38.fejezet

38. fejezet

U-kwon~

- Lee Byung Hun! – csattanok fel hangosan és dühösen. A lakás is beleremeg, érzem a talpammal a hideg járólapon.
Reggel… Jó, délelőtt nyugodtan felkeltem és kibattyogtam a mosdóba mosakodni, erre tele van firkálva a fejem… Meg akar halni? Normális ez egyáltalán? Legalább alkoholos filccel mázolt össze? Mi van, ha le se jön? Megfojtom!
- Jó reggelt. – kuncogva, egy ártatlan mosollyal fordul felém.
- Most halsz meg!
Elindulok felé, azzal a céllal, hogy a két kezecskémet a puha nyakacskájára szorítva facsarjam ki belőle a levegőt, belilultatva az arcocskáját, ám megakadok, mikor egy ugató… vagyis valami olyasmit csináló szőrpamacs elém ugrik és… védi ezt a szerencsétlent.
- Némmá’ élő vatta! – szalad ki a számon, közben pedig az eddig magam előtt tartott karjaimmal arra az izére mutatok.
- Nem vatta, kutya! Egy nagyon aranyos kiskutya! – Lehajol és felkapja azt a kis görcsöt, majd magához öleli. Boci szemekkel néznek rám. Mit akarnak? Oh, várj, ha kóbor kutyát hozott, kérlelve bámul, akkor…
- Na nem. – vágom rá meglepetten. Hisztis grimaszba húzza a száját és még az a kis mócsing is összeszűkíti a fekete gombszemecskéit. – Nem, nem tartjuk meg. Megkeresed a gazdáját, vagy kirakod, a franc se tudja, de nem fog itt lakni. – mondom hadonászva.
- De Yoo Kwon! Kint megfagyna, és éhen veszne! – kérlel továbbra is. Nem akarok veszekedni vele… Se kedvem, se erőm, szóval jobb lesz, ha ráhagyom…
- Jó, ideiglenesen itt lehet.  De ha keresi valaki, visszaadod.
Nem várom meg az öröm kirohanását, inkább megyek a fürdőbe levakarni a képemről a maradék firkát. Ha neki ez kell, hogy boldog legyen… Legalább nem gyógyszerezik. Nekem viszont dolgom van, mennem kellene a nénihez, hogy csinálhassam Byung Hun karácsonyi ajándékát. Minden nap eljárok oda, együtt faragok az idős hölggyel. Sokszor mesélget történeteket és bár nem szeretem az ilyeneket, tőle egész kellemes hallgatni.

Megzakkanok… Nem elég, hogy délelőtt felhasítottam a kezem faragás közben, még ez a szőrpamacs is egész nap a sarkamban pattog. Esküszöm olyan, mint valami rossz gyerek. Hiába küldöm vissza Byung Hunhoz, az a kis izé mindig megtalál. Most is itt szemez velem, én pedig… Nos, a wc-n ülök. Biztos besurrant, mikor bejöttem és beleült a nadrágomba. Mit élvez ezen? Kiidegel, még a végén bunda zokni lesz belőle. Mondjuk amilyen kicsi, még kesztyű se lenne belőle. Orrmelegítő gyűszű! Jó, mikor lettem ennyire hülye? Csak lökdössem arrébb és ne hagyjam magam neki. Egyszer csak feladja a zaklatásom… Kis retek.
- Hagyj már… - sóhajtok, mikor befordulok a konyhába. Csaholva vakkant egyet és ugrálva a lábujjamba harap. Unott képpel nézem, majd elindulok megint, őt magammal vonszolva. Kerítek valami kaját, aztán a nappaliban ülök le. Se szó, se beszéd, az a vattacukor felpattant mellém és nyüszögve szuggerálja a kezemben pihenő sült hús darabot.
- Byung Hun, kajás a dögöd! – kiáltok. Eltelik néhány másodperc, mire leesik, hogy itthon sincs. Na szép, itt hagyja rám ezt a vakarcsot. Olyan, mint egy szőrlabda szemekkel és orral. – Jó, tessék, edd meg. – Odaadom a húst neki, mire csóválni kezdi a farkát és elveszi. Egy szempillantás alatt eltűnik benne, és az ujjam kezdi nyalogatni, a tenyeremhez dörgöli a fejét, végül az ölembe fészkel és elfekszik. Mi vagyok én, kispárna? – Ezt ne szokd meg kishaver. – mondom neki, aztán a szőrébe fúrom az ujjaim. Olyan, mint egy pihés csibe. Csak nehogy ő is kispárna legyen.

Estére egész jól összeismerkedek ezzel a pomponnal. Még azt merem rá mondani, hogy aranyos, főleg, ahogy morogva ráncigálja a felsőm ujját, aztán hátra vágja magát és addig nyúz, míg meg nem vakargatom a hasát.
Nyílik az ajtó és a folyosó hidegével együtt, némi csomaggal beesik Byung Hun is. A szőrpamacs azonnal felugrik és odarohan hozzá. Azok ketten, mint a nők, szinte visonganak egymásnak. Fintorogva és fejcsóválva nézem, ahogy ott örülnek a fejüknek. Byung Hun, akár egy fogyatékos, úgy gagyog neki.
- Nézd mit hoztam neked! – örvendezik magában. Erre azért én is odanézek. Egy kék kapucnis felső… Oh, most komoly? Szerencsétlen kis korcs, konkrétan hülyét fog belőle csinálni. És behalok! Még élvezi is, ahogy ráadta. Itt pattog most nekem.
- Ez ugye nem komoly? – kérdem unottan, mikor az a kis pamacs felugrik mellém.
- De igen! Olyan cuki! – nevet és ledobja a csomagjait. – Ma dekorálunk! – mondja határozottan és elém sétálva megfogja a csuklóm.
- Persze. Aztán műszakállat aggatsz rám és én leszek a mikulás, mi? – morgok.
- Nem érdekel az ellenkezésed, egyedül a mi lakásunk sivár, a többinek legalább az ajtaján van dísz! – Felránt, és az asztalhoz húz, ahol rengetek karácsonyi hangulatú vacak hever.
- Jó és mégis mi lesz, ha feldíszítjük a házat?
- Jobban fogom magam érezni!
- Jobban? – kérdezek vissza.
- Jobban. – vágja rá határozottan.
Hát jó… Felmarkolok egy jó nagy adag díszt, köztük gömböket, égősort, ablakdíszeket és boákat. Rég nem volt már dolgom ilyenekkel. Talán kisfiú koromban díszítettem becsületesen házat és fát. Mindig fel volt már minden díszítve, mikor karácsonykor meglátogattam apát… Ő pedig azt hitte, hogy a jó kollégista fia jön haza. Nem is gondolt bele sose, hogy nem a lépcső miatt volt tele a testem sérülésekkel. Elhitte, amit mondtam neki. Mindent.
- Hé… - Byung Hun a vállamra teszi a kezét, ezzel pedig megállok. – A kilincset ne tekerd be…

