad a hideg levegőre. Szerinted ennyiből megtanulja, hogy mit nem
szabad? Még csak kölyök, foglalkozni kell vele, és ha nem viselkedsz vele
rendesen, akkor mindig behozom a szobádba, hogy mindent összepisiljen! –
Fenyegettem meg. – Szeresd meg, ő már minket annyira imád – bújtam közelebb a
kis puhasághoz.
- Séta! – Mutatott
az ajtó felé meginoghatatlanul.
- Itt fogom
hagyni, és te szépen hozzá fogsz szokni a gondolathoz, hogy kutya van a
lakásban és vele törődni kell. Ha nem akarod, hogy mindent szétcincáljon a
dolgaid közt, akkor foglalkozol vele és betanítod neki, hogy mit haraphat és
mit nem. Vatta okos kutyus, gyorsan tanul. Tudja, hogy mikor kész a pirítós és
akkor ugat! Ugye, gyöngyöm?
- Tudod mit?
Rendben, hagyd itt. De készülj fel. Ha holnap felkelsz, sültet reggelizünk.
Fokhagymás Vau lesz a főfogás, ha most nem húzod magad után a szerzeményedet. –
Mosolyával nevezhetne az Év Borult Elméje címért. Biztos lenne a siker.
- Yoo Kwon,
meglátod…
- De meg ám!
Rám vágta az
ajtót. Meglepettségemben először még pislogni is elfelejtettem.
- Remélem jövőre
kihullik a hajad és nem marad a golyó fejeden más, csak pár szánalmas hajszál,
gyér emléket állítva egykor sűrű loboncodnak… és én majd a kopasz fejedet fogom
ütögetni, kizárólag csak a hecc kedvéért. – Kiabáltam, hogy mindent jól
halljon.
- Előbb leszel te
több gyerekes családanya.
- Ne vegyél rá
mérget – nyújtottam ki a nyelvem, bár tudom, hogy úgy sem látja.
Hallottam, hogy az
ajtó túloldalán felerősödött a hangzavar. Valami szentségtelenül kegyetlen
hörgés ment, amit ez az érzéketlen tuskó zenének hív, ezzel pedig elvágva a kis
vitánkat.
- Ne is vedd
magadra, amit ez a vénember mondott. Te így vagy tökéletes. Megmutatjuk ennek a
citromgombának, hogy milyen jól nevelt kiskutya vagy. Ha mégis szemétkedik
veled, akkor nyugodtan pisild le a nadrágját – Dörgöltem az arcomhoz a kis
pimasz fejét, aki játékosan megnyalta az arcomat. Nevetve letöröltem a nyálat a
képemről, majd letettem Vattát, hagy menjen játszani; én pedig a fürdőszobába
indultam mosakodni.
Pár óra elteltével
Yoo Kwon teljesen lenyugodott. Ez jó. A rossz az volt, hogy eluralkodott rajtam
a pánik. Holnap beszélnek a szüleimmel. Add Istenem, hogy ne találkozzon össze
a tesi tanárral, kérlek, csak ezt az egy dolgot add meg nekem!
Lassan annyit mantrázom
magamban ezt a kérést, hogy hívő leszek.
Gyűlölöm azt a
gyereket. Hogy néz ki?! Egy kis fém ide- meg oda, az Alpok domborzati képe a
bőrén, lassan már sípolni is megtanul az a kis gyökér. Mennyi idős lehet?
Velünk egykorú, nem? Ah, nem is érdekel. A francokat nem! Vele törődik, őt
szeretgeti, őt félti az a férfi, aki miatt anyu teljesen tönkre ment. Velem
kéne ezt tennie, velem kéne fociznia, velem kéne kiabálni, ha nem segítek
anyunak a takarításban! Annyira, de annyira kíváncsi lennék, hogy mi a
magyarázata. Mégis miért lépett le? Nem akart volna? De hát két éves koromig
egy család voltunk! Mást szeretett volna? Könyörgöm, ha az ember szülei
elválnak, attól még törődnek a gyerekkel! Nem keresett, nem érdekeltem, még a
születésnapomon se hívott fel. Vajon tudja, hogy hány éves vagyok? Tart magánál
egy régi fényképet? Egy ősrégit, amin közösen vagyunk lefotózva? Azt, amit én
is megtaláltam? Anyu mosolyogva fogott a karjaiban és az a férfi, aki boldogan
ölelte édesanyámat, aki bohókásan fogta a kezemet integetést szimulálva… most
talán már csak egy emlék vagyunk neki. A pénztárcájában az új fizika tanár képe
lehet, mellette pedig a kimondhatatlan nevű fiúé.
