~L.Joe pov~
Ha valaki azt mondja, hogy összetörve és magába roskadva fogom látni
Yoo Kwont, akkor az arcába röhögök. Ő az a fajta ember, akinek kivételes
tehetsége van mások alázásához; aki nem lepődik meg a hirtelen jött dolgoktól,
hanem kapásból reagál. Úgy ismertem meg, mint egy nagypofájú fenegyereket, aki
undorítóan tesz az egész világra és mások véleményére. Csak magára gondol és a
saját kényelmét keresi. Viszont ahogy telt az idő, úgy cáfolta meg ezeket a
dolgokat. Teljesen más képet festett magáról. Rá kellett jönnöm, hogy az csak
egy álca volt és az igazi Yoo Kwon teljesen más. Az igazi a szobájában ücsörög,
és a plafont bámulja azon gondolkozva, hogy mehetett tönkre így az élete. Nem
lennék a helyébe.
Tudom, hogy kell neki a magány, az egyedüllét, hogy feldolgozza az
eseményeket, de nem szabad hagyni, hogy magába forduljon. Mégis…. nem értem én
ezt az egészet. Ez a család egy kész rejtély!
Lassan felülök az ágyban és a telefonomért nyúlok. Hajnali fél hatot
mutat a kijelző. Nah, ha én ilyen korán fent vagyok, akkor a szomszéd szoba
lakója vajon mennyit aludt az éjjel? Gyorsan felöltözök és kiosonok az ajtón,
ügyelve arra, hogy ne csapjak nagy zajt. Muszáj benyitnom Seok
Nam szobájába. Mi történhetett?! Sóhajtva megyek a konyhába, ahol rögtön
megcélzom a hűtőt. Viszont meglepetésemre nincs benne semmi. Valamit viszont
enni kéne. Nem vagyok valami nagy konyhatündér, viszont palacsintát mindenki
tud készíteni. Hatalmas bátorsággal gyűröm fel a ruhám ujját és kötöm magam elé
a kötényt. Szakértő fejet vágva szedem elő a hozzávalókat és a tűzre helyezem a
palacsintasütőt. És eddig tartott a hozzáértésem. Elbizonytalanodva nézek magam
elé és próbálom előhívni a tudásomat. Túl megalázó lenne, ha egy ennyire
egyszerűen elkészíthető ételnek a receptjét megkeresném a neten. Anyukám cukrász,
így sok finom nyalánkságot kóstolhattam már életemben. Otthon volt egy saját
kis cukrászdánk, amolyan sütiző, de az egy vihar miatt használhatatlan lett,
így az üzlet csődbe ment. Sajnos nem örököltem semmilyen tehetséget a konyhában,
na meg sosem voltam olyan helyzetbe, hogy magamra főzzek, ami … hát sokszor
megmutatkozik.
Eléggé érdekes fejet vágva beleöntöm a lisztet az
előre kikészített tálba, majd a cukros edényt veszem a kezembe. Az baj, ha az
összes liszt a tálban van? Semmi gáz, majd két napig palacsintát eszünk. Találomra
beleszórom a cukrot és ezen okos tettemen felbátorodva csak úgy ütöm felfele a
tojásokat. Fogalmam sincs, hogy mi kell még bele, több hozzá való nem jut
hirtelen eszembe. Mondjuk ez így eléggé kis fura állagban van… Gyorsan a csap
alá tartom az edényt és ráengedem a vizet. Persze nem sokat, csak egy kicsit.
Ez valami megérzés. A merőkanalat elővarázsolva kezdem összekavarni a
maszlagot, majd kimérve egy adagot a serpenyőbe csurgatom. Eddig oké, olyan
hangot ad ki, amilyet adnia kell. De mégis mennyi ideig kell ott hagyni? Úgy
döntök, hogy hagyom egy kicsit és vagy lesz valami vagy nem, így leülök újságot
olvasni. Viszont egy idő után felfigyelek, mikor sercegő hangot hallok.
Elképedve nézek magam mellé és csak ekkor tűnik fel az égett szag.