Kész vagyunk. Egész pofás lett a lakás. Egyetlen a baj… Vatta, ugyanis ez lett ideiglenesen a neve annak a kis vakaréknak, folyamatosan lebontja a párkányon pihenő mikulás sapkákból álló sort. Pont eléri a nagy ablak alacsony párkányát. Sőt, mikor elfárad, fogja magát és bevetődik a sok apró kis dísz közé és ott szundít.
- Izé… Ezt elfelejtettem odaadni. – nyújt felém Byung Hun egy borítékot. – Egy lány adta ide még dél előtt. Zico ismerőse, elméletileg. – mondja és mikor elveszem, kíváncsian nézve leül mellém.
- Kösz. Mi ez? – kérdem halkan és felnyitom a régi borítékot.
- Nem tudom. Apukád neked tartogatta, legalább is a lány ezt mondta.
Apa… Sietve kiöntöm a levél tartalmát és szétnyitom az összehajtott papírt.
- Olvasd! – nyomom Byung Hun kezébe. Nem bírnám ki normál hangon, ha olvasni kezdeném.
- Kedves fiam! Nem volt idő elbúcsúznunk, túl gyorsan történt minden. Mire ezt megkapod, én valószínűleg már nem fogok élni. Az előző búcsúlevelem túl rövid volt, teljesen biztos, hogy millió és egy kérdést szült a fejedben. Már nem tudok válaszolni rájuk. Egyedül néhány dolgot tudok megmagyarázni neked. – kis szünetet tart. Vatta az ölembe ugrik, és a combom kezdi kaparni.– Azért mentem el, mert éreztem, hogy már nincs sok hátra. Éjszakánként nem aludtam és már a gyógyszerek sem segítettek. Miután te hazajöttél, Junsu is jelentkezett. Segítséget kért egy veszélyes ügyhöz. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen szörnyeteggé lett a fiam. Tudta, hogy halálos beteg vagyok, éppen ezért egy öngyilkos merénylethez kérte fel a segítségem… - ismét megakad. Nem hisz a szemének, fújtat és rám néz. Én csak az ölemben ficergő kutyust bámulom. – Meg fogom tenni, mert ezzel megmentem az életét. Téged nem tudlak már megvédeni. Te tudsz magadra vigyázni. És ezért is vigyázz Byung Hunra is. Ne hagyjátok elveszni egymást. Hogy csak ne a rémhírekkel halmozzalak… A bátyád „barátainak” segítségével megtaláltuk az édesanyátokat. Amerikában él, étterem tulajdonos, van két féltestvéretek, egy húgotok és egy öcsétek. A borítékban találsz róluk egy képet. Nem tudom hogy fogsz reagálni rá, de szeretném, ha nem lennél szomorú. És miattam se. Soha többé ne szomorkodj miattam. Engedj el, ha bárki is felhoz, csak semlegesen válaszolj neki. Ezzel teljesíted a végakaratom. Szeretlek, légy erős! – nem folytatja. – Ennyi… - mondja halkan és kicsit rekedten.
Némaság és sötétség vonul körénk. Rosszul vagyok. Szóval a bátyám tehet róla… Kihasználta apát, emiatt ő elment és… lehet, hogy megélte volna még velünk a karácsonyt. De így…
- Yoo Kwon. – szól rám Byung Hun, majd az ölelését érzem magam körül. – Úgy sajnálom! – mondja halkan.
Lehajtom a fejem és felsóhajtok. A karjára teszem a kezem, majd hagyom magam ölelni percekig. Jól esik és nem érzem magam olyan egyedül.
- Köszönöm. – suttogok rekedten.
Kis idő eltelik, mire megmozdulunk. A borítékba visszateszem a képet és a levelet is. Nem fogom megnézni milyen az anyám és a „testvéreim”. Nem ismerem őket és nem is akarom.
- Nem nézed meg? – kérdezi halkan. Megrázom a fejem, majd a konyhába sétálok és a gyújtóm elővéve a mosogató felé tartva meggyújtom a papír anyagot. Figyelem, ahogy lassan marcangolja a láng a már besárgult fehéres lapot. Mikor már túl közel van az ujjaimhoz, elengedem és lemosom, majd kikapcsolom az idő közben visítozó tűzjelzőt. Byung Hun csak Vattát szorongatva néz rám. Visszamosolygok és nyújtózkodok.
- Rendeljünk kínait! – csapom össze a tenyereim.

