24.
fejezet
L.Joe pov.
~
- Lee Byung Hun! – Hallok egy üvöltést, mire
azonnal kipattannak a szemeim és reflexszerűen felülök. – Mi a fasz történt
tegnap éjszaka?! – Jön még egy ordítás. Zavartan körbevezetem a tekintetem a
szobán, és rájövök, hogy a padlón ülök, ráadásul egy gatyán kívül semmi sincs
rajtam. Felkönyökölök a mellettem lévő ágyra, és a kezembe fogom a fejem.
Valahogy úgy érzem, nem lesz könnyű egyhamar feltápászkodni.
- Yoo Kwon, mi a francért kiabálsz? – Hallom
saját erőtlen hangom. – Szétrobban a fejem.
- Emlékszel valamire? – Kérdésre kérdéssel
válaszol, mire felemelem a tekintetem, de nem látom sehol U-kwon. Összeráncolom
a szemöldököm, és rámászok az ágyra. Belefúrom a fejem a párnába.
- Nem – motyogom. Semmi sem rémlik azon kívül,
hogy elmentünk a Halálpályára. A fejem zúgásából és abból, hogy bűzlök a
cigaretta füsttől arra következtetek, hogy szerintem szép kis összeget hagytunk
ott.
- Mi az, hogy nem?! – Rúgnak le ismét a
padlóra. Fájdalmasan nyöszörögve húzom le az ágyról a lepedőt, amit magamra
terítek és elnyúlok a parkettán. – Miért voltál az ágyamban? És miért volt az,
hogy… Byung Hun! –Ordít, és közben fel-le trappol a szobában. Honnan tudjam én
mindezt? Ha jól emlékszek ő volt az, aki elráncigált arra a helyre és ő volt
az, aki a kezembe nyomta az alkoholt. Apropó alkohol. Többet nem iszok, sose
értettem miért vedelik az emberek olyan nagy élvezettel. Gyerünk, öcskös,
erőltesd meg az agyad, biztos van ott még valami! Bobby. Honnan jut eszembe ez
a név? Bobby, Bobby, Bobby… vadvirág. MI VAN?! Összegömbölyödök a hideg padlón
és a fejemre húzom a takarót. – Hallod, te hülye gyerek? – Trappol oda hozzám.
- Hagyjál már. Aludni akarok – szenvedek
látványosan. U-kwon lehúzza rólam a lepedőt. Morcosan felnézek rá a szemembe
lógó kócos tincsek alól, mire leguggol hozzám és szinte belehajol az arcomba.
Fintorogva nézek a szemébe, mire hirtelen hezitálás tükröződik az arcán.
- L.Joe – suttog, mintha csak valami titkot
akarnak közölni. – Mi… tegnap este…ketten…
- Mi? – tornázom fel magam ülőhelyzetbe, de
U-kwon ugyanúgy az arcomba liheg.
- Nem…Nem emlékszel valamire?
- Mondtam már, hogy nem.
- Csak mert lehet, hogy mi ketten – mutat a
fejével az ágy felé. Összeráncolt szemöldökkel nézek hátra az ágyra, majd
vissza Yoo Kwon felé. Újból biccent, majd még egyszer, de én csak aprót
megrázom a fejem. Az előttem lévő mérgesen megfogja a vállam és megráz, amitől
azonnal hasogatni kezd a fejem. – Te tényleg nem érted, hogy mire akarok
kilyukadni?
- Álljál már le! – Fogom meg a kezét, hogy
megállítsam. – Nyögd ki végre, hogy mit akarsz.
- Lehet, hogy lefeküdtünk – húzza el a száját
fancsali képpel, én meg pislogni is elfelejtettem. Most komolyan ezt mondta?
Kim Yoo Kwon? Fapofával meredek rá, majd kitör belőlem a nevetés.
- Hogy mi? – Fogom meg a fejem, hogy ne fájjon
annyira, de a röhögést nem bírom abbahagyni.
- Ne röhögj! Ez halál komoly!
- Yoo Kwon! – Próbálok komolyságot vinni a
hangomba, de nem nagyon sikerül. – Honnan veszed ezt a marhaságot?
- Tudod mi mindenre képes az ember, ha be van
szívva? És belegondolni is undorító, hogy én meg te – Két kezével összeborzolja
a haját.
- Biztos nem. Arra emlékeznék.
- Te már az első felesnél kiütötted magad –
Nézz rám villámló tekintettel. – És akkor van nagy gáz, ha én ilyenekre
emlékszek!
- Ne kiabálj, szétrobban a fejem! – Teszem
mutatóujjamat a szám elé, jelezve, hogy halkítsa a hangját. Nem nagyon érdekli,
felpattan, és úgy néz le rám.
- Te tényleg nem fogod fel a helyzet
komolyságát?
- Nem lehet, hogy képzelődtél? – Húzom fel
magam az ágyra és hasra vágom magam. U-kwon megint elkezd járkálni, de olyan
sokszor fordult, hogy beleszédültem.
- Te már megint dögledezel? – Jön oda hozzám,
és ügyet se vetve rám, elkezdi tapogatni a paplant. – Nem hiszem el, hogy
ennyire nem érdekel téged, hogy kivel bújtál ágyba.
- Mi az, hogy nem érdekel? – húzom a fejemre a
párnát és elkezdek rúgkapálni a lábammal futást szimulálva, csakhogy hagyja
abba a takaró gyűrögetését.
- Gyere ide – fogja meg a lábam és lehúz az
ágyról, így már harmadjára kerülök a padlóra. Fájdalmasan dörzsölöm az állam és
térdelő támaszba tolom fel magam. Miért nem hagy aludni?
- Többet nem megyek veled sehova – Nézem, ahogy
U-kwon lerángatja a huzatokat az ágyáról és kisiet a szobából, majd azt, ahogy
fél perccel később visszajön.
- Oké, lehet, hogy tényleg nem történt semmi. –
Vesz egy mély levegőt és leül az ágy végébe, szembe velem. – Ahogy haza
cipeltelek, már olyan szinten ki voltam, hogy lelöktelek az ágyra és én meg
melléd zuhantam. Aztán pedig…
- Szerintem én most hányni fogok – szakítom
félbe monológját. Nem emlékszek, hogy bármit is ettem volna, mielőtt elmentünk,
és az is biztos, hogy nem pár percet maradtunk ott.
- Hidd el, ha kiderül, hogy igaz, én is rókázok
egyet.
- Nem. Úgy értem én tényleg… - Be se tudom
fejezni, a kezemet a szám elé kapom, felállok és kissé támolyogva a fürdőszoba
felé rohanok. Ott aztán rögtön leguggolok a WC elé és kiadom magamból a gyomrom
tartalmát. Már ami van benne. Lihegve nézek magam elé, mikor úgy érzem, hogy megmaradok,
majd feltápászkodok és lehúzom a wc-t. Oda battyogok a csaphoz és megnyitva a
hideg vizet, kiöblítem a szám és megmosom az arcom. A hidegtől egy kissé
felébredek, de még mindig úgy érzem, hogy képes lennék még rókázás közben is
elaludni. Az pedig nem kis szó. Megtörlöm az arcom és a kagylóra támaszkodva
belenézek a tükörbe. Egy meggyötört arcú fiú néz szembe velem, akinek hatalmas
táskák vannak a szeme alatt, sápadt és a haja kócosan meredezik össze-vissza.
Gyönyörűen nézek ki, mondhatom.
- A következő már nem olyan szar – hallok az
ajtó felől egy hangot, mire a tükörből nézem Yoo Kwon ajtót támasztó alakját. –
Én is ennyire ki voltam ütve, de utána már élveztem is.
- Hogy tudod te ezt átélni minden nap?
- Nézz rám. Míg te alig állsz a lábadon, addig
én képes lennék átúszni az óceánt is.
- Van fejfájásid? – lököm el magam a csaptól és
elsétálok U-kwon mellett, utam egyenesen a konyhábavezet, hogy öntsek magamnak
egy pohár vizet.
- Van – jön a tömör válasz. Szinte egy liter
vízzel nyeltem le a tablettát, amit U-kwon dobott elém, annyira szomjas voltam.
- De most Yoo Kwon! Miért nem aludhatok? –
nyavalygok ovisokhoz híven, mert ez a tök kitalálta, hogy menjünk be az
iskolába. Normális esetben én vagyok az, aki rágja a fülét, hogy ne szerezzünk
még több igazolatlant.
- Majd utána alszol. Bemegyünk tesire, aztán
jövünk is haza. – Rángat maga után, mikor megunja, hogy egyhelyben ácsorgok.
- Miért olyan fontos, hogy találkozz azzal az
emberrel? Miért pont most? Ha visszajött dolgozni, akkor találkozni fogunk vele
párszor.
- Nem mindegy az neked? – Förmed rám, mire
megsértődve kirántom a karom a szorításából és zsebre dugott kézzel lépkedek
utána. – Érdekes hallani, hogy nem akarsz bejönni. Tényleg rossz hatással
vagyok rád – Mondja komoly képpel, de a szája sarkába megbúvó mosoly elárulja.
De már csak egy nagy vörös foltot látok magam előtt.
- Mióta nincs itt ajtó? – Dörzsölöm bosszúsan
az orrom és a pár méterrel odább ácsorgó U-kwonhoz megyek, aki értetlenve nézi,
ahogy szidom az iskolát, miközben a szeméből jól kiolvasható az a bizonyos „ Ez
tényleg ennyire hülye?” mondat. – Tudod, milyen rosszul vagyok, erre még a
bejáratot is képesek áttenni.
Torna sorban állunk kint az udvaron és persze,
hogy hátul van a helyem. Még szerencse, hogy tőlem is vannak alacsonyabbak, nem
bírnám elviselni azt a traumát, hogy én legyek az utolsó. Utálom, hogy ilyen
alacsony vagyok. Oldalra fordítom a fejem, és szememmel U-kwon keresem.
Nyugodtan beszélget a mellette állókkal és szinte biztos vagyok benne, hogy
arról kérdezgetik, hol voltunk mostanság. Igazából az osztályból nem is
beszélek senkivel. Nem nagyon ismerem őket. Mivel a legtöbbet Yoo Kwonnal
lógok, ami azt jelenti, hogy egy- két órára bejövünk, nincs lehetőségem
beszélgetni a többiekkel. Pedig jó fejnek tűnnek. A padtársam még az, akivel
egy köszönésen kívül váltunk még pár mondatot. A tanárokról ne is beszéljünk,
már azóta pikkelnek rám, hogy először megláttak U-kwonnal. A suliban persze
megy a pletyka, hogy a másik balhés srác… Ch, ha csak kicsit is ismernének! Én
barátkozok, amint van lehetőségem rá, beszélgetek velük, ők nem jönnek oda
hozzám! Ők nem nyitnak! Hiányzik a régi életem. Az olyan nyugis volt. A
srácokkal annyit hülyültünk.
- Jó napot mindenkinek! – Ránt ki a
töprengésből egy mély hang, mire mindenki egy emberként felel. Elénk lépdel egy
magas férfi, kinek fekete haja felzselézve áll, bal fülében fülbevaló. Arca
kedvességet sugároz, és a szemében felcsillan egy bizonyos fény, mikor végig
néz a társaságon. –Hűha, srácok! Ti aztán sokat változtatok!
- A tanár úr bezzeg semmit! – Jelenti ki egy
lány, mire felbomlik a rend és mindenki egymás szavába vágba kezd el mesélni.
- Ti is hiányoztatok nekem, de úgy látom kicsit
ellustultatok. Na, akkor névsorolvasás. – Emeli maga elé az eddig kezében
szorongatott mappát. Mindenki nevét mosolyogva ejti ki és szinte hallom, ahogy
az agyában elő ugranak az emlékek. Mikor tudom, hogy az én nevem következik,
már készülök, hogy bemondhassam a „Jelen”-t, de csak nem hallom elhangzani. A
tanár úr elhallgatott, mereven nézi a kezében tartott papírt. Mindenki
mozgolódni kezd, hogy most mi van, én meg behúzott nyakkal várom a folytatást.
Arcáról semmit sem lehet leolvasni, ahogy felemeli a fejét és tekintetét körbe
jártatja az egész osztályon. – Lee Byung Hun.
- Jelen – emelem fel a kezem, hogy lásson.
Lassan rám nézz, és az arcomat kezdi vizslatni. Ha nem szólal meg hamarosan,
akkor én biztos, hogy zavarba jövök!
- Új vagy?
- Igen – válaszomra csak bólint egyet, de egy
percre sem szakítaná meg a szemkontaktust. – Lee In Kwon vagyok.
- Örvendek – makogom zavartan, de érzem, hogy
nem erre a válaszra várt. Végre visszanézz a papírjai közé és tovább sorolja a
neveket.