- Jézusom! – kiáltom el magam és lerántom a tűzről a serpenyőt. Ez a
tészta teljesen beleégett, ráadásul olyan undorítóan néz ki, hogy az már hányingerkeltő.
Egy palacsintának, ha meg is van égve, nem így kéne kinéznie! Fél kézzel kés
után matatok, mivel a másikban a palisütőt egyensúlyozom, majd elkezdem
felkapargatni azt az ocsmányságot. Ide valami mosószer kell! Szememmel keresve
legújabb áldozatomat leteszem a kést a kezemből, viszont nem számítok rá, hogy
beletenyerelek a fél kész semmibe. A hirtelen jött furcsa érzéstől azonnal
rántanám el a kacsómat, de azzal a lendülettel le is verem a tálat, ami hangos
csörömpöléssel esik a padlóra fejjel lefelé, így tartalmától megszabadulva.
Pislogni is elfelejtek, olyan hihetetlen ez az egész. Végül utat tör az elmémbe
a düh. Megérzés, mi? A franc akar kora reggel jó pofizni úgy, hogy ráadásul
semmi sem sikerül! Teljes erőből a műanyag mellé vágom az eddig kezemben
tartott serpenyőt, ami szintén nem a fülnek kedves hanggal érkezik le.
Lerángatom magamról a kötényt és bosszúsan megyek felvenni a cipőmet és a
kabátomat. Csak egy hülye áll neki hajnalba sütni, ha tud a boltban venni ehető
süteményt! Mivel tudom, hogy U-kwon már biztosan felkelt, ha egyáltalán aludt,
így teljes lelki nyugalommal csapom be magam mögött az ajtót, ezzel
felébresztve a lépcsőház lakóit.
Teljesen lenyugodva sétálok vissza fele, hisz vettem
egy csomó desszertet, amiért csak pár percet kellett várnom. Még csak most kezd
el egy kicsit világosodni, ami ráébreszt arra, hogy én tulajdonképpen tök
fáradt vagyok. Már épp a háztömb sarkánál járok, mikor meglátok az utca
túloldalán egy igen ismerős alakot. Telefonon beszél valakivel nem éppen
nyugodt hangnemben, viszont nem hallom, hogy mit, és közben végig a panelt nézi.
Honnan ismerem őt? És ekkor beugrik, de
azonnal el is hessegetem az ötletet. Ugyan, mégis mit keresne itt Yoo Kwon
testvére? Úgy döntök, hogy inkább nem fagyok meg és bemegyek a jó meleg
lakásba.
Mondjuk a hatás elmaradt, mert az égett szag még mindig ott terjeng a
lakásban. Végképp elmegy az összes életkedvem, mikor meg is pillantom a
konyhát. És össz-visz voltam benne vagy negyed órát! Rendben, ünnepélyesen is
megfogadom, hogy egyedül nem kezdek el főzőcskézni, mert egy nagy katasztrófa
lesz belőle!
Gyorsan eltüntetem a háborús nyomokat, majd a sütiket kikészítem az
asztal közepére.
-Reggelt! –
jön egy rekedt, igen halk hang a hátam mögött, mire megfordulok és egy
széthullott személlyel találom szembe magam.
- Jól látom,
vagy csak beképzelem? – Hitetlen arckifejezéssel követem a tekintetemmel, ahogy
elvánszorogtatja magát az asztalhoz és leroskad a székre. A fejét a tenyerébe hajtja,
és úgy méregeti az asztalon lévő édességet. – Tényleg beteg vagy? Akkor menjél
a közelemből!
- Te
sütöttél? – Nem is reagál cinikus megjegyzésemre. Zavart vigyorra húzom a szám
és öntök neki egy bögre, forró teát.
- Nem
érződik?
- Akkor ezt
egy igennek veszem. Mert nem kapok levegőt – szürcsöl bele az elé lerakott
folyadékba.
-
Megérdemled – nézek rá szúrósan és én is leülök az asztalhoz. Nem mond semmit,
de a tekintete olyan… fájdalmas.
- Nem. Biztos, hogy nem!