Karácsony napja. Egész nap fel, s alá rohangálunk, mint az idióták. Én kora reggel elmentem fenyőt venni. Az árus majdnem kiröhögött, mikor kérdeztem. Nem tehetek róla, hogy mind a ketten elfelejtettük és csak múlt éjjel, filmnézés közben jutott az eszünkbe a fa.
Byung Hun valami fahéjas sütit süt. Szegény lemondta a szüleit csak miattam. Pedig megmondtam neki, hogy menjen csak, de ő eltántoríthatatlan volt a tervétől, miszerint vidámmá változtatja ezt a karácsonyom. Szóval visszatérve a sütire… Hát, már másodjára keveri újra, mert az előzőbe sót tett, aztán mire rájött, az első tepsi szenessé sült. Nem egy konyhatündér, de próbálkozik.
Az én és a pulyka esetét már meg sem említem. Lehet, hogy nem ma reggel kellett volna kivenni a fagyasztóból… Ennek nem annyi a kiolvadási ideje, mint a csirkemellnek. De azt legalább már megsütöttem! Már csak tésztát és zöldséget kell csinálni és meg lesz a vacsora. Pár salátát is csinálunk majd. Byung Hun minden áron babkrémes sütit akar enni. Hiába mondtam neki, hogy se én, se ő nem tudja megsütni, elképzelhető, hogy meg fogja csinálni. Maximum majd az ünnepek után
Vatta se könnyít a helyzetünkön… Négyszer pakoltam már le a konyha pultról a sült hús közeléből. Nem tudom hogyan és miként szabadul fel a másfél méter magas pultra, de feljön és idegesítő.
- Menj már inkább és játszadozz a boákkal! – rakom ismét arrébb. Rosszabb, mint egy gyerek!
Délre konkrétan kipurcanunk. Nem főztünk olyan nagy mennyiséget, de a mi életmódunkhoz, azaz a punnyadáshoz képest a konyházás rengetegnek minősül.
- Hozom a fát, díszítsük fel. – mondom halkan, majd felállok. Az előbb még mintha csak dél lett volna. Erre meg már délután három… Hogy is van ez?
- Jó! Keresem a díszeket! – pattan fel izgatottan.
Mosolyogva rábólintok. Hoztam fagyöngyöt. Nem tudom értékelni fogja-e, de nagyon remélem, hogy nem lesz belőle baj. Ha jól áll hozzá, csak röhög rajta. Ha nem… fel kell kötnöm a gatyát.
Hosszasan töprengek rajta, hogy hogyan vigyem fel a fát. Megfogni szinte lehetetlen. Talapzat pedig nincs. Mibe kéne beletenni? Valahol lehet, hogy van a szomszédoknak egy régi, nagy cserepük! Ha abba bele állítom, fel is tudom vinni. Nem olyan nagy… Csak két méteres. Ugh… Jó meló lesz vele. De legalább össze van kötve.
Talán tíz perc kínlódás után végre fent vagyok az emeletünkön. A cserépbe virágföldet tettem, az stabilan megtartja. Már csak az ajtón kell beszenvedni és minden szuper.
- Ho-ho-ho! – kiáltom el magam, mikor bekínlódom magam a nappaliba.
- Azt a... Gyönyörű fa. És nagyon finom az illata! – vigyorog Byung Hun, ahogy leteszi a díszekkel teli dobozt. – Segítsek letenni?
- Nem, letenni már le tudom. – nevetek. Berakom a helyére és lebontom róla a hálót, ami összefogja a terebélyes ágakat. – Tényleg szép… - mondom elismerően.
- Díszítsük fel! – mondja és a kezembe nyomja az égősort. – Ezt bogozd ki!
- Oh, nekem jut a legjobb meló. – fintorgok.
- Akár a boát is szétszedheted. – vonja fel a szemöldökét és felemeli az összegubancolódott szöszös színes izéket.
- Persze, aztán a nyakamba tekerem és CL-t megalázóan divatbemutatózok neked.
- Te díva! – kacag fel.
Elmosolyodok. Imádom mikor nevet. Ahogy a nyakamra rak egy rózsaszínt, konkrétan megzavarodik és majd’ megpukkadva nevet hangosan. Átverem a vállamon az egyik végét és görcsösen magam mellé húzom a kezem, mint ahogy a lányok tarják a kistáskáikat.
- Vattuci, gyere kisbabám, én édes életecském! – kiabálok magas hangon, mire szerencsétlen kutya fogja magát és ugatva elszalad a hálószobába. – Vattuci, elkésünk a műkörmöstől! – nyávogok. Byung Hun már levegőt se kap, úgy nevet. Elfekszik a padlón és a járólapot kezdi ütögetni kínjában.
Én is nevetni kezdek és leveszem a nyakamból azt a vackot és elkezdem szétszedni az égősort. Nincs is annyira összegabalyodva. Csak széthajtom, és már csavarhatjuk is a fa köré. A világítás után azonnal jönnek a gömbök és végül a boa. Nagyon pofás lett a fa. Olyan igazi mindent bele, vegyes vágott. De minek szerencsétlenkedjünk a színekkel? Pasik vagyunk, épp elég, hogy nem sörös dobozokkal aggattuk tele.
- Együnk! – jelenti ki Byung Hun.
- Igenis uram. – tisztelgek, mire megint nevetni kezdünk.
Még nem ittunk semmit, de már olyanok vagyunk, mint a részegek. Jókedvűen esszük meg a vacsorát, ami nem is lett olyan rossz. Sőt, ahhoz képest, hogy egyikünk se főz túl jól, nagyon jó lett. A fahéjas süti is ehető lett, igaz én találtam egy jó nagy darab tojás héjat, de nem baj, elnézhető.
Pihegünk és közben cirógatjuk Vattát, néha még beleerőszakolunk egy-egy falat húst, de már ő is gurul lassan.
- Ajándék? – kérdezem elvigyorodva, mire felcsillan a szeme és már rohan is a szobájába. Mint egy gyerek… Remélem tetszeni fog neki.
Elviszem a mosatlant a konyhába, majd én is a szobámba indulok, hogy kivegyem az ágy alól a két csomagot. Kemény munka van mögöttem, vérrel –szó szerint- izzadtsággal és sok szenvedéssel, de elkészült a faragásom.
- Siess már! – kiabál.
- Jövök! – válaszolok, majd egy mély lélegzetet véve kimegyek. Vigyorogva ül a fa tövében és szorongat egy kék csomagolópapírba tekert valamit. Nagyon kíváncsi vagyok. Arra is, hogy mit kapok és a reakciójára is, de arra nagyon.
- Ez a tied! – a kezembe nyomja a csomagot, amit csak nehezen tudok megfogni, mivel nálam más van. – Remélem tetszeni fog… Ez olyan dolog, ami a gyerekkorod szépségeit idézheti fel. – teszi hozzá a vastag zoknija orrát nézve.
- Köszönöm. – mondom halkan. – Ez a tiéd. És ez pedig… Hát, bontsd ki. – odaadom neki mind a kettő ajándékot. Nincsenek olyan szépen becsomagolva, mint az övéi, de próbálkoztam.
Leülök a kanapéra és a saját ajándékommal szemezek. Végül lassan letépkedem a kék papírt és meglepetten nézem a körhintát. Nagyon szép… És hű. Olyan, mint amilyen nagyon régen, vásárnapokon volt a vidámparkokban! Nagyon sokat ültünk ilyenen Junsuval.
Byung hun mellém lép és eltekeri a tetején ékeskedő kis díszt, majd még egy párat csavar rajta és a lovacskák megmozdulnak, körbe-körbe kezdenek menni, miközben kellemes, lágy zene csendül fel. Meghatódva nézem és csak úgy az arcomhoz kapom a kezem, mert valami piszkál. Egy könnycsepp. Igen… Pontosan olyan, mint amilyenen régen ültünk Junsuval. Én öt, ő pedig nyolc éves volt…
- Hű! – hallom meg Byung Hun meglepet hangját. Oda pillantok. Most nyitotta ki a szarvast. – Ezt te csináltad? – mutat a monogramra, mire mosolyogva bólintok. – De hogy? Ez gyönyörű! – méregeti a húsz centiméteres festett szobrocskát. – Olyan, mint azok az élethű műanyag bábok… Csak ez fa… - cirógatja a szarvas hátát.
- Nézd meg a másikat. – mosolygok. – Remélem az is megfelel.
Bólint és már szaggatja is. Meglepetten emeli fel a kék kutyaágyat és csillogó szemekkel rám mered. Vigyorogva felpattan, és a nyakamba veti magát, úgy ölelget. Meg se próbálom lelökni, csak visszafogott mosollyal a képemen hagyom magam neki.
- Köszönöm! És nem fogod megbánni!
Ezzel el van intézve, van egy kutyánk… Csak aztán nehogy baj legyen vele, mert még meggondolom magam. Remélem, hogy igaza van és nem fogom megbánni.
- Vatta! – kiált, mire a kiskutyus felbukkan a földre dobált papírok közül és az ölébe veti magát. – Nézd mit kaptál Yoo Kwon bácsitól! – nevetve beleteszi a kutyát, majd vigyorogva nézi, ahogy a kis pamacs megszaglássza és elfekszik benne. Látom neki is megfelel.
- Hát… Egy dolog maradt. – felállok.
- Mi? – kérdez vissza meglepetten.
- A karácsonyi csók. – kacsintok és előhúzom a zsebemből a fagyöngyöt.
- Hülye! – nevet, de mikor észreveszi, hogy mosolyogva, feltartott fagyönggyel közelítek felé, megdermed és csak bámul rám. – N-ne! Ne közelíts! Sikítok! – kalimpál, majd felpattan és futni kezd.
Hangosan, gonoszan nevetve követem gyors sétában. Többször végighalad a lakáson, majd a fa körül kezdünk kergetőzni. Annyira bekerítem, hogy már csak röhögve ugrálunk. Csak arra nem számítunk, hogy nem annyira stabil a fa, mint gondoltuk. Fogja magát és úgy dönt, vízszintben kényelmesebb neki. Konkrétan felborul és a gömbök szanaszét gurulnak.
- A te hibád! – mutat rám Byung Hun. – Ha nem piszkálsz, nem menekülök és nem borul fel! Te csókmániá…
Nem hagyom, hogy befejezze. A fagyöngyöt a markomban szorítva, felemelem a kezem, a másikkal pedig megfogom az állát és az ajkaira tapadva lágyan megcsókolom. Nem ellenkezik velem, és én se követelőzök. Csak csendben simulunk egymás szájához. Inkább olyan, mint egy hosszú puszi. Aranyos, ahogy elvörösödik.
- Boldog karácsonyt Byung Hun. – mondom mosolyogva és a feje tetejére teszem a fagyöngyöt.