Féltékeny vagyok
és irigy. Én miért nem lehetek az? Mit vétettem, amiért eldobott magától? Miért
büntette anyut azzal, hogy hátrahagyott minket? Fáj… fáj a tudat, hogy semmit
nem jelentünk neki. Fáj, hogyha ránézek, tudom, hogy valaha ez a férfi ölelte,
óvta anyut és most… most semmi. Új család, új élet. Tuti, hogy csak a nevem
alapján ismert fel.
Engem nem érdekelt
sose, hogy miért nem volt velünk. JinWoon végig a mi oldalunkon állt, egy szó
nélkül tűrte, hogy valaki más kölyke az otthonában él, eszik és alszik. A saját
fiaként tekintett rám, sosem éreztette velem azt, hogy nem az övé vagyok. Bár
nem ő a biológiai apám, mégis úgy tekintek rá, mintha az lenne. Mit számít,
mikor anyut szereti, engem elfogadott és boldogan éltünk, egy családként?
Nem érdekelt
egészen addig, míg meg nem jelent. Ki a fene gondolta volna, hogy pont Lee
tanár úr lesz a suli legkedveltebb személye? Hogy pont ő lesz az, akiért Yoo
Kwon úgy rajongott? Mindenkivel olyan törődő, kedves, barátságos és közvetlen.
Akkor miért csak a saját fiát hanyagolja el?
Ez fáj a
legjobban. Azzal, hogy nem keres, nem érdeklődik nem engem bánt – jó, engem is
-, hanem anyut. És ezért az a drága hölgy, aki felnevelt, belül darabokra törik.
Totál bezsongott a
fejem, muszáj voltam kimenni a friss levegőre. Bolyongtam a városban, nem
találtam a helyemet. Bejártam egy csomó boltot, megcsodáltam a befagyott
folyót, csúszkáltam a még meglévő jégen. Bár korán jött a tavasz és a jó idő,
valahogy ez a nap mégis hidegebb, mint az előzőek.
Alig léptem be a
hatalmas, extra új, de száz évesnek álcázott épület előterébe, mikor elém
perdült egy tizenkilenc éves forma leányzó, bárgyú marketingmosolyt varázsolt
tinédzser arcára, és dobhártyalyukasztó hangon kántálni kezdett a kezében
tartott csavart, füstszín üvegű illatról. West Wind. Amivel lehetek akár
vérbeli cowboy, aki szőrén üli meg lovat és könnyfakasztó narancs naplementébe
lovagol el, ha összetörte a napi adag női szívet… És a hölgyemény úgy vélte, ez
a tehénizzadságot idéző lötty, amit az arcomba pumpált, pont hozzám illik.
Talán kicsit
goromba voltam, mikor felvont szemöldökkel kérdőre vontam – ugyan mondja már
meg, olyan vagyok – e, mint egy büdös barmok után rohangászó vidéki tapló, aki
hetekig csak itatóvályúból lötyköli a hónalját, majd betérve az első szalonba,
hajánál fogva hálni cipeli a „szerencsés” fehérnépet?!
A kis
hosztesznövendék magához térve első döbbenetéből összeszedte szétesett önmagát,
és újra nekem indult. Nem adta fel, zöld üvegkockát kapott le a polcról. A bűztartályt
hegyesre csiszolt karmai között szorongatva rám vicsorogta félelmetesen
hibátlan fogsorát… Warrior. Egy határozott férfinak, aki tudja, mit akar. Akit
semmi sem tántorít el, és nincs akadály, mi megállítaná, lehet előtte hegy, mi
megmászhatatlan, vagy feneketlen mély szakadék…
Szenvtelen arccal
néztem rá. Közöltem hú- de-nagyon házszámot tévesztett. Ha majd tud olyan
üvegcsézett bájitalt adni, ami nem nőfogásra jó, hanem megoldja a problémáim
helyettem, és dönt is, ha úgy kell, majd akkor tárgyalunk. Amíg nem, addig
hagyjon békén. És nem bírtam ki, hogy elmentemben oda ne bökjem, hogy ettől a
pacsulitól maximum azért hevernének nőhalmok a lábam előtt, mert kiölném a
gyengébbik nem képviselőit ezzel a flakonba zárt görénykivonattal…
Tudom. Durva voltam
és udvariatlan, pedig nem szokásom senkivel sem így beszélni. Csak ez a nap…
Ingvétem után egy
doboz csokit vittem a nyers modorban elhajtott parfümüzér kisasszonynak, egy
elnézést kérő tőmondat társaságában adtam át és ez elég volt ahhoz, hogy máris
megkóstoltassa velem a „legkülönlegesebb” illatot… Beast. Ébredj, nyers erő! És
már láttam szabadulásom kulcsát…
A hajléktalan
utánam vágta az üveget… Tényleg felébreszti a szunnyadó vadállatot.
Rettegtem a mától.
Nem viccelek, tényleg beparáztam. Egész este nem tudtam aludni és mikor véletlenül
elszundítottam, akkor borzalmas álmom volt. A régi… még most is kiráz a hideg,
ha csak visszagondolok rá…
A rémséges éjszaka
elintézte nekem, hogy akkora táskák legyenek a szemem alatt, amit a nagyanyám
is megirigyelhetne. Borzalmasan néztem ki.
Az órák
veszélyesen haladtak, mire feleszméltem, már a harmadik óra múlt. Muszáj
megvárnom a nap végét, este meg megy a banda. Hurrá…
- Jó napot! –
Köszöntötte nem épp kedvesen az osztályt a fizika tanár. Az új. Fekete, tiszteletet
ébresztő kontyba kötött haja, egyenes testtartása és szúrós tekintete elintézte
nekem, hogy féljek az óráin. Másrészről sem szimpi ez a nő, most meg főleg.
Rideg, komoly
tekintettel vizslatta az osztályt, majd pillantása megállapodott rajtam. Olyan
szúrósan nézett, hogy hirtelen nem tudtam mit csinálni.
- Akkor kezdjünk
is bele. Az osztály kinyitja a könyvét a kilencvennegyedik oldalon és
megcsinálja az összes feladatot, míg én meghallgatom Lee Byung Hun tanulót az
előző órai anyagból. – Nyakamat behúzva álltam fel a helyemről és csoszogtam ki
a táblához. Hiába emeltem a lábaimat olyan lassan, amennyire csak tudtam, hamar
odaértem a tanárnőhöz.
- Akkor kezdjen
bele – intett, miközben leült az asztalához és keresztbe tett lábakkal figyelte
az osztályt, félszemét viszont rajtam tartotta.
Kínosan feszengtem
a táblánál, ujjaimmal morzsolgattam ingem szélét.
- Nem tudom, hogy
honnan kéne mondanom – mondtam olyan halkan, ahogy csak tudtam. A tanárnő felém
fordult, várakozóan döntötte oldalra a fejét.
- Készült?
- Nem igazán.
- Rendben –
bólintott. – Akkor az az előtti anyagból meséljen. Csak tudd valamit.
- Akkor nem voltam
órán.
- Igen,
észrevettem, hogy olyan ritkán látogatja az óráimat, mint ahány zöld Hold
kering a Föld körül.
- Én…
- Ha nincs itt,
akkor köteles bepótolnia a vett anyagot. Az egész témakör fel van adva, akkor
haladjunk visszafelé.
- Az mi is volt? –
húztam el a számat, hallottam, hogy egyesek felkuncognak. Remek. Örülök, hogy
valaki tud szórakozni a nyomoromon. A tanárnő olyan fagyosan ejtette ki a
címét, hogy szinte éreztem megfagyni a levegőt. Viszont szerencsém volt, azt
pont megtanultam és értettem is, így hát elmondtam, ami eszembe jutott. A nő
végig türelmesen végighallgatott, néhol bólogatott.
- Remek. Tovább.
Energia –legyintett, hogy folytassam. Megrökönyödve néztem rá. Lázasan kutattam
agyam hátsó zugaiból a kért anyagot, de nem sok mindent találtam.
És ez így ment
tovább. Ki kérdezett az egész éves anyagból, amit tudtam, tudtam, amit nem… hát
azt nem. Számításokat adott fel, olyan bonyolultakat, amikhez olyan képlet volt
szükséges, amit még nem vettünk, de számon kérte rajtam azt is. Hiába mondta az
osztály is, hogy az következő témakör, csak legyintett. Kemény negyvenöt percen
keresztül szívta a vérem. Mikor végre kicsengettek, megkönnyebbülve tettem le a
krétát. Hármas azért biztos meg van.
- Köszönöm. Egyes
– vette kezébe az asztalon pihenő tollat és befirkantotta a számot. Hitetlenül
felmorrantam.
- De tanárnő!
Azért csak mondott valamit! Nem volt olyan rossz, ne legyen szőrös szívű! –
Kiabált be egyik osztálytársam. A nő veszedelmesen kapta fel a fejét és kereste
a hang tulajdonosát.
- Csendben vannak,
míg nem engedem ki önöket! Ha szeretné kérni, hogy leosztályozzam a maga
tudását is, akkor jöjjön csak ki bátran! – Mondta nyugodt, mégis kemény
hangnemben. – Nem volt olyan rossz, tényleg – nézett rám - , de ez nem elég.
Maga okos kölyök, de ez a hozzáállás nem fog segíteni magán. A felelete ebből a
szempontból értékelhetetlen, az előző dolgozatot nem írta meg, de ahogy
hallottam azt a részt nem is tudta, így hát az is egyes – firkált megint a
naplóba. Elképedve néztem az előttem ülő nőt, kinek arcán tisztán látható volt,
hogy élvezi. Élvezi, hogy engem megalázhat. – Házi feladata kész van? Mutassa
meg a füzetét!
Lassan andalogtam
a padomhoz, hogy előkotorjam a füzetemet. Az osztály egy emberként szisszent
fel, ahogy realizálta, hogy lassan eltelik a szünet, de ők még mindig a fizika
előadóiban ülnek. Magamról nem is beszélve.
- Tessék –
nyújtottam át megtépázott füzetemet és az órára pillantva rájöttem, hogy a
szünetemnek lőttek.
- Hm –lapozott
bele. – Ahogy gondoltam. Nem készítette el. Sőt, le sincs írva. Ez is
elégtelen. A legtöbb órai anyag benne sincs a füzetében, vagy csak félig. Mint
már említettem, ha hiányzik, be kell pótolni a kimaradt anyagot. Füzetvezetése
egyes. Mivel órán nincs, vagy ha van, akkor is olyan, mintha teljesen máshol
lenne, az órai munkája is elégtelen. – Elszörnyedve néztem a jegyeket beíró
kezét. Ez a nő… egy szörnyeteg. Akkor összesen öt egyessel lettem gazdagabb?
- Eddig is rosszul
állt, de így – ingatta a fejét csalódottan. – Ha nem kaparja össze magát, akkor
meg fog bukni. A javítás lehetősége még mindig fenn áll, de kétlem, hogy sűrűn
találkoznánk a jövőben. Már látom előre, hogy kihívom felelni, hátha tud
javítani és megint ezt fogja produkálni. Lehetetlen feladatnak tartom, hogy
valaki hetek alatt vágja be az egész tanéves anyagot és felmondja hibátlanul a
pótvizsgán. Sokaknak éppen hogy meg volt a kettes. Lee Byung Hun, nem fogom
átengedi, ha továbbra is ilyen gyengék lesznek a jegyei. Meg fogom buktatni –
Nézett hűvösen. Nyeltem egy nagyot. Ez a nő most komolyan megfenyegetett, hogy
megbuktat? Nem teheti!
- Befejezte? –
Sziszegtem a fogaim között.
- Én? Hogyne. És
maga?
- Élvezi? Ehhez
nincs joga, nem teheti meg! – Szorítottam ökölbe a kezem. A teremben síri csend
lett, a feszültséget szinte vágni lehetett. Lee tanár úr új nője mérgesen
nézett velem farkasszemet.
- Szeretné, ha a
tiszteletlen viselkedésmódját megjutalmazzam? Szeretne gazdagabb lenni egy
beírással? – Ez maga az ördög. Beleharaptam a nyelvembe, hogy még véletlenül se
mondhassak semmit. Nem csinálhatok mást, minthogy tűrök, tűrök és tűrök. –
Mehetnek szünetre.
Az osztály egy
emberként állt fel és rontott ki a teremből, hogy a megmaradt idejükben leckét
írhassanak vagy egyenek.
Sokáig nem
mozdultam. Csak ott álltam egy helyben és kontrolláltam magamat, nehogy
széttörjek valamit, esetleg a tanárnőnek rontsak. Nagy nehezen elvettem az
asztalra dobott füzetet és a padomhoz lépve felkaptam a többi cuccom. Yoo Kwon
az ajtóban ácsorgott és rám várt. Szemmel láthatóan nem igazán akart jó pofizni
a fizika tanárral; szemével már ötször meggyilkolta.
- Jöjjön ide egy
pillanatra – szól utánam kissé lágyabb hangnemben. Felpillantottam Yoo Kwonra,
szememmel jeleztem, hogy menjen, majd megyek én is és hátraarcot vágva a tanári
asztalhoz mentem. Megint.
- Igen?
- Megütötte a
fiamat. Felrepedt a bőre, a porc eltört, a csont majdnem megrepedt. Szeretném
megkérdezni mégis miért tette?
- Okom volt rá –
hajtottam le a fejem. – Szitkozódott és koholt vádakkal illetett meg. Felment
bennem a pumpa, ezért… Elnézést.
- A fiam jó
gyerek. Tudom, hogy nem egy tündér, de nem bánt senkit. Hacsak nincs rá indoka
– ráncolta a szemöldökét.
- Persze. Mindenért
én vagyok a hibás. Tanárként nem teheti meg, hogy bevonzza a munkába a
magánügyet! A fia egy felfuvalkodott hólyag és nem fogom hagyni, hogy az
anyámat sértegesse, miközben én még hozzá se szóltam! – Nem vártam meg a fiatal
boszorkány válaszát; kirongyoltam a teremből. Nagyszerű vagy Byung Hun, intézd
el, hogy évet ismételj!
- Sziasztok –
lépett oda hozzánk egy fiatal lány. Yoo Kwonnal a lépcsőn ücsörögtünk, miközben
szidtuk azt a nőszemélyt.
- Szia – köszöntem
kedvesen. Yoo Kwon csak legyintett. A lány szégyenlősen lehajtotta a fejét,
majd a háta mögül előhúzott egy kisebb fajta dobozt és felém nyújtotta.
- Ez a tiéd.
- Miért? – Néztem
rá kíváncsian, miközben elvettem tőle a dobozt. Szépen be volt csomagolva,
rózsaszín masni díszítette a tetejét. A fiatal lány a füléig elpirult.
- Csak… - suttogta
szégyenlősen, majd egy szó nélkül megfordult és elviharzott a barátnői közé,
akik egy nagyobb bokornál várták. Ahogy a copfos lány odaért, azonnal
körbevették és sikongattak.
- Nem értem –
ingattam a fejem.
- Bejössz nekik.
Azért adtak ajándékot.
- Igen? –
Kérdeztem meglepődve, hisz eddig… Nem kaptam egy lánytól se ajándékot.
Vigyorogva felnyitottam a doboz tetejét és kivettem belőle egy szív alakú
csokis kekszet. – Kérsz? Nagyon finom – Nyújtottam Yoo Kwon felé a sütit, de ő
csak legyintett. – Megyek és megköszönöm neki – álltam fel, de egy erős rántás
vissza kényszerített a lépcsőre.
- Elment az eszed?
Meg ne köszönd, mert akkor véged! – Sziszegetett az arcomba Yoo Kwon. – Fogadd
el és dobd ki, vagy edd meg. De ne köszönd meg! Azzal rád fog szállni és sosem
vakarhatod le magadról.
- Miért? –
Kérdeztem bambán.
- Nem volt sose
barátnőd? – Kérdezte nevetve ez a gyökér, kérdésére pedig elpirultam. Idióta. –
A kislány a volt barátnőm csatlósa. Vigyázz velük, mert ezek olyanok, mint a
polipok. Megragadnak a nyálkás csápjaikkal és addig nem eresztenek, míg ki nem
szorították belőled az életet.
- Öhm, oké –
néztem furán.
- Csalódtam
benned, fiam – lépdelt mellettem anyu. Testtartásán látszódott, hogy ideges.
Nemrég végeztünk a fejmosáson, és ahogy látom, nem áll jól a szénám. A diri
mindent elmondott. A lógásokat, a rossz jegyeket és persze a fő okot, amiért
behívták anyut. A kis rohadék… Biztos, hogy megbosszulom, hogy ezt tette! –
Sosem volt veled baj, most meg behívnak az igazgatóiba. Verekedtél. Te?
Tényleg? Azt hittem elájulok, mikor közölte velem, hogy beverted az egyik diák
képét, aki ráadásul tanárgyerek.
- Kiprovokálta,
nem tehetek róla – sütöttem le a tekintetemet, míg próbáltam fel venni anyu
tempóját. Magas sarkú cipőjének kopogása csak úgy visszhangzott az iskola üres
folyosóin.
- Gondolom. De
akkor is többet vártam tőled. Azt hittem nem fogsz lealacsonyodni más
szintjére, és felnőtt módjára megoldod a helyzetet. Az erőszak nem segít a
dolgokon, inkább még ront.
- Sajnálom –
bűnbántam. Nem segített. Anyám dühösen lépdelt a főbejárat felé, de hirtelen
megállt. Érdeklődve néztem rá, majd lecövekelésének okát kerestem. Elnéztem
abba az irányba, ahová anyám tekintete fókuszált, és ahogy megláttam, azt kívántam,
bárcsak megnyílna a föld, kitörne a vulkán, vagy valami, ami megakadályozhatja
a következő párbeszédet. Csípjen meg valaki, remélem ez csak egy álom!
- In Kwon –
Suttogta ledermedve. A tanár zsebre tett kezekkel állt előttünk és felváltva
nézett ránk. Végül megállapodott a tekintete anyámon.
- Hye Mi –
biccentett egy aprót, majd közelebb lépett. Anyu azonnal elém állt, védelmezően
takart.
- Te mit keresel
itt? – Anyu szinte köpte a szavakat. Az első döbbenetség után felszínre törnek
a régi sebek, sérelmek.
- Itt dolgozom –
mutatott körbe a férfi. – Na és te? Semmit sem változtál az évek alatt, még
mindig ugyanolyan gyönyörű vagy.
- Byung Hun,
azonnal menj a kocsihoz. – Szólt rám erélyesen anyu.
- Annyira rád
hasonlít. Annyira te vagy. Na és hogy vagytok? JinWoonnal vagy még? Az az öreg
harcos igazán ki tesz magáért.
- Semmi közöd
hozzá – sziszegte anyu, majd a karomra fogott. – Bemutatom az apádat. Az
apádat, aki megijedt az elkötelezettségtől és ahelyett, hogy elvett volna
feleségül, gyáván lelépett magamra hagyva egy két éves kisgyerekkel! A
gerinctelen féreg – Kiabált. Tőle zengett az egész iskola.
- Anyu… ne… -
kérleltem, de meg sem hallotta.
- Te tudtad ezt?
Beszélt veled? In Kwon, tartsd magad távol a fiamtól!
- Egy iskolában
vagyunk, azt hiszed ez lehetséges? Minden nap találkozok vele, nem tilthatsz el
tőle.
- Hívtalak!
Könyörögtem neked, hogy beszéljünk! De te… te egy szó nélkül eltűntél! Évek
teltek el, hallod? Évek! Lett volna időd felkeresni bennünket, de semmi jelet
nem adtál magadról!
- Megijedtem! –
vágott a szavába dühösen Lee tanár úr. – Ki kellett szellőzteti a fejemet!
Aztán már nem tudtam, hogy akarod-e, hogy visszamenjek. Azt mondogattad, hogy
szeretsz, mégis egy másik férfi karjaiban kötöttél ki! Nem tartott sokáig,
hamar pótoltál – Anyu arca egyre jobban eltorzult. Láttam a gyűlöletet a
szemében, láttam, hogy közben legszívesebben sírva fakadna. Mozdult a karja,
hogy felpofozza azt az embert, aki csak szenvedést hozott rá, de még időben visszaejtette
maga mellé a kezét.
- Ne menj a fiam
közelébe! Ne szólj hozzá, ne kommunikálj vele, még csak rá se nézz!
Megértetted? – Hadonászott őrülten. – Azonnal kiveszlek ebből az iskolából! Nem
hagyom, hogy ilyen ember közelében légy! Elköltözünk! – Ragadta meg a karomat
és kirángatott az iskolából. Rémülten néztem vissza az apámra, aki csak
lehorgasztott fejjel állt ugyanott.
Nem mehetek el.
Nem tehetem meg!