- Muszáj.
Aranyos tőled, hogy így ragaszkodsz a megszokott dolgaidhoz, de még neked is be
kell látnod, hogy a penész alatt egy nagy lyuk van a falon! – Mutatok az
említett felé. Yoo Kwon mellettem ácsorog karba tett kézzel és szakértő
nézéssel méri fel az egész előszobát. Teljesen kigyógyult a náthából, elég volt
neki egy nap pihenő és megint az az arrogáns fickó lett, mint előtte volt. Ez
abból is látszik, hogy nem akar itthon semmit sem csinálni. Fogalmam sincs,
hogy mióta és, hogy eddig miért nem tűnt fel, de valamelyik nap arra lettem
figyelmes, hogy valami furcsa minta van a falon, rögtön az ajtó felett. Ám
mikor alaposabban is szemügyre vettem, rá kellett jönnöm, hogy az bizony
penész, ami gyönyörűen eltakarja a lebomlott falat.
- Majd
teszünk rá tapétát, vagy valamit. Nem gondolhatod komolyan, hogy télen
elkezdünk festegetni? – nevet fel, de én csak mogorván meredek magam elé.
- Ha azt
akarod, hogy rálátás nyíljon a helyiségre, akkor felőlem! – Morranok fel idegesen
és a szobámba lépkedek. Nem érdekel, hogy mit mond ez a vadbarom, iskola után
elmegyek a festékboltba és rendbe fogjuk tenni a lakást!
Nincs is jobb dolog a világon, mikor bejelentik, hogy elmarad a tesi és
helyette egy laza órát fognak tartani. Egy nap a kedvenc tanárom nélkül, végre!
Mr. Lee-t minden erőmmel kerülöm, bár az egy kicsit hátráltat, hogy Yoo Kwon
ennyire jóban van vele. Mondjuk eléggé laza és jó fej, ha nem lenne a
vérszerinti rokonom, még csípném is. Még mindig nem tudok mit kezdeni azzal a
helyzettel, hogyha összefutunk, idétlenül vigyorog és feltűnően barátságos.
Mintha csak direkt jóba akarna lenni velem. Persze, majd elkezdek vele
szimpatizálni, miközben tizenhat évig sehol sem volt… Ráadásul mindenképpen be akar
vinni egy iskolai mérkőzésre. Még ha akarnék, se mennék bele, mert akkor anyuék
eljönnének, abból pedig óriási balhé lenne. Tudom, hogy ez egyszer el fog
jönni, de minél később robban a bomba, annál jobb!
- Akkor most beszélgetni fogunk! Mi legyen a téma? -
ront be a biosz tanárunk köszönés nélkül az ajtón, majd megáll a tábla előtt
idióta vigyorral az arcán. A teremben rögtön mozgolódás lett, mindenki mást
akart csinálni a lyukas órán.
- A hüvelygomba! – kiabál be
Taemin, és a beszólását hangos röhögés kíséri. Én csak lehajtott fejjel meredek
a füzetemre és magamban elkezdek visszaszámolni. Ha elkapom a ritmust, akkor pont
negyvenötnél megszólal a csengő és mehetünk haza.
- Lee Taemin! Ha még egy szót is szólsz, az igazgatóiban fogsz
beszélgetni! – morran rá komoly képpel a helyettesítő tanár, ami még nagyobb
röhögésre ingerli az osztályt.
Valahogy annyira elbambultam, hogy csak arra leszek
figyelmes, hogy síri csend vesz körül. Mi a fene, elaludtam volna? Lassan
emelem fel a fejem és tényleg úgy érzem, mintha elnyomott volna az álom.
Meglepetésemre viszont mindenki itt van és síri csendben a padot nézi.
Értetlenkedve forgatom a fejem, hogy megtudjam mégis miről maradtam le. A kivetítőn
valami film mehetett.