37.fejezet

37. fejezet

L. Joe pov~

Kicsit átgondoltam a dolgokat. Úgy érzem, el kellett ehhez a ponthoz jutni, hogy tisztán lássam a világot. Azzal, hogy befordultam egy kis időre, nem volt a legjobb választás, viszont az a szünet, ami nekem hiányzott, jó volt.

Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém akkor, de igazából nem is nagyon rémlik semmi. Míg ott ölelt Yoo Kwon, rájöttem, hogy ő egy igen jó ember és nem akarom, hogy lenézzen. Nem akarom, hogy kisfiúnak tekintsen, aki nem tud szembe nézni saját magával. Én… kedvelem Yoo Kwont, de mindig meg tudja ölni a szép pillanatokat. Milyen érzelmes lettem… Nem érzem jól magam…

Bementem a szobába és felnyögtem a látványtól. Még mindig hatalmas a kupi. Egy sóhaj kíséretében neki álltam rendet rakni. Visszahajtogattam a kidobált ruhákat a szekrénybe, megágyaztam, a fiók tartalmát és magát a fiókot is visszaraktam a helyére, az íróasztalról a szemetet kidobtam, mikor a kezembe akadt a cigarettás doboz. Pár perc töprengés után azt visszatettem a fiókba. Még jól jöhet és jól is fog, ha Yoo Kwon nem adja vissza a gyógyszert. A rajztömböt a székre tettem, majd hirtelen ötlettől vezérelve előástam az ágy alól a játék körhintát, amit még ennek a hülyének vettem. Azóta sem vittem el megjavítatni, de még mindig olyan varázslatos. Elmosolyogtam és letettem az asztalra, hogy ne felejtsem el kipingálni. Festékem úgy is van, rá is érek…

- Itt a pizza! – kiabált Yoo Kwon, így elindultam, de az ajtó előtt ismét elkezdett szúrni a szívem. Fájdalmasan felszisszentem és a szívemhez kaptam, miközben görcsösen szorongattam az ajtókilincset. A francba is – gondoltam. Mikor elmúlt, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és a konyhába mentem.

- De jó illata van! – szagoltam a levegőbe és mikor megláttam a gőzölgő pizzát az étkezőasztalon, a nyál is összefutott a számban. Rég ettem már normálisan és csak most érzem, hogy mennyire éhes vagyok.

