36. fejezet
U-kwon~
Ezt megint jól elbaltáztam. Byung Hun
teljesen kivan, teljesen biztos, hogy haragszik is rám. De nem adhatom neki
akkor sem oda a gyógyszert. Nem tudom mióta szokott rá, de már így is sok.
Tudom milyen a függő élet, most ki lesz akadva, sőt, lehet, hogy még fehér
lázat is kap és öngyilkos akar lenni, de ha figyelek rá, megakadályozhatom.
Egész nap a szobájában volt, még enni se jött ki. Aggódok érte. Ez pedig nem kis dolog. Ha azt nézzük, teljesen kifordultam magamból miatta, de szerintem vele sincs ez máshogy. Jól lerombolhattam a rólam felépített képét. Nem vagyok se erős, se bátor, se szívtelen barom… Csak egy szerencsétlen kisgyerek vagyok, akit mindenki elhagyott.
Egész nap a szobájában volt, még enni se jött ki. Aggódok érte. Ez pedig nem kis dolog. Ha azt nézzük, teljesen kifordultam magamból miatta, de szerintem vele sincs ez máshogy. Jól lerombolhattam a rólam felépített képét. Nem vagyok se erős, se bátor, se szívtelen barom… Csak egy szerencsétlen kisgyerek vagyok, akit mindenki elhagyott.
Estefelé járt az idő, már sötét volt, ahogy
megmosdottam és ledőltem. Álom nem jön a szememre, de jól esik egyenesben tudni
a hátam. A jó öreg plafon megint tűri a tekintetem. Egyszer a pofámba fog
szakadni, mert megunja, hogy bámulom.
A csörömpölés zaja elsőre fel se tűnik, pusztán hallucinációnak fogom fel. Aztán rá kell jönnöm, ez nem csak az én fejemben játszódott le, a fürdőszobából jönnek a hangok. És ez megint Byung Hun lesz, mert a molylepkék teljesen biztos, hogy nem csapnak ekkora ramazulit és ordítanak, mint valami félőrült. Fáj megmozdulnom, ennyi alváshiány után nem is csoda. Még bele is nyögök, mint egy öregember. Azonban nem sokáig tart a vénségem, a hangos sírásra kipattannak a szemeim és a fürdő felé indulok. Lassan csoszogok, de amint a folyosóra teszem a lábam, hatalmas léptekkel szinte odalibbenek az ajtóhoz.
- Byung Hun! – kiáltok, de semmi válasz. Meglököm az ajtót, viszont nem nyílik. Kopogásra semmi, egyedül a sírását hallom. – Byung Hun! Engedj be! – kiabálok most már dörömbölve. Még mindig semmi válasz, csak az egyre erősödő zokogása. Kezdek aggódni. Vajon mit csinált? Valamit összetört. Lehet megsérült. Mi van, ha elájul, és ott vérzik el? – Engedj be, vagy betöröm az ajtót!
Semmi… Idegesen a hajamba tépek, majd vállal nekivágódok a kemény falapnak. Feljajdulni lenne kedvem, de némán tűröm a fájdalmat. Ismételten neki megyek, mire megreccsen az ajtó zár, de semmi moccanás. Mély lélegzettel ismét nekifutok, és az ajtó nyílik. Vagyis kerettel együtt kiugrik a helyéből. Legalább bejutottam… Majd később foglalkozok a lakással, jelenleg minden figyelmem a földön szipogó és rázkódó fiúra figyelek.
Csak állok ott. Nem tudom mit kéne csinálnom. Emberi érzésekben sík vagyok, arra képeztek, hogy másokat összezúzzak, nem pedig összerakjak. Mit tegyek egy fiatal síró férfival, vagyis fiúval, akit én magam vittem a depresszió mély, sötét bugyraiba? Ne tudok megszólalni, konkrétan most hasba szúrt a felismerés, hogy mennyire mélyre küldtem szegényt.
- Byung Hun… - suttogok halkan. Nem reagál, csak összébb húzza magát. Még így is menekülni akar előlem. Lehajtom a fejem és felszusszanok. Mintha ólom lenne a lábaimon, olyan nehéz megtenni a lépéseket. Pedig nincs messze. Csak… Ez az egész. Nehéz…
Szinte óráknak érzem azt a pár pillanatot, míg letérdelek mellé és ráhagyva magam az érzéseim apró, alig hallható suttogására, követve az utasításaik, megölelem és az ölembe húzva leülök. Erőlködik ellenem, minden izma megfeszül, tartja magát, mint egy merev fadarab, hogy ne tudjam magamhoz fogni. Lepisszegem, és a hajába fúrom az ujjaim. Elfogy az ereje és elernyedve simul hozzám. Nem hiszem, hogy akarná, de nem tud mást tenni. Megint az én irányításom alatt van.
Megmarkolja a felsőm és az arcát a mellkasomba fúrva zokog tovább. Leülök és megtámasztom a hátam. A derekam kelletlenül kicsavarodik, szúr és görcsöl, de nem merek ficeregni. A végén még felpattan, és ismét struccként elbújik a szobájában, engem pedig elzár magától. Nem engedhetem, segíteni akarok neki. Lassan a haját kezdem piszkálni és cirógatni, állam a fejének támasztom, majd lassan szuszogva átadom magam a jó érzésnek. Nem tudom mihez hasonlítani ezt az egészet. De jó és kész. Beismerem, teszik. Ennyi, nem tudok tovább menekülni. Igaza volt apunak. Visszaütöttem rá. Hajlamos vagyok a saját nememhez való vonzódásra.
Körbe pillantok. Rémes ez a rumli. A fürdő romokban, a tükör széttörve, darabjai szanaszét a padló, a mosdókagylóban. Szétdobált fürdőszobai szerek és vérnyomok. Ököllel verte szét a tükröt, vagy pedig belenyúlt a szilánkokba. De legalább nem ájult el a vér láttán… Az ajtó kiszakítva, minden koszos. És az egésznek a tetejébe itt egy összeroppant Byung Hun. Őt nem lesz olyan könnyű helyre tenni, mint a mosdót…
Hosszú percek telnek el, mire végre csillapodik a zihálása és reszketése. Közben már a hátát simogatom. A felsőm teljesen szétázott a könnyeitől, de lehet, hogy az ökléből kiszivárgott vér miatt is. Egyetlen szó sem hangzott el, nem kiabáltunk egymással, nem szidtuk a másikat, csak némán engedtünk egy kicsit. És ez jó… vagyis azt hiszem jó.
Ismételten görcsösen összefeszül, mire átölelem a karjaimmal és lecsendesítem egy halk susogással. Olyan furcsa, de beugrik, hogy az anyukák mit szoktak a kisbabákkal. Ringatni őket és énekelni nekik. Na, az utolsót érdekes lenne teljesíteni, de talán még emlékszem az egyik régi dalnak a dallamára, amit még régen anya énekelt nekem és Junsunak.
Mély levegőt veszek, és csendesen dúdolni kezdek. Mocorog, így picit ringani kezdem. Ah, de kínos ez az egész… Lehet, hogy ő is azon gondolkodik, hogy mégis mi a büdös fenét csinálok vele, hagyjam már elmenni a búsba. Ég a fejem miatta rendesen. Tényleg kellemetlen.
Viszont… Érdekes, mert bevált. Hosszas ringatás és dudorászás után teljesen elengedte magát és elaludt.
A csörömpölés zaja elsőre fel se tűnik, pusztán hallucinációnak fogom fel. Aztán rá kell jönnöm, ez nem csak az én fejemben játszódott le, a fürdőszobából jönnek a hangok. És ez megint Byung Hun lesz, mert a molylepkék teljesen biztos, hogy nem csapnak ekkora ramazulit és ordítanak, mint valami félőrült. Fáj megmozdulnom, ennyi alváshiány után nem is csoda. Még bele is nyögök, mint egy öregember. Azonban nem sokáig tart a vénségem, a hangos sírásra kipattannak a szemeim és a fürdő felé indulok. Lassan csoszogok, de amint a folyosóra teszem a lábam, hatalmas léptekkel szinte odalibbenek az ajtóhoz.
- Byung Hun! – kiáltok, de semmi válasz. Meglököm az ajtót, viszont nem nyílik. Kopogásra semmi, egyedül a sírását hallom. – Byung Hun! Engedj be! – kiabálok most már dörömbölve. Még mindig semmi válasz, csak az egyre erősödő zokogása. Kezdek aggódni. Vajon mit csinált? Valamit összetört. Lehet megsérült. Mi van, ha elájul, és ott vérzik el? – Engedj be, vagy betöröm az ajtót!
Semmi… Idegesen a hajamba tépek, majd vállal nekivágódok a kemény falapnak. Feljajdulni lenne kedvem, de némán tűröm a fájdalmat. Ismételten neki megyek, mire megreccsen az ajtó zár, de semmi moccanás. Mély lélegzettel ismét nekifutok, és az ajtó nyílik. Vagyis kerettel együtt kiugrik a helyéből. Legalább bejutottam… Majd később foglalkozok a lakással, jelenleg minden figyelmem a földön szipogó és rázkódó fiúra figyelek.
Csak állok ott. Nem tudom mit kéne csinálnom. Emberi érzésekben sík vagyok, arra képeztek, hogy másokat összezúzzak, nem pedig összerakjak. Mit tegyek egy fiatal síró férfival, vagyis fiúval, akit én magam vittem a depresszió mély, sötét bugyraiba? Ne tudok megszólalni, konkrétan most hasba szúrt a felismerés, hogy mennyire mélyre küldtem szegényt.
- Byung Hun… - suttogok halkan. Nem reagál, csak összébb húzza magát. Még így is menekülni akar előlem. Lehajtom a fejem és felszusszanok. Mintha ólom lenne a lábaimon, olyan nehéz megtenni a lépéseket. Pedig nincs messze. Csak… Ez az egész. Nehéz…
Szinte óráknak érzem azt a pár pillanatot, míg letérdelek mellé és ráhagyva magam az érzéseim apró, alig hallható suttogására, követve az utasításaik, megölelem és az ölembe húzva leülök. Erőlködik ellenem, minden izma megfeszül, tartja magát, mint egy merev fadarab, hogy ne tudjam magamhoz fogni. Lepisszegem, és a hajába fúrom az ujjaim. Elfogy az ereje és elernyedve simul hozzám. Nem hiszem, hogy akarná, de nem tud mást tenni. Megint az én irányításom alatt van.
Megmarkolja a felsőm és az arcát a mellkasomba fúrva zokog tovább. Leülök és megtámasztom a hátam. A derekam kelletlenül kicsavarodik, szúr és görcsöl, de nem merek ficeregni. A végén még felpattan, és ismét struccként elbújik a szobájában, engem pedig elzár magától. Nem engedhetem, segíteni akarok neki. Lassan a haját kezdem piszkálni és cirógatni, állam a fejének támasztom, majd lassan szuszogva átadom magam a jó érzésnek. Nem tudom mihez hasonlítani ezt az egészet. De jó és kész. Beismerem, teszik. Ennyi, nem tudok tovább menekülni. Igaza volt apunak. Visszaütöttem rá. Hajlamos vagyok a saját nememhez való vonzódásra.
Körbe pillantok. Rémes ez a rumli. A fürdő romokban, a tükör széttörve, darabjai szanaszét a padló, a mosdókagylóban. Szétdobált fürdőszobai szerek és vérnyomok. Ököllel verte szét a tükröt, vagy pedig belenyúlt a szilánkokba. De legalább nem ájult el a vér láttán… Az ajtó kiszakítva, minden koszos. És az egésznek a tetejébe itt egy összeroppant Byung Hun. Őt nem lesz olyan könnyű helyre tenni, mint a mosdót…
Hosszú percek telnek el, mire végre csillapodik a zihálása és reszketése. Közben már a hátát simogatom. A felsőm teljesen szétázott a könnyeitől, de lehet, hogy az ökléből kiszivárgott vér miatt is. Egyetlen szó sem hangzott el, nem kiabáltunk egymással, nem szidtuk a másikat, csak némán engedtünk egy kicsit. És ez jó… vagyis azt hiszem jó.
Ismételten görcsösen összefeszül, mire átölelem a karjaimmal és lecsendesítem egy halk susogással. Olyan furcsa, de beugrik, hogy az anyukák mit szoktak a kisbabákkal. Ringatni őket és énekelni nekik. Na, az utolsót érdekes lenne teljesíteni, de talán még emlékszem az egyik régi dalnak a dallamára, amit még régen anya énekelt nekem és Junsunak.
Mély levegőt veszek, és csendesen dúdolni kezdek. Mocorog, így picit ringani kezdem. Ah, de kínos ez az egész… Lehet, hogy ő is azon gondolkodik, hogy mégis mi a büdös fenét csinálok vele, hagyjam már elmenni a búsba. Ég a fejem miatta rendesen. Tényleg kellemetlen.
Viszont… Érdekes, mert bevált. Hosszas ringatás és dudorászás után teljesen elengedte magát és elaludt.
Reggel van, én pedig még mindig abban a
kicsavarodott kényelmetlen pózban ülök, egy, a mellkasomon alvó, nyugodtan
szuszogó Byung Hunnal. Az éjjelt végig virrasztottam mellette, valahogy nem
tudtam aludni. Fel akartam kelni és bevinni a szobájába, de amint megmozdultam,
azonnal nyekkent és mocorgott. Így legalább aludt egy keveset és talán nem lesz
olyan rosszul.
- Mh… Hol vagyok? – nyöszörög elhalóan, akár csak egy másnapos.
Felszusszanok, és végre kioldom magam a fájdalmas ülésből. Konkrétan belenyögök, olyan megkönnyebbülés. Megtámasztja magát és körbe nézve rám pillant. Elsőre mintha nem érdekelné, visszateszi a homlokát, de csak pár másodpercre. Biztos gondolkozik.
Feltámasztja magát és csak néz rám. Megtörve, fájdalmasan és talán kérlelően. Ha lenne erőm, megkérdezném, hogy mi a gondja. De nincs. Semmi nem maradt, túl fáradt vagyok.
Csak bámulunk egymásra kómásan, várva, hogy melyikünk vagy pedig milyen külső dolog szakítja meg ezt a kis kontaktust. De semmi nem akarja, hogy szétrebbenjünk. Megsimítom a hátát, így szégyellősen elpillant oldalra. Ennyi volt, lehet, hogy nem kellett volna megmozdulnom.
Szó nélkül felállunk és mikor már egyenesben vagyunk, ismét összeszalad a tekintetünk. Bár nem őszintén, de elmosolyodok és megsimítom az arcát. Elméletileg egy mosoly megnyugtatja az embereket. Remélem így is van.
- Feküdj le, rendet rakok. – mondom rekedt, nyúzott hangon.
Válasz nélkül, egy apró bólintással megfordul és kimegy. Mint egy lufi, úgy engedek le. Na jó, nem tudom mi volt ez az egész, miért viselkedtem úgy, mint egy gondozásmániás kacsamama. Nem is érdekel. Mostantól már inkább meg sem kérdőjelezem az ilyeneket. Azért egy tényleg beteg. Talán kéne egy dili doki.
Ahogy elkezdem felszedegetni a tükör darabjait, megvágom magam és bámulni kezdem a lassan kiserkenő vérem. Egy pár pici pötty jelenik meg, majd egy csík és végül egy csinos vonalban lecsordogál a kézfejemre. Lerázom és a csaphoz lépve lemosom. Most ha jól emlékszek, Byung Hun is megsérült… Ha feltakarítottam, bekötöm a sebét, ha olyan szörnyű. A végén elkezdi piszkálni, aztán meg kiüti magát.
- Mh… Hol vagyok? – nyöszörög elhalóan, akár csak egy másnapos.
Felszusszanok, és végre kioldom magam a fájdalmas ülésből. Konkrétan belenyögök, olyan megkönnyebbülés. Megtámasztja magát és körbe nézve rám pillant. Elsőre mintha nem érdekelné, visszateszi a homlokát, de csak pár másodpercre. Biztos gondolkozik.
Feltámasztja magát és csak néz rám. Megtörve, fájdalmasan és talán kérlelően. Ha lenne erőm, megkérdezném, hogy mi a gondja. De nincs. Semmi nem maradt, túl fáradt vagyok.
Csak bámulunk egymásra kómásan, várva, hogy melyikünk vagy pedig milyen külső dolog szakítja meg ezt a kis kontaktust. De semmi nem akarja, hogy szétrebbenjünk. Megsimítom a hátát, így szégyellősen elpillant oldalra. Ennyi volt, lehet, hogy nem kellett volna megmozdulnom.
Szó nélkül felállunk és mikor már egyenesben vagyunk, ismét összeszalad a tekintetünk. Bár nem őszintén, de elmosolyodok és megsimítom az arcát. Elméletileg egy mosoly megnyugtatja az embereket. Remélem így is van.
- Feküdj le, rendet rakok. – mondom rekedt, nyúzott hangon.
Válasz nélkül, egy apró bólintással megfordul és kimegy. Mint egy lufi, úgy engedek le. Na jó, nem tudom mi volt ez az egész, miért viselkedtem úgy, mint egy gondozásmániás kacsamama. Nem is érdekel. Mostantól már inkább meg sem kérdőjelezem az ilyeneket. Azért egy tényleg beteg. Talán kéne egy dili doki.
Ahogy elkezdem felszedegetni a tükör darabjait, megvágom magam és bámulni kezdem a lassan kiserkenő vérem. Egy pár pici pötty jelenik meg, majd egy csík és végül egy csinos vonalban lecsordogál a kézfejemre. Lerázom és a csaphoz lépve lemosom. Most ha jól emlékszek, Byung Hun is megsérült… Ha feltakarítottam, bekötöm a sebét, ha olyan szörnyű. A végén elkezdi piszkálni, aztán meg kiüti magát.
A fél délelőttöm ráment a takarításra és
arra, hogy visszategyem az ajtót a helyére. Építésznek ne menjek, de legalább
nem olyan, mintha barlangban laknánk. Takarításban se remekeltem, de kit
érdekel? Két pasi lakik itt, nem fogok órákat gürcölni azzal, hogy egy kis
kefével kisikáljam a mosdókagylót.
Mikor kimegyek, látom a nappaliban csücsülő Byung Hunt. Törökülésben ül és egy félig megrágott pirítóst rágcsál, úgy nézi a tévét. Elmosolyodok a láttán. Végre látom enni. És hihetetlen, de egy fintorgós mosoly is az arcára kúszik. A Lehetetlen küldetést nézi, élvezi, ahogy szerencsétlenkednek a pénzéhes csávók és nők.
Még visszalépek a sebfertőtlenítőért és egy kis kötszerért. Biztos, ami biztos alapon. De gyógyszert nem kap, még ha a húsáig vágta is magát.
- Megengeded? – kérdezem mellé sétálva és egy picit távolabb tőle leülök. A kezét elhúzom és körbe nézem. Semmi súlyos, pár karcolás, de már szép var van rajta. Azért ez megkönnyebbülés. – Azt hittem súlyosabb. – Kihúzom a pólóm alját és felé mutatom a vérfoltokat. – Szerencsére nem, csak picit vérzett.
Csak néz. Kifejezéstelen arccal, mintha valami lidérc lennék. Mióta felkelt, nem szólt semmit. Oh, pedig ha tudná, mennyivel jobb lenne, ha hozzám szólna végre. Még ha csak egy szerencsétlen „hagyjál” vagy „menj innen” lenne is.
Felsóhajt és dőlni kezd felém. Meglepetten nézem, ahogy az ölembe hajtja a fejét és a combomra támasztja az ujjait. Legszívesebben megcsípném magam, annyira hihetetlen ez az egész.
- Amúgy… Nem volt kulcsra zárva az ajtó. – mondja halkan. Elsőre vissza akarok kérdezni. Csak pislogok rá és mikor leesik, hogy a fürdőszoba ajtajára céloz, amit betörtem, kupán akarom verni magam. Persze… Amúgy is akadt az az ajtó. Én barom!
- Oh… - sóhajtok. – Ez nagy öröm.
- Éhes vagyok… - sóhajt és úgy fordul, hogy felnézzen rám. – Rendelünk pizzát?
Olyan fejet vágok, mint aki szellemet lát. Jól érzi magát? A fejével törte be a tükröt? Jó dolog ez a változás dolog, csak… Ilyen hirtelen?
- Igen… Rendelek, ha kell. – mondom nyelve egy nagyot.
Lázas lenne? A homlokára teszem a kezem. Nem, nincs láza. Talán még ki is van hűlve. Vagy csak álmodok. Igen, ez is egy opció. De akkor nem kéne éreznem, ahogy a feje nyomja a lábam.
- Sajtosat szeretnék. – Leemeli a kezem a homlokáról és az ujjam kezdi nézni, amit megvágtam. – Mit csináltál?
- Feltakarítottam. – vágom rá röviden, mire elhúzza a száját.
- Bocs. – sóhajt, majd felkel és visszamegy a szobájába.
Jó, nem tudom mi volt ez az egész, de azt csinálta, mintha semmi baj nem lett volna köztünk. Vagy csak eljátssza, hogy visszategyem a gyógyszert? Nem tudom. Most tényleg össze vagyok zavarodva.
Mikor kimegyek, látom a nappaliban csücsülő Byung Hunt. Törökülésben ül és egy félig megrágott pirítóst rágcsál, úgy nézi a tévét. Elmosolyodok a láttán. Végre látom enni. És hihetetlen, de egy fintorgós mosoly is az arcára kúszik. A Lehetetlen küldetést nézi, élvezi, ahogy szerencsétlenkednek a pénzéhes csávók és nők.
Még visszalépek a sebfertőtlenítőért és egy kis kötszerért. Biztos, ami biztos alapon. De gyógyszert nem kap, még ha a húsáig vágta is magát.
- Megengeded? – kérdezem mellé sétálva és egy picit távolabb tőle leülök. A kezét elhúzom és körbe nézem. Semmi súlyos, pár karcolás, de már szép var van rajta. Azért ez megkönnyebbülés. – Azt hittem súlyosabb. – Kihúzom a pólóm alját és felé mutatom a vérfoltokat. – Szerencsére nem, csak picit vérzett.
Csak néz. Kifejezéstelen arccal, mintha valami lidérc lennék. Mióta felkelt, nem szólt semmit. Oh, pedig ha tudná, mennyivel jobb lenne, ha hozzám szólna végre. Még ha csak egy szerencsétlen „hagyjál” vagy „menj innen” lenne is.
Felsóhajt és dőlni kezd felém. Meglepetten nézem, ahogy az ölembe hajtja a fejét és a combomra támasztja az ujjait. Legszívesebben megcsípném magam, annyira hihetetlen ez az egész.
- Amúgy… Nem volt kulcsra zárva az ajtó. – mondja halkan. Elsőre vissza akarok kérdezni. Csak pislogok rá és mikor leesik, hogy a fürdőszoba ajtajára céloz, amit betörtem, kupán akarom verni magam. Persze… Amúgy is akadt az az ajtó. Én barom!
- Oh… - sóhajtok. – Ez nagy öröm.
- Éhes vagyok… - sóhajt és úgy fordul, hogy felnézzen rám. – Rendelünk pizzát?
Olyan fejet vágok, mint aki szellemet lát. Jól érzi magát? A fejével törte be a tükröt? Jó dolog ez a változás dolog, csak… Ilyen hirtelen?
- Igen… Rendelek, ha kell. – mondom nyelve egy nagyot.
Lázas lenne? A homlokára teszem a kezem. Nem, nincs láza. Talán még ki is van hűlve. Vagy csak álmodok. Igen, ez is egy opció. De akkor nem kéne éreznem, ahogy a feje nyomja a lábam.
- Sajtosat szeretnék. – Leemeli a kezem a homlokáról és az ujjam kezdi nézni, amit megvágtam. – Mit csináltál?
- Feltakarítottam. – vágom rá röviden, mire elhúzza a száját.
- Bocs. – sóhajt, majd felkel és visszamegy a szobájába.
Jó, nem tudom mi volt ez az egész, de azt csinálta, mintha semmi baj nem lett volna köztünk. Vagy csak eljátssza, hogy visszategyem a gyógyszert? Nem tudom. Most tényleg össze vagyok zavarodva.