- Ez lenne a magány fogalma. Bár mindenki másképp éli meg és
másképpen fogalmazza meg. Ti még nem ismeritek ezt az érzés, ne is ismerjétek
meg; de az idősebbek, mint én, már belekóstolhatott a magányba. – Húzza szomorú
mosolyra a száját a padon ülő férfi. Mindenki csendben bámul, ám ekkor a hátsó
sorban egy idétlen nevetés tör fel. Mindenki egy emberként fordul hátra.
Elképedve nézem, ahogy Yoo Kwon leveszi a lábát a padról, majd rákönyököl a
fára és farkas szemet néz a homlokát ráncoló idősebbel.
– Ez nem igaz – jelenti ki teljes lelki nyugalommal, mire még
nagyobb lesz a csend; mindenki a folytatást várja. – Maga soha nem tapasztalta
meg, hogy milyen egyedül lenni, hogy milyen minden egyes nap úgy felkelni, hogy
nincs kivel szót váltania, nincs kiért aggódnia, nincs kit szeretnie. Magának
van családja, akik esténként haza várják; van jól fizető állása, amivel
lefoglalja magát. Az nem magány, ha egyedül ücsörög a kocsmában, mert nincs
kivel innia. Sem az, ha otthon egyedül van, mert senki nem ér rá – Szinte
egyszerre fordul vissza mindenki a tanár reakcióját várva. Nem mond semmit, az
arcáról sem lehet leolvasni semmit, csak Yoo Kwon-t nézi. A farkas szemezésnek
a csengő vet végett. Osztálytársaim úgy rohannak ki az ajtón, mintha fél
perccel ezelőtt semmi sem történt volna. Komótosan kezdek el pakolni, hisz a
diákdugó miatt úgy sem tudok hamarabb haza menni.
Mindent elpakoltam az előszoba sarkából a másikba és
teljes harci felszerelésben állok a letakarított penész folt előtt. Igazán
undorító munka, főleg, hogy kedves lakótársam nincs itthon és nem segít
semmiben. Csak tudnám, hogy hol van ilyenkor…
Lassan másfél órája festegetek és annyira belemelegedtem,
hogy nem csak arra a kis falfelületre kentem festéket, hanem már az egész kis folyosó
falán virít valami.
- Te jóságos ég! – hallok az ajtó felől egy hangot, így
odakapom a fejem és nézem, ahogy Yoo Kwon elképedt fejjel csukja be maga után a
bejárati ajtót. Végig néz a befestett falakon, majd a tekintete megállapodik
rajtam. – Ezt te csináltad? – Kérdezi felfelé nézve, mert éppen létrán
egyensúlyozok. Mosolyogva visszatérek az előbbi munkámba. Belemártom az ecsetem
a fekete festékbe, majd tovább húzom a vonalat. Ilyen kis krisszkrasszokat
alakítottam ki, ami – szerintem – nagyon feldobta az unalmas színű falakat.
- Igen – félszemmel látom, ahogy ledobja a táskáját a földre és leül
a megszáradt fal tövébe. Hátát megtámasztja, lábát felhúzza és összekulcsolja a
kezét a térdén.
- Jó lett – ennyit mond, de engem rögtön olyan büszkeség önt el,
hogy nem bírom megállni, hogy ne érjen fülig a szám.
- Tényleg? – fordulok felé még mindig vigyorogva. Yoo Kwon biccent a
fejével, de a mintát tanulmányozza. Lemászok a létrán, hogy azt arrébb tegyem,
majd újból felmászok rajta és az utolsó simításokhoz kezdek hozzá.
- Nem is tudtam, hogy van tehetséged a művészethez – töri meg a
beállt csendet a lent kuporgó. Tovább folytatva a festést válaszolok neki.
- Pedig van – zárom le a témát, mert nem szeretném, ha kiröhögne.
- Mesélj a szüleidről – dob fel egy újabb témát, mire megáll az
ecset a kezembe. Komolyan azt kéri tőlem, hogy az őseimről beszéljek? Neki?
Főleg úgy, hogy nemrég lépett ki az életéből az apja? – Szinte mindent tudsz az
én családomról, de én semmit sem tudok a tiédről.
- Nem nagy szám.
- Ugyan már – nevet fel erőltetetten – Tudom, hogy oda- vissza vagy
az anyukádtól, hogy az apád nem az, aki nevel, hanem a Lee tanár úr. Több mint
fél éve ismerjük egymást és még csak azt sem tudom, hogy mivel foglalkoznak a
szüleid.
- Anyu cukrász – nyögöm be egy kisebb hallgatás után – Mégis miért
akarod hallani? – fordulok felé felhúzott szemöldökkel, mire csak hanyagul
megrántja a vállát. Sóhajtva merítem bele az ecsetet a festékbe és viszem fel
azt a világos falra. – A magánvállalkozásunk befuccsolása annyira nyomott
hagyott benne, hogy nem akart sütéssel foglalkozni. Máshova meg nem igazán
vették fel, de most, hogy ide költöztünk, szinte megint önmaga. – Már amennyit
tudok róla. De ezt nem mondom ki hangosan. – Apám meg szerkesztő. Ennyi.
- És a rajzolás?
- Inkább hobbi. Mindig is építész akartam lenne, szerettem
vázlatokat készíteni egy újabb épületekről. Általános iskolás lehettem, mikor
anyu apám tudta nélkül beíratott egy rajztanfolyamra. Apu mindig is azt akarta,
hogy a sporttal foglalkozzak, ami elviselhető volt, hisz a barátaim is jártak.
– Mosolyodok el a sok röhögéssel teli emlékekre. Azóta sem beszéltem a
skacokkal. Vajon mi lehet velük? – Igazából utáltam a szakkörre járni, hisz egy
csomó lány és idősebb emberke volt ott. Viszont később már rájöttem, hogy
nagyon jó dolog volt ott lenni, hisz sokat fejlődtem a térlátást illetően.
- Építész akarsz lenni? – Egy kisebb hallgatás után megragadja a monológomnak
annak a részét, amivel kezdeni is tud valamit.
- Akartam. Már nem tudom, mi akarok lenni – húzom el a számat, majd
lemászok a létráról és a pólómba törlöm a kezem. – Kész! – Jelentem ki
ünnepélyes hangon, miközben végig nézek az előszobán. Na, most büszke vagyok
magamra.
Nem maradhat U-kwon ilyen állapotban. Látom, hogy
teljesen magába van fordulva, hiába mutatja a külvilágnak a vagány csávót. Fel kéne
vidítani… Nem fogom betenni a lábam a konyhába, elég volt az az egyszeri
próbálkozás; ajándékot felesleges lenne venni, hisz nem egy gyerekről
beszélünk, ráadásul kiröhögne. Elmélkedésemből a telefonom hangja rángat ki.
- Byung Hun! – Üdvözöl egy édes, vidám hang, ami rögtön
mosolyogásra késztet.
- Szia, anyu!
-
Tervezgettem egy kicsit – kuncog bele a telefonba, mire nagyokat pislogva dőlök
hátra a székben és a szobám berendezését kezdem el nézegetni. – Mivel nem
sokára itt a születésnapod, mit szólnál hozzá, ha visszamennénk és a nagyiékkal
ünnepelnénk meg? Közbe találkozhatnál a kis barátaiddal is.
- Hát öhm –
ennyi telik tőlem. Visszamegyünk a szülővárosomba? Ráadásul a nagymamáméknál
leszünk? Ez a nap eddigi legjobb híre! Nagyon szeretem a nagyszüleimet és az,
hogy még a rég elveszett haverjaimmal is beszélhetek egyenesen örömhír! – Tök
jó lenne! – Szólalok meg végezetül, mire a vonal túlsó feléről egy
megkönnyebbült sóhaj érkezik. Persze, biztosan halálra izgulta magát, hogy mit
fogok hozzá szólni.
- Ennek
örülök kicsim – Szinte már látom lelki szemeim előtt, hogy mosolyog. – Szívesen
beszélgetnék még veled, de most rohannom kell. Később még hívlak. Légy jó és
szeretlek – válaszolni se tudok, már bontotta is a vonalat.
Ez a hír teljesen feldobta a kedvemet! Teljesen felpörögve rontok ki a szobából
és szinte szökdécselve megyek a nappaliba, ahol az éppen tévét néző Yoo Kwon
nyakába vetem magam.
- Te meg mi
a francot művelsz?! – akad ki teljesen és lefejti a nyakáról a karomat. Jó
kedvemet már nem veheti el semmi, ráadásul eszembe jutott egy igen hibbant
ötlet, amivel elterelhetem Yoo Kwon figyelmét az apjáról.
- Emlékszel
még CL-re? – kiáltom, miközben kirohanok az ajtón és a kabátok felé veszem az
irányt.
- Mintha
eltudnám felejteni… - hallom elhalkuló hangját. Egy vékony sálat tekerek a
nyakam köré úgy, hogy az egyik vége a hátamat verdesse. Visszarepülök a
nappaliba, de nem megyek be teljesen, hanem megállok az ajtónál. Egyik kezemet
a csípőmre helyezem, míg másikat a fejem felett, az ajtófélfán nyugtatom. Yoo
Kwon úgy néz rám, mintha elment volna az eszem, ami jelen pillanatban igaz is.
- Mert most
én leszek Cl! – lépek beljebb a szobába. Egyenesen az ablakhoz megyek úgy, hogy
lábujjhegyre állok, mintha tűsarkú lenne rajtam; menet közben a csípőmet úgy
dobálom jobbra meg balra, mintha bármelyik pillanatban kicsavarodhatna a
gerincem.
- Neked meg
mi bajod? – kérdezi halálra rémülve a kanapén ücsörgő, mire megfordulok a
tengelyem körül és újból végig megyek képzeletbeli kifutómon azzal a tipikus
ribancos mozdulattal. Leveszem a sálamat és U-kwon képébe dobom. De a
lendülettől elvesztem az egyensúlyomat, így a bokámat majdnem kitörve terülök
el a padlószőnyegen. Feljajdulva ülök a sarkaimra és panaszos szemekkel meredek
Yoo Kwonra, aki pislogás nélkül néz. Mikor már odamennék hozzá megmérni a
pulzusát, hogy egyáltalán él-e még, hirtelen elkezd röhögni. De úgy igazából.
Egy idő után már a szemét törölgeti, de még mindig nem tudja abbahagyni a nevetést.
Vigyorogva feltápászkodok és leülök mellé a kanapéra. Elértem, amit
akartam: Yoo Kwon mindenről megfeledkezve nevet.
- Te egy
beteg ember vagy, Byung Hun! – Dől hátra és elfáradva nézi a plafont. – Rég
szórakoztam már ilyen jól. De mégis mi lett volna ez az előbb?
- Nem tudom
– sütöm le a szemem és már kezdem érezni, ahogy az arcom égni kezd. Hivatalosan
is egy idióta vagyok, hogy ezt bemertem vállalni! Mégis, hogy jutott ilyen az
eszembe és hogy volt nekem erre bátorságom? Jó kérdések…
- Köszönöm –
mondja hirtelen lágy hangnembe, mire felé kapom a fejem. Értetlen
arckifejezésemet látva elmosolyodik. – Jó tudni, hogy van valaki, akinek
számít, hogy mit csinálok. – Teljesen ledöbbent az, amit mond.
- Miért
mondasz ilyeneket? Sokaknak számít, hogy mit csinálsz.
- Ja. Ezért
vagyok egyedül. –Keserűen felnevet. – A bandának se számít, hogy mit teszek,
nemhogy másoknak. Engem se érdekelne egy olyan bunkó és köcsög ember, mint én.
- Nem, Yoo
Kwon – rázom meg a fejem – Ne kavard össze. A te fejedben már összeolvadt a két
éned. Van Kim Yoo Kwon; ez vagy te. És van U-kwon, a banda által kreált
személy. Nem kéne összekeverni őket, mert két különböző emberrel beszélünk. – A
mondandóm végén elhalkulok és kérdőn nézek a mellettem ülő fiúra, de ő csak
lehorgasztja a fejét. Felállok a kanapéról és lassú léptekkel visszamegyek a
szobámba.