Leültem gyorsan az egyik székre és vettem egy szeletet a dobozból. Mikor megéreztem azt a mennyei ízt, becsuktam a szemem és így éreztem azt a semmihez nem hasonlítható ízt. Egyszerűen isteni! Eközben Yoo Kwon érdeklődve figyelt, még akkor se vette le rólam a szemét, mikor el kezdett ő is enni. Nem mondom, hogy nem zavart, de megértem őt is. Olyan érdekes, hogy ennek kellett történnie, csakhogy megnyíljon és a világ felé mutassa az érzelmeit, ne pedig magába tartsa.

Mikor kivégeztük a pizzát, mosolyogva néztem Yoo Kwonra. Meglepődve felhúzta a szemöldökét, de azért ő is elmosolyodott.

- Ne haragudj – kezdtem bele, de megakadtam. Érdeklődve nézett engem, várta a folytatást. Mit mondhatnék? Hogy sajnálom, hogy gondot okoztam? Hogy az elmúlt napokban olyan magányosnak éreztem magam, és nem volt ott, mert éppen saját magával törődött? Vagy sajnálom, hogy nem álltam mellette, mikor az apja elment, mert begubóztam a saját csigaházamba? Nemlegesen megráztam a fejem és felálltam az asztaltól.

Az elkövetkezendő napok igen hosszúnak tűntek, kínzó lassúsággal, egyre csak elmúltak. Az egyik követte a másikat, a nappalt felváltotta az éjszaka, én mégis úgy éreztem, mintha az idő egy helyben ácsorogna. Nem érzékeltem a különbséget, minden összefolyt, mindent a fájdalom uralt. Az óramutató, akárhányszor csak rápillantottam, mindig ugyanott állt. Számomra apró mozgása nem jelentett semmit. Mintha megfagyott volna körülöttem minden, csak tétlenkedtem és vártam. De mégis mire? Talán hogy végre minden helyrezökkenjen, hogy ismét ott találhassam magam, ahol voltam? De hisz mi értelme lett volna erre várakoznom? Nyilvánvaló volt, hogy ez sosem fog bekövetkezni.

U-kwon leszerelte a fürdőszobáról a zárat, bár nem értem erre mi szükség volt. Talán, hogy be tudjon jönni akadálytalanul? Minek, mikor múltkor is ő volt olyan hülye, hogy szétzúzta az ajtót, mikor nem is volt bezárva? Tök mindegy, zár nélkül sem lehet rendesen becsukni azt az ajtót: Yoo Kwon nem egy ezermester.

A gyógyszert továbbra sem adta vissza, sőt! Mindent elrakott, még a sebtapaszt sem találtam meg, mikor kellett! A gyógyszer hiányát természetesen cigivel akartam kárpótolni, viszont az hamar elfogyott, és mint kiderült, nem kaphatok újabb dobozzal, mert egy: a boltban nem adnak kiskorúaknak, kettő: Yoo Kwon azóta sokkal kevesebbet dohányzik, mióta az apja eltűnt. Nem hiszem, hogy leszokni készül, talán csak böjtöl. Ha néhanapján elővesz egyet, meg sem kínál, mint eddig csinálta, csak összeszűkített szemekkel nézz rám. Mégis mire jó ez? Mindenki összeesküdött ellenem?
Legalább egy doboz cigit raktározna valamelyik zakózsebében! Lassan ott tartok, hogy körülnyalom a hamutartót és közben azt hiszem, kéjesen nyögdécselni fogok. Legalább egy üres doboz lenne, hogy a kiszóródott dohányt csipegethetném az aljáról! De semmi. Itt nincs semmi! Kezdek megőrülni, komolyan!

Elvittem megjavíttatni a körhintát és szerencsére meg is tudták csinálni. Egyszerűen gyönyörűen szól, miközben az apró kis falovak fel-le járnak. Tengernyi időmben kipingáltam és bár nem szeretek hencegni, jó munkát végeztem. Jobb, mint újkorában!

Gondosan becsomagoltam és visszarejtettem az ágy alá. Karácsonyig ott is fog maradni. Ami a Karácsonyt illeti, hamarosan eljön az is és még mindig olyan sivár a hangulat nálunk. A többi szomszéd már réges rég feldíszítette a házát, ezt onnan is lehet tudni, hogy a lépcsőházban már mindenki ajtaján lóg karácsonyi dísz: koszorú, télapós zokni vagy valamilyen jópofa dolog. És mi? Mi nem raktunk ki semmit, bár ahogy díszek után kutattam, maximum szaloncukrot tudunk kiakasztani, ha Yoo Kwon nem zabálta fel az összeset.

Éppen ezért elterveztem, hogy bevásárolok és akár tetszik Yoo Kwonnak, akár nem, díszíteni fogunk! Ha Karácsony, adjuk meg a módját, nem?

- Álomszuszék, ébredj! Menjünk vásárolni – bökdöstem a vállát egy álmos Yoo Kwonnak, ki nem igazán mutatta annak jelét, hogy fel akar kelni.

- Hülye vagy? Még csak fél kilenc, hova akarsz te menni kora reggel? – nyöszörögte, majd átfordult a másik oldalára.

- Kora reggel, mi? – Húztam el a szám, majd kisiettem a szobájából. Ha nem akar felkelni, akkor nem is fog. Gyorsan felöltöztem és már menni is készültem, mikor egy nagyon gonosz ötlet szökte be magát a fejembe. Ravasz mosolyra húztam a szám és filctoll után kutattam. Végül meg is találtam a nappali közepén, bár nem értettem, hogy került az oda, és belopakodtam Yoo Kwon szobájába. Olyan mélyen aludt, hogy azt sem vette észre, mikor véletlen belerúgtam a székébe és az hangosan nyikorgott egyet.

Halkan leguggoltam az ágyához és alaposabban is szemügyre vettem az arcát. Olyan békés, mikor alszik, nem veszekszik, nem zsörtölődik. Olyan, akár egy kisfiú. Ráadásul nagyon hosszú szempillái vannak. Hogy lehet egy fiúnak ilyen hosszú szempillái?

Összerezzentem, mikor elkezdett nyöszörögni. Mikor nem mozdult, lekaptam a filctoll kupakját és elkezdtem firkálni Yoo Kwon arcára. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, mikor veszi észre és ébred fel, majd kiabálva küld el melegebb éghajlatra. De semmi ilyesmi nem történt. Továbbra is békésen szuszogott.

- Ezt azért, mert mindig szívattál – rajzoltam a jobb szeme köré egy szabályosnak mondható kört. – Ezt pedig azért, mert visszautasítottál – húztam végig a tollat az arcbőrén bajszot rajzolva. Ezzel elvoltam egy darabig, majd miután már nem volt üres felület az arcán, visszavonulót fújtam.

Elégedetten álltam fel és hátráltam egy lépést, hogy messzebbről is megcsodálhassam alkotásomat. Yoo Kwon arcán tündökölt macskabajusz, betyárbajusz, apró, fekete pöttyök, szemét körbe ölelő karika és egy unikornis a homlokán. Büszkén hümmögve, hogy ez igen, kihátráltam a szobából és a kabátomba belebújva elhagytam a lakást.

Épp hazafelé tartottam, hatalmas szatyrokkal felpakolva, mikor megállítottak.

- Te vagy L. Joe?

- Igen – néztem hátra és kíváncsian néztem az előttem toporgó lányt, aki megszólított. Ha „álnevemen” hívott, akkor biztosan valami okból kifolyólag van itt. A barna, copfos hajú lány fázósan húzta magán össze a kabátot.

- Te ismered U-kwont, igaz?

- Igen. Te ki vagy?

- Add át neki ezt, Junsu küldi – nyújtott felém egy kifakult dossziét. Óvatosan átvettem a borítékot, de az nagyon könnyű volt. Mintha nem is lenne benne semmi. Vajon mi lehet benne? Mit küldhet Junsu az öccsének? – Azt üzeni, hogy az apjuk ezt neki tartogatta.

- Értem. De nem válaszoltál, hogy ki vagy.

- Mondjuk úgy, hogy Zico régi ismerőse – húzta mosolyra a száját, majd hirtelen megfordult és elvegyült a tömegben. Semmi köszönés. Illedelmes lány…

Érdeklődve forgattam a kezemben tartott dossziét és azon tanakodtam, hogy megnézzem-e mi van benne vagy ne. Végül úgy döntöttem, hogy megnézzem Yoo Kwonnal, hogy mi az. Belecsúsztattam a borítékot a megvásárolt karácsonyi díszek közé és tovább indultam.

Pár sarkot mentem, mikor megpillantottam a hóban vacogó kis szőrgombolyagot. Fekete orra és fekete, kavicsokra emlékeztető szemei árulkodtak arról, hogy a hótengerben bizony valami más is van.

Megtorpantam és az aprócska jövevényt figyeltem. Hófehér szőrével beleolvadt környezetébe és valahogy úgy gondolta, hogy jobb ott neki. Körbe néztem, hátha itt van a gazdija, de rajtam kívül senki nem volt az utcában. Megrántottam a vállam, hisz biztos a környékhez tartozik és tovább indultam. Viszont egy idő után a kis szőrpamacs mellém szegődött. Kicsit lemaradva követett és mikor hátrafordultam, ő is megállt. Oldalra hajtotta a fejét és úgy nézett rám. Nem lehet – gondoltam magamban és tovább indultam figyelmen kívül hagyva a kis jószágot. Mikor lefordultam a sarkon, a kiskutya még mindig követett.

Letettem lábam mellé a szatyrokat és elkezdtem a zsebemben kulcs után kutakodni, de félszemmel a lépcső alján didergő állatkát lestem. Kinyitottam a főbejáratot és bevittem a szatyrokat, de megtorpantam. A kiskutya felé fordultam, aki még mindig a hóban ült és engem nézett. Megadóan kifújtam a levegőt és óvatosan felé lépkedtem.

- Kiszöktél? – kérdeztem kedvesen, majd leguggoltam a jószág elé és óvatosan felé nyúltam. A csöppség azonnal a hátára fordult és élvezte, ahogy a hasát simogattam. Elmosolyodtam a látványára, majd nyakörvet kezdtem el keresni rajta, viszont azt nem találtam. – Biztosan éhes vagy és fázol – fogtam meg óvatosan és felvettem a kiskutyát. Árulkodóan vékony volt, biztos a napokban szökhetett ki, vagy ami még rosszabb: kitették a szűrét. Látszik rajta, hogy kölyök még. Felálltam és az ajtóhoz léptem karomban reszkető szőrpamaccsal. Nincs olyan hosszú szőre, de ahogy itt összegömbölyödik, olyan, mint valami vattapamacs. Aranyos.

Ügyesen manőverezve kezembe kaptam a földön pihenő teli szatyrokat és vigyázva, nehogy leessen a kutya, felmentem a lakásunkhoz. Könyökömmel nyitottam ki az ajtót és azzal is csuktam be. Nem vesződtem a kipakolással, a szatyrokat letettem a konyhaasztalra és miután levettem a kabátomat, kis edény után kerestem, amibe tudok vizet adni a csöppségnek. Yoo Kwon nagyon nem fog a kutyának örülni, de csak nem hagyhattam ott lent! Még a végén halálra fagyna! Olyan aranyos, maximum addig marad, míg nem találunk neki gazdit.

36.fejezet

36. fejezet

U-kwon~

Ezt megint jól elbaltáztam. Byung Hun teljesen kivan, teljesen biztos, hogy haragszik is rám. De nem adhatom neki akkor sem oda a gyógyszert. Nem tudom mióta szokott rá, de már így is sok. Tudom milyen a függő élet, most ki lesz akadva, sőt, lehet, hogy még fehér lázat is kap és öngyilkos akar lenni, de ha figyelek rá, megakadályozhatom.
Egész nap a szobájában volt, még enni se jött ki. Aggódok érte. Ez pedig nem kis dolog. Ha azt nézzük, teljesen kifordultam magamból miatta, de szerintem vele sincs ez máshogy. Jól lerombolhattam a rólam felépített képét. Nem vagyok se erős, se bátor, se szívtelen barom… Csak egy szerencsétlen kisgyerek vagyok, akit mindenki elhagyott.

Estefelé járt az idő, már sötét volt, ahogy megmosdottam és ledőltem. Álom nem jön a szememre, de jól esik egyenesben tudni a hátam. A jó öreg plafon megint tűri a tekintetem. Egyszer a pofámba fog szakadni, mert megunja, hogy bámulom.
A csörömpölés zaja elsőre fel se tűnik, pusztán hallucinációnak fogom fel. Aztán rá kell jönnöm, ez nem csak az én fejemben játszódott le, a fürdőszobából jönnek a hangok. És ez megint Byung Hun lesz, mert a molylepkék teljesen biztos, hogy nem csapnak ekkora ramazulit és ordítanak, mint valami félőrült. Fáj megmozdulnom, ennyi alváshiány után nem is csoda. Még bele is nyögök, mint egy öregember. Azonban nem sokáig tart a vénségem, a hangos sírásra kipattannak a szemeim és a fürdő felé indulok. Lassan csoszogok, de amint a folyosóra teszem a lábam, hatalmas léptekkel szinte odalibbenek az ajtóhoz.
- Byung Hun! – kiáltok, de semmi válasz. Meglököm az ajtót, viszont nem nyílik. Kopogásra semmi, egyedül a sírását hallom.  – Byung Hun! Engedj be! – kiabálok most már dörömbölve. Még mindig semmi válasz, csak az egyre erősödő zokogása. Kezdek aggódni. Vajon mit csinált? Valamit összetört. Lehet megsérült. Mi van, ha elájul, és ott vérzik el? – Engedj be, vagy betöröm az ajtót!
Semmi… Idegesen a hajamba tépek, majd vállal nekivágódok a kemény falapnak. Feljajdulni lenne kedvem, de némán tűröm a fájdalmat. Ismételten neki megyek, mire megreccsen az ajtó zár, de semmi moccanás. Mély lélegzettel ismét nekifutok, és az ajtó nyílik. Vagyis kerettel együtt kiugrik a helyéből. Legalább bejutottam… Majd később foglalkozok a lakással, jelenleg minden figyelmem a földön szipogó és rázkódó fiúra figyelek.
Csak állok ott. Nem tudom mit kéne csinálnom. Emberi érzésekben sík vagyok, arra képeztek, hogy másokat összezúzzak, nem pedig összerakjak. Mit tegyek egy fiatal síró férfival, vagyis fiúval, akit én magam vittem a depresszió mély, sötét bugyraiba?  Ne tudok megszólalni, konkrétan most hasba szúrt a felismerés, hogy mennyire mélyre küldtem szegényt.
- Byung Hun… - suttogok halkan. Nem reagál, csak összébb húzza magát. Még így is menekülni akar előlem. Lehajtom a fejem és felszusszanok. Mintha ólom lenne a lábaimon, olyan nehéz megtenni a lépéseket.  Pedig nincs messze. Csak… Ez az egész. Nehéz…
Szinte óráknak érzem azt a pár pillanatot, míg letérdelek mellé és ráhagyva magam az érzéseim apró, alig hallható suttogására, követve az utasításaik, megölelem és az ölembe húzva leülök. Erőlködik ellenem, minden izma megfeszül, tartja magát, mint egy merev fadarab, hogy ne tudjam magamhoz fogni. Lepisszegem, és a hajába fúrom az ujjaim. Elfogy az ereje és elernyedve simul hozzám. Nem hiszem, hogy akarná, de nem tud mást tenni. Megint az én irányításom alatt van.
Megmarkolja a felsőm és az arcát a mellkasomba fúrva zokog tovább. Leülök és megtámasztom a hátam. A derekam kelletlenül kicsavarodik, szúr és görcsöl, de nem merek ficeregni. A végén még felpattan, és ismét struccként elbújik a szobájában, engem pedig elzár magától. Nem engedhetem, segíteni akarok neki. Lassan a haját kezdem piszkálni és cirógatni, állam a fejének támasztom, majd lassan szuszogva átadom magam a jó érzésnek. Nem tudom mihez hasonlítani ezt az egészet. De jó és kész. Beismerem, teszik. Ennyi, nem tudok tovább menekülni. Igaza volt apunak. Visszaütöttem rá. Hajlamos vagyok a saját nememhez való vonzódásra.
Körbe pillantok. Rémes ez a rumli. A fürdő romokban, a tükör széttörve, darabjai szanaszét a padló, a mosdókagylóban. Szétdobált fürdőszobai szerek és vérnyomok. Ököllel verte szét a tükröt, vagy pedig belenyúlt a szilánkokba. De legalább nem ájult el a vér láttán… Az ajtó kiszakítva, minden koszos. És az egésznek a tetejébe itt egy összeroppant Byung Hun. Őt nem lesz olyan könnyű helyre tenni, mint a mosdót…
Hosszú percek telnek el, mire végre csillapodik a zihálása és reszketése. Közben már a hátát simogatom. A felsőm teljesen szétázott a könnyeitől, de lehet, hogy az ökléből kiszivárgott vér miatt is. Egyetlen szó sem hangzott el, nem kiabáltunk egymással, nem szidtuk a másikat, csak némán engedtünk egy kicsit. És ez jó… vagyis azt hiszem jó.
Ismételten görcsösen összefeszül, mire átölelem a karjaimmal és lecsendesítem egy halk susogással. Olyan furcsa, de beugrik, hogy az anyukák mit szoktak a kisbabákkal. Ringatni őket és énekelni nekik. Na, az utolsót érdekes lenne teljesíteni, de talán még emlékszem az egyik régi dalnak a dallamára, amit még régen anya énekelt nekem és Junsunak.
Mély levegőt veszek, és csendesen dúdolni kezdek. Mocorog, így picit ringani kezdem. Ah, de kínos ez az egész… Lehet, hogy ő is azon gondolkodik, hogy mégis mi a büdös fenét csinálok vele, hagyjam már elmenni a búsba. Ég a fejem miatta rendesen. Tényleg kellemetlen.
Viszont… Érdekes, mert bevált. Hosszas ringatás és dudorászás után teljesen elengedte magát és elaludt.

