35.fejezet

35. fejezet

L. Joe pov ~

Idegesítő. Bosszantó. Zavaró.

Gyűlölet. Szeretett. Aggódás. Féltés.

Félelem. Bátorság. Magabiztosság. Elmenekülési vágy.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi jut eszembe először, ezeket a szavakat sorolnám fel. Hogy miért? Mert ezeket érzem. Mikor azt hiszi az ember, hogy minden jóra fordul, akkor az élet megmutatja erejét és bebizonyítja, hogy lehet még rosszabb is.

 Kell egy kis idő és ez csak úgy tudom elérni, ha nem gondolkozok. Gyávaság, tudom. Elmenekülni a saját problémáim előtt, mert nem tudom azokat kezelni. De hát mindig is ilyen voltam. Egész eddigi életemben megfutamodtam, akkor most miért tegyek másképp?

Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. De az a nyomoronc mindig beleköp a levesembe. És az fáj a legjobban, hogy igaza van. Tudom. A szemem előtt változott meg, láttam bevetés közben, készen állva arra, hogy öl, mert nem akar meghalni. Láttam az apjával, összetörve, mert legtöbbször azzal bántunk meg valakit, hogy meg akarjuk védeni. Egy idő után meg tudtam különböztetni és felismerni az igazi arcát. Yoo Kwon jó ember. Jó barát, és talán egy kicsivel több is. Nem tudom. Semmit nem tudok már. És most jött nekem ezzel a dumával, ami meg még jobban felerősíti bennem a lelkiismeret furdalást.

Most én vagyok a rossz, az elviselhetetlen. Nem bírom el ezt a terhet, nem tudok vele megbirkózni. Egyedül nem és nem akarom, hogy pont Ő segítsen. Csak megnehezíti a dolgokat, mindent összekuszál, aztán ott hagy és elmegy, mintha jól végezte volna dolgát. Hát ez nem így működik!

A levegőt kifújva felállok és bizonytalan léptekkel Yoo Kwon szobájába indulok. Lenyomom a kilincset és sarkig tárom az ajtót. Yoo Kwon az ágyon hasal, és a telefonját pötyögteti, majd az ajtó nyitódására felemeli a fejét és meglepődve néz rám. Nem megyek be, csak neki dőlök az ajtófélfának és a szőnyegnek szentelem minden figyelmemet.

- Mit szeretnél? – kérdezi semleges hangon.

- Kérlek… - kezdek bele halkan. – Add ide.

- Nem – válaszolja komoran, mire szorosan összezárom a szemem.

- Kérlek. – Kezdem újra.

- Komolyan csak ez érdekel? Hogy adjam vissza a gyógyszert? – kérdezi éllel a hangjában.

- Szerinted nem vagyok tisztában a tetteim következményével? Tudom, hogy gáz, amit csinálok, de értsd meg… Helyre kell tennem magamban a dolgokat és az egyetlen kiutat most ebben látom.

- Ez így nem igaz. Hagyd, hogy segítsek. Byung Hun, kérj segítséget! Meg tudjuk oldani, te nem ez vagy!

- Tévedsz – suttogom. – Látszik, hogy nem ismersz eléggé. – Sarkon fordulok és a bejárati ajtóhoz sietek. Felráncigálom magamra a cipőmet és a kabátomat, majd bevágva magam után az ajtót, lesprintelek a lépcsőn. Mikor kiérek a lépcsőházból, úgy szívom be a friss levegőt, mintha eddig víz alatt lettem volna. Mégis minden egyes levegővétel szúrja a tüdőmet. Fáj. Én ebbe beleőrülök.

A hó megvilágítja a koromfekete éjszakát, a lehullott hópelyhek pedig igazán hangulatossá varázsolják a késő esti város képét. Fejemre húzom a kapucnimat és elindulok az egyik irányba. Telefonomat nem is hoztam, egyedül pénz van nálam, az is csak azért, mert nem vettem ki kabátom zsebéből a pénztárcát.

Fejem zsong, úgy érzem, szét akar robbanni. Az elmúlt időben nem beszéltünk ennyit, mint az elmúlt tíz percben. Vagyis inkább, nem tartózkodtunk ennyi ideig egymás társaságában.

Nem tudom, hogyan, de a házunk előtt találom magam. Ilyen messzire eljöttem volna? Szomorúan nézek fel az épületre. Anyuék biztos aludnak már.

- De csendes itt minden – Ez egy elit körzet, szinte el is felejtettem már, hogy milyen, ha nem hallom a felettünk lakó trappolását. Neki dőlök a kerítésnek és felnézek az égre. Fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Gőzöm sincs a dolgokról, csak azt tudom, hogy Yoo Kwon mindent megnehezít. Miért kellett ennyire túlbonyolítani a dolgot? Miért kellett akkor bocsánatot kérni? Igen, akkor ment tönkre minden.  „ Byung Hun. Én… Tudom, hogy összezavaró a dolog, de… Nem tudom mi ez az egész. Olyan szívesen megcsókolnálak megint, de… Ezt nem lehet. Mind a ketten férfiak vagyunk, csapattársak.” Idióta.

- Jó reggelt! Felébresztettelek?

- Dehogy – motyogom álmosan, miközben szememet dörzsölöm. A telefont a fülemhez téve kikelek az ágyból és az ablakhoz lépkedek, és felhúzom a redőnyt. A hirtelen világosság szinte megvakít, így is alig tudom nyitva tartani a szememet.

- Akkor jó – nevet vidáman anyu. – Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy van-e valamilyen programod Szentestére.

- Nincs.

- Akkor, talán… mi lenne, ha… - kezdi, de elakad. Hallom a hangján, hogy fél. Fél attól, hogy visszautasítom és elveszít.

- Vacsorázhatunk együtt. Már én is hívni szerettelek volna.

- Ez nagyon jó! – Lelkesül fel egy perc alatt, mire el kell mosolyodnom. Hosszú idő után először. – Akkor lerendezem a menüt és majd várunk! Nyolc óra megfelel?

- Tökéletes. De anyu…

- Igen?

- Ne vegyetek ajándékot.

- Miért?

- Nem érdemlem meg, hogy költsetek rám. Csak legyünk együtt és kész. Most csak erre vágyom.

- Rendben. – Mondja kissé csalódottan, majd bontja a vonalat. Tudom, hogy venni fog ajándékot és tudom, hogy boldogan fogja átadni. Nekem addig meg meg kell tanulnom sminkelni. Mert ha meglátnak, ilyen fejjel, ott fognak meghalni a látványtól. Hh, szörnyű sors.

A telefonomat ledobom az ágyra, majd lomha léptekkel a konyhába megyek. Szörnyen érzem magam, az éjszaka alig aludtam valamit, össze-vissza forgolódtam, és volt egy olyan pillanat, mikor megfordult a fejemben, hogy átmegyek a szomszéd szobába és térdre vetve magamat könyörgök azért a pár szem tablettáért. Szerencse, hogy a büszkeségem ezt nem engedte.

Gőzölgő kávéval a kezemben megyek vissza a szobámba, de félúton elakadok. Hirtelen olyan szintű szúrást érzek a szívemben, hogy még a bögre is kiesik a kezemből. A kávé kiömlik, a barna folyadék hatalmas foltot hagy maga után a szőnyegen.

 Kezemmel szívemhez kapva, térdemre görnyedve állok a szobám ajtaja előtt és a szememet összeszorítva várom, hogy abba maradjon a szúrás.

- Mi volt ez a zaj? – lép ki az ajtón Yoo Kwon, majd mikor meglát engem, aggódva jön közelebb. Kezét a vállamra helyezi és lehajolva az arcomat nézi. – Mi a baj?

- Fáj – szorítom a felsőm anyagát.

- Mi fáj? Hol fáj?

- Itt – gyűröm még jobban össze a szürke pólót. Yoo Kwon tehetetlenül áll előttem, míg én próbálok talpon maradni. Végtelennek tűnő percek után végre abbamarad a szúrás és egy megkönnyebbült sóhajt hallatok. Kiegyenesedek, de grimaszba rándul az arcom egy pillanatra. Ránézek az előttem álló Yoo Kwonra, aki még mindig ijedten és kétségbeesetten méreget. Nem bírtam tovább ráfigyelni, ezért lehajtom a fejem és a kiömlött kávét kezdem el tanulmányozni. – Feltörlöm. – Fordulok meg, hogy hozzak egy vizes szivacsot, de a csuklómra fonódó kéz ebben megállít.

- Mi volt ez? Byung Hun jól vagy?

- Igen – válaszolom halkan. – Engedj el – motyogom, mire nagy nehezen elereszt. Gyors léptekkel a fürdőszobába megyek, keresek egy szivacsot, bevizezem és visszamegyem a folyosóra. Yoo Kwon még mindig ott áll. Figyelmen kívül hagytam, így leguggoltam és elkezdtem kisikálni a löttyöt a szőnyegből. Pár perc múlva hirtelen kikapja kezemből a sárga dörzsit és eldobja a folyosó végébe. Értetlenül nézek fel rá.

- Meddig akarsz struccként viselkedni? – von kérdőre. Meglepetten pislogok, majd lesütött tekintettel felállok. – Szerinted ez normális? Amit csinálsz! Neked nem számít a szép szó, de ha keményebben szólok hozzád, akkor meg az a bajod! Döntsd el végre mit akarsz!

- Csak hagyj békén! – kiáltom mérgesen és a vállába ütközve berohanok a szobámba. Bezárom az ajtót és az ágyra vetetem magam. Miért, miért ilyen nehéz az élet?!

Kétségbeesetten ülök fel és csúszok a szekrényemhez. Fel dúrom a tartalmát, mindent szanaszét dobálok, majd mikor nem találom azt, mit kerestem, az íróasztalhoz kúszok négykézláb. Kirántom a fiókot és kiszórom tartalmát a padlóra. Nem hiszem el, hogy nincs! Megbolondulok! Kell, nekem kell! Szinte már a sírás küszöbén állok, mikor kezembe akad a rég eldugott cigarettásdoboz. Lefagyva nézek rá, majd remegő kézzel felbontom, és számba helyezek egy csikket. Meggyújtom, és szinte felsírok attól a kellemes érzéstől, ami elöntött, mikor tüdőmbe jutott a nikotin. Nem ugyanaz, mint a gyógyszer, de ez is több mint a semmi. Elterülök a padlón és a mennyezetet bámulom, miközben kifújom a füstöt.

Még mindig pizsamában ülök a széken felhúzott lábakkal, szemben az ablakommal, miközben egy rajzlap van a kezemben és arra firkálgatok. Reggel óta ki sem tettem a lábamat a szobából, pedig már lassan délután négy óra. A szobám egy teljes kupleráj, nem nyúltam semmihez azóta, hogy kerestem valamit, az asztal tetején pedig az elszívott csikkek sorakoznak. Egy idióta barom vagyok.

Ebédelni sem mentem ki, egyszerűen nem vagyok éhes. Élni sincs kedvem.

Hunyorogva nézem a lapot a félhomályban, hisz már kezd sötétedni, de nem kapcsolok villanyt. Majd megunva azt, hogy nem látok semmit, ledobom a rajzot az ágyra és rápréselődök az ablaküvegre. Alig járnak kint, egyre hidegebb van. Addig maradok így, míg teljesen sötét nem borul a szobára. Lehúzom a redőnyt és felkapcsolom a villanyt. Elfordítom a kulcsot a zárban és kilépek az ajtón. Az egész lakásban síri csend honol, még a tévé sem szól. Bevonulok a fürdőszobába és rátámaszkodok a mosdókagylóra. Nagy sokára ráveszem magam és a tükörbe nézek. Megrémiszt az, amit látok: nem ismerek magamra, ez az érzelmileg tönkre ment figura én lennék? Órákig, vagy csak percekig, nézem a tükörképemet, végül keserű mosolyra húzom a szám szélét. Hirtelen felüvöltök és teljes erőből ököllel belevágok a tükörbe. Az szinte azonnal darabokra törik, míg érzem, hogy bőrömbe belefúródnak az üvegszilánkok, de nem érzékelek fájdalmat.

Zokogva seprem le a polc tartalmát, így hatalmas csörömpölést és káoszt csinálva a helyiségben. Leülve neki döntöm hátamat a fürdőkádnak és két kezemmel beletúrok a hajamba és csak üvöltök, ordítok a fájdalomtól, ami belül szét akar szakítani.