37.fejezet

37. fejezet

L. Joe pov~

Kicsit átgondoltam a dolgokat. Úgy érzem, el kellett ehhez a ponthoz jutni, hogy tisztán lássam a világot. Azzal, hogy befordultam egy kis időre, nem volt a legjobb választás, viszont az a szünet, ami nekem hiányzott, jó volt.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém akkor, de igazából nem is nagyon rémlik semmi. Míg ott ölelt Yoo Kwon, rájöttem, hogy ő egy igen jó ember és nem akarom, hogy lenézzen. Nem akarom, hogy kisfiúnak tekintsen, aki nem tud szembe nézni saját magával. Én… kedvelem Yoo Kwont, de mindig meg tudja ölni a szép pillanatokat. Milyen érzelmes lettem… Nem érzem jól magam…

Bementem a szobába és felnyögtem a látványtól. Még mindig hatalmas a kupi. Egy sóhaj kíséretében neki álltam rendet rakni. Visszahajtogattam a kidobált ruhákat a szekrénybe, megágyaztam, a fiók tartalmát és magát a fiókot is visszaraktam a helyére, az íróasztalról a szemetet kidobtam, mikor a kezembe akadt a cigarettás doboz. Pár perc töprengés után azt visszatettem a fiókba. Még jól jöhet és jól is fog, ha Yoo Kwon nem adja vissza a gyógyszert. A rajztömböt a székre tettem, majd hirtelen ötlettől vezérelve előástam az ágy alól a játék körhintát, amit még ennek a hülyének vettem. Azóta sem vittem el megjavítatni, de még mindig olyan varázslatos. Elmosolyogtam és letettem az asztalra, hogy ne felejtsem el kipingálni. Festékem úgy is van, rá is érek…

- Itt a pizza! – kiabált Yoo Kwon, így elindultam, de az ajtó előtt ismét elkezdett szúrni a szívem. Fájdalmasan felszisszentem és a szívemhez kaptam, miközben görcsösen szorongattam az ajtókilincset. A francba is – gondoltam. Mikor elmúlt, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és a konyhába mentem.

- De jó illata van! – szagoltam a levegőbe és mikor megláttam a gőzölgő pizzát az étkezőasztalon, a nyál is összefutott a számban. Rég ettem már normálisan és csak most érzem, hogy mennyire éhes vagyok.

Leültem gyorsan az egyik székre és vettem egy szeletet a dobozból. Mikor megéreztem azt a mennyei ízt, becsuktam a szemem és így éreztem azt a semmihez nem hasonlítható ízt. Egyszerűen isteni! Eközben Yoo Kwon érdeklődve figyelt, még akkor se vette le rólam a szemét, mikor el kezdett ő is enni. Nem mondom, hogy nem zavart, de megértem őt is. Olyan érdekes, hogy ennek kellett történnie, csakhogy megnyíljon és a világ felé mutassa az érzelmeit, ne pedig magába tartsa.

Mikor kivégeztük a pizzát, mosolyogva néztem Yoo Kwonra. Meglepődve felhúzta a szemöldökét, de azért ő is elmosolyodott.

- Ne haragudj – kezdtem bele, de megakadtam. Érdeklődve nézett engem, várta a folytatást. Mit mondhatnék? Hogy sajnálom, hogy gondot okoztam? Hogy az elmúlt napokban olyan magányosnak éreztem magam, és nem volt ott, mert éppen saját magával törődött? Vagy sajnálom, hogy nem álltam mellette, mikor az apja elment, mert begubóztam a saját csigaházamba? Nemlegesen megráztam a fejem és felálltam az asztaltól.

Az elkövetkezendő napok igen hosszúnak tűntek, kínzó lassúsággal, egyre csak elmúltak. Az egyik követte a másikat, a nappalt felváltotta az éjszaka, én mégis úgy éreztem, mintha az idő egy helyben ácsorogna. Nem érzékeltem a különbséget, minden összefolyt, mindent a fájdalom uralt. Az óramutató, akárhányszor csak rápillantottam, mindig ugyanott állt. Számomra apró mozgása nem jelentett semmit. Mintha megfagyott volna körülöttem minden, csak tétlenkedtem és vártam. De mégis mire? Talán hogy végre minden helyrezökkenjen, hogy ismét ott találhassam magam, ahol voltam? De hisz mi értelme lett volna erre várakoznom? Nyilvánvaló volt, hogy ez sosem fog bekövetkezni.

U-kwon leszerelte a fürdőszobáról a zárat, bár nem értem erre mi szükség volt. Talán, hogy be tudjon jönni akadálytalanul? Minek, mikor múltkor is ő volt olyan hülye, hogy szétzúzta az ajtót, mikor nem is volt bezárva? Tök mindegy, zár nélkül sem lehet rendesen becsukni azt az ajtót: Yoo Kwon nem egy ezermester.

A gyógyszert továbbra sem adta vissza, sőt! Mindent elrakott, még a sebtapaszt sem találtam meg, mikor kellett! A gyógyszer hiányát természetesen cigivel akartam kárpótolni, viszont az hamar elfogyott, és mint kiderült, nem kaphatok újabb dobozzal, mert egy: a boltban nem adnak kiskorúaknak, kettő: Yoo Kwon azóta sokkal kevesebbet dohányzik, mióta az apja eltűnt. Nem hiszem, hogy leszokni készül, talán csak böjtöl. Ha néhanapján elővesz egyet, meg sem kínál, mint eddig csinálta, csak összeszűkített szemekkel nézz rám. Mégis mire jó ez? Mindenki összeesküdött ellenem?
Legalább egy doboz cigit raktározna valamelyik zakózsebében! Lassan ott tartok, hogy körülnyalom a hamutartót és közben azt hiszem, kéjesen nyögdécselni fogok. Legalább egy üres doboz lenne, hogy a kiszóródott dohányt csipegethetném az aljáról! De semmi. Itt nincs semmi! Kezdek megőrülni, komolyan!

Elvittem megjavíttatni a körhintát és szerencsére meg is tudták csinálni. Egyszerűen gyönyörűen szól, miközben az apró kis falovak fel-le járnak. Tengernyi időmben kipingáltam és bár nem szeretek hencegni, jó munkát végeztem. Jobb, mint újkorában!

Gondosan becsomagoltam és visszarejtettem az ágy alá. Karácsonyig ott is fog maradni. Ami a Karácsonyt illeti, hamarosan eljön az is és még mindig olyan sivár a hangulat nálunk. A többi szomszéd már réges rég feldíszítette a házát, ezt onnan is lehet tudni, hogy a lépcsőházban már mindenki ajtaján lóg karácsonyi dísz: koszorú, télapós zokni vagy valamilyen jópofa dolog. És mi? Mi nem raktunk ki semmit, bár ahogy díszek után kutattam, maximum szaloncukrot tudunk kiakasztani, ha Yoo Kwon nem zabálta fel az összeset.

Éppen ezért elterveztem, hogy bevásárolok és akár tetszik Yoo Kwonnak, akár nem, díszíteni fogunk! Ha Karácsony, adjuk meg a módját, nem?

- Álomszuszék, ébredj! Menjünk vásárolni – bökdöstem a vállát egy álmos Yoo Kwonnak, ki nem igazán mutatta annak jelét, hogy fel akar kelni.

- Hülye vagy? Még csak fél kilenc, hova akarsz te menni kora reggel? – nyöszörögte, majd átfordult a másik oldalára.

- Kora reggel, mi? – Húztam el a szám, majd kisiettem a szobájából. Ha nem akar felkelni, akkor nem is fog. Gyorsan felöltöztem és már menni is készültem, mikor egy nagyon gonosz ötlet szökte be magát a fejembe. Ravasz mosolyra húztam a szám és filctoll után kutattam. Végül meg is találtam a nappali közepén, bár nem értettem, hogy került az oda, és belopakodtam Yoo Kwon szobájába. Olyan mélyen aludt, hogy azt sem vette észre, mikor véletlen belerúgtam a székébe és az hangosan nyikorgott egyet.

Halkan leguggoltam az ágyához és alaposabban is szemügyre vettem az arcát. Olyan békés, mikor alszik, nem veszekszik, nem zsörtölődik. Olyan, akár egy kisfiú. Ráadásul nagyon hosszú szempillái vannak. Hogy lehet egy fiúnak ilyen hosszú szempillái?

Összerezzentem, mikor elkezdett nyöszörögni. Mikor nem mozdult, lekaptam a filctoll kupakját és elkezdtem firkálni Yoo Kwon arcára. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, mikor veszi észre és ébred fel, majd kiabálva küld el melegebb éghajlatra. De semmi ilyesmi nem történt. Továbbra is békésen szuszogott.

- Ezt azért, mert mindig szívattál – rajzoltam a jobb szeme köré egy szabályosnak mondható kört. – Ezt pedig azért, mert visszautasítottál – húztam végig a tollat az arcbőrén bajszot rajzolva. Ezzel elvoltam egy darabig, majd miután már nem volt üres felület az arcán, visszavonulót fújtam.

Elégedetten álltam fel és hátráltam egy lépést, hogy messzebbről is megcsodálhassam alkotásomat. Yoo Kwon arcán tündökölt macskabajusz, betyárbajusz, apró, fekete pöttyök, szemét körbe ölelő karika és egy unikornis a homlokán. Büszkén hümmögve, hogy ez igen, kihátráltam a szobából és a kabátomba belebújva elhagytam a lakást.

Épp hazafelé tartottam, hatalmas szatyrokkal felpakolva, mikor megállítottak.

- Te vagy L. Joe?

- Igen – néztem hátra és kíváncsian néztem az előttem toporgó lányt, aki megszólított. Ha „álnevemen” hívott, akkor biztosan valami okból kifolyólag van itt. A barna, copfos hajú lány fázósan húzta magán össze a kabátot.

- Te ismered U-kwont, igaz?

- Igen. Te ki vagy?

- Add át neki ezt, Junsu küldi – nyújtott felém egy kifakult dossziét. Óvatosan átvettem a borítékot, de az nagyon könnyű volt. Mintha nem is lenne benne semmi. Vajon mi lehet benne? Mit küldhet Junsu az öccsének? – Azt üzeni, hogy az apjuk ezt neki tartogatta.

- Értem. De nem válaszoltál, hogy ki vagy.

- Mondjuk úgy, hogy Zico régi ismerőse – húzta mosolyra a száját, majd hirtelen megfordult és elvegyült a tömegben. Semmi köszönés. Illedelmes lány…

Érdeklődve forgattam a kezemben tartott dossziét és azon tanakodtam, hogy megnézzem-e mi van benne vagy ne. Végül úgy döntöttem, hogy megnézzem Yoo Kwonnal, hogy mi az. Belecsúsztattam a borítékot a megvásárolt karácsonyi díszek közé és tovább indultam.

Pár sarkot mentem, mikor megpillantottam a hóban vacogó kis szőrgombolyagot. Fekete orra és fekete, kavicsokra emlékeztető szemei árulkodtak arról, hogy a hótengerben bizony valami más is van.

Megtorpantam és az aprócska jövevényt figyeltem. Hófehér szőrével beleolvadt környezetébe és valahogy úgy gondolta, hogy jobb ott neki. Körbe néztem, hátha itt van a gazdija, de rajtam kívül senki nem volt az utcában. Megrántottam a vállam, hisz biztos a környékhez tartozik és tovább indultam. Viszont egy idő után a kis szőrpamacs mellém szegődött. Kicsit lemaradva követett és mikor hátrafordultam, ő is megállt. Oldalra hajtotta a fejét és úgy nézett rám. Nem lehet – gondoltam magamban és tovább indultam figyelmen kívül hagyva a kis jószágot. Mikor lefordultam a sarkon, a kiskutya még mindig követett.

Letettem lábam mellé a szatyrokat és elkezdtem a zsebemben kulcs után kutakodni, de félszemmel a lépcső alján didergő állatkát lestem. Kinyitottam a főbejáratot és bevittem a szatyrokat, de megtorpantam. A kiskutya felé fordultam, aki még mindig a hóban ült és engem nézett. Megadóan kifújtam a levegőt és óvatosan felé lépkedtem.

- Kiszöktél? – kérdeztem kedvesen, majd leguggoltam a jószág elé és óvatosan felé nyúltam. A csöppség azonnal a hátára fordult és élvezte, ahogy a hasát simogattam. Elmosolyodtam a látványára, majd nyakörvet kezdtem el keresni rajta, viszont azt nem találtam. – Biztosan éhes vagy és fázol – fogtam meg óvatosan és felvettem a kiskutyát. Árulkodóan vékony volt, biztos a napokban szökhetett ki, vagy ami még rosszabb: kitették a szűrét. Látszik rajta, hogy kölyök még. Felálltam és az ajtóhoz léptem karomban reszkető szőrpamaccsal. Nincs olyan hosszú szőre, de ahogy itt összegömbölyödik, olyan, mint valami vattapamacs. Aranyos.

Ügyesen manőverezve kezembe kaptam a földön pihenő teli szatyrokat és vigyázva, nehogy leessen a kutya, felmentem a lakásunkhoz. Könyökömmel nyitottam ki az ajtót és azzal is csuktam be. Nem vesződtem a kipakolással, a szatyrokat letettem a konyhaasztalra és miután levettem a kabátomat, kis edény után kerestem, amibe tudok vizet adni a csöppségnek. Yoo Kwon nagyon nem fog a kutyának örülni, de csak nem hagyhattam ott lent! Még a végén halálra fagyna! Olyan aranyos, maximum addig marad, míg nem találunk neki gazdit.