Reggel van, én pedig még mindig abban a kicsavarodott kényelmetlen pózban ülök, egy, a mellkasomon alvó, nyugodtan szuszogó Byung Hunnal. Az éjjelt végig virrasztottam mellette, valahogy nem tudtam aludni. Fel akartam kelni és bevinni a szobájába, de amint megmozdultam, azonnal nyekkent és mocorgott. Így legalább aludt egy keveset és talán nem lesz olyan rosszul.
- Mh… Hol vagyok? – nyöszörög elhalóan, akár csak egy másnapos.
Felszusszanok, és végre kioldom magam a fájdalmas ülésből. Konkrétan belenyögök, olyan megkönnyebbülés. Megtámasztja magát és körbe nézve rám pillant. Elsőre mintha nem érdekelné, visszateszi a homlokát, de csak pár másodpercre. Biztos gondolkozik.
Feltámasztja magát és csak néz rám. Megtörve, fájdalmasan és talán kérlelően. Ha lenne erőm, megkérdezném, hogy mi a gondja. De nincs. Semmi nem maradt, túl fáradt vagyok.
Csak bámulunk egymásra kómásan, várva, hogy melyikünk vagy pedig milyen külső dolog szakítja meg ezt a kis kontaktust. De semmi nem akarja, hogy szétrebbenjünk. Megsimítom a hátát, így szégyellősen elpillant oldalra. Ennyi volt, lehet, hogy nem kellett volna megmozdulnom.
Szó nélkül felállunk és mikor már egyenesben vagyunk, ismét összeszalad a tekintetünk. Bár nem őszintén, de elmosolyodok és megsimítom az arcát. Elméletileg egy mosoly megnyugtatja az embereket. Remélem így is van.
- Feküdj le, rendet rakok. – mondom rekedt, nyúzott hangon.
Válasz nélkül, egy apró bólintással megfordul és kimegy. Mint egy lufi, úgy engedek le. Na jó, nem tudom mi volt ez az egész, miért viselkedtem úgy, mint egy gondozásmániás kacsamama. Nem is érdekel. Mostantól már inkább meg sem kérdőjelezem az ilyeneket. Azért egy tényleg beteg. Talán kéne egy dili doki.
Ahogy elkezdem felszedegetni a tükör darabjait, megvágom magam és bámulni kezdem a lassan kiserkenő vérem. Egy pár pici pötty jelenik meg, majd egy csík és végül egy csinos vonalban lecsordogál a kézfejemre. Lerázom és a csaphoz lépve lemosom. Most ha jól emlékszek, Byung Hun is megsérült… Ha feltakarítottam, bekötöm a sebét, ha olyan szörnyű. A végén elkezdi piszkálni, aztán meg kiüti magát.

A fél délelőttöm ráment a takarításra és arra, hogy visszategyem az ajtót a helyére. Építésznek ne menjek, de legalább nem olyan, mintha barlangban laknánk. Takarításban se remekeltem, de kit érdekel? Két pasi lakik itt, nem fogok órákat gürcölni azzal, hogy egy kis kefével kisikáljam a mosdókagylót.
Mikor kimegyek, látom a nappaliban csücsülő Byung Hunt. Törökülésben ül és egy félig megrágott pirítóst rágcsál, úgy nézi a tévét. Elmosolyodok a láttán. Végre látom enni. És hihetetlen, de egy fintorgós mosoly is az arcára kúszik. A Lehetetlen küldetést nézi, élvezi, ahogy szerencsétlenkednek a pénzéhes csávók és nők.
Még visszalépek a sebfertőtlenítőért és egy kis kötszerért. Biztos, ami biztos alapon. De gyógyszert nem kap, még ha a húsáig vágta is magát.
- Megengeded? – kérdezem mellé sétálva és egy picit távolabb tőle leülök. A kezét elhúzom és körbe nézem. Semmi súlyos, pár karcolás, de már szép var van rajta. Azért ez megkönnyebbülés. – Azt hittem súlyosabb. – Kihúzom a pólóm alját és felé mutatom a vérfoltokat. – Szerencsére nem, csak picit vérzett.
Csak néz. Kifejezéstelen arccal, mintha valami lidérc lennék. Mióta felkelt, nem szólt semmit. Oh, pedig ha tudná, mennyivel jobb lenne, ha hozzám szólna végre. Még ha csak egy szerencsétlen „hagyjál” vagy „menj innen” lenne is.
Felsóhajt és dőlni kezd felém. Meglepetten nézem, ahogy az ölembe hajtja a fejét és a combomra támasztja az ujjait. Legszívesebben megcsípném magam, annyira hihetetlen ez az egész.
- Amúgy… Nem volt kulcsra zárva az ajtó. – mondja halkan. Elsőre vissza akarok kérdezni. Csak pislogok rá és mikor leesik, hogy a fürdőszoba ajtajára céloz, amit betörtem, kupán akarom verni magam. Persze… Amúgy is akadt az az ajtó. Én barom!
- Oh… - sóhajtok. – Ez nagy öröm.
- Éhes vagyok… - sóhajt és úgy fordul, hogy felnézzen rám. – Rendelünk pizzát?
Olyan fejet vágok, mint aki szellemet lát. Jól érzi magát? A fejével törte be a tükröt? Jó dolog ez a változás dolog, csak… Ilyen hirtelen?
- Igen… Rendelek, ha kell. – mondom nyelve egy nagyot.
Lázas lenne? A homlokára teszem a kezem. Nem, nincs láza. Talán még ki is van hűlve. Vagy csak álmodok. Igen, ez is egy opció. De akkor nem kéne éreznem, ahogy a feje nyomja a lábam.
- Sajtosat szeretnék. – Leemeli a kezem a homlokáról és az ujjam kezdi nézni, amit megvágtam.  – Mit csináltál?
- Feltakarítottam. – vágom rá röviden, mire elhúzza a száját.
- Bocs. – sóhajt, majd felkel és visszamegy a szobájába.
Jó, nem tudom mi volt ez az egész, de azt csinálta, mintha semmi baj nem lett volna köztünk. Vagy csak eljátssza, hogy visszategyem a gyógyszert? Nem tudom. Most tényleg össze vagyok zavarodva